Nyafogtam itt egyszer-kétszer, hogy konstans hegymenet az élet, alig látható eredményekkel.
Ma hazaértünk Kuhmóból.
Ezt a koncertet:
- én szereztem: én hívtam fel a főszervezőt (finnül), hogy nem-e lehetne-e, hogy fellépünk,
- én végeztem az teljes kommunikációt az esemény előtt és közben is, vagyis én beszéltem a szervezőkkel (finnül) hat hónapon át és én továbbítottam minden infót a bandának (észtül) a szálláshelyre eljutástól a soundcheck időpontján át a reggelit érintő változásokig,
- én szereztem finn dalt az alkalomra (amit a szervezők kértek) és én tanítottam be,
- én konferáltam végig (finnül) a két koncertet, amit tartottunk,
- én szerveztem le a koncertek utáni csavargást is Kelet-Finnországban, az útvonaltól a szállásfoglaláson át a sokat módosuló programig,
- én navigáltam a kocsit majd' kétezer kilométeren át. (És közben leszállítottam a macskámat Xeónak Lahtiban. És igen, a macska elszabadult a kikötőben és egy finn család autója alól kellett kirángatni.)
Ha a tinédzser énemnek azt mondtam volna, hogy 33 évesen egy észak-finnországi kisvárosban, kulturális fővárosban finn-észt munkanyelven egy uráli etno-zenekar tagjaként 12 finnugor nyelven énekelek, hegedülök, furulyázok, sámándobolok és lódobogást imitálok, szerintem menőnek tartottam volna magam és örültem volna.
Úgyhogy ezt most zsebre teszem.
Akkor is, ha végig ott motoszkál a fejemben a gondolat, hogy a többiek vajon hogy viseltek el.
Amúgy meg lelket simogató volt a fesztivál a rossz idő ellenére is. Szuper új finnugristákat ismertem meg, és nagyon jó volt a régiekkel is beszélgetni, mélyíteni a kapcsolatokat. Úgyhogy nemcsak kifáradva, hanem feltöltődve is értem haza.
Megéri dolgokat csinálni.
