Jaanuar on läbi.

Hajnali egy volt, és az előadásom még sehogy sem állt. A naptár már 23-át mutatott, ami történetesen pont az előadás napja, és én, mint mindig, az utolsó utáni pillanatra hagytam mindent. A fejem fogott, a szemem fájt, az agyam kezdte beadni a kulcsot. Mögöttem Jaanuar halkan felnyávogott.

Lefolytam mellé a padlóra, elővettem a trikolór játékot, amit én fontam, és játszottam vele, próbálván párszor megsimogatni. Jaanuar az oldalára dőlt, jelezve, hogy a továbbiakban nem érdekli annyira a dolog, hogy felemelje a fenekét a padlóról. Kidőltem én is a padlóra, néztem a mancsait és a lámpafényt a szőrén, és kitört belőlem a sírás.

Kicsi cica, te még nem tudod, de tegnap a fiú, aki itt volt vendégségben, a jövendőbeli igazi-gazdid lesz. Nem csak olyan átmeneti, mint én, hogy ne kelljen ketrecben laknod. És pénteken elvisz.

Addig kell kiélveznünk a játékainkat.

Jaanuar megdöbbenten nézte, ahogy padlón szipogok. Odasompolygott hozzám és megszaglászta az arcomat. Mi a baj? Nem értette, mi történik, de a hatalmas szemein láttam, hogy érti, hogy gond van és nem akarja, hogy gond legyen.

Anti, aki szintén felébredt, kótyagosan bevonszolt az ágyba és átölelt, ameddig meg nem nyugodtam.

Abban a négy napban, ami alatt tudtam, hogy el fogják vinni, volt alkalmam megvizsgálni az érzéseimet. Tulajdonképpen mi fáj, és mit tudok vele csinálni? Tudtam, hogy Jaanuart nem akarom megtartani. Világos volt számomra, hogy bármeddig is marad, ez csak átmeneti dolog lesz. És na, igazából arra is számítottam, hogy lesznek rá érdeklődők, hiszen egy egészséges, fiatal, szociális és nagyon aranyos cica.

Akkor mi a baj? Hát, talán nem gondoltam, hogy ennyire hamar. Úgy éreztem, hogy Jaanuarral dolgozunk valamin, aminek még szüksége lenne egy kis időre. Épp csak három napja engedte meg először, hogy megsimogassam. Minden nappal egyre nyugodtabb a közelemben, ráteszi a mancsait a karomra, mikor együtt tévézik velem, elfogadja a tojássárgáját az ujjam hegyéről, felugrik a konyhaasztalra és nézi, hogyan főzök. De még nem dorombol, de még meg szokott riadni, de még nem szereti ha hozzáérek. 1-2 hét alatt még annyi eredményt tudtunk volna elérni.

Fáj, hogy nem láthatom többet. Hogy önként ki kell lépnem az életéből. Talán még hiányozni is fogok neki. Szegény most újra stresszben van és minden új és idegen, és szokhat meg egy új helyet.

Hiányozni fog ő is nekem, a kis rózsaszín orrával és fehér rajzolatával és nagy zöld szemeivel, és a bolondos, fiatal fiúcica-egyéniségével. Olyan jó volt látni, ahogy napról napra oldódik. És segített gyógyítani a Syksy halála okozta, még begyógyulatlan sebeket. Olyan aranyosak voltak Antival, ahogy együtt aludtak az ágyon, egyik erre, másik arra, amíg én éjszakába nyúlóan dolgoztam. Kicsi család voltunk.

De a macskák macskák. Alkalmazkodnak az új környezethez. Megszoknak új embereket. Elfelejtik a régi életüket. Minden rendben lesz. És ha majd látom, hogy boldog és kiegyensúlyozott, és nekem is lesz talán egy új cicám, megnyugszom és nem leszek többet szomorú. :)

még mindig háború van.

Több mint egy hete háború van.

Ahogy mindenki más is, minden egyes napját gyűlölöm.

Tegnap még hajnali 1-kor is ébren voltam. Jaanuar az íróasztalomon szundított, mellettem Anti feküdt és mélyeket szuszogott álmában. A lábam fájt, a fejem zúgott, a becsukott szemem másik oldalán szétlőtt épületek, pufidzsekibe bugyolált gyerekeket cipelő nők, hátrahagyott kutyák és macskák, zsúfolt menekültszállások váltották egymást.

Meg se próbálom eltávolítani magam a világ történéseitől. Ahhoz nekem ez túl közel van. Finnugristaként nekem Putyin nyolc éve a mindennapjaim része, és ha nem is első, de mondjuk harmadik vagy negyedik sorból néztem végig a demokrácia utolsó maradványainak leépítését is. Beszélgettem ahhoz eleget Oroszországban, Ukrajnában és azon túl is putyinistákkal és putyinellenesekkel, városi aktivistákkal és vidéki egyszerű emberekkel, fiatalokkal és idősekkel egyaránt, olvastam eleget a jogállamiság leépüléséről és az autokrácia térnyeréséről, a Nyugat inkompetenciájáról és a bizalom megroggyanásáról ahhoz, hogy ne akarjak ettől távol maradni. Akkor sem, ha nem tudok aludni, és ha mégis, akkor is tankokkal álmodok.

Tegnap elolvastam a telexesek cikkét a menekülésükről Kijevből. A bőrömön éreztem minden leírt szót: az éjszakai pályaudvarok hidegét, a hömpölygő fáradt, büdös, elgyötört tömeget, a nyomorgást az ősöreg vagonokban, a suhanó sötét tájat, a kiszolgáltatottságot, az éhséget, az álmatlanságot, a kietlenséget. Nem, nem kellett soha háború sújtotta országból menekülnöm, de a díszlet ismerős. Én is nyomorogtam fáradtan, éhesen, elgyötörten lerobbant vagonokban és pályaudvarokon magányosan a végtelen kelet-európai pusztában.

Mindezek nekem kalandok voltak. Kalandok az utolsó napjaiból annak az időnek, amikor még így vagy úgy figyelmen kívül lehetett hagyni a szoruló hurkot, az orosz-európai kapcsolatok elhidegülését és Oroszország bezárulását. De én talán még senkit nem zavarok, ahogy egyedül, turistavízummal, a világ végén az udmurt dombok és a mari mezők közötti földutakon becsusszanok egy általános iskolába, táncolok a gyerekekkel, megiszom hét sört Tomi Koivunennel, felveszek néhány beszélgetést és kitöltetek néhány kérdőívet. Jó, persze, elvisznek a rendőrök, bírságot kell fizetnem, meg Jeremyt és Christiant is vegzálják, de na, még itt vagyunk… még menjünk újra… négy kollégámról is tudok, aki tavaly költözött ki Izsevszkbe.

Hát eddig lehetett menekülni a valóság elől.

Az óráimon mindenkit, még a pszichológusomat is megkérdeztem, hogy bírja, hogy kezeli ezt a helyzetet. Érdekes dolgokat mondtak. Érdekel, ki mit szűr le, milyen érzéseket indít benne, és mennyire akar erről beszélni. Arra nem feltétlenül vágyom, hogy a saját véleményemet is megosszam: épp elég ember beszél, nekem pedig senkivel nincs kedvem vitatkozni. Nincs hozzá se enrgiám, se gyomrom. Látom az iszonyúan ignoráns, félreértelmezett, érzéketlen megnyilvánulásokat, az orosz propagandagépezet berobbanását… és én most ott vagyok, hogy nem akarom meghallgatni „a másik oldalt”. Egy cseppet sem kívánom árnyalni a véleményemet. Vannak dolgok, amik igenis feketék és fehérek. Aki nem úgy gondolja, hogy Putyin egy szörnyeteg, a rezsimje egy paranoiás pszichopata által diktált rémálom, hogy Ukrajna megtámadása embertelen és megbocsáthatatlan, és nem érez empátiát ez a negyvenmillió ember iránt (nem beszélve a sokmillió oroszról is, akinek ez szintén rettenetes), annak nincs mit mondanom és nem akarok tőle semmit sem hallani.

Néhányakkal azért beszélek. Horváth Csabával például. Meg Antival. Követem Adam Something jelentéseit. Előző bejegyzésemben Putyin látható gyengeségéről írtam. Ami igaz lehet, de most akkor is a legvalószínűbb forgatókönyvként azt látom, hogy a szociális médiának köszönhetően a világ live stream-ben fogja tétlenül végignézni, hogy az ukránokat hogyan véreztetik ki az oroszok. Kijevet majd egyszer körbezárják, utcai harcok lesznek, éhezés és járvány, Zelenszkijt megölik, menekültek és befolyásos személyek sírva követelik a közbelépést, bedől a gazdaság és ellátási gondok lesznek az egész világon, szendvicsek jönnek a határra de fegyverek a frontra nem, mindenki kék-sárgában fog pompázni és drukkolni az utolsó elcsigázott védőknek, de nem lesz, nem lesz semmi.

Aztán nézhetünk egymásra, hogy mit kellett volna tenni.

Megérte-e feláldozni Ukrajnát az atomtól való félelemben.

 

Aztán egyszer meghal Putyin, és akkor majd megint valami más jön.

Én nem tudom a válaszokat, de valahogy, valamiért rettenetesen szégyellem magam.