Guess what... I am not a robot... oh wait, I am.

Szakad az eso, a paratartalomtol a szokasosnal is jobban egnek all a hajam. Bonyolultabn fonott haju neger kislanyok es logo poloju kisfiuk battyognak riadt szemekkel korulottem, megilletodott counselorokkal a nyomukban. Vagy nagyon udvariasak, vagy nagyon engedetlenek.

Erdekes, ahogy a vilagbol random oszzeszedegetett emberek lassan kedvelni, majd szeretni kezdik egymast, es egy nagy kulturalis mozsarban kenyelmetlenul, feszengve, de kozben hatalmasnagy akaraterovel osszecsiszoljak a vilagukat egy furcsa egyvelegge.

A legjobb az este, amikor uvolto zene mellett osszerakjuk a konyhat, Ed mar elment, Rinat ellenben megerkezik, kiesszuk a hutot, pattogatunk popcornt es kitchen partyt csapunk. A kitchen staff josag.

Meg amikor Ellie elszabadul a gyerekeitol es 2 percig orvendezhetunk azon, hogy a masik a taborban van. INFP!

Amikor egy arrogans counselor az arcomba boritja a kajamaradekot majd egy lenezo pillantassal sarkon fordul, meglehetosen honvagyam van.

Kedden irok hosszabban.

az amerikai alom

Dizzy kereszthuzatot csinalt a hatalmas Fordban, ahogy suvitettunk at a Hudson river felett, kozben a Sweet Nothing szolt. Az egesz tarsasag egy oraja vart ram, mert rossz idopontot irtak bele a levelembe, es 3 helyett mar 2-kor ott voltak a szallason - csak en nem. Dizzy kiirta facebookra, hogy holapicsaban vagyok, tok sokan lajkoltak. Jo kis inditas...

Es hogy hol voltam? A Central Parkban, a chipmunkok es mokusok kozott, akik nagy szemekkel kunyiztak az almacsutkamat. Megkaptak. A Central Park tunderorszag, minden kanyar mast rejt. Neha tiszta varosliget, neha baseballpalyak, neha vizeses, vagy egy domb... a muffinnak, amit vettem, szornyu fahejas ize vot, igy elmorzsoltam a verebeknek. Ahogy setaltam, mint Juliska, szortam magam utan a morzsakat, a madarak pedig odaropultek, csipegettek, igy szabalyos madarcsikot huztam magam utan.

Betevedtem egy random francia nyelvu katolikus misere. Bamultam egy kicsit, majd egy vizenyos szemu neger no odajott hozzam, hogy tudok-e adni neki penzt egy szelet pizzara. Annyira meglepett ez az indoklas, hogy adtam. :D

Nyilvan gyonyoruszep helyen vagyok. Tenyleg. Es tenyleg vannak ilen helyek NY-tol egy oranyira. De szabadon uszni tilos, meg a stegen tartozkodni sem szabad vizimento nelkul. Az elso ket napban mindket szabalyt megszegtem,a minek egy combos megfazas lett az eredmenye, de total megerte. A staff... harom mexikoi, egy cseh, egy szlovak (aki nem felejtettt el gyilkos pillantast vetni ram, amikor mgetudta, hogy magyar vagyok... seriously???) es egy orosz, aki igazabol tatar. En barom persze elkezdtem kerdezgetni a helyi finnugor nepekrol, de se az udmurt, de a mordvin, se a mari nem mond neki semmit... meh. Mindegy, jo arc. Az egyik kedvencem a taborbol, es lehet vele oroszul beszelni! Elenekeltem neki, hogz takovo kak Putyin... :D Amikor meg volt szabadidonk, sokat setaltunk, futottunk, csocsoztunk, beszelgettunk igy hetesben, neha egy-ket egyeb emberrel kiegeszulve.

Rinat: Tereza, is mosquito in czech called "camarritos"?

Tereza: What??? It's "kumar". 

Rinat: oh sorry...

A mexikoiak kozben fetrengtek a rohogestol, mert a camarritos olyan spanyolosan hangzott. Azota a szunyogot cammarritosnak hivjuk.

Hatalmas satrakban lakunk, szimbiozisban a termeszettel. Pokok, saskak, szocskek dongicselnek korul minket allandoan, ejjel a bullfrogok szabalyos csillamfaszlama-hangon brekegnek. Az ozeket baromira nem hatjuk meg, tolunk ket-harom meterre halalnyugodtan legelesznek, a chipmunkok neha beszaladnak a konyhaba melegedni a mosogato alatt. Kolibrit is lattam. A kedvencem megis az alkonyat... sosem felejtem el, mikor elindultam megkeresni a tobbieket, es egyszercsak egy szikrat lattam a bozotban. Azt hittem, csak kaprazik a szemem, de aztan megint megpillantottam. Majd meg egyet es meg egyet... korulneztrem, es apro parazsak tancikaltak korulottam mindenhol, fent es lent, csillamlott az egesz erdo. Akkor lattam eloszor firefly-t. Varazslatos volt.

Konyha. Ed, a szakacs az a tipikus verbo amerikai ferfiember, aki imad nevetni es spanolni es sztorizni, fiatalkoraban bejarta a vilagot es vadmotoros volt - nem finom lelku lanyok koze valo egy gyerektaborba, de hazudnek, ha azt mondanam, hogy nem kedvelem. Olyan J hely a konyha! Rend, rend mindenhol, mindig mindenhez megvan az eszkoz, megvan a modszer, huto, fagyo, spajz, iz es felhasznalas szerint csoportositva, hathuvelykinyire a foldtol, a gumikesztyu kotelezo... es en vagyok a szakacs kedvence. Annyi J-seget tanulok, hogy mire hazaerek, INFJ leszek! (hehe, nem :P) Magabiztosan ontom a szorpot, keverem a muffint, pakolom a ricottat, csomagolom a gyumolcsot. Sosem felejtem el, amikor Ed megkerdezte, mit tennek meg a BBQ porkba. Szabad erre valaszolnom? Talan egy kis cukor, meg nemi piorospaprika... Gondolod? Oke, legyen ugy! Es ugy lett, es 100 ember ugy ette, es nagyon sok dicseretet kaptam.

Persze szolgaltam mar fel felig nyers edesburgonyat es 20 perc kesessel rantottat is... de megy. Megy a melo, es elvezem, es Ed egyre jobban megbizik bennem.

Minden amerikai kajanak van valami fura amerikai szaga, amitol rosszul vagyok. Itt kb. lehetetlen nem enni. Az ember eszik es eszik es baromira nem lakik jol soha. Pedig zoldseget eszunk zoldseggel, tenyleg nem fuldoklunk a junk foodban... megis ha az ember nem vigyaz NAGYON (es nem dolgozik fizikai munkat egesz nap), pillanatok alatt raszalad egy rakas kilo. Ram is szaladt, aztan most pedig fogyok, mint a Hold.

How are you? Naponta vagy huszszor. Valogatas nelkul mindenkitol. Talan ezt utalom a legjobban. Nem is erdekli oket, hogy hogy vagyok! Akkor miert nem hagynak beken?? Miert kell mindenkire ravigyorognom 12 es fel ora munka utan es biztositani oket, hogy hurra de jol vagyok?? Mindenki ugymond... kedves, de az amcsik egyszeruen nem alkalmasak a beszelgetesre. Nincs turelmuk a kulfoldiekhez, nem is erdekli oket nagyon, hogy mi van velunk, es kicsit le is nezik a kisegito szemelyzetet. Kiveve talan Ellie-t... talan. Talan. Nehez ennyit mosolyogni, nehez mindig kitalalni valami frappans szoveget, amitol nem tunok "furanak". Nehez az, hogy a sok hurraoptimizmustol meg kevesbe erzem annak a lehetoseget, hogy esetleg valakivel rendesen is beszelgethetek majd. Es igazabol nema is vagyok, mint a hal. Ritkan erzem ugy, hogy van mit mondanom...

Neha azert van egy-ket notorius olelgeto, ok jolesik, amikor megolelnek. Meg Santiago, aki olyan, mint Hod, csak kolumbiai, es mindenre valami nagyon okosat es frappansat akar mondani (es vagy sikerul neki vagy nem)! :D

Do you have a boyfriend? Egyerubb azt mondani, hogy yes. Pusztan azert, mert akkor leszallnak rolam es nem probalnak osszehozni egy taborozo fiuval sem es nem pletykalnak rolam (annyit) es nem furcsalljak a falat kaparo honvagyamat. Persze azert van egy-ket ember, akinek oszinten is elmondtam, hogy vagyok meg hogy nem vagyok a himekkel (talan ez volt az eddigi legjobb beszelgetesem, Ellie-vel), de a lenyeg, hogy valahogy kivonjam magam a matchmaking system-bol, ha lehet... a legeslegutolso dolog, amit akarok itt, az az, hogy belezugjak valakibe! Nem is hiszem, hogy kepes lennek ra. Nem is nagyon van jelolt. :)

A magyar csajok ellenben nagyon rajta vannak a dolgon. Ket eros fekete szemoldoku, feltuno szinu topokba es feher sortokba bujtatott vekony noszemely, kikandikalo melltartokkal es eros nyirsegi, ciganyos akcentussal... amennyire neha az idegeimre masznak a kiabalasszeru sopankodos beszedukkel es allando kovetelozesukkel, annyira jolesik vad oszinteseguk es az a tipikus humor, amitol meg az is fetrengve rohog, aki nem is tud magyarul... neha szinkronforditom a beszelgeteseiket, akkor korem gyulnek az amcsik es szakadnak a rohogestol. :D Mint pl. tegnap, amikor egyikuk egy szal melltartoban es bugyiban egymasra pupozott par padot, hogy felerjen egy madarfeszket es visszategyen bele egy kiesett fiokat, es kozben vadul magyarazta Ellie-nek, hogy fucking shit mama bird.... XD

Ok a tabor kabareja.

A radio a konyhaban mindig hazaropit. Neha ugy erzem szarnyakat kapok attol, ha egy olyan dal szol, amit otthon is hallgatok... Mumford and Sons! Coldplay, Pink, Of Monsters And Men, akarmi... egyik nap dalfelismero vetelkedo vol. 2 masodperc alatt mondd meg, melyik dal szol... a csapatom az elozo jatekokban nem szerepelt nagyon jol, most viszont a Die Young es a Born to Die (jo vagyok a halallal kapcsolatos szamokban :D) felismeresevel egy csapasra a csapatom unnepelt hose lettem! Egesz este hallgattam, hogy wow, milyen meno voltam! :D

Aztan pedig a vizibombas este. Amikor a negy unitbol ketto elhatarozta, hogy meglepetes vizibombas tamadast indit egy harmadik ellen... akkor is hihetetlenul nagy lett volna, ha Kerrin nem dont ugy, hogy a Great Gatsby zenejet rakja be hatternek, de igy... Heart is a Mess, Young and Beautiful, Over the Love... ooooh! Na akkor igazan jol ereztem magam. Es megtanitottam Aisling-t, a dublini lanyt (aki jesszusom de szep!) vizibombat csomozni, majd lopakodas az ellenseges teruletre... tamadas!! Na az igazan volt valami. Rinat reggel nem akart szobaallni velem, annyira eltalaltam. :D Huhh... na akkor egy csapat voltunk. :)

Are you writing a diary??? Mindenki a naplomra es a kezirasomra tuncog. Engem is meglep, hogy meg csinalom, es akkor is irok bele, amikor mar hullafaradt vagyok es reg aludnom kene...

You're a leader, aren't you? I can see it in your eyes! Mondta Ed. Tegnap elvitt minket egy tipikus amerikai barba, sorozni. Annyira tipikus volt!!! Tipikus felszolgalolannyal, tipikus asztalokal, es nagyra nott amerikai felrfiakkal, rogbimeccsel a teveben... es hogy en egy leader lennek? Mondtam neki, hogy nem, de nem hiszi el. INFP leader... ki latott meg ilyet. :D

Ma felkoszontottek a konyasok es Rinat. Kaptam szulinapi udvozlolapot es mindenki irt bele valamit! ^^ Azt hittem, elolvadok a boldogsagtol! Hogy mennire jo fejek, basszus, el se hiszem!!! Talan... talan kedvelnek azert valamennyire. :) Tobben is azt irtak, hogy very funny girl vagyok. Nyu! ^^

Budapest nem letezik. Nincs is kapcsolat, amivel elerhetnem, de egyebkent sem letezik. Valahol elvesztem az Atlanti-ocean felett, es egy uj Bogi landolt a JFK repteren. Itt, a plazaban, vagy amikor este a firefly-oknak hodolok, ugy erzem, el tudom ugy tolteni ezt a ket honapot ugy, mintha egy alom lenne.  Homalyos es valoszerutlen, hogy van valahol egy eletem, ami jo, es vannak valahol emberek, akik szeretnek, es egyszer majd visszamegyek oda. Foleg Gergo... rola meg el sem tudom kepzelni, hogy valaha viszontlatom.

Tegnap elkezdett hianyozni anya. Tegnap mar nagyon kivoltam. Ha nekem elkezd hianyozni anya, az mar mindennek a vege. Mikor tegnap hallhattam a hangjat, meg Szonjaet is... mintha a fulemen ontottek volna be a boldogsagot. Santiago a taborban megjegyezte, hogy vakit a szemem a ragyogastol.

Nehez. Nehez minden nap 5:30-kor kelni, kidolgozni a belem amig mindenki mas ott ucsorog es jatszik az orrom elott, napi haromszor megnezni, ahogy lefikazzak es kidobjak a kajat, amin egesz nap dolgoztam, 12 ora melo utan hullafaradtan vigyort eroltetni magamra, erteni a sok fura angol beszedet, mikozben elvarjak tolem, hogy az esti jatekokban mind-mind lelkesen reszt vegyek, este 10-kor meg gyuljek a taborhelyen, mindezt pedig ugy, hogy ugy tekintenek ram, mint megtert vademberre, vagy valami buta lenyre, amiert nem angol az anyanyelvem es nem tudok mindent kifejezni, terero nuku, net pedig kb. napi 10 perc, JO ESETBEN... de legjobb tudasom szerint "menedzselem ezt a kosztumos trukkot".

Amikor este anti/camaritossal befujva setalok es a firefly-ok csillogasba boritjak a sotet erdot es a sima viztukrot, igazan szeretem Amerikat.

dream on

Reggel hatkor meg alszik a tabor. Halkan cuccolom ossze magam, elso vagyok a konyhaban, a kis felsegteruletemen, a zold sapkamban es kotenyemben. Ed, a szakacs stilusa es hangja vegigborzongatja a gerincemet, kellemes magabiztossaggal tolom a kocsit a muanyagkaja-szagban es egyszerre vagyok ura es szolgaloja a reggelizni vagy ebedelni vagy vacsorazni erkezoknek.

Mire leulnek es emberekhez jutnek, olyan faradt vagyok, hogy nincs erom beszelgetni. Ennyi akcentusat az angolnak meg eletemben nem hallottam. Erdekesen fogok beszelni a tabor vegere. Ram kacsint az egyik konyhascimbim, a tatar sractol megkerdezem, hogy kak gyela. Megfenyeget, hogy ha meg egyszer kinevetem az oroszos "kh" fonemajat, belenyomja a fejem a szennyesebe.

Jokat uszok, ha tudok, csak a lajfgardok idegesitenek, mindig bamulnak, mint halat az akvariumban.

Minden este setalok egy kicsit es zenet hallgatok, ami kicsit visszarepit Budapestre. Egy parhuzamos univerzumba.... lehetetlen, hogy Budapest valoban letezik valahol...! Megis rola es a lakoirol almodozom, ahogy a tancolo firefly-ok szikrazva mutatjak az utat a taborbol el es vissza. Homeward Bound!

Szerdan jelentkezem hosszabban is.

with an ocean in the way

Irnek en, irnek az embereknek, orommel (es megmondanam nekik, mennyit gondolok rajuk es mennyire hianyoznak), es most idom is lenne ra, de nem teszem, mert akkor masnap egesz nap azon jarna a fejem, hogy vajon valaszoltak-e es mit.

(egyebkent jol erzem magam. Foleg amikor Viva La Vida-val a radioban kezdjuk a konyhai munkat.)

gyorshelyzet

2 atszallassal elrepulni NY-ba ugy, hogy 7 es fel oran keresztul este 7 van, meno, faraszto es kicsit szorongato. De amikor az ember meglatja az East Coast fenyeit, egy kicsit transzba esik az amulattol. Amint a labam NY betonjara er, rajovok, hogy ez is csak egy varos, ugyanolyan lakokkal es keruletekkel, mint mashol. Megis, mintha egy filmben, egy alternativ vilagban setalnek.
Remelem lesz nehany "bolond" a taborban. Utitarsaim kozt nem voltak, es kicsit faraszto volt ennyi ideig normalisnak lenni.
Varom mar, hogy a termeszetben legyek. Tagas tereket akarok latni, fakat meg minden.

Amikor kislány voltam,

mindig arról ábrándoztam, hogy a kis barátnőim meglepnek valamivel, vagy valami kellemes meglepetés és velük, vagy kifejezik, hogy szeretnek, vagy eleve, valaki népszerű és közszeretetnek örvendő valaki leszek, és együtt tüncögünk arra, hogy milyen jó barátnők vagyunk. Tisztán emlékszem rá, amikor az első kis ajándékot megkaptam az akkori barátnőimtől, váratlanul, alsóban. Azóta is az egyik legszebb emlék.

Azt hiszem, ugyanaz a kislány vagyok, a belül megbújó kis királykisasszony, aki kék paripáján száguldozgat a "bálba", keringőt jár a jól ismert "hercegekkel", főúriasan terpeszkedik a székében, mintha azt csakis neki tartották volna fenn, nem pedig az irodalomelmélet jegyzetek foglalták volna neki érkezéséig, és a kedves kis barátnőivel, mint holmi hírességek, elegánsan iszogatja a kis italát a "nép" között. A meghittséget tapintani lehet.

"De mielőtt elmész..."

Mindig is arra vágytam, hogy legyenek szavaim szavakkal nehezen kifejezhető érzésekre. De erre nekem sincsenek, és nem is keresek.

Egy pillanatra örültem, hogy már korábban lesírtam az összes sminkemet. A kis ajándékcsomag, a sok gondolat, a szeretet, amit fektettek bele, csak hogy én örüljek neki...! Szonja, Eszti....! A legeslegcsodálatosabb barátnők a világon, és ó teremtőm, milyen iszonyú, hihetetlen szerencsés vagyok, hogy ők barátul választottak engem!!!

A langyos estében a szavak cserbenhagytak, csak ölelgettem ezt a két dinka lányt, akik valóra váltották az álmomat. "Bogi, mikor hazajössz, minden pontosan úgy lesz, mint most!" Nektek el is hiszem, hiszem mikor csalódtam bennetek?...

Fájdalommal telve, ködös szemmel, mégis határtalan boldogságban csaptam bele a pedálokba a zsinagóga lábainál.

I was fine before you walked into my life!

Öngyilkos hangulatra a legjobb ellenszer egy spontán szembejövő ESTJ barátnő. És persze a Kamarás melange.

...and will you still love me when you don't see me anymore...?

"Remélem nem azért jelentkeztél Amerikába, hogy a problémáid elől menekülj, mert azok mire odaérsz, hogy kiutazol, úgyis mind megoldódnak!" - mondtaja Szonja januárban, mikor meggyóntam neki az elhatározásomat. Nem véletlenül jelent bölcsességet a neve (én meg nem véletlenül vagyok buta liba)...

Írnék róla. Írnék róla, ha nem lenne sok, és bénítóan jó. ZM flegma vállránítása, egyre tompuló tömeg Meta-icke bulin, spirituális hazaút az 1-es villamoson, Kálmán haja a napfényben, ahogy a hajóról mosolyog le rám, egy fehér liliom a padomon, nevetés egy órán keresztül az indokolatlanságokon, Ankalimon vicces kis kötekedése, az állandó nyugalom, amit érzek, ha a közelemben van, zötyögés a Ráday utcán, Alex csettintése, elismerő nevetése, Minccel a bicikliről üvöltözünk egymásnak majd Unicum és sok-sok nevetés, Kincső "le wild" de szörnyen jóleső levele, Csaba feloldja a tiltást, Salánki tanárnő helyből tegez, sárgák a falak és boltíves a kupola, Eszti letaglózóan csinosan és rég látott frusztrációval szívja a cigarettát az A előtt, Vivi döbbent sóhaja, amikor először kóstol My Little Melbourne-ös kávéba, Evike kirobbanó mosolya és ölelése, amikor meglát a Deákon (és én őt, ó, de jó, hogy találkoztunk!), kóstolásnyi 10 perc a Kamarában, bolond öröm, mikor egy hét után végre újra meglátom Gergőt, és nem utoljára, menekülünk az emberek elől, megint elszalad 3 és fél pótolhatatlanul csodás óra... ölelés!

Nem igazán tudok aludni. Eddig sem tudtam. Dóri kisétált az életemből egy kusza intéssel. Egyedül vagyok a 709-ben (és hősiesen ellenálltam a kísértésnek, hogy egy szinttel följebb aludjak valahol, hejj de menő vagyok), előttem az utazás előtti utolsó nappal. Bárcsak mindenről és mindenkiről igazán, rendesen tudtam volna írni. De az az igazság, hogy lassan belebetegszem a ténybe, hogy elmegyek Amerikába. A szobám egy romhalmaz, tökéletesen tükrözve a lelki állapotomat.

Nehogy valaki azt mondja, hogy jaaaaj, de ne féljek, jó lesz Amerika! Persze, hogy az lesz! Én nem attól félek, mi lesz ott, ahol leszek, hanem ahol nem leszek! Akikkel nem leszek!

Megpróbálom szkippelni a rutinszerű sírást és hasznosan tölteni ki az agykapacitásomat. Talán holnap...! Talán...

Talán lefegyverezve, rémülten, remegve, mint egy eltévedt kismadarat, nagy és erős kezek felraknak a repülőre, én pedig olyan bénult leszek, hogy hagyom...

búcsúzások 3. (Näkemiin!)

- Jééé, te itt?! Vizsgázni??? Na neeee!! - hangzott Ádám köszöntője, mikor meglátott az alknyelves folyosón. Nem mondom, hogy különösebben jól esett, de a mindenmindegy pajzsával felvértezve egy vigyorral visszapattintottam az élcet. Utolsó alknyelves vizsgám... hát már csak bemegyek rá, na!

Marci édi volt. Igazi F (talán az egyetlen a csoportban)... És Bogi miért mész át? De az elején sem volt jó vagy csak később romlott el? Mi az, ami nem tetszett? Bár nem szívesen mentem bele a magyarázkodásba, azért jólestek a kérdései. Bevallom, őt a vége felé egészen kezdtem megkedvelni.

Gecső tanár úr hozta a formáját. Megkérdezte, mit csinálok a nyáron, hümmögött egy sort (a kedvéért megpróbáltam eljátszani, hogy izgatottan várom a "nagy kalandot"), és bevésett egy ötöst. Az ajtóból visszafordultam.

- Ja, tanár úr, szakot váltok.

Elképedve nézett rám.

- Komolyan? Mire megy át?

- Finnugrisztikára.

- Tényleg? És hogyhogy?

- Úgy érzem, jobban ott a helyem. Nagyon sok jó élmény ért ott és azt szerintem igazán lelkesen tudnám csinálni.

Morfondíroztunk egy sort a dolog gyakorlati kérdésein, majd vett egy nagy levegőt.

- Hát, rendben, Bogáta... derék dolog. Amerika miatt is le a kalappal, de emiatt legalább ugyanannyira. Örülök, hogy meri azt csinálni, ami érdekli... de hát végül is ez lenne a normális, nem?? Hát... sok sikert, és viszontlátásra!

Viszontlátásra, alkalmazott nyelvészet szak! Ezek után egy évet töltök a finnugrisztika minoros BA-s tárgyak pótlásával, 2014-től pedig remélhetőleg nekivágok az MA-nak. Megbeszéltem Csepregi tanárnővel, a TO-val, a szüleimmel... most már talán valósággá válik, amit egy ideje dédelgetve tervezgetek magamban.

Szépen elterveztem, hogy a Goodbye Cruel World gúnyos taktusaival búcsúztatom az alknyelvet, ami ilyen csúnyán félresikerült, de a mai nap halk, puha kis búcsúzása inkább olyan mosolygásra késztetett, mint Miranda Priestleyt a Devil Wears Prada végső jelenete.

Hát viszlát.

búcsúzások 2. (I keep thinking the things I never told you)

A vidám napsütésben szöszök hullottak ránk. Laza és könnyed volt a világ, ruhánk lobogott a szélben, a Honvéd kórház sem tűnt olyan ijesztőnek, mint amilyen valójában (valójában ugyanis olyan ijesztő, hogy azt nem-beteg ésszel nem is nagyon akarom felfogni), mi meg ültünk és eszegettünk és beszélgettünk, bezsebeltünk pár furcsálló pillantást, és az egész Párizsra emlékeztetett, a maga könnyedségével, bizalmával. Nem volt sok idő, nem volt sok téma, de mindegyik olyan jól esett! Taníts, mester... :D Ilyennek kéne lennie minden búcsúzkodós találkozónak. Nem is vettük észre, hogy az... csak szimplán boldoggá tett minket, hogy van egymásra fél óránk. Meta, milyen jó is, hogy barátnők vagyunk!

"Jó életet!" - mondta nekem búcsúzóul LR kisasszony az angol alkalmazott nyelvészeti tanszéken, a jegyzetei közül. Köszönöm... neked is!!! Tartózkodó és bizonytalan módon, de mégis örömmel tölt el mindig, hogy látlak... mert emlékezetes vagy és jó. És sok színességet veszít veled az ELTE, ha nem vagy itt. Szerintem!

Végigbaktattam az utcán. A villamos sárga, az épület is, a kert zöld, a napernyők narancsszínűek... kivetülései egy országnak, egy hangulatnak, egy felfogásnak. Ismerősen mosolyog rám minden, ahogy elhaladok mellettük, mint mikor boldogan kucorgok a szobámban és élvezem, hogy sokat látott tárgyak vesznek körül. Ismerős táj, jól begyakorolt kanyarok... milyen boldogság lesz majd viszontlátni titeket és újra idetartozónak érezni magam!

Mesélt, nagyon érdekeseket mesélt a múltról, közben rátévedt a tekintetem egy réges-régi képre a polcon. Hirtelen mintha időgépbe raktak volna, kristálytisztán megjelent előttem a képen lévő dús vörös hajú lány és a félhosszú hajú, sovány szemüveges srác története, értettem a vad vonzalmat, amit éreztek egymás iránt, az egymásra találást, az éveket, a változást, a rengeteg szeretetet, amin sok ideig éldegélt a kapcsolatuk, és hogy utána hogyan ért mégis véget. Másodpercek műve volt az egész. A társalgás ment tovább, sokat és jót beszélgettünk sok-sok dologról, nekem mégis ez a mini időutazás, időhullámvasút zakatolt a fejemben még akkor is, amikor a HÉV álmosan igyekezett haza velem, és a Duna a derekam magasságában vigyorgott velem szemben a Szentlélek téri megállóban.

Hát megtörtént, először. Szólt a dal, én felhúztam a lábam a széken, átöleltem és elpityeredtem. Szólt tovább, szólt megint, én pedig ledobtam magam az ágyra, összegömbölyödtem és sírdogáltam, mint egy gyerek. Egyszerre megelevenedett a jövő, feltárulkoztak a mélységek, s az idő mint egy iszonyú mély verem, terpeszkedett a szemem előtt, sötéten és rosszindulatúan. Egy pillanatra belesüllyedtem, hagytam, hogy átjárjon és a gerincemig végigkússzon rajtam a jövő félelme és rideg bizonyossága, majd mint a gyerek, aki visszarántja a lábujját a hideg Balatonból, megráztam magam és vadul törölgetni kezdtem az arcom. Jaj, jaj...

Lassan telik be a naptáram. Délutánok, esték találnak társaságra a maradék napokban. Mind egy-egy kis csengő, mely a búcsúzás tényét jelezgeti, a maga bájos módján.

Talán túldramatizálom. Talán jó kiírni magamból.

újra a gáton

A Toppyban lármázó hobbitok nem is tűntek annyira hobbitnak. Sőt, kifejezetten nagynak tűntek, ahogy terpeszkedtek a nagy fotelekben, nevetgéltek, poénkodtak, magyaráztak. Íme, hús-vér valójukban a Toppysok, mintha megelevenedett regényhősök lennének, akik most kisétáltak a könyv lapjairól. Megilletődötten szürcsölgettem a teámat, és úgy éreztem magam, ahogy egy összeszokott társaságba becsöppent idegen érezni szokta magát. Ültem, nézelődtem, figyelgettem, szívtam be az atmoszférát. Úgyis ki leszek kérdezve...

Záróra, nyomás.

Nem egészen tudtam, merre megyünk (néha még abban is elbizonytalanodtam, merre van észak!), de nem baj, úgyis a társaság volt a fontos. Az az egy. A jöttünkre kialvó lámpa felszipkázta az indokoltságot. A patakparton vaksötét volt, mégis ahogy sétáltunk, megelevenedett és felragyogott a környék, mint egy Owl City-klipben. A megáradt folyóban érzelmek hömpölyögtek, önmagunk, egymás és a társaink iránt, a emlékek csillogtak a nedves fűben, kavarodtak fel és tapadtak ránk, ahogy masíroztunk, vallomások zsongtak körbe minket, szálltak ki belőlünk nehézkesen és megkönnyebbülten, mint a jóllakott szúnyogok a bőrünkről, ahogy lebegtünk Narniában, néztünk és haladtunk, előre, mélyebbre, apró kis lámpákat gyújtva az önismeret hosszú, fullasztó ingoványában.

Az idő megállt. Egy kicsit még a tabuk is szüneteltek. A lámpák fényébe visszaérve szinte ijesztőnek hatott, mi mindenről esett szó és hogyan. Fadarab! Kísérleti nyúl! Mennyi minden történt... zúdult rám mindenféle emlék, polcok rejtekei, nimfák és stalkerek, és persze robottánc, meg az internet sötét bugyrai... mennyire is megy jól a dicséret... karolj bele az önutálatba. És persze ne is kérdezzek holmi külsőről! ...a személyes találkozás egyetlen hátránya, hogy nem marad utána chatlog.

Felszállt az este a szférákba, elszállt. Megint egy szinttel följebb, a felhős káposztási égen..

Ne gondoljunk a jövőre, de azért egy kicsit mégis igen, amikor bele kell gondolni, hogy ilyenre már nem sok alkalom lesz. Mégis, ettől mindig egy kicsit jobb lesz és könnyebb...

(...és már megint hajnalodik. A hajnal az új este, legalábbis az én életemben...)

búcsúzások 1. (today's another day to find you)

Megláttam a bejegyzést és elszorult a torkom. Na, Bogáta, szedd össze magad. Össze lehet szedni magam, de a tények attól még tények... bárcsak, bárcsak lenne egy vigasztaló gondolat, egy kapaszkodó, valamiben, amiben biztos lehetek, ami valamit garantál...! Érdemes volt beleörvényleni, ha ezzel a lendülettel mondhatok is le róla, valamennyire, azt sem tudom, mennyire... azt hiszem a magyar nyelv (vagy az IPA teljes fonémakészlete, bármely kombinációban) nem tudja kifejezni a bennem gerjedő nyüsszögést.

Csabával megpillantottuk az óriáskereket.

-Ó, na ide fel akartalak volna vinni! - mondta azonnal.

-Na jó, igazából Alexszel el akartunk vinni az óriáskerékre - mondta Vivi másnap.

- Nem mondjátok, pont ezt beszéltük Esztivel! - vágta rá Szonja.

...Aww!!!! ^^

(Egyébként nem volt rossz Csabával. Legalább találkoztunk és értelmesen beszélgettünk, sokáig, na. Talán most már kicsit nyugisabb lesz az életem, és az övé is, na...)

Írnom kéne egy FAQ bejegyzést. Mi volt Oroszországban, mit fogsz csinálni Amerikában, ki ez a Gergő... leírnám, oszt' mindenki azt olvassa és attól kezdve tudja. Hetek óta csak ezekre a kérdésekre válaszolok... jah, izé, izgi lesz a holnap! :D

(Lerohad a fél karom.. mi képes annyira megcsípni, hogy fél öklömnyi vörös duzzanatok maradnak utána és annyira kimenjen az erő belőle, hogy egy poharat se tudjak megemelni...??)

Garázdálkodás az izsór teremben, hűvös szellő a Kamarában, kaja a kolibüfében... rém jól esett a hatalmas beszélgetés Szonjával és Alexszel. Folytattam volna, ha nem lettem volna ilyen álmos... ha az elmúlt időben rendesen aludtam volna. :) Minőségi idő... a legjobb, legjobb, legjobb dolog. Mennyire is imádlak hallgatni! Téged is és téged és téged is...

...lesz még búcsúzás és nyüsszögés és katarzis, most kezdődik. Persze, hogy Amerikában már nem is fogom érzékelni ezt, de most még nem vagyok ott, hanem itt vagyok és azt látom, mihez nem lesz közöm, na...

!!!!!!!!!!!!!!!!!négy.

túl a dombokon

Utoljára azt kértem a családomtól (jesszus, mint egy haldokló...), hogy a "szülinapomon" jöjjünk össze egy nagy családi banzájra, a tágabb családi kör is, együnk tortát, igyunk sok pezsgőt, beszélgessünk, hangoskodjunk, ahogy mindig is szoktunk. Jó fejek voltak, megtették értem. Élveztem a házigazdáskodást... akkor Bogi te mikor indulsz? És hova is mész? És mit csinálsz... oh. Hát akkor az kalandos lesz! ...Ugyanazok a kérdések, ugyanazok a válaszok. Ja, ja, kalandos.

Jaj de hát ha ott leszel, eszedbe sem fog jutni, hogy hiányozzunk! Néha azért mondjuk örülnék olyan képződményeknek, mint térerő, az internet-kapcsolatot már meg sem merem említeni...

Biztosan nagyon jól fogod érezni magad! Igen-igen, biztosan... úgysincs értelme azon töprengeni, hogy fogom érezni magam.

Még jó, hogy most nincs pasid! Háhá, a nyakamba szakadt helyette valami sokkal mélyebb, amit sokkal tovább kell nélkülöznöm... de ebbe inkább bele sem kezdek.

Majd jól felszedsz valami gazdag amcsit! Hogyne, ezért megyek hajléktalanok táborába... meg amúgy sem.

Úgy irigyellek! Ne tedd. Akkor irigyelj, ha boldogan térek haza.

Mutattam képeket IFUSCO-ról. Na, az vicces volt. A rokonaim a hasukat fogva nevettek a plüss crazygránáton, a tevén és a szuvenírboltokban kapható orosz feliratos ereklyéken, és közben boldogan nosztalgiáztak, vagy kérdezgették, hogy "ő meg ki?". :) Jó volt újra elmesélni a sok indokolatlan sztorit... mintha egy kicsit újra ott lettem volna, de közben távolított is a dolog, olyan érzés volt, mintha egy filmről meséltem volna, amit láttam... néha egy-egy képnél megálltam és eltöprengtem, hogy ez valóban így történt volna? No meg az, hogy amiért valóban jó volt, annak csak egy töredéke adható vissza képek formájában. Mit nem adnék most egy gyilkosozásért a szanatórium konyhájában...!

Tompa voltam és kába egész nap. Csak tessék-lássék végeztem a dolgaimat, teljesen fölöslegesen nekiálltam rántott sajtot sütni. Na ez legyen a legkisebb baj. Hiába írogattam föl magamnak, miket kell elraknom, mégis káosz volt a fejemben pakolás közben. Anya félénken érdeklődő fejjel érdeklődött, hogy segíthet-e valamiben, leginkább futárként tudtam alkalmazni, izé, idehoznád-e ezt vagy azt, ezeket be tudnád-e csomagolni... még 11 nap van vissza indulásig, de már színes képeket nyomtattam a barátaimról, amiket nézegethetek, pedig most megyek találkozni velük Pesten... a bőröndöm tartalma egyre növekvő mennyiségben kiabálta az arcomba, hogy utazol, édeslányom, elmész innen, Amerikába mész ahol tökegyedül leszel!!! Nyüssznyüssz. Pakolás közben kb. ötször keresztülestem Zsófin, aki a saját kis készítményeivel igyekezett ellátni útravalóként, öcsesz kelletlenül állt fel a passziánsz mellől, hogy adjon egy puszit.

- Búcsúzz el! - utasított.

- Nyünyünyü Andris, nagyon fogsz hiányozni, minden nap gondolni fogok rád és telesírom a párnámat a nagy hiányzástól mert annyira a drága öcsikém vagy!!!

- Oké, most én jövök: csá!

Hát ezt megbeszéltük. De azért a végén kinyögte, hogy hiányozni fognak a finom kaják, amiket csináltam...

Ki akartam vinni Mázlit sétálni, ameddig otthon voltam, de egyszerűen minden áldott nap esett. Láttam a kutyán, ahogy lassan beletörődik. Induláskor siettem, apáék vártak, így csupán egy rövid fejsimire futotta tőlem neki, meg Mézinek is, és már szaladtam is a kocsihoz. Mázli megkövülten bámult utánam. Én is néztem őt, láttam, ahogy kiül rá a beletörődés, hogy ez már megint elment, csak még nem fogja fel egészen, mert bántja, és remélné, hogy nem sok időre megyek... de szerintem érezte. A kocsiban nem bírtam megállni, hogy el ne pityeredjek, ahogy kigurultunk Nagyárpádról.

Gyerek kikísért a vonathoz. Amikor valaki még itt van velem, nehéz teljes szívvel átérezni, mennyire rossz lesz, ha már nem lesz... zavartan nyökögtünk egymásnak, amíg felpakoltunk a vonatra, csak azért, hogy a végén, búcsúzáskor úgy bőgjünk, mint a krokodilok. Mármint akkora könnyekkel. Jól el is nevettük magunkat, hogy szánalmasak vagyunk, mint egy filmbeli jelenetben, itt produkáljuk magunkat... ekkor a kalauz összeszedte a bátorságát és megkért, hogy másszak már fel a vonatra, mert indulna, gálánsan felajánlva, hogy Gyerek is jöhet velünk... :) Letoltam az ablakot, és a stílszerűség kedvéért megkerestem az egyetlen zsebkendőmet, amivel integethetek: egy kék-zöld-lila tintás darabot, amit egyébként a rakoncátlan töltőtollaim regulázására használok. A kalauz volt olyan kedves, hogy adott nekem tisztát. Ettől a kedvességtől már kicsit könnyebb szívvel lengettem a kezem a távolodó Gyereknek, és a pécsi pályaudvarnak, megyeri sorompóstul, Babits gimistül, tévétornyostul.

- Adja csak ki azokat a könnyeket, kisasszony! - mondta kedvesen a kalauz.

- Ó jaj, bocsánat... azaz köszönöm, és azért bocsánat, hogy itt adtuk a szappanoperát... csak még sosem mentem el három hónapra...

- Ilyen időjárásban?! Örüljön, hogy elmehet!...

Felnevettem.

- Ki volt ez a lány, aki búcsúztatta? Barátnője?

- Húgom.

- Na, akkor legalább jó a család. - Majd, mikor látta, hogy zavartan nézek rá, helyesbített. - Úgy értem, összetartó meg minden.

- Hajaj, csak a húgom ilyen érzelmes, hogy sír meg ilyesmi... - Észbekaptam. - Na meg én...!

- Épp mondani akartam, hogy ekkora könnyekkel a szemében ez azért nem éppen hiteles! - nevetett a kalauz. - Ha egy kis magányra vágyik, vannak a másik kocsiban üres kupék....

- Ó nem köszönöm, inkább még ácsorgok egy kicsit az ablakban...

- Természetesen - mondta a kalauz, lekezelte a jegyemet és továbbment.

A 2010-es, írekkel átpofázott 3 és fél óra óta nem volt ilyen jó élményem a Pest-Pécs IC járaton... és nagyon jókor jöt! (Ha Kálmán lennék, írnék a MÁV-nak, hogy köszönjük, hogy ilyen jó fej kalauzuk volt a keddi 19:14-es IC járaton...)

A többszintes elbúcsúzásdömping első szintjén túl vagyok. Most jön egy találkozásokkal sűrű hét, a maga minden érzelmi hordalékával... jó lesz. Rossz lesz.

Pécs letudva, most jön Pest.

A boldogság definíciója

Egy remek nap és rengeteg beszélgetés után még többet beszélgetni, videohívást fogadni és nézni, majd az egész éjszakát végigdumálni Gergővel, látni egy portrét magadról, hallgatni a hajnalt, kirohanni a kertbe, ugrani párat a trambulinon, tőről bezabálni két epret, majd felmászni a tetőre és onnan nézni a napfelkeltét.

Majd visszamenni beszélgetni.

chaotic good

Az úgy volt, hogy jó időben kihámoztam magam az ágyból, merthogy főznöm kell a családnak. Negyed 10-kor teljes harci készültségben tébláboltam a nappaliban, hogy hol van már a vadászattal, aka bevásárlással megbízott apám, ennek a fele sem tréfa, a bazsalikomos rakott csirke nem játék, a tárkonyos ragulevesről nem is beszélve... elpakoltam a konyhát, és vártam. Meh! Mire anyáék hazaérnek a templomból, rittyenteni kéne valamit, de ha nincs miből...!

Apa 11-kor érkezett, fáradtan. Alapesetben előadtam volna a hatalmas introvertált főzőparti című jelenséget, tehát egyedül összerottyantottam volna mindent, de beláttam, hogy időszűkében ez lehetetlen. Így dirigáltam apámat... dirigáltam apámat a konyhában! És jól ment! Megszakértettük, melyik kés viszi legjobban a zöldséget, megmutatta, hogyan a legjobb a forró olajos serpenyőt elmosni, random odagarázdálkodott a besamelmártáshoz a borsszóróval, majd azt láttam, hogy épp pirospaprikás liszttel tölt meg egy zacskót. Rám nézett:

- A panírozáshoz a legalkalmasabb eszköz: a zacskó!

És, mint a világ legtermészetesebb dolga, belehajította az összes csirkemellet a zacskóba, megrázta kétszer, majd sütötte is őket az olajban. Csak lestem. Majd felkiáltott.

- Na de mit csinálunk így szárazon???

Oké, egy kupica pálinka, egy üveg sör fejenként. Én boldogan fűszerezgettem a csirkeragut, miután beletörődtem, hogy apa az egész Tesco-ban nem talált citromot, és lime-ot hozott helyette. Hogyne, majd lime-mal savanyítom a tárkonyos csirkeragulevest. Újabb kiáltást hallottam zacskó-frontról: miért nem hallgatunk zenét?! Bogi, rakj be valamit, amit szoktál, azok jók! Na ilyet is rég hallottam, hogy jó a zenei ízlésem... tán az IFUSCO jót tett nekem...? Pillanatok alatt szólt az Owl City, Parov Stelar, Roxette, Imogen Heap, Cure, Allo Darlin, Dog Is Dead, Florence... közben megjött a templomkülönítmény, és miközben a rizzsel ügyködtem, azt figyeltem, ahogy Zsófi Ane Brun-re táncikál, Andris apával a végtagjaikat lengetve bugiznak Shakespears Sister-re, közben bekevertem a limonádét, suhogtam a terítékkel, leült a család, juj, forró, a koprodukciós munka... és az a szörnyen megérdemelhetetlenül kitörő elégedett boldogság, ahogy a héttagú családom boldogan eszi a szörnyen finomra sikerült közös készítményünket apával... mennyire szükségünk volt arra, hogy újra heringnek nevezzünk minden furcsa képződményt a konyhában, hardvernek minden eszközt, és széles mozdulatokkal interpretálni minden megszokott konyhai mozdulatot!

Közben a világháló. Ez a konstans párbeszéd szörnyen feldob. Miért nincs egy párhuzamos életem, amiben folyamatosan kommunikálok! Sosem tudhatom, mikor jön egy SMS, egy facebook értesítés... mintha tulajdonképpen állandóan beszélnénk, csak közben csinálnánk a dolgainkat, ha kell... de ha nem kell, akkor beszélnénk. Azonnal. Mindig van mit. És mindig akarok... most is! (hajaj!)

Egy remek hangulatú, kikapcsolódásszerű császkálás/vásárolgatás/beszélgetés után Gyerekkel (milyen jó is, amikor valaki érti azt, hogy hiába áll jól valami, ha egyszerűen nem érzem jól magam benne... és nem a hosszát méregeti centivel, hanem engem néz benne, a kisugárzással rendelkező lényt... igen, anyával sokkal nehezebb vásárolni, ezért mentem most Gyerekkel...) jó érzésekkel maradok bent a városban egy váratlanul jött találkozó kedvéért. Miután az összes fura színű kalapban végigparádéztam az üzleteket és átnyálaztam az Alexandra kínálatát, már azon kaptam magam, hogy Rovinak mesélek a padon.

*átváltva F üzemmódba*

jó, persze, Oroszország. Hogy hogy jött az IFUSCO..? Hát... ja, és a finnugor. Te, el sem tudod képzelni, mennyi minden történt velem! Ja, és annyi mindenről van annyi gondolatom. Neked is. És igen, észrevettem, ahogyan beszélsz róla... igen tudom, én sem úszom meg a magyarázatot, csak tudod, ez nagyon hosszú, és elég nehéz érthetően elmagyarázni, de látod, aránylag kiegyensúlyozottnak tűnök, legalábbis nekem most jó... persze, mondd, hogy erről mit gondolsz, ne mondd már, te még mindig az a tévésorozat, amit nézel, hát, hallod, én láttam már karomvarjút egy-kétszer, nehéz okosnak lenni, de azért pár dolgot talán érdemes tisztázni, vagy feltenni magunknak, bár a te dolgod, és senkit nem akarok se menteni se besárazni... jaj de nehéz is ilyen dolgokról beszélni ilyen frissen átrendezett aggyal!

De már a gondolatébresztés is jó dolog, még ha a hideg és a buszmenetrend félbe is vágja a mondanivaló-dömpinget. Így aztán nyakamba kaptam a lábam, vigyorogva elszaladtam a buszig és felpattantam rá.

Randomfaktor. Randomfaktor! A legvitatottabb dolog az életemben. Fontos, nem fontos, alkalmi, lehet-e építeni rá, felszínes-e vagy lehet komoly lelki igény...

Kicsi koromban egyik kedvenc szórakozásom volt elveszni az áruházakban, majd megkeresni a szüleimet. Florence táncolni szeret az áruházakban. Mostanában, amikor már nincs kit elvesztenem, csak énekelgetni szoktam, és belemarkolni a lencsébe. Vagy ha van kivel, versenyt futni, póréhagymát lengetni és Ievan Polkkát dalolászni, és minden létező kalapban legalább öt percig tombolni. És közben így érezni magam:

Mint például ma. És remélem, erről nem kell lemondanom az Ócseny Bálsój felnőtt világban...!

(nolám, egy kis idegennyelvűség, és máris jobban fel vagyok dobva... ^^)

*pislog*

Oké, az előző bejegyzésem egy nagy rakat rózsaszín tüncögés lett. (Mostanában a rózsaszín lett a színem... Minc is ezzel fogadott, hogy rózsaszín vagyok, ennek örömére ma rittyentettem egy hatalmas rózsaszín epres charlotte-ot, önmagamat megajándékozandó... én, rózsaszín. Miafranc!)

Na mindegy, de azért az mégis indokolatlan, hogy mindenki ilyen kedves legyen velem!

Oké, hogy segítettem Andrisnak a műelemzésben és pont azt húzta a vizsgán és 5-öst kapott, de hazajött, megölelgetett és hozott nekem csokit. Az érzelmi analfabéta öcsém. Majd utána melegszendvics-készítő partit csaptunk és közben hülyére röhögtettük egymást. Ja és még a főztömet is megdicsérte...

Zsófi szépen megkért, hogy segítsek neki hajat mosni (és segítsek eltávolítani a vállára ragadt rágót... kisgyerekekkel néha megrázóan indokolatlan dolgok történnek...), amiből olyan ökörködés lett (a fürdőszoba módszeres elárasztásával), hogy zengett a ház.

Noémi külön adott pénzt anyának, hogy ha megy boltba, hozzon nekem chipset. Pedig nem kértem...

Nagyi hozzám vágott egy hatalmas adag epres piskótatekercset - pont erre volt szükségem a charlotte-készítéshez, és ő ezt nem is tudta.

De ma még Mázlit sem sikerült levakarnom magamról. Úgy fúrta az orrát a tenyerembe, mintha az élete múlna a testi kontaktuson velem.

Gergő pedig közli, hogy megvette nekem a Great Gatsbyt szülinapomra... erre már nem is találok szavakat!!! :) ^^

Nem tudom, mivel érdemeltem ki ezt... de köszi, világ! :O :D