elu on ilus

A város fényei ragyognak, az ég odafent olyan, mint egy vízfestmény. Én futok, mert ügyes vagyok, és karban tartom magam, és a januári hidegben is igenis lemegyek a szigetre és futok. (Arról ne beszéljünk, mit műveltem az elmúlt héten evés és ivás címen.)

Ha az ember pár hétig illegálisan jól érzi magát, annak az a buktatója, hogy utána meg pár hétig illegálisan rosszul fogja.

Az otthoni pihenés leeresztette a légballont, amivel eddig röpültem, visszafejlődtem gyerekké, feleséggé, kutyatulajdonossá, esténként hintán lengedező elvarázsolt nagykamasszá. Öcsém és apám is megvert Scrabble-ben, de legalább ki tudtam rakni, hogy vót, és megakadályoztam egy szabálytalan rakást, merthogy az csak egy ragozott ige. Véletlenül kezembe akadt egy Bárczi Géza-tanulmánykötet, jól meg is tudtam belőle, hogy a magyar -ne szuffixum magánhangzója az elbeszélő múlt *-j jeléből eredeztethető. (Vagy nem, Bárczi szerint mindenesetre igen. A tempus-modus interferencia tulajdonképpen elfogadható, de akkor mit jelöl az *-n?)

A fél napomat orosz újévi (Olívia-)saláta készítésével töltöttem, és még csak nem is lettem kész vele időre. Indulni kéne Ankalimonékhoz lassan, de jelenleg úgy érzem, nincs energiám a társasághoz.

Fannival találkozni azért jó volt. 3 óra egy pillanat alatt suhant el, és még a Széchenyi tér sarkán mentünkben is az életünk fonákjait hadartuk egymásnak. Illetve egyszer remélem, hogy együtt rántunk kardot a Sötét Nagyúr ellen. A Gambrinusban rám hajtott egy horda neonáci.

Megterveztem az észt út nagy részét, és már a téli egyetemre keresgélem a szállásokat. Meg az epikus mari kiküldetésemet tervezgetem. Alekszej kérésére lefordítottam a parasztház helyiségeit mariról angolra.

Várom már ezt a 2019-et.

Nincs semmi okom rosszul érezni magam.

önbizalom, trolololo

Ez egy régebbi, asszem valamikor novemberi bejegyzés, amit gondoltam, mégiscsak kiteszek.

Mostanában elég sokat gondolkozom azon, hogy mennyire vagyok "kész" ember. Mennyire vagyok egyáltalán még képes a változásra. Mármint, személy szerint én elutasítom azt a vélekedést, hogy kb. 23-25 éves korodig "tart az életed", legalábbis jellemfejlődés terén, és utána csak az addig megszerzett tulajdonságokból és mintákból élsz (vö. "azok voltak a legszebb évek" toposz). Magamon is látom, és biztos is vagyok benne, hogy igenis folyton lehet tanulni, fejlődni, új dolgokat megérteni az univerzum (és benne a saját egyéniségünk) működése kapcsán.
De emellett ott van az is, hogy ki lehet törölni egyáltalán a gyerekkori rossz élményeket, fájdalmakat, hiányokat? Ha egyszer már éreztük azt, hogy a szüleink nem tartanak szépnek/tehetségesnek/mindenre képesnek, akkor utána érezhetjük magunkat mégiscsak szépnek, tehetségesnek, lehet elég önbizalmunk ahhoz, hogy nekivágjunk olyasminek is, amihez a kritikus időben nem kaptunk bátorítást, sőt?

Most épp egy videót néztem, amelyben a BuzzFeedes lányokat kérdezik, hogy honnan szerzik az önbizalmukat. Persze ők is mondtak szuper (és megkérdőjelezhető) dolgokat, de én is elgondolkoztam: én miből szerzem a saját önbizalmamat?

(DISCLAIMER: Az önelemzés a blogom fontos és szerves témája. És az is marad.)

Szóval ez azért nehéz kérdés, mert nálam az önbizalom megnyilvánulása az egyik legellentmondásosabb oldalam. Ezt még azok az inkompetens grafológusok is kiolvasták a kézírásomból 10 évvel ezelőtt.

Például továbbra is sokan tartanak engem beképzeltnek. És amíg tudom, hogy mások ezt gondolják rólam, továbbra sem tudom megmondani, hogy pontosan mit csinálok, amiért ez a vélekedés kialakult. Az egyetlen tippem az, hogy alapjáraton igen kevés emberrel beszélgetek, még kevesebb felé nyitok. Igen, mert rettegek tőle, hogy izibe' megbánják, hogy szóba álltak velem. Persze borzasztóan bánt, mert... hát, talán az bánt a legjobban, hogy negatívnak gondolnak, vagy azt hiszik, hogy más embereket magamnál kevesebbnek képzelek. Pedig épp hogy ellenkezőleg. Azért nem merek szóba állni az emberekkel, mert félek, hogy nem tudok igazán szuper-pozitív, emlékezetesen jó hatással lenni a napjukra.

A mai napig nehezen tudom megsaccolni, hogy az általam kimondott mondat vicces-e vagy sem. Azt is nehezen, hogy a hozzászólásom egy tízes skálán mennyire számít beszólásnak. Tudom, hogy néha alaposan oda tudok mondani, de abszolút nem tudok rábökni az ujjammal, hogy mikor és mi által.

A szakmám is ilyen. Az emberek fele szerint fölösleges naplopó vagyok (ha nem rosszabb), másik fele pedig über-lenyűgözőnek tartja, amit csinálok. (Pedig aztán rohadtul egyik sem.)

Szóval honnan szerválok én önbizalmat? Honnan szerválok én önbizalmat úgy, hogy teljességgel ellentétes visszajelzéseket kapok a viselkedésemre nap mint nap, és erre védekező mechanizmusként kagylóhéjba zárom a saját életemet, ráadásul zéró személyes ambícióval áldott meg a jósors? (Amennyiben személyes ambíció alatt azt értjük, hogy szeretjük magunkat a képernyőn, képeken, videókon, a nevünket leírva, hivatkozási alapként látni. )

1.

Talán az őszinteségből önmagam felé. Ha valami bánt, tényleg addig gondolkodom, ameddig rá nem jövök, konkrétan mi a bánatom oka. És ha addig kell gondolkodnom, ameddig ki nem derül, hogy a vacsa-vacsa kis egómon esett csorba egy nagyobb szájú bolti eladó vagy egy pofátlanabb taxis által, akkor azt is elfogadom (gyakorlatilag csak így tudok megnyugodni). A félresikerült főzés okozta szégyenérzettől a kollégám iránt totál érdemtelenül érzett gyerekes irigységig mindent igyekszem kimondani és tudatosítani magamban, így ha a világ egy rejtély is számomra, legalább saját magamat nem tudom meglepni, és így sokkal-sokkal könnyebb kezelni minden kis gyarló fos hülye érzést.

2.

Az új dolgok csinálásából és beléjük szokásból. Mármint, mindig azok voltak a legrosszabb éveim, amelyek szimplán jók voltak, de semmilyen komolyabb kihívás nem rengette meg a világomat. De most az elmúlt évben különösen (mondjuk valamennyire azelőtt is) nem egy alkalommal kerültem olyan helyzetbe, amelyre a legjobb felkészüléssel sem lehettem teljesen kész - de túléltem! Hülyét csináltam magamból az elmúlt hónapokban? Hajaj, hányszor. Fogok is? De még mennyire. Van időm rágódni rajta? Nincs, és nem is érdemes, mert ha más emberek még ha foglalkoznak is velem (ami ritka), akkor is sokkal jobban tisztelnek a merészségemért, mint néznek le a munka közben ejtett hibáimért. És ez egy megnyugtató gondolat. Hogy hiába törekszem a tökéletességre de bénázok itt-ott-amott folyton, az emberek egyrészt leszarják, másrészt a hibás próbálkozást jobban értékelik, mint a semmit. És valószínűleg ők is elszúrtak már egy-két dolgot, mert emberek vagyunk, még én is.

Az elmúlt 1 évben megbékéltem azzal, hogy beképzeltnek néznek. Elfogadtam, hogy ez egy vakfoltom, és egyszerűen nem vagyok az, aki a felszínen megnyer magának mindenkit. Nem mondom, hogy azóta sokkal könnyebb minden, de egy picivel kevesebbet ostorozom magamat.

Minél több ember tükrében látom magam, minél több szerepben látom önmagamat, annál stabilabbá épül az önbizalmam. Bár őszintén szólva még mindig kicsit sci-finek érződik a teljes béke önmagammal. De most visszanézve ezt a két pontot, mind a kettő olyasmi, amelyet én építek magamnak, és aktív szerepem van benne, ami már megnyugtató. És még ha ki nem is lehet törölni a lelkem mélyén tátongó önbizalomhiányt (mert szerintem nem lehet), legalább a jövő kimenetelébe van beleszólásom.

Az MBTI-ről

F. Gulyás Nikolettnek

Sokan tudjátok már, hogy hobbim és szenvedélyem az MBTI-alapú személyiségtípus-elmélet. Kb. 2010 óta tanulmányozom, kisebb-nagyobb intenzitással, a legtöbb magyar és angol nyelvű szakirodalmat elolvastam róla, és azt hiszem, már a legtöbb embernél jobban ismerem ezt az elméletet.

Amiről sokan úgy gondolják, hogy olyan, mint az asztrológia. Hogy mondanak rólad valamit, ügyesen megfogalmazzák, hogy mindenki magára ismerjen legalább egy részében, aztán vagy "bejön", vagy nem.

Az MBTI szerintem olyan inkább, mint a ruhakonfekció. Lesznek olyanok, akik nagyon passzolnak egy-egy kategóriába, és olyanok is, akik valahogy nagyon a "se ez, se az" helyzetben találják magukat, esetleg egyszerre két személyiségtípus is kb. ugyanolyan mértékben leírja a személyiségük (egy-egy oldalát). Ezen felül vannak olyan személyiségvonások, melyek hajlamosak adott élethelyzetekben változni, előtérbe kerülni, visszahúzódni... ekkor meglehet, hogy az ember úgy érzi, egy másik személyiségtípus igazabb rá, mint ami eddig volt, de ez általában nem tartós változás.
Olyan inkább, mint a bőr altónusa. Barnulhatsz-fakulhatsz, szolizhatsz, lealapozhatod magad, de az altónusod akkor is ugyanaz marad.

Az MBTI nyilvánvalóan nem "igazi" pszichológia, és pláne nincs kőbe vésve. Ez egy felszínes típuselmélet, ami hiszem, hogy segít jobban megérteni az embereket, de azt is megértem, ha másokat meg idegesít, mert nem elég tudományos, vagy mert teljesen értelmetlennek tartják. ("Naésakkor mi van ha extravertált érző vagyok, az mit mond el rólam, eh?")

Az alapelv az, hogy minden embert be lehet sorolni 16 típus valamelyikébe. Ezen típusok aszerint épülnek fel, hogy az ember:

Introvertált vs Extravertált (I - E)
Intuitív vs Érzékelő (N - S)
Gondolkodó vs Érző (T - F)
Észlelő vs Megítélő (P - J).

Ezen szempont minden permutációja lehetséges. Az adott dichotómiának csak az egyik eleme lehet jelen a betűkombinációban (tehát pl. nincs introvertált extravertált. Persze minden adott értéket inkább skálaként kell értelmezni.)

Nagyon sokat nem akarok elmondani az elméleti háttérről, aki ismeri ismeri, aki nem, az nyugodtan kihagyhatja ezt a bejegyzést, vagy utálaolvashat, én ezt a magyar oldalt ajánlom, meg persze van ez az angol is, amit a legtöbben ismerni szoktak.

Viszont szerintem van egy csomó minden, amit a felszínes szemlélő félreért. Ezek egy részéről szeretnék most írni pár keresetlen szót, mert őszintén szólva kicsit hízeleg is, de kicsit fruszrál is, ha az emberek engem kérdeznek, hogy pl. "de én is szeretek beszélgetni, akkor nem lehetek introvertált?" stb. Tévedések vannak itt, kérem szépen.

Hát akkor csapjunk is bele a pszicho-ezotériába, öveket becsatolni, mert most mindenkit kiosztok!

INTROVERT vs EXTRAVERT

Az első betű, ugye, az introverzió vagy az extraverzió. (Sokan extrovertálnak mondják, elvileg a-val kéne, de mindegy ez itt most.) Itt van az óriási katyvasz és félreértés, miszerint a) aki hangos és nagyszájú, az extravertált, b) aki csendes és meglapul a sarokban, az introvertált. Nem. Egy introvertált is lehet minden további nélkül fantasztikus előadó, és különösen jó tanár, a társaság középpontja, és ugyanúgy ellenállhatatlan személyiség, mint egy extravertált. És igen, egy csomó olyan extravertált van, aki nem feltétlenül akar minden figyelmet magának mindig, sőt szinte észre sem veszed, hogy vele lógsz/dumcsizol folyton, mert olyan természetes, hogy folytonos társaságot szolgáltat - anélkül, hogy az előtérbe tolná magát.
Rólam sem hiszi el egy csomó ember, hogy introvertált vagyok, és jó sok ismerősöm van, akiről szintén nem, mert annyira... látványos, expresszív személyiségek (Dima például, vagy Esztur), de ettől még nem, ők nem lesznek extravertáltak. Ők akkor ilyen szuperek, ha a szociális komfortzónájukban vannak (ismerős emberek, ismerős téma), máskülönben bezárulnak, mint a kagyló. De még ha minden feltétel ideális, akkor is az introvertált általában tudja, meddig kell "szociálisnak lenni", és mikortól van vége, és ha esetleg még tovább kell annak lenni, azt igen nehezen viseli. Én például jellemzően kicsit "összeesek" az előadásaim után, nehezen fogadom be az utólagos hozzászólásokat, ilyen-olyan diplomáciai interakciókat, legszívesebben azonnal kirohannék a teremből, toporzékolnék-ugrálnék, futnék egy háztömbkört, és aztán visszamennék mindenkivel újra adekvát módon társalogni.
Az introvertált, bárhogy is teljesít társas közegben, energiát veszít. És egyedül kell lennie újra ahhoz, hogy feltöltődjön. Míg az extravertált a társas interakciókból energiát nyer. És bár ő is igényli néhapaján a magányt, hamar kedve támad valakivel csak úgy beszélgetni, mert az élet úgy jobb. Szóval a lényeg az, hogy simán láthatsz egy introvertáltat beszélegetéseket kezdeményezni, társaságot szervezni, standupolni és a táncparkett közepén veretni, de ha nem adod meg utána neki a kellő pihenőidőt, vagy azt feltételezed, hogy ő örökké ilyen buliállat, akkor elpusztítod szegény párát.

SENSING vs INTUITION

Aztán van a másofik betű, ami N vagy S, tehát Intuitív, vagy Sensing (=érzékelő). Ez a betű arra vonatkozik, hogy az adott egyén honnan szerez benyomásokat, inspirációt: a belső világából, intuitívan, vagy a külvilágból, érzékelés által. Itt van egy jelentős populációbeli eltérés: az emberek kb. 30%-a intuitív csupán, így a 16 személyiségtípusból 8 sokkal ritkább, mint a többi, és ezek bizony az intuitív típusok. Ezek a Racionalisták (.NT.) és az Idealisták (.NF.). Míg egy normális érzékelő (S) típus jellemzően jobban ott van a "földi halandó" világban, képes a jelenben élni, és általában a "társadalmilag adekvát" viselkedés sem esik nehezére, gyaníthatjuk, hogy a kinyúlt pólós nörd informatikus, akit emlékeztetni kell a fogmosásra, vagy a többnapos kávésbögréket felhalmozó megszállott bölcsész haverunk Intuitív típusba tartoznak. (De persze akadnak nem ilyen sztereotíp Intuitívok is.) A szélsőségesen intuitív típusok, különösen az introvertáltak (INTJ és INFJ) konkrétan olyan érzetet kelthetnek, mintha ők valami megmagyarázhatatlan varázserővel, egyfajra hatodik érzékkel rendelkeznánek, és képesek átlátni dolgokat úgy, hogy egyszerűen mindent megéreznek, mi több, bíznak a megérzéseikben. Ez teszi az INTJ-t az "őrült zseni" típusa, az INFJ-t pedig "misztikus varázslóvá", és mindkettejük jó eséllyel többet tud az Univerzum összefüggéseiről, mint bárki más valaha - anélkül, hogy tudná, hogy ezt hogy csinálja.
Mindazonáltal: ha egy új emberről akarjuk meghatározni a személyiségtípusát, először feltételezzük róla, hogy S. Azon belül is feltehetőleg a Gondviselők családjába tartozik, hiszen a társadalom csaknem fele Gondviselő. Bőven elég számunkra 30% Intuitív is, bár én személy szerint szinte csupa ilyen emberekkel veszem körül magam.
Végezetül még annyit, hogy egy Intuitív ember is kifejleszthet Érzékelő képességeket, ha a környezete azt megkívánja, tehát lehet tudatosabb az őt körülvevő világgal szemben - de ettől még az inspirációt továbbrais a belső intuíciójából meríti.

THINKING vs FEELING

Térjünk át a T és F kérdéskörére. Megintcsak óriási katyvaszok jellemzik a témát, mert azt hiszik, hogy ez könnyű, a T (Thinking) az, aki az eszére hallgat, és nem olyan fontosak nekik az érzelmek, az F (Feeling) pedig az, akit az érzelmek el tudnak tántorítani a racionális döntések meghozatalától. (Amiből természetesen egy szó sem igaz.......)
Szóval itt inkább az érzemi intelligenciáról van szó. "Basszus, én is fáradt vagyok, meg mindenkinek lehetnek problémái, attól még az élet nem áll meg!" - gondolkodhat így egy T, míg egy F meggyőzhető arról, hogy rossz érzelmi kondícióban lehetetlen rendesen dolgozni, érdeklik őket az érzelmek, és kezelni is tudják őket. (Ellenben egy T-vel, aki ha érzelmi akadállyal szembesül, inkább megpróbálja racionalizálni, vagy szimplán menekülőre fogja.)
Egy érzelemdomináns típusnak (amilyen pl. én is vagyok - a domináns azt jelenti, hogy az érzés-gondolkodás-érzékelés-intuíció négyesből az érzés a legmeghatározóbb faktor a működésemben) az érzelmi motiváció a minden. Ettől függ, hogy tudok-e dolgozni (és mit), vagy nem, és ha valami nagyon megkavarja a lelkemet, napokra, hetekre le tudok bénulni, és semmi mást nem csinálni, mint hajtépve szaladgálni körbe-körbe üvöltő zenére. Teljesen a rabja vagyok annak, hogy mit érzek adott dolgokkal kapcsolatban, és ettől nem lehet eltekinteni, mondván "azok csak érzelmek", mert nekem az érzelem a működési üzemanyagom.
Bocs.
Viszont épp ezért az F-ek elképesztő munkát képesek elképesztő rövid idő alatt elvégezni, és másokat is inspirálni, elbűvölni az elhivatottságukkal.
Tudni kell azt is, hogy egy F morálisan nem feltétlenül stabilabb, mint egy T. Mármint persze, a személyes értékrend baromi fontos minden F-nek, és ehhez igazítják az életüket, de az elragadtatásnak és a kísértésnek is jobban ki vannak téve (kivéve ha az ESTP-kről, ill. ENTP-kről beszélünk, ők semmivel sem stabilabbak ezen a téren, mint az F-ek).
Gyakoriság tekintetében kicsit több a T, mint az F. Ennek ellenére mind a leggyakoribb (ESFJ), mind a legritkább típus (INFJ) közéjük tartozik.

PERCEIVING vs JUDGING

És akkor az utolsó betű, a P (Észlelő) vagy a J (Megítélő). Ez elsőre furcsának tűnhet, hogy hol itt a dichotómia, hol állnak ezek szemben egymással, de megmagyarázzuk jól. Szóval itt a lényeg az, hogy hogyan szervezi az ember az életét. A J szeret tervezni, és a tervek szerint haladni. Általában nagyobb a rend a fejében mind teendők, mind értékrend tekintetében, és akkor boldog, ha az eltervezett teendőket higgadtan végre is tudja hajtani. Ettől még egy J is élhet nagyon káoszos életet, de általában az elvhűbb életvitel és a kísérletezési kedv alacsony szintje ekkor is jellemzi.
A P meg ennek az ellenkezője. A P-k azok, akik felkelnek reggel és nem zavarja, ha nem tudják, hogy mi fog történni velük aznap. Könnyen alkalmazkodnak ahhoz, ha változás áll be a tervben, és nyitottak az új impulzusokra. Jellemzően távol áll tőlük az ítéletnyilvánítás ( vö: ki vagyok én, hogy jobban tudjam). Én nagyon-nagyon P vagyok, könnyen tűnhet úgy, hogy semmit sem csinálok egészen az utolsó pillanatig - de mindezt csak azért teszem így, mert tudom, hogy ha hamarabb nekiállnék, akkor azzal csak azt érném el, hogy újra kell kezdenem többször, a megváltozott körülmények miatt. Ennek ellenére általában össze szokott jönni minden időre, legfeljebb a frászt hozom addig mindenkire.
Jellemző, hogy a legtöbb munkahely jelentősen preferálja a J módra történő életvezetést, így sokan lehetnek, akik úgy érzik, hogy P-k voltak de az élethelyzetük J-vé tette őket... nem, nem tette őket azzá, hiszen ha munkahelyet váltanának vagy elvesztenék azt, akkor hamar visszamennének az "eredeti" állapotukba - mindenesetre megeshet, hogy egyeseknek átmenetileg nem a "természetes" felépítésűk tűnik reálisabbnak.

EGY KICSIT AZ IDEALISTÁKRÓL (is)

Az MBTI-típusokat 4 nagy csoportra szokták osztani.

A Gondviselőkről (.S.J) már volt szó. Ők lennének a társadalom kb. 40%-a. Érzékelő és Megítélő személyiségjegyek jellemzők rájuk, normakövetők, családcentrikusak, megbízhatók, kiszámíthatók, jobbára kiegyensúlyozottak. A társadalom nagyra értékelik őket. Férjem, Csaba például ISTJ (mintapéldány): hűséges, stabil, őszinte, szereti a rendet, tud tervezni, relatíve könnyen kezeli a mindennapok kihívásait, és örömet okoz neki az, ha szerettei számára jó körülményeket teremthet.
A Gondviselőktől azt lehet elvárni, hogy melegséget és stabilitást vigyenek az életünkbe. (Meg lelkifurdalást.) Falrengető innovatív ötleteket és végtelen kalandot - azt nem.

Az Életművészek (.S.P) szintén Érzékelők, de emellett Észlelők. Őket a kaland, az érzékek, az adrenalin, az esztétikum mozgatja, az érzékelhető világ, a szépség, a hangok, saját maguk és mások megjelenése, a világ számukra potenciális élvezetek gyűjteménye. Bár ugyanúgy a jelenben és a tapasztalható világban élnek, mint a Gondviselők, minden jellemző rájuk, csak a rendszeretet és az ítélkező gondolkodás nem. Az a helyzet, hogy engem igen kevés Életművésszel hozott össze a világ, legalábbis nehezen maradnak meg az életemben, a mostani ismerőseim közül talán Imart merném ide helyezni (ESFP) (de ebben sem vagyok nagyon biztos).

A Racionalistákba (.NT.) gyakran belebotlunk az akadémiai életben. Intuitív gondolkodók. Nem nagyon érdekli őket a társadalmi norma vagy a nem érveken alapuló ellenvélemény. Feltétlenül megbíznak önnön logikájukban és intellektusukban, cseppet sem bánják a vitát, könnyen átlátnak nagyobb összefüggéseket, így szinte vizionáriusnak tűnhetnek, akik előre megjósolták a jövőt (különösen az INTJ és ENTJ jeleskednek ebben). Többségük, főleg ha introvertált, nem bánja a magányt sem, de azt egész biztos nem, ha egyedül marad a véleményével. Agya gyakran a legmélyebb összefüggéseket kutatja, miközben a felszínen (szintén: főleg ha introvertált) esetleg elfelejt enni vagy aludni. Makacs, gyakran infantilis, esetleg "életképtelen", sajátos dolgokat képes élvezni vagy viccesnek tartani. HF például szerintem mintaszerű INTP, ahogy Cz.A. említette is, hogy az. Ditta kevésbé tipikus, Bradley úr (szerintem) tipikusabb példa az INTJ-re. A Racionalista a legritkább típus, alig 5-8%-a az emberiségnek. (Mégis állandóan körülöttem szaladgálnak.)

Sakkor vannak az Idealisták (.NF.), akik szintén intuitívok, de érzők. Belőlük sincs sok, 15-20%-a a társadalomnak, de az idealista általában idealistával veszi körül magát, tehát az én (INFP) életemben pl. bőven felül vannak reprezentálva, főleg az ENFP-k. Szóval az Idealistákat is hidegen hagyják a társadalmi normák és a materiális javak, és igen, gyakran tűnnek "bolond hippinek" a többi ember közt - de közben meg, ha megtalálják a számításaikat, akkor egészen ellenállhatatlanok és irigylésre méltó az életük, hiszen a boldogságuk belülről jön. Egy Idealistának belső igénye az, hogy valamivel jobbá igyekezzen tenni a világot. Ez kb. kimerül abban, hogy izé, legyen világbéke, de ha alá tudják rendelni magukat valamilyen "ügynek", akkor élnek igazán.
Az én INFP típusomat például igen gyakran tartják némi lesajnálással a legidealistább, legelvarázsoltabb típusnak, akik kb. semmire sem jók, csak arra, hogy izé, írók, költők, zenészek legyenek. Nem, szó sincs róla, egy INFP szinte bármilyen munkát el tud végezni (legalábbis egy ideig), ha az nem sérti az értékrendjét, és érzelmileg jók a körülmények (=kedveli a munkatársait). Amit nem tud elviselni, az a kényszerítés és a szabadság hiánya. Egyetlen idealistának sem szabad erőszakot tenni a lelkén.
Szóval például az sem igaz, hogy az Idealisták nem valók az akadémiai világba. Egyrészt zseniális tanár válhat belőlük, másrészt az akadémiai környezet nagyszerűen megvédi őket a "valós világ borzalmaitól", ameddig ők relatív szabadságban alárendelhetik magukat valamilyen ügynek.
Sok ENFP-t ismerek, legtipikusabbjuk talán Heini (de ott van pl. Anika kisasszony is, és szamojéd legyek, ha Iida nem az). Van INFJ is, de ők titkolózók, és nem mind szeretik kiteregetni a világ elé a személyiségtípusukat, és persze van egy csomó INFP is, például Dima. ENFJ-t ismerek párat, de kiegyensúlyozott példánnyal még soha nem találkoztam. (Na az a típus az egy nagy franc. Jürgent merném idesorolni például.)

PÁR SZÓ A SZEMÉLYISÉGTÍPUS HASZNÁLATÁRÓL

Egy-egy ember személyiségtípusának megsaccoláshoz segítséget adhat az, ha lebontjuk az egyes típusokat betűkre (introvertál a delikvens vagy extravertált? stb), de végső sorban érdemes inkább komplexen nézni a képet. Egyes betűk felerősíthetik egymást, és félrevihetik az embert. Szerintem jobb módszer, ha mind a 16 típusnak kb. ismerjük a főbb jellemzőit, és már magában a típusban gondolkozunk, nem az egyes komponensekben.

Vannak emberek, akiknek a lelkük sérült. Sajnos. Ezen emberek gyakran egész másmilyennek adják ki magukat, amilyenek valójában, és ehhez az imágóhoz ragaszkodnak. Az ő "valódi" személyiségtípusukat baromi nehéz meghatározni, és gyakran értelmetlen is, hiszen éppen elnyomják a valódi természetüket. Sokan, akiknél úgy tűnhet, hogy egyik típusba sem illenek igazán, ilyesmi állhat a háttérben.


Ha valaki azt állítja magáról, hogy valamilyen (pl. introvertált), és nem értünk egyet vele, ne teremtsük le, ne oktassuk ki. Sok-sok idő és beszélgetés kell ahhoz, hogy valakinek kibukjon a személyisége, és valószínűleg ő jobban ismeri magát, mint mi őt. Itt a cél a jobb megértés, nem pedig az OCD-nk és a besorolási ösztönünk megnyugtatása, hogy mindenkit sikerült a megfelelő dobozba helyeznünk. A legkülönbözőbb emberek tudnak azonos típusba tartozni, és gyakorlat kell annak felismeréséhez, hogy mi az, ami valóban számít.

Ennyit most a jó öreg MBTI-ről. Ismerkedjetek vele, olvasgassatok a típusokról, mert hiszem, hogy érdemes!

És remélem, hasznos volt ez is.

#nordiccontent #tömegszörf

Milyen szép este.

Előttem Főszerkesztő Úr biciklijének hátsó lámpája világított. Általában nem szeretem rábízni magam senkire, és mindig mindent jobban kell tudnom, de a fárasztó #nordiccontent előadás után meglepően könnyen ment feladni minden irányítási ösztönt, és gondolkodás nélkül kanyarogni a főszerkesztő mögött.

Megcsináltam a #nordiccontent előadást, a nehezet, az ijesztőt, amitől annyira féltem, amire olyan nehezen állt össze a gondolatmenet, ami annyi helyen elcsúszhatott volna. Lehet, hogy nem tűnt úgy, mint egy korszakos teljesítmény, de én a csontjaimban éreztem minden át nem aludt éjszakát és idegesen liftező gyomrot, ahogy a napi betevő étel hiányát is, azaz... dehogy éreztem. Az izgalmat, az embereket, a tekinteteket, a színpadot, a kivetítőt, az adrenalint és a mondanivalót éreztem helyette.

Meg azt az agyamba tolakodó gondolatot, hogy tudom, hogy egy évvel ezelőtt ez mennyivel rosszabbul sikerült volna.

És ehhez képest belejöttem az előadásba. Gyakorlattal. omg.

Megbabonáztak a pillantások és felpezsdítettek a mosolyok, meg az előadásból származó gondolatok, leizzasztott a reflektor de mégis élveztem minden percét, kicsit túl hamar is habzsoltam volna be minden interakciót és maradtam volna még mindenkivel egyenként egy sörre, és nehezen álltam le arra, aki és ami épp ott volt előttem.

Tizennégy haknin, két egyetemi kurzuson, négy konferenciaelőadáson vagyok túl ebben az évben, megérdemlem a rossz és a jó pálinkát is.

Ahogy a jó beszélgetést és a másodperces vállonveregetését önmagamnak.

De a legjobbak akkor is az új kapcsolatok. A kezet rázók, a telefonomon felzümmögők, a nevetők, és azok, akiket vakon tudok követni a pesti éjszakában biciklin.

Ők, é s a pillanatnyi önbizalom a legszebb ajándékok az évben.

Erämaajärvi

Az ég alja halványan dereng, a sínekről lelátni Kelenföldre és Pestre. Az emberek egy jó része már ébren van, sapkába-sálba és néma nyüsszögésbe bugyolálva haladnak az úticéljuk felé. Egy lány egészen a Lehel tértől a szombathelyi gyors ezen bizonyos kocsijáig velem jött.

Kávé, Fornetti.

Kígyózó autólámpák. (Kígyó!)

Ma megint lenyomok 4 tanórát, ezúttal Veszprémben. Gondolkodhatok, hogy hogyan ne tűnjenek olyannak, mint amiket másfél órásra terveztem.

Ettől a hajnali úttól eszembe jut a Lappi dallama.

Kautta erämaajärven

Matkaa kulkuri yksinäinen

Näkee lammella joutsenparven

Vapauuttaan itkevän

Szerdán a kutatócsoporti gyűlésről majd a marióráról (inkább beszélgetésről) a konyhába belibbenve a finn BA-sok kiskarácsonyi ünnepségébe csöppentem, egy telefonról a Lappi szólt, és pár másodperc után rázendítettek az Erämaajärvi-re. Persze nekem nem kellett szöveg, énekeltem velük, és talán semmi nem esett jól ezen a(z egyébként istentelenül sűrű, és nagyon sok jó élményt tartalmazó) héten, mint hangosan rázendíteni az Erämaajärvi-re.

Kaipu menneisyyden

Kiirii ilmassa huutoina kotkien

Ikijärveltä turvatulta

Käy matka vuorten taa

Ez a két versszak volt, ami megbabonázta a 15 éves kis lelkemet annak idején, Tarja a hosszú magánhangzóival és pergetett r-jeivel ráolvasott az életemre, és ennek egyenes következményeként állok most a konyhában Tücsi finn szakosaival glögi-illatban, a mézaskalácsgyártás közepén, Nightwisht énekelve.

Erős varázslat volt.

Közben beértünk Székesfehérvárra, a pályaudvart vékony hóréteg fedi.

Lenyomom még ezt a veszprémi haknit, aztán ideje kicsit lelassítani, mert elpusztítom önmagamat.

zéhájavítás késő éjjel

Nem kellene magamra vennem, gondolom magamban, nyilván, hiszen annyi okuk van a hallgatóknak arra, hogy azt írják, illetve ne írják a dolgozatukba, amit (nem) írnak, és tudom, hogy ez nem ellenem szól, de mégis hogyan tegyem le az aggodalmat és a csalódottságot és a látens bűntudatot, amikor minden ppt-szerkesztésem, minden népviselet-ideráncigálásom, minden sztorim és nem is  a témához tartozó magyarázásom, minden késő éjjeli magyarázó e-mailem és hosszú órák alatt szerkesztett-javított tesztem gyakroló feladatsorom, innen-onnan összeszedegetett (külföldi üzletember által ajándékozott!) projektorom szétszerelése-összeszerelése, videók mutatása és fényképalbumok végigtúrása, spontán alakult beszélgetések megválaszolása és őszinte jóindulatom ellenére nem írnak semmit sem, üresen adják be a dolgozatot, tátongnak az üres lapok, tessék öregem, ennyit ért a fáradozásom, akit most továbbengedek, abből tanár lesz, akinek az órájára majd elmehetek én a hakniprojekt keretein belül, hogy az ő diákjainak megtanítsam mindazt, amit az ő dolga lenne, és mesélhetek a gyerekeknek, varázsolhatok, nevettethetek, és vihetek oda mindent, amit neki anno heteken át minden kedden vittem, mégis úgy adta vissza nekem a dolgozatát, hogy a FU népek helyén üresen tátongtak a pontozott vonalak.

mari dallamok a magyar pusztában

A reggeli nap biztatóan sütött be a vonatablakon. Rajta ülök a szegedi gyorson, útban vagyok egy bajai haknira. Jól beharangoztam a marikat, mire sikerült az egyetemen felejtenem a mari ruhámat és egyéb kiegészítőket (remélem tényleg az egyetemen vannak, és nem hagytam el őket…) na mindegy, ez van, ha nem tudják, miről maradnak le, nem fáj nekik. (Csak nekem.)

Persze én is gratulálok önnönmagamnak, amiért egy egész napot haknizással töltök munka helyett, de hát a vonaton lehet dolgozni, már amikor nem a tájban gyönyörködök és álmodozom az ablakon kifele bámulva, zenét hallgatva.

Na ideje kicsit kipucolni a ppt-t… bármennyire imádom az udmurtokat, már egy kicsit unom a saját diáimat, és egyébként is kár lenne kihagyni a marikat a teljes buliból, ideje, hogy kicsit felül legyenek reprezentálva a nagy udmurt tömegben. Mellettem suhan a táj, a kis dízelszerelvény istentelenül ráz, 2,5 óra, mire Bajára beér a személyvonat. Addig tüzetesen tanulmányozom az alföldi tanyavilágot és a COPIUS-diasort. Imar éppen a csirkék szívritmusáról tájékoztat egy 1923-as kiadású tanulmány alapján, amit valahol talált. Nem mintha nem lenne más dolgom, de egyszerűen nem bírom ki nevetés nélkül.

Bárcsak több időm lett volna a gyerekekkel, csillogó szeműek voltak és kedvesek, és kérdeztek, és felszegték az állukat és felhúzott szemöldökkel figyeltek. Ott maradtam volna velük, és délután végéig beszélgettem volna velük, és utána a második osztállyal is. Ehelyett megint a nem kevésbé érdeklődő és kedves tanárok maradtak nekem, és a kíváncsi tekintetek innen-onnan a kollégáktól.

Hazaérve az vár, hogy Q tanárnő a kérésemre nemhogy szakirodalmat ajánlott, hanem átnézte az általam érdekelt témában a teljes bibliográfiát, kijelölte a nekem fontos részeket, és letétbe helyezte a könyvtárosnál. Mert ő ilyen. Mert a FU világ ilyen.

Ollé, ollé, holnap szaksuliban hakni, zh-íratás és tudományos diákkör. Sose akarom, hogy véget érjen ez a hajtás.

Te jó ég.

Az elmúlt napok egy érdekes, vegyes eleggyé álltak össze bennem, mintha csak egy "best of 2018" albumot pörgetnék az agyamban, és próbálnék kiigazodni rajta, hogy tulajdonképpen mi is történik.

Na nem mintha nem élvezném. Olyan, mintha drogokon élnék. (Nevezzük finnugrisztikának.)

Rengeteget utaztam az évben, de még mindig úgy érzem, mintha folyton utaznék. Az agyam különböző földrajzi helyeket érint.

A haknik lassan beérnek, a folyamatos mepróbáltatások beleedzenek az oktatói munkába. A kis diákjaimat megint a szívembe zártam, és szomorú leszek, ha el kell őket engedni.

Haknik során a közönségemen érzem, mikor lélegzik velem, mikor hördül fel, mikor figyel feszülten és mikor csúszik ki a kezem közül. A Kemény gimisek a padukon tehénkedve hallgattak, a Waldorfosok felszabadultan cosplayeztek az udmurt monyisztával, a pécsi nyugdíjasok mosolyogva bólogattak, mikor a FU-ok mai helyzetét a szovjet időkkel hasonlítottam össze. Lassan már elmondhatom, hogy nincs rosszul megírt előadás, legfeljebb teljesen reménytelen osztály.

Olyan büszke vagyok magunkra.

Beleszagolok a kávéillatú levegőbe, és átpörgetem R.B. zseniális diasorát. Hogy jutottam én odáig, hogy ez a munkám, ami, te jó ég.

Tücsi pezsgősüveget egyensúlyoz, az elsőéveseknek dalokat tanítunk, benézett pár régi hallgató is a Pikkujoulura. Ezek az emberek előtt már rég elvesztettem a becsületem, akkor már miért ne rappeljünk mariul hátrafordított baseballsapkában, majd táncoljunk hula táncot (aminél persze belezavarodtam a lele uwehébe, de na, biztos mindenki észrevette). Jó végignézni a tekinteteken. Csaba és Máté aranyosan gubbasztanak a sarokban. Permják pszichodráma.

A Liquid Rock még mindig tök jó, de úristen már megint itt vagyok.

Iidával tojást kell enni, és teát kell inni, és a sugriról kell beszélgetni. "Sinusta tulee hyvä sugri!" Ha ezt az embernek így megmondják, akkor nincs mit tenni, a sorsa eldőlt. Míg Csabáék a szomszéd szobában tapétázással ügyködtek, a konyhában zajló beszélgetés bizony már rég érett. (És milyen jó volt!)

Egy életvezetési tanácsadó, egy kisördög a vállamon, egy betolakodó gondolat a félálmomba, egy dallam a fülemben (igazából sok), egy emlékeztető a célomra a világban.

Nem tudom, mi van, de nagyon inspirálva érzem magam.

кайышаш каен, кодшаш кодын, молан чон йӱлаш кӱлеш

Lidia Petuhova a fülembe énekel, a házibor a fejemben tombol, és én nem tudom már, hol vagyok.

Wööt-buli és indokolatlanságok

A Wööt tagjai csodálatos hangjukkal megint teljesen elvarázsolták a közönséget. Mellettem Tanja a fejét ringatta a dallamra, Merit odébb a szöveget tátogta.

Imar gitárról hegedűre váltott, és mi felperdültünk, megforgattam egy nyelvészbácsit a Kalamees dallamára, aki minden egyes új alakzatnál felkiáltott, hogy "Jaaa?", én meg szakadtam.

A koncert véget ért, a Wöötöt sikerült meggyőzni, hogy maradjanak még. Vidáman csevegtek a kis tanszéki ólamban, én meg nem győztem gyönyörködni bennük. Imádom a zenéiket, és örültem, hogy vendégül láthatom a bandát.

Milyen jó kis tanszéketek van, mondták. Tücsi kezében megjelent egy üveg fehérbor.

Az a capella estet sör követte majd Vana Tallinn, a KK-t a Liquid Rock kocsma, a terepmunka-beszámolókat pedig viták az altaji alapnyelv legitimitásáról. Észt és angol szó keveredett némi magyarral, a háttérben rockslágerek és eltérő szakirodalmi háttér. Rég hallottam Gergőt tudományról beszélni, és mintha Imar manírjai is egy kicsit mérséklődtek volna az értekezés hevében. Mellettünk Tücsiék beszélgettek, valahol odébb Ditta, Merit és mások.

Hogy lehet ennyi jó fej ember egy helyen és én mióta érdemlem meg, hogy a társaságukban legyek.

A Wööt visszahozta a téli egyetem hangulatát, a megismerkedést a sok új emberrel, a pincehelyiségekben alámerülést a nyelvészetbe, a sörrel tompított pillangókat a gyomorban. A másnapi permjákórán, mikor kollektívan nyomorultak voltunk, megállapították a többiek, hogy úgy vigyorogtam az este, mint egy buddhista szerzetes.

Well, I'll be damned.

Mondanám, hogy jaj de borzasztó, és soha többet nem keverem a fehérbort a Vana Tallinnal, és semmi ilyesmi soha elő nem fog fordulni... de fog.

Szóval ez van. És borzasztóan jól éreztem magam kedd este.

Hogy lehetek ilyen szerencsés. Gondoltam ezt, miközben Németh Danival kavargattam a kapucsínót csütörtök délben a KK-ban és a tudományos élet anomáliáiról beszélgettünk, vagy mikor Főszerkesztő Úr mellett csendben hallgattuk szerkesztőtársunk verseskötet-bemutatóját, vagy mikor az idelátogató Dimának meséltem arról, hogy megy a hakni, és a később csurig töltött 029-es teremben kerekasztal-beszélgettünk az udmurt nyelv jövőjéről. Az emberek a FB-on hallottak az eseményről és eljöttek!

Így van ez a FU világgal, gondoltam valamikor tegnap. Az ember azt gondolná, hogy már nem lehet jobban szeretni, aztán mégis jobban és jobban szereti.

PS: shit, holnap tali Kristiina Ehinnel és Silver Seppel, shitshitshit valaki tanítson meg észtül

a Nightwish-koncert, amin nem voltam

Ó gyerekek, hogy én mennyire bánom, hogy nem mentem Nightwish-koncertre!

Mármint, most nagyon sok mindent megadnék, hogy ott lehessek. Rendesen. Állójeggyel a kezemben, aminek köszönhetően végigugrálhatom, üvölthetem az estét.

Csak akik a színpadon vannak, azok felét nem ismerem (főleg az énekesnőt nem). Na nem mintha számítana, hiszen nekem Tuomas és Tuomas egyedül a fontos.

De nem hallgattam meg az új albumot, és félek tőle, hogy az az üzenet, ami engem igazán megragadott akkoriban (2005-ben!), azt már nem találom meg az új művekben. És Tuomas sem az a lenyűgöző magányos zseni már, aki akkor volt... de én sem vagyok már az az álmodó, képlékeny, végletekig érzékeny lány, aki akkor voltam. (De az akkori lelki állapotot meglepően könnyen fel tudom idézni... ilyen lehet egy kísértetnek visszaemlékezni arra, milyen volt, amikor élt.)

Teljesen kivagyok, hogy nem mentem Nightwishra.

De nem tudom, nem lett-e volna rosszabb, ha elmegyek, és nem azt kapom, amit reméltem volna.

A rohadt élet, nekem a Nightwish olyan sok mindent jelent. Nemcsak a kamaszkorom idealizmusát, hanem több korszakot, egy csomó embert, rengeteg élményt, azt a tapasztalást, hogy ennyire lehet szívvel-lélekkel rajongani valamiért. (Valakiért.) Erre a zenére lüktetett az életem, ez ment a fejemben, miközben ide-oda zúztak a pécsi buszok, villogott a gyalogoslámba, keringtek a műjégpályán az emberek, teltek meg a folyosók szünetben a Babits gimiben, késő éjjel a járdát elfoglalva grasszáltunk vagy a koncert után a lépcsőn ülve lelkiztünk a pultot nézve. Nightwish volt a háttérzenéje a fél életemnek, Nightwisht hallgattam a fél ország különböző rockklubjaiban, miattuk kezdtem el finnül tanulni.

Bekapcsoltam a NW-t a tanszéki ólamban, és elkesztem ész nélkül headbangelni az Escapistre. Hát nem a NW miatt vagyok itt most, nem miattuk van egyáltalán itt ólam? Azért durva ebbe belegondolni. Még mindig olyan beleéléssel tudom rápörögni ezekre a számokra, mintha csak tegnap lett volna a kamaszkorom.

El kellett volna menni erre.

Legközelebb már nem hagyom ki.

Moszkva, Moszkva... 2. (avagy mondatfák gyümölcsei)

Sör, pelmenyi, nyugalom, lassú jazz. A hostelt még mindig imádom, az éjszaka közepéig lehet kvaszt szürcsölgetve lazulni, és még olyan mákom is van, hogy értelmes srácok laknak a hostelben, és érdekes dolgokról lehet velük beszélgetni. (Kivéve nyelvészetről persze: egyikük közölte velem, hogy a mari, udmurt stb. tulajdonképpen alig különbözik az orosztól.) Egy másik, a cuki vörös ausztrál srác pedig elmesélte, hogy Magyarországon jártában úgy meghatotta egyszer egy Sissi-szobor látványa, hogy ott helyben írt róla egy novellát.

Koivunen úr fájón hiányzott a sör és pelmenyi mellől, csak a világhálón keresztül tudtunk koccintani a Baltyika sörrel. Ő is előadott aznap, én is. Azt hiszem, mindketten minél hamarabb el akarjuk felejteni ezeket az előadásokat.

Azazhogy én nem. Habkönnyű és érdekes volt a témám, élveztem hámozgatni, és valószínűleg az ELTE-s hátteremmel nem tudtam volna sehogy sem olyan előadást készíteni, ami megfelelt volna a moszkvaiak ízlésének és színvonalának, de azért beleégett a retinámba a diasorom ügyetlensége, a közönség unott arca, a fülembe a mondataim dedóssága, ahogy elvesztek a hatalmas teremben és a fenszi felszerelésben. „Hiába öltöztettek fel menyasszonynak, előre megmondom, hogy soha nem lesz rád büszke a családod!” Azelőtt örömmel beszélgettem a többi résztvevővel, biztos kíváncsiak is voltak néhányan arra, hogy mit fogok mondani, és úgy érzem, az előadásom erősen csalódást okozott nekik. De szeretnék emlékezni rá, hogy milyen a szakma a tanszékem és az IFUSCO-k bátorító-szeretgető közegén kívül, és nem akarom magamat mentegetni azzal, hogy „dehát ők generatívok én meg nem”.

Jóságos isten, mennyire igyekeztem követni az előadásokat, de annyira nehéz volt, és hányszor elakadtam. Márpedig úgy tűnt, hogy csak nekem van ezzel problémám, mert a többiek olyan vidáman vitáztak, mintha mindig is NP-k mozgatása lett volna a kedvenc hobbijuk. (Valószínűleg mert ez így is van.) És most már világos előttem, hogy én sosem fogom megérteni a generatív grammatikát. Ez a hajó elment. Az egyetlen kérdés csak az, hogy lehet-e így értelmes nyelvészetet művelni. Mindig is mondtam, hogy csicskanyelvész vagyok, és nem, nem azért, hogy buksin simizzenek, hogy „neeeemiiiis”, hanem azért, mert ezt igenis tudom magamról.

F. Lacit megdobtam egy hógolyóval. Az napok során nagyrészt ő volt a társaságom. Az akadémiai élet kilátástalansága félig átsült rénszarvascomb és grúz vörösbor mellett bontakozott ki előttem a LavkaLavka (mariul a lavka azt jelenti, hogy bolt) étteremben. Hát jó. Mellettem egy szuperzseniális orosz MA-hallgató csajszi beszélt magyarul - mint kiderült, volt Magyarországon nyelvjárásgyűjteni. Meg Guatemalában is.

A laboratóriumszagú nyelvészetben nehezen találtam a FU varázst. Mondjuk ezek az emberek nem igazán beszélik a FU nyelveket, csak kutatják őket. (Ebben legalább kivívtam egy kicsi tiszteletet: hogy beszélek mariul.) Az intézetet inkább Chomsky varázsa lengi be.

Hazafelé menet felkaptam a boltból egy doboz pelmenyit és Baltyika sört, és hazabattyogtam a hostelbe. Ott elbeszélgettem a cuki vörös ausztrál sráccal, és váltottunk egy-egy sörös fotót Koivunen úrral. Kippis. Milyen jó lett volna, ha eljutok Kazányba!

Beborult az ég Moszkva felett, szitál az eső. Az épületek extra szürkévé változtak, az emberek arca elkomorult. Kivéve a krisnás csapaté, ami lelkesen pörögve lejtett végig a Novij Arbaton. Na, hát igen, így képzelik el Nyugaton Moszkvát. Szürke és borongós és hideg. Én már meguntam az internetvadászatot (ami orosz SIM nélkül esélytelen), megettem a borscsot, megittam a kvaszt, megcsodáltam a metrót, és rádöbbentem önmagam jelentéktelenségére. Kipipáltam mindent.

Meglepően jól kipihentem magam Moszkvában, de közben valamit meg is ölt bennem. Tök jó volt, de most már szeretnék hazamenni.

Moszkva, Moszkva... 1.

Aeroexpressz otpravljajetsztja csérez pjaty minut… állítja a hangosbemondó. Jól teszi, mert az előző vonat az orrom előtt ment el. Na nem mintha bárhová is sietnék, a hostelbe úgyis csak 14:00 után tudok bejelentkezni. A lenyűgözően felújított Aeroexpressz olyan simán és nesztelenül csusszan be a belvárosba, mintha csak vízen közlekedne, és ez az út már, a ligetek és lakótelepek bámulása a reggeli fényben beleépült az én szokásos oroszországi megérkezési rituálémba. Ilyenkor azt kívánom, hogy bárcsak sose futnánk be a Kijevszkij Vokzalra.

Épp elég nehézség két és fél óra alvás után aludni próbálni a Ferihegyen, aztán aludni próbálni a repülőn, aztán az alvás és az ébrenlét között félúton beragadt létállapotban átlavírozni a passzportkontrollon, a Vnukovo reptéren, majd a moszkvai metrón. Keresztbe tett ujjal érkeztem meg a Star Wars Hostelbe, amely nagy szerencsémre tényleg egy barátságos hostelnek bizonyult (bár semmi Star Wars-jellegűt nem tartalmazott, csupán bolygós és űrhajós falfestéseket… ennyi erővel Gagarin Hostel is lehetne). A konyha tiszta volt, a szobák ügyesen berendezettek, az előző lakók által itthagyott cuccok mentek a közösbe. Nincs ahhoz fogható érzés, mint amikor a pusztulatos hajnali repülőút után végre lerogyhatok egy ágyra - még akkor sem, ha később kiderül, hogy az adott ágy nem is az én helyem, hanem a recepciós csaj összekeverte a foglalásomat. Három óra alatt úgy sikerült aludnom és álmodnom, hogy közben folyton érzékeltem a külvilágot: a kinti dudálást, a matatást, az ajtócsapódást.

Tetszik itt a Ljubljanka és a Kitaj-Gorod környéke. Vaszilij Blazsennij és a Vörös Tér egy bakugrásnyira vannak, de erre már nem ér el a turistahömpölyeg. Aranyos kis helyek, kávézók, kifőzdék, kisboltok váltogatják egymást. Nem szívesen égetem magam csökött orosz nyelvtudásommal, de attól még jól esik megugrani a kifőzdében kajakérés, sörrendelés, bankkártyávalfizethetek-e, zsebébenmaradteamobiltelefon azátvilágításnál-féle szituációkat. Az esetragok maguktól tolultak a névszók mögé, gondolkodnom sem kellett rajtuk. Ma az utcán egy férfi még eligazítást is kért tőlem, persze közöltem, hogy nem beszélek oroszul, mire megkérdezte, hogy honnan jöttem, mondtam, Magyarországról, amire elképedve fejet hajtott. (Persze mindezt oroszul tárgyaltuk meg.)

Az újonnan épített kilátó a Moszkva fölé hajolt. Egyik oldalról egy Sztálin-felhőkarcoló, másikról a Kreml világított le rám, ahogy a folyó fölött álltam a magasban. A korlátnak megfáradt arcú FSZB-egyenruhás férfi állt, körülöttem csillogó tekintetű oroszok, anyukák lányaikkal, barátnők, párok bóklásztak. Nahát, nem erről az oldaláról szoktam látni Oroszországot.

Rég nem éreztem magam olyan kisimultnak, mint most.

A brutális arcú férfiak és hideg tekintetű nők még mindig félelmetesek, de a világító Vaszilij Blazsennij a Moszkva folyó fölött most egy kicsit magával ragadott.

egy hét az "új életben"

Eh, huh, jaj.

Valahogy úgy érzem, mintha minden és mindenki most előadástartásokra kérne fel. És rendszeresen alulteljesítenék.

Nem indult jól a paksi kirándulásom. A sofőr mélyen a szemembe nézve kérdezett rá, hogy ugye nem vagyunk finnugorok. Ugye nem. Mondd, hogy nem. Csak azt ne. Az felér egy halálos ítélettel.
Najó.
Általában jól kezelem ezeket a helyzeteket, de most annyira nem ment jól. (Mondjuk a sofőr is inkább a saját hangját szerette hallani, mint másokét.) A terítéken a Habsburgok voltak (a széles finnugorellenes mítosz-skála választékából), ami fura, mert ez egy relatíve béna városi legenda, mégis nagyon-nagyon jól tartja magát. (A másik ilyen városi legenda a "finnek már nem tanítják" dolog. Ember, tényleg azt gondolod, hogy mi soha nem találkozunk egy finnel sem?)

Szóval aznap Paksra mentem. Kicsit rossz, hogy a hakniprojektben tényleg nulla esélyünk van megismerni az adott osztályt, mielőtt eléjük kerülünk a saját mondandónkkal. Most is jobb lett volna, ha egy kicsit több időm van egy-két percet tölteni a diákokkal mielőtt nekiállok beszélni, mert személy szerint nem vagyok nagy rajongója a nagy szavakkal való bemutatásnak, amit általában kapni szoktam. ("Nézzétek itt van T.B. a naaagy ELTE-ről!") Nem tudom pontosan, min múlt (bár vannak tippjeim), hogy most nem igazán sikerült megaradnom a diákok figyelmét, és a mondandóm erőtlenül megállt és feloldódott a levegőben, mielőtt a fülekhez eljutott volna, de most valamiért így történt, kívülről hallottam a saját hangomat, és még sajnos fegyelmeznem is kellett. Bár a tanár nagyon igyekezett megnyugtatni (nagyon lelkes volt, bár kissé szkeptikus), egyértelműen én voltam béna. De így is furcsa volt megtapasztalni, hogy mennyire más dinamikájú tud lenni ugyanaz az előadás, ugyanannak a korosztálynak, csak más... környezetben (=mások ülnek a teremben, pedig basszus még egymásra is hasonlítanak).

A Loyola Café színvonala nem nyűgözött le minket, de tulajdonképpen akárhol is lehettünk volna. Főszerkesztő úr alaposan zavarba hozott, mikor beült az órámra, de közben meg hálás voltam neki, amiért felrázta kicsit a kókadozó társaságot. Persze nem voltam elégedett a teljesítményemmel, de a palotanegyedi utcákat róni és a könyvtárban belemerülni a teendő-tengerbe közösen határozottan kellemesebb volt.

Tücsi helyeslően bólogatott a svédországi megbeszélés eredményeit hallgatva, Ditta beszélt, és Orsi beszélt, és megtelt a 029-es terem, ott volt egy csomó kedves ember és még néhány udmurt is, és érdekes dolgokat hallgattunk és támogattuk egymást, és bár nem tudtam végig ott lenni, én teljesen meghatódtam ettől az estétől. "Működő diákkör, ilyen létezik??" Itt igen. :)

Kioktathat a sofőr Paksra menet és várhat a szkeptikus tanár, és furikázhat Erdogan Budapest összes utcáján egyszerre, ha nekem ilyen emberek vannak az életemben.

viszlát Svédország!

Hosszú ülések, narancslé, kávé, bubisvíz. Valószínűleg senki nem hiszi el nekem, hogy élvezem ezeket a tanácskozásokat. Nem vagyok biztos benne, hogy sok hasznomat veszik, de csak hallgatni is jó őket. Ezen az egyetemen vannak a világ legkényelmesebb irodaszékei.

Másfél nap alatt már sok mindenhez hozzá lehet szokni, a szürke ruhás szőke svédekhez is, az utcafronthoz is, ami a folyó egyik oldalán faházakból, másik oldalán pöffeszkedő klasszicista kőházakból áll. Próbálom a tiszta, hideg levegőtől Finnországban érezni magam (de valahogy nem teljesen az az illata, mint ott), és élvezni a rendet és nyugalmat. J. Saarikivi ebédre menet kicsit mesélt a svéd társadalomról, és ez segített perspektívába helyezni a dolgokat, megérteni, mi történik (vagy nem történik) itt. Saarikivi társasága egyébként is üdítő, a legváratlanabb pillanatokban bukkan fel belőle hatalmas tudás.

Társaságban lenni sokkal jobb, főleg ilyenben. Egyrészt az emberek okosak, másrészt sokkal tapasztaltabbak, mint én, harmadrészt uralisták, és lehet belsős poénokat meg anekdotákat mesélni, meg a hasonló problémákat megbeszélni. Szinte nevetnem kellett, mikor azt láttam, hogy ezek az évtizedes tapasztalattal rendelkező nyelvészlegendák pont olyan nehezen tudják elmagyarázni a finnugrisztika világát a külsős szakértőknek, mint amennyire mi nehezen magyarázzuk a családnak, haveroknak azt, hogy miafenét tanulunk.

És mellesleg ugyanolyan beteg humoruk van.

A hostelemben ott maradtam, de nagy műgonddal távolt maradtam olyan sokáig minden este, ameddig csak tudtam, és minden reggel csendben, korán távoztam. A nindzsaüzemmód bevált, a szomáliaival csak egyszer futottam újra össze, de nem hagytam szóhoz jutni. Foglalkozzon mással, ne velem.

A recepcióslány, ahogy ZM mondta is, gyakorlatilag megoldhatatlannak tartotta azt a problémát, hogy egy osztályterembe bemenve megnézzem, hogy otthagytam-e a powerbankemet. Mindent megtett, hogy lerázzon, majd nagy sopánkodások és double checkingk közepette végül muszáj volt odaadnia a terem kulcsát, amelyben persze, a double checking ellenére, igenis óra folyt, de mindegy, láttam, hogy a powerbank nincs a dugóban, franc, anno nászjándékba kaptuk. Visszavittem a kulcsot és hazaindultam.

Uppsalából 10 óra hazajutni Budapestre (vonat-busz-repülő-busz-metró), a különböző városok és helyszínek lefárasztják az ember agyát.

Hivatalosan is végeztem Svédországgal. Végeztem a mintaszerű városokkal, a hóban-fagyban kilógó bokájú szöszke svéd lányokkal, a fenszi ál-angol, ál-belga, ál-ír kocsmákkal, amelyekben számunkra felfoghatatlan gazdagságban élő férfiak-nők költik a pénzüket és idejüket, gurmé módon ízlelgetve az egyáltalán nem lenyűgöző söröket. Tulajdonképpen ezek csak eljátsszák, hogy baromi kifinomultak. Végeztem az utcákon duzzadó egóval masírozó hangos bevándorló férfiakkal, ide-oda járó szemű fejkendős nőkkel, a svédek és nem-svédek közti tátongó szakadékkal, miközben a szocialista egyenlőséget hirdetik. Itt vagy svéd vagy és életedet azzal töltöd, hogy a többi svéd számára bizonygatod tökéletességedet, vagy bevándorló vagy, és ebben az esetben a néped szubkultúrája és a svédországi lagom-rendszer közötti identitásválságban próbálod jól érezni magad. És mindkettő fajta épp eléggé baromi idegesítő. Ahogy fárasztó a polkorrektség, és e két réteg közti kulturális különbségek dacos nem-észrevétele. Mert a svédek igenis jó fejek minden kisebbséggel, kivéve a saját őslakosaikkal, de hát azokkal úgysem foglalkozik senki, hülye bugris számik, csak az útban vannak.

Sosem gondoltam, hogy hiányozni fognak az extra férfiasan dizájnolt finn sörösdobozok és a gigantikus makkarák, melyeket szakállas és kockás inges marcona finn pasasokkal reklámoznak, de lám, Svédországból nekem nagyon hiányzik a proliság.

A lagomot megtarthatják maguknak, én a sisura szavazok.

Uppsala 1. nap, semmi sem 'lagom'

Uppsala, egyetem. Nagy nehezen és hosszú szenvedések árán megleltem az egyetemi kávézót, így az étlen-szomjan való vándorlásom után egy picit megpihenhettem, és legalább valami szénhidrát és koffein került a szervezetembe. Ez már nagy szó. Persze az eduroam nem működik, mert miért is működne.

A hostelem egy ablaktalan lyuk, melyet éppen „felújítanak” (vagy csak ezzel álcázzák, hogy kurvára nem működik semmi és nincs melegvíz se fűtés), első dolgom volt egy lerázhatatlan szomáliaiba belefutni, aki teljesen okénak tartotta azt, hogy dörömböljön az ajtómon, amikor csak kedve tartja. Egy ilyen alkalommal közölte velem, hogy magyar nyelvű segítség kell, mert mittomén miért, mert egy magyar vendégnek segítségre van szüksége, és ragaszkodott hozzá, hogy vele menjek. Egy undorítóan mocskos szobába vezetett, ahol pusztulatos arab zene szólt, halmokban állt a szemét, és egy fogatlan vén pasas várt, meg valami haverkája, aki rögtön puszizkodni akart velem. A fogatlan pasasról sikerült, hogy kurvára nem magyar, hanem román, és szexet akar, ezzel a zárszóval pedig sarkon fordultam és kisiettem a szobából. A szomáliainak, aki közben magunkra hagyott minket, és most a folyosón jött szembe, szépen udvariasan ordítva elmagyaráztam, hogy békén hagyhat a picsába, anyját nézze szexmunkásnak, és többet legyen szíves ne dörömböljön az ajtómon, sőt lehetőleg vegye úgy, hogy kurvára nem vagyok itt. Persze dörömbölt, de egy öblös „fuck off” után végül nem próbálkozott többet. (Amúgy gyanítom, hogy ő tényleg jót akart, csak buta szegénykém, és alulszocializált, de azt tényleg nem értem, hogy hogy képzelte a magyart románnak.)

Hejj, Uppsala, nem tudom, mennyire kedvellek téged. A tegnapi utam úgy kezdődött, hogy a Wizzair legombolt rólam 15000 Ft pótdíjat, mert mint kiderült, az online becsekkolás elérhetőségének időtartama kb. olyan, mint a Magányos Hegy bejáratáé (az őszi napéjegyenlőség idején naplementekor amikor a rigó hármat koppint a kövön). Aztá megérkeztünk abba a birkakarámba, amit Skavsta repülőtérnek csúfolnak, és ahonnan egy ropogós kb. ötezresért el is szállítanak busszal Stockholmig, röpke 1 óra 40 perc alatt. Majd miután Stockholmban az infópultos rossz helyre irányított engem, végül sikerült szerválnom egy jegyet a következő vonatra Uppsalába (újabb 50 perc ücsörgés a fájós derekammal), ahonnan már csak meg kellett találnom (jó 15 perc sétával) a fűtés és melegvíz nélküli hostelemet, amiben a fent említett módon szexmunkásnak néztek.

Biztos jobb lenne, ha lenne itt valamilyen svéd-szakértő vezetőm, pl. az Északos szerkesztőtársaimból valaki, de nekem ez az egész Svédország egyelőre elég fura. Még soha nem voltam olyan városban (Finnországban sem), ahol hétköznap 9-10 óra környékén a városközpontban konkrétan semmi nem volt nyitva. Miazisten baja van itt mindenkinek? Nincs itt egy rohadt kávézó? Miért nincsenek kiírva a dolgok? Folyamatosan az az érzésem volt, hogy egy utopikus társadalomba kerültem, amelyben mindenki ismeri a szabályokat, csak én nem. Az utcák kihaltak voltak, a magas, szőke emberek céltudatosan közlekedtek a dizájnos kabátjaikban, az egyetemen is alig szóltak egymáshoz, az épületek mintha be lettek volna oltva dekoráció ellen. Igen, tudom, skandináv letisztultság. Mindenki hordjon szürkét, intelligens sokfunkciós hátizsákot, bluetooth-os fülhallgatóval védje magát a többi élőlénytől, és almás laptopjával üljön egy műanyag széken, lehetőleg egyedül egy hatfős asztalnál. Különösen a fiúk furák. Mindegyiknek tökéletes frizurája van, ingben és pulcsiban jár, kerek szemüvegben, karcsú, magas, olyan, mint egy modell, és a közelükben én azonnal koszosnak és lomposnak érzem magam (pedig esküszöm figyelek a külsőmre, és direkt szürke ruhákat hoztam).

Azt sem tudom, mennyire leszek hasznos itt, az INFUSE, izé COPIUS-megbeszélésen, de hogy hogyan fogom eltölteni az időt úgy, hogy nem fagyok halálra, nem szegényedek el és nem csavarodok be, azt végképp nem tudom.