A snidling megadta magát a fuvallatoknak, a septében kiteregetett ruhák kényelmesen száradnak a foteleken (siethetnének egy kicsit). Én csinos kupacokat építgetek a ruhatáram maradékából és ízlésesen elhelyezgetem a bőröndömben. A neszesszeremet ki sem csomagoltam. A bioritmusomat sincs értelme visszaállítani a magyarra, nemsokára úgyis a mariföldire kell lüktetnie. Ideges vagyok, mert sem a laptopom, sem a telefonom nem működik rendesen.
Még mindig nem volt időnk kicsomagolni az összes nászajándékot, a lakás tiszta rumli. Azt se tudom, mink van és mink nincs. De most sem lesz időm leülni és kirakni az összes puzzlet.
Ha becsukom a szemem, még mindig az észt országutat rovom a kölcsönzött Merida biciklimen, mögöttem Szonjával. A kék hátizsákom egy sokpántú gumipókkal leszíjazva suhan mögöttem, a levegőben esőillat, az út szélén rozs és repce. Senki nem mondta, hogy Észtország ilyen szép lesz. Na jó de, de azt nem gondoltam, hogy ennyire.
Senki nem készített fel az otepääi dombok zöldjére, a hirtelen lezúduló jégesőre, a tanyák színes faépületeire, a nyírfákkal és erdei fenyővel övezett tengerszemre, a nyárközépi máglyára virágkoszorúkkal, Tartu finnugor mintás csatornafedeleire, Viljandi meredek várárkaira, a semmiből előtűnő középkori templomokra és majorságokra, a hosszas emelkedőkre, a tenger felől fújó szélre, a lassú sötétedésre a mocsár közepén, a mellettem csobbanó hódokra, a lábasházban elköltött vacsorára, Pärnu futóhomokjára, a tenger tarajos hullámaira, a zseniális idegenvezetésre Tallinnban, hidegre és melegre a bőrünkön.
Nem gondoltam előre arra, hogyan fog az észtek szeme meglepetten felragyogni, mikor hallják, hogy észtül próbálok kérni a boltban, vagy kérdezni valamit. Olyan volt, mintha azonnal barátok lennénk, és rögtön úgy kezeltek, mint egy nagybecsű vendéget. Mindenhol végtelenül szívesen láttak. Észtországot olyan volt, mint álmaink földjét összemosni az otthon meghittségével. És tudom, hogy ehhez Szonja kellett mint társ, aki hasonlóan álmodozott erről az útról, mint én.
És, utolsóként, nem gondoltam, hogy az utunk ennyire "úttörő" lesz. Végig kiépített, jó minőségű, sőt, bicikliseknek külön kitáblázott utakon mentünk, Észtország láthatóan fel van készülve a biciklistákra, de mégis alig találkoztunk bárkivel. Mindenkinek furcsa volt az ötlet, jé, tényleg ennyi csomagunk van csak, tényleg Rigában kölcsönöztük a bicajt, tényleg airbnb-n foglaltunk szállást, tényleg működik ez a terv. Működött, és mikor finn ismerőseinknél eszegettük a steaket az espooi erdő szélén, és meséltünk, ők is csak hümmögtek, hogy hm, nahát, a kis Észtország, mik nem vannak. Öt év múlva, mikor mindenki a balti államokban fog tekerni, majd Szonjával koccintunk és hümmögünk, hogy mi az elsők közt voltunk. :)
~
Csaba itthon imádnivaló, mindenben igyekszik a kedvemre lenni. Egy napot voltam csak itthon, a ma éjszakai alvással már most elmaradásban vagyok, 3:30-kor irány megint a reptér Moszkvába, aztán Mariföldre. Este elvitt vacsizni, mit ad Isten, észtek ültek a szomszéd asztalnál.
Két pakolás és szundi között, amikkel a napomat töltöttem, 2013-as dalokat hallgattam és igyekeztem azonosulni azzal az ünnepélyes ténnyel, hogy végre elutazom Mariföldre, és erre bizony 2013 óta vágyom. Akkor ígértem meg egy mari nőnek, a komi Yb falu menzáján, hogy mire újra találkozunk, megtanulok mariul, ő pedig befejezi a saját készítésű népviseletének hímzését. Ezt az utat választottam, eddig vitt 2013 földcsuszamlásszerű lelkesedése, az akkori énem ugrálna boldogságában, hogy sikerült.
Menni fog ez, menni fog saját erőből is tovább.
Hiszen elmondhatatlanul hálás vagyok, hogy a finnugor világot élem.
Valamikor februárban kezdtem el írni ezt a bejegyzést, melyben összefoglalom az említésre méltó életéveimet a mai napig. Fogadjátok szeretettel, így lettem én én.
2005
Ó, az elveszett, háborgó lelkű kamasz. Ebben az évben kezdődött kb. minden. Ebben az évben végre befejeztem a gyűlölt általános iskolát, fedeztem fel a Nightwish-t (meg úgy a metált egyáltalán), és eddig sosem gondoltam volna, hogy bármi is ilyen szinten magával ragadhat. Ekkor vitt el édesapám egy társas utazással a skót felföldre, és persze kezdtem el a gimnáziumot. Ekkoriban éppen nem voltak barátaim. Visszagondolva egy tiszta lap voltam, tele felnőttes(nek hitt) érzelmekkel, hihetetlen valahova-tartozási vággyal, miközben pedig olyan stabilan hittem benne, hogy én egy egyedi kis hópelyhecske vagyok, és az önmegismerés legtökéletesebb módja a magány. Filozofikus gondolataim vezérfonalai Nightwish-dalszövegek voltak, és a skót glenek völgyeiben úgy éreztem, végleg elvesztem a kapcsolatot a világ összes többi emberével. Gitározni kezdtem, kifejeztem anyukámnk a finnül tanulási vágyamat, és az interneten próbáltam ismerkedni hasonló lelki világú emberekkel. Ebből több, később nagyon fontos kapcsolat lett, de az új gimnáziumi osztályom is nagy hatással volt rám. Máig szerencsésnek érzem magam, hogy olyan osztályom volt, amilyen, nem volt nagy "menők és lúzerek" hierarchia, de 9.-ben még mindenki tényleg szupernyitott és szuperalkalmazkodó volt.
2005-re visszatekintve minden olyan regényesnek tűnik. Ó, amikor először mentünk fel Normafára a KvízPartosokkal! Ó, amikor először húztam fel Nightwish-pólót! Ó, amikor először próbáltam meg headbangelni egy gimis koncerten, és próbáltam úgy tenni, mintha már századszorra csinálnám! Mekkora csodának tűnt minden egyes ember, akivel beszélgetni kezdtem! Milyen nagy lázadás volt a körmeimet feketére festeni még általánosban, mindenki hogy meglepődött...! :) 2005 nekem egy ilyen nosztalgikus sóhaj, melyre szinte rá sem merek gondolni, mert azonnal elragad a vonat Feeladelphiába.
2006
Ez egy kicsit ilyen zárójel-év volt. Ha valami rányomta a bélyegét 16 éves koromra, az az első párkapcsolatom. Az internet hozta nekem, és persze engem nagyon izgatott, különösen az a tény, hogy milyen egy párkapcsolat. Édesanyámnak különösen nehéz időszak volt ezt, halálosan féltett engem... hát nem is tudom, mitől, de valahogy anya hozzáállására élénkebben emlékszem, mint magára a párkapcsolatra. Azt hiszem, úgy gondolta, hogy Kari valami pszichopata, aki ki fog csinálni engem. Ehelyett inkább anya csinált ki, de a 8 év korkülönbség és a krónikus szeretethiányom valóban megtette a hatását, az új kapcsolat teljesen beszippantott, de az új tapasztalatokhoz nem tartozott számottevő lelki érés. Az egész úgy lógott a semmiben: egymáson kívül nem volt közös kapcsolódási pontunk, nem voltak közös barátaink vagy érdeklődésünk. Mikor Kari Pécsre költözött, ez még erősebben kitűnt, és az internetből a pécsi, valós világomba pottyant barát valahogy már nem tűnt annyira vonzónak. De mégis, egy 24 éves férfi volt, nem lehetett úgy kezelni, mint egy tini fellángolást, úgyhogy szerintem nagyobb sebet hagyott benne, amekkorát bennem... ez a furcsa egyenetlenség az egész történetben jelen volt.
2006-ban egyébként folytattam a gimis, kis eminens tanulói életemet. Tanult nyelveim száma 5-re emelkedett az orosszal, ez alaposan lefoglalt (főleg a finn), a stílusom finomodott, nőiesedett, én magam is. Erre az évre nem gondolok olyan szívesen vissza, mert fejlődés szempontjából vakvágánynak bizonyult, ellenben sok félelem, veszekedés és trauma volt benne, amelyek egy része máig feldolgozatlan maradt.
2007
Tavasszal újra kiutaztam Angliába, és a barnstaple-i két hét alatt összevesztem az egyetlen igazi gimis barátnőmmel, Dalmával is. A Karival való szakításom után megint a nullkockán találtam magam, de mit számított nekem ez, amikor egy közös barát révén bekerültem a Burning Symphony nevű szimfonikus metálzenekarba hegedűsként! Ezek azok az emberek voltak, akikről eddig meggyőződéssel hittem, hogy sosem leszek elég jó hozzájuk... de pillanatok alatt beilleszkedtem közéjük! Szép fekete ruhákban járó, rocker-metálos, érdekes, és a korosztályomnál sokkal érettebb emberek közt találtam magam, akikkel koncerteken, próbatermi sörözéseken, tábortüzes erdei bulikon kötöttem ki, és el sem tudtam képzelni, hogy az élet ennyire király lehet. Ott voltunk a Nightquest indulásánál, és a 2007-es Alhana tábor az egyik legcsodálatosabb emlékem azóta is. Az új párkapcsolatom Rovácskával is szerves része volt ennek a közösségi élménynek: vele együtt mászkáltunk ide-oda, hívtunk másokat, vagy csatlakoztunk be valahova, és el sem tudtam akkoriban képzelni, hogy bármi mást akarjak a világtól, vagy bárhol máshol szívesebben lennék. Mit nekem az osztályom, tanulás, gondok, ha ehhez a társasághoz tartozhatok?...
Fájón nem vettem észre, mennyire gyerek maradtam ez az idő alatt is annak ellenére, hogy elvileg érettebb voltam a koromnál. Azt is csúnyán mellélőttem, milyen következményei lehetnek a tetteimnek, mint azt 2008 később kimutatta. Gyakran mondom, hogy én már gimi alatt is az egyetemisták életét éltem, de ennek az ilyen szintű élvezetéhez gyermeki rajongás és kamaszos felelőtlenség társult, amiből persze semmit sem érzékeltem.
2008
Míg az év első felére a 2007-ben leírtak voltak igazak, egyre egyértelműbb lett, hogy a 2005-ben megismert és azóta nagy becsben tartott Cinegével mi lassan egy pár leszünk, és ez felborítja az eddigi egyensúlyt. A 18. szülinapomat még hatalmas bulival ünnepeltük együtt, de valahogy éreztem, hogy itt a vég. A zenekaromat ekkorra már Rovácska bánatában feloszlatta, és többet valahogy sosem állt helyre, ami eltört. Én minden energiámat az új párkapcsolatomra koncentráltam, és az még több és több energiámat igényelte, és hiába lett új zenekarom, hiába turnéztuk végig az országot a Dalriadával (mármint nem én, hanem Cinegéék), hiába volt elvileg minden ugyanaz, az emberek már nem jöttek össze úgy, a kapcsolatok kiüresedtek, az eddig pörgő-forgó világnak mintha csak a váza maradt volna meg, a tartalom már csak erőlködésnek tűnt.
Érdekes módon ekkoriban szakadozott kicsit szét az osztályomban is az alter-hipszter társaság is, és én tudatosan próbáltam megragadni az alkalmat, hogy bekerüljek közéjük. Ez nagy meglepetésemre sikerült is: bár közeledtek az érettségik, meg az egész gimisség vége, én ekkor végre igazán integrálódtam az osztályomba, Dalmával is kibékültem, és néhány kirándulás és program során nagyon kellemes perceket köszönhettem az eddig elhanyagolt, kissé le is nézett osztálytársaimnak. Valahogy én voltam az a csaj, aki már többet látott és tapasztalt a felnőtt világból, mint a többiek, és ez elég volt ahhoz, hogy érdekes legyek nekik.
Szóval 2008 volt az az év, amikor nagyon boldognak kellett volna lennem, de nem voltam az. A párkapcsolatom szó szerint felemésztett, de nem bírtam elképzelni mást az életemben, így szinte önkéntelenül az időre bíztem: vártam a gimi végét és az egyetem kezdetét, mert akkor úgyis minden megváltozik.
2009
Érettségik, felköltözés Budapestre és indulás az egyetemen. Az ELTE magyar szakot valamikor 15 éves koromban (ofkorsz) felírtam magamnak egy jegyzetlapra, mint elérendő célt... valahogy mindig is tudtam, hogy ide kerülök. Gondoltam, jessz, végre egyetem, biztos olyan lesz, mint amit Pécsett láttam... aha, hát semmi sem volt olyan, mint amilyennek elképzeltem. Azt hittem, a rocker szubkultúra ad valami támpontot, hát nem adott, ellenben minden és mindenki olyan rohadt idegen volt. A szobatársam személyében egy jó erős egyéniséget kaptam, akivel eleinte azért volt mit közös nevezőre hozni, (bár később százszorosan megtérült), a szaktársaim inkább zavarba ejtőek voltak, mint szimpik. Kivéve Selmeczi Szonját, akiről elég hamar önkényesen eldöntöttem, hogy a legjobb barátnőm lesz, és 1-2 találkozásba telt, hogy az is legyen. Vele azóta is kb. mindent együtt csinálok, vagy tud róla, vagy köze van hozzá. :) Sörözések, kollégiumi bulik, beilleszkedési próbálkozások voltak ennek az időszaknak a jellemzői, belül üresnek éreztem magam, de nem tudtam, mi mást tehetnék. Mindenkit jobbnak láttam magamnál. A párkapcsolatom szenvedősen, nyúlósan, sírósan véget ért, de még hosszú-hosszú ideig vérzett a helye, és nagyon nehezen álltam talpra belőle.
2009 egy rég várt, de hirtelen és kissé traumatikus váltás volt életemben. A sok impulzus jókor jött, de az egyetemi élet kezdete erős csapárt mért sok, élettel kapcsolatos illúziómra. Sok kapcsolat és hobbi, amit itt kezdtem el, később fontos szerepet kapott az életemben, de ezeket akkor még nem láttam, csak próbáltam kidugni az első kis hajszálgyökereimet ebben az új környezetben.
2010
Áááhháááh, sötétség és megvilágosodás. 2010 eleje tényleg nagyon sötét volt. Borzasztóan megviselt a szakítás, az egyetem minden volt csak jó nem, a kezdeti lendület kifogyott, maradt a nagy semmi, az új barátaim pedig még nem tudtak igazán átsegíteni egy ekkora krízisen. Egy riadt, irigy, bizonytalan, manipuláló kis valaki voltam ekkoriban, nulla fogalommal arról, merre tovább. Bulikra, internetes megkeresésekre, kocsmai összejövetelekre, random véletlenekre bíztam magam, és reméltem, hogy egyszer majd csak lesz valami értelme az életnek.
Érdekes módon megtaláltak a jó dolgok. Megtalált egy új zenekar, és megtalált az MTT a Tolkienkurzus keretében. El sem tudom mondani, hogy ittam magamba Ankalimon előadásait, melyekben végre értelmet, célt, szépséget, mondanivalót mutattak egy ilyen zavaros időben. Fast forward, és Tolkien táborban kötöttem ki, mely olyan volt, mint valami mantrás elvonulás: 7 napig szenvedtem, aztán varázsütésre király lett, és új emberként tértem haza. Az MTT új távlatokat nyitott meg ismerkedés terén, és én lassan, félve, nekiláttam belefolyni ebbe az új világba.
Életem egyik legszebb időszaka 2010 végéhez kötődik. Nem is azért, mert annyira sorsdöntő események történetek volna velem, vagy minden annyira klappolt volna - hanem mert én éreztem a levegőben, hogy szeretnek, és a világ még egyáltalán nem végzett velem. Mint mikor a zenekarom tagjai tudták, hogy egész éjszaka tanulni fogok, mire összebeszéltek, és hajnali fél3-kor beállítottak a kolimba mazsolaborral és rágcsálnivalóval: amikor sötétnek tűnt minden, jöttek random emberek és megjavították. 2011-et egy új párkapcsolattal, és hálás optimizmussal fogadtam.
2011
Magánélet. Igen, magánélet, drámák, barátkozások, és további MTT-s események éve volt ez. Most már voltak baráti társaságaim (a zenekarom, a kolesz, a magyar szakos barátnőim, az MTT), és a velük töltött idő nagyjából kitöltötte a napjaimat. Újra elmentem táborba, és alaposan kitomboltam magam, robbantottunk a vándor komédiás renddel meg a Rumadai-jal. A párkapcsolatom ZM úrral csúnyán elhasalt, de legalább jó sokat tanultam belőle, illetve remekül elmelodrámázgattam azon a problémán, hogy mit kezdjek az eltűnni nem akaró Sebestyén Csabával. Végül bevállaltam, ami egyszerre tűnt nagyon jó és nagyon rossz ötletnek. :) A randomság és az indokolatlanság továbbra is jellemezték az életemet, és ezt szerettem, erre rá is játszottam, de már nem a kétségbeesés mozgatta őket, hanem a dolce vita.
Ekkor kezdtem a felnőttség és a felnőttés gondolkodás első jeleit produkálni. Újra felfedeztem Istent, ebben a rengeteg beszélgetés Ankalimonnal sokat segített. Sőt, ezek a beszélgetések megkerülhetetlenül befolyásolták ezt az időszakot, és a mai napig gyakran gondolok vissza az akkor elhangzottakra, ha iránymutatásra van szükségem.
2011 egy kicsit hiú év volt. Nem volt igazán komoly dolgom vagy kötelességem, ellenben az MTT-ben én voltam az egyik "izgi új ember", nem voltam híján az eseményeknek, és igyekeztem kiélvezni mindent.
2012
Hát... az év, amire egy kis bűnbánattal gondolok vissza. Az év, amikor tulajdonképpen minden rendben volt. A magyar BA-t egy nagy hajrával elvégeztem, felvettek alkalmazott nyelvészet MA-ra, Csabával másodszor is nekifutottunk a kapcsolatunknak, és semmi okom nem volt a panaszra... csupán... láttam magam előtt azt, milyen lesz az életem. Egy csinos átlagos MTT-s menyecske, valami bölcsészdologgal, amit tanul, majd aztán anya lesz, járkálhatok a kis párommal Pécsre életem végéig, és ehetek rántott húst a családi összejöveteleken. A barátnőim közül még senki nem tartott a megállapodás ilyen szintjén, és én sem éreztem magam késznek rá.
Ráadásul az alkalmazott nyelvészet mesterszakról is hamar kiderült, hogy távolról sem nekem való, és jó előre rettegéssel gondoltam arra, hogy 2014-ben egy nagy kerek nullával a zsebemben fogok kiszabadulni a munkaerőpiacra, túlképzetten, sok szerencsét.
Történt még néhány fontos esemény 2012-ben, mint például a felemás toszkánai út Gyöngyi húgommal, illetve szeretett-imádott Mamikám halála, mely pont olyan volt, mintha az élet ragadna egy dorongot és izomból pofán verne vele. Váratlan volt, és hihetetlenül fájt. Az első komoly gyászélményem, a maga rettenetességében. Bemutatkozott nekem a halál, és azóta semmi sem ugyanolyan.
2012 végén újra szakítottam Csabával, és újra a nullkockán találtam magam. Se perspektíva, se párkapcsolat, sem elképzelés arról, hogy hogyan tovább... egy esős decemberi éjszakán kitöltöttem egy jelentkezési lapot amerikai nyári munkára, és a "minden mindegy" hozzáállással vártam 2013-at.
2013
És ekkor minden megváltozott. Valamikor az év elején néhány esemény egyértelműen megmutatta, hogy nem a jó irányba haladok: diplomás vagyok mégsincs fogalmam a jövőmről, van 4 exem, de csak távolabb állok a boldogásgtól, mint valaha. És mintha a semmiből ereszkedett volna le a lehetőség Komiföldre utazni a Finnugor Tanszékkel, és ehhez járulékosan a megismerkedés Gergővel. A sorsszerűség szinte tapintható volt az események folyásában, ahogyan a magamra találás lehetőségét felfedeztem a finnugrisztikában, azonban mind a konkrét szakváltás (viszlát alknyelv!) mind a perspektívaváltás kapcsolatok terén főként Gergő érdeme. A rengeteg beszélgetés során hirtelen újra színeket és lendületet kapott az élet, és én teljes mellszélességgel ugrottam fejest bele. Nem is nagyon volt vesztenivalóm.
3 hónapot töltöttem az Egyesült Államokban, minden napot a naplómba dokumentálva, sátorban alva, korán kelve, este a Kanawauke tó vizébe lógatott lábbal. Jártam az amerikai nemzet bölcsőjében, láttam a Liberty Bellt, vettem részt country majálison és laktam a Time Square mellett. Életemben először bizony megismertem a kemény munkát, a korai kelést, a kiszolgálást és kiszolgáltatottságot, és meg kellett birkóznom vele. Sikerült. Amerikaivá dolgoztam, lélegeztem, mozogtam magam. Nap mint nap vágyakoztam Magyarországra, de a tábori tapasztalatokból máig merítek erőt.
Új emberként jöttem haza az Újvilágból, és új emberként kezdtem bele az új "hivatásomba". Néha elgondolkozom, hogy nem kellett volna-e már 2010-ben is itt tartanom - nem volt-e luxus ennyi időt ebben a meghosszabbított gyerek-felnőtt senkiföldjén töltenem. De visszagondolva akkor talán arra volt szükségem. 2013 egész éve azonban a friss szerelem mámorában telt, és bár nem lett sem új párom sem új nagy eredményem, az egész egy hatalmas belső újjászületésként ment végig rajtam. Az akkori bejegyzéseket olvasva elképedek, micsoda érzelmi erő volt bennem.
Mikor 2013 véget ért, biztosan éreztem, hogy ez volt a jellemfejlődésem és önmagam megismerésének utolsó "nagy" éve. Nyilván lesznek még hatalmas események, de ez az év engem, mint embert, alapjaimban változtatott meg, és ekkora változásra ilyen rövid idő alatt soha többé nem leszek képes.
2014
Mi esélye volt 2014-nek mindezek után? Az előző év még bőven hullámokat vert, de míg 2013-at a frissen megtértek lelkesedésével eresztettem át magamon, 2014 arról szólt, hogy hogyan finomítsam ezt az adott és működő egyéniségemhez. Állást kaptam egy magyar cégnél, finnugrisztikát hallgattam, és adaptáltam magam az új célokhoz, ismerkedtem az új "önmagammal". Regényes volt az áprilisi göttingeni IFUSCO, és egyenesen észbontó a nyár. Mire észbe kaptam, csinos kis szerelmi háromszögbe kerültem három nemzetiség két képviselőjével, amely egyenként leírhatatlan mennyiségű impulzust és tanulságot adott. Izgalmakat akartál Bogáta, hát most megkaptad, a kultúraköziség valós volt, a Finnországban töltött júliusi hét pedig vegytiszta csoda. Az események napról napra lenyűgöztek, és vittek a hátukon, míg én tátottam a számat. És az egészből végül nem lett semmi.
Mindeközben továbbra is megvoltak a barátnőim, a kollégium, a családom, az MTT, az egyetem. Utóbbi kettőben erősen éreztem a hasonlóságot, ahogy nagyon szeretnék odatartozni, de mindenki annyira jól elvan, biztos nincs rám szükség, ehhemm ehhemm... ezzel a gombóccal a gyomromban küzdöttem a valami felé.
De hála Istennek a létezésem alapjai nem remegtek meg.
2014 végén kicsit úgy éreztem, mintha ez az év is a "semmibe" ment volna, hiszen amik egész évben lefoglaltak, főleg a magánéletemben, szinte teljesen semmivé foszlottak decemberre. Mire volt jó ez a cirkusz akkor mégis?! Nos, 26 éves fejjel visszatekintve, minden hi-he-tet-le-nül fontos volt nekem a későbbieket tekintve, és elengedhetetlen volt ahhoz a konklúzióhoz, melyet valamikor szilveszterkor a harmadik és negyedik pálinka között vontam le.
2015
Bogika kicsit megemberesedett, összekapart magának némi önbizalmat a tanszéken, hozott néhány "igen" és "nem" döntést, és az év első fele ezen döntések lejátszása volt. Közülük a legfontosabb odaállni Sebestyén Csaba elé, és megmondani, hogy összes eddigi állításommal ellentétben bizony ő kell nekem. Ez egy nagyon sokáig érlelt és nagyon sokszor átgondolt döntés volt bennem, tudtam, hogy minden oka megvan visszautasítani, és azt is tudtam, hogy ehhez idő kell, és alázat, és bizonyítás, hogy én már komolyan gondolom, és nem kell más. Azt is tudtam, hogy ha ez működik, akkor életre szóló döntést hoztam. Igen, ehhez nekem 25 év kellett, és nem szégyellem. Csaba megadta nekünk az esélyt, és azóta is nagy az öröm.:)
Csendesen, diszkréten összeköltöztünk, és ezzel végleg egy nyugodt és konstans boldog időszak köszöntött az életembe... a maga eseménytelenségével együtt.
Mármint nyilván történtek események. Ott volt az a csoda, amit oului nyári egyetemnek hívtak: ha él egy kép a mennyországról a fejemben, az pont ilyen. 6 év után kiköltöztem második otthonomból, a csodálatos kollégiumból, utolsóként a barátnőim közül. Felmondtam a munkahelyemen, találtam újat. A szertelen, álmodozós, szélsőségesen individualista kis énemnek bizony le kellett költözni az emberek közé és férfi alsógatyákat kellett teregetnie a szárítóra. Tulajdonképpen 2015-ben mentem férjhez, különösebb ceremónia nélkül.
2015 legerősebb érzése az a megdöbbentő felismerés volt, hogy ez már nem átmeneti. A kollégiumból tudtam, hogy kiköltözöm, az egyetemet tudtam, hogy befejezem, de azoknak a dolgoknak, amik most az életem legfőbb részét kitették, nem volt lejárati ideje. Vége van a formálódásnak, a "kamaszkornak". Majdnem...
2016
Ami hiányzott nekem nagyon, az a tudományos teljesítmény. 3 év finnugor felkészítőtábor után már a külső nyomás is nagy volt, de eltörpült a belső kínzatás mellett, hogy "Bogáta baszki csinálj már valamit". A leadandó dolgozatok és MA-diplomamunka ezt a terhet vették le a vállamról, és az oltári megkönnyebbülés után 2016 egy hatalmas nagy jutalomjátékká változott nekem.
Nem tudok mit mondani. Azt akartam, hogy Csaba eljegyezzen, és eljegyzett. Valóra váltottam 2012-es ígéretemet önmagamnak és kitüntetéssel diplomáztam. Felvettek PhD-ra. El akartam költözni egy szép nagy lakásba, és elköltöztünk. Finnugorozni akartam Oroszországban, és 3 zseniális hetet töltöttem Udmurtiában. 2 zseniális hét alatt bejártam Franciaországot kedvenc öcsikémmel. Basszus, az év végére még le is fogytam. Semmi panaszom nem volt az életre, de semmi (eltekintve a világ eseményeitől).
Tettem valami nagy előrelépést magam felé? Az év eleji hajtást leszámítva nem. Történt nagy próbatátel? Nem. 2016 úgy suhant végig rajtam, mint a legszebb álmom. Emlékszem a karácsonyi estékre, ahogy teli hassal feküdtem az álmatlan éjszakán, és előre elpityeredtem azon, hogy milyen törékény idillnek vagyok épp a kellős közepén.
2017
Ennek az évnek csak a fele telt el, úgyhogy nem akarok sokat írni róla. Ahol most tartok, úgy tűnik, komoly ütések váltották a delejes álmokat, és ezektől részben a szép még szebb lett, a megpróbáltatások azonban edzetlenül értek.
Most tartok ott, hogy javulni és fejlődni már nem fogok magamtól. Azok, amik általában érlelnek egy személyiséget (párkapcsolat, hivatás, egzisztencia keresése) már lezárultak, úgyhogy választhatok, hogy itt maradok-e, abban, amit eddig elértem, vagy tovább keresem-e az örök fiatalság forrását és a spanyolviaszt. Mindkettőnek megvannak a veszélyei.
2017 egyelőre arra tanít, hogy muszáj beletenni azt az extra energiát. Ki kell mondani. Fel kell hívni. Meg kell írni azt az egyszavas választ. Vissza kell kérdezni. El kell küldeni azt a levelet. Fel kell ajánlani. El kell menni. Bocsánatot kell kérni. De ez már nem fog hirtelen felindulásból menni, csak szándékkal és belátással.
Komoly átrendeződéseknek vagyok a közepén, és remélem, lesz időm megírni őket.
Majd valamikor. :)
Mert ez a blog nekem hihetetlen sok örömöt és erőt ad. És most, hogy ezt átolvastam, hónapok óta megint tisztábban látok.
Ez volt életem eddigi legnehezebb bejegyzése, gratulálok kedves olvasó, mostantól mindent tudsz rólam. :)
Csaba és anya éppen a kinti fényeket vizsgálják. A térkövön még a festékszórózáshoz leterített fólia fekszik, mellettem egy százezerszer átbeszélt ülésrendterv. Lassan becsukjuk a műhelyt, melyben kb. 200 liter különböző ital foglalta el ma a helyét, egy monstre Metro-számla által dokumentálva.
Én magam kicsit sós vagyok és büdös az esti futástól, a fehérbort, öhm, minőségellenőrzöm, fájón hiányolom a menyasszonyi ruhámat, és igyekszem távol tartani magam a "tejóégmégeztiskell" gondolatrohamoktól, melyek keselyűként köröznek az egész házban keresztül-kasul. Az volt a terv, hogy a lagzi előtt nem vesztem szem elől ennek az egész eseménynek a pátoszát, és kellően kiélvezem, hogy wow, végre megtörténik, mégpedig így,
de most épp nem tudom megmondani, marad-e erre energiám,
de mindenképp megpróbálom.
Például a fél éve húzódó blogbejegyzésemet is be kéne már fejeznem, lolz.
