Ne aggódj Bogáta,

ez csak a téli egyetem eleji szorongás, amikor elveszve érzed magad a kávészüneti zsibongásban, a szalvétákban és a ropogós műanyagpoharakban, a sokféle nyelvben, amit majdnem beszélsz, és a sokféle emberrel, akit majdnem ismersz.

Persze, nehéz, ha a permjákórákon nem vagy bent, a te területed a tea és a kávé, és a lefordítandó diasorok, amikbe bele-beleszundítasz, ameddig az el nem végzett munkák menetrend szerint izzadós pánikrohamban nem ütköznek ki hajnali 3 környékén, és nincs igazán időd senkire, de mindenkire szeretnéd, hogy időd legyen, de az élményeknek csak a felében vettél részt.

Majd jobb lesz.

handmade heaven

Két polc, egy szekrény, egy szivacs, és a konyhai cuccok: ennyi maradt a lakásomból. Illetve a házasságomból is.

Helló földön alvás, helló üres szobák. Helló földön ülve óratartás a diákjaimnak, akiknek a piteformában viszem ki a bögréket és a teát, mert Csaba a tálcákat is elvitte.

Mindjárt itt a téli egyetem, találkozom a rég látott barátokkal, és a rég esedékes feladatokkal. Elnézve a teljesítményemet, a párnába akarom dugni a fejemet és megszűnni létezni.

Én egy hölgy vagyok, és kibírok mindent.

Sőt.

A földön ülve, a fogyó pénzemet nézve, a kialakulatlan tervekkel a fejem fölött, és egy állatira sehogy sem kinéző disszertáció mellett is sokkal kevésbé fáj az élet, mint eddig valaha, és nem vagyok képes szomorú lenni.

Esetleg megfordulhat a fejekben, hogy megérte-e, megéri-e mindez, de én nem tudok így, józan számítás szerint mérlegelni. Ha valamit helyesnek érzek, akkor teljesen mindegy, pártatlan szemmel nézve milyennek tűnik az a döntés. Nincs pro és kontra. Boldogság van, akár "szabad", akár nem.

Teljesen jó nekem a földön is. Mindenem megvan.

Ez volt 2019.

Letöltöttem az instagram Top 9 alkalmazását és megnéztem, mi volt a 9 legtöbb like-ot kapó bejegyzésem ebben az évben. Az eredményt elnézve megállapítottam, hogy ez egy nagy összevisszaság.

A 2018-at úgy zártam le, hogy úgy éreztem, egy remek évet hagyok hátra, és megvalósítottam egy csomó dolgot, amiről korábban csak álmodtam vagy csak reménykedtem, hogy hátha ki tudom hozni magamból. Azt írtam, hogy alig várom, mit tartogat 2019, de… az életem több területén, ami a tavalyi évet nagyszerűvé tette, úgy éreztem, elértem azt, amit el akartam, tehát… elértem a maximumot? Tehát nem feltétlenül vágytam rá, hogy amik 2018-at szuperré tették, pl. a hakni, vagy a FB-aktivitásunk, vagy akár az aktuális életszínvonalam valami nagyobbá nője ki magát, és a tudományos teljesítményemet is inkább a „kéne” mint az „akarom” hajtotta (azazhogy nem hajtotta). Ami különösebben izgatott még a jövőmmel kapcsolatban, az a nyári kutatóutam volt, de azon kívül nem igazán éreztem a vérszagot. Ami persze azt jelenti, hogy ha ezek már nem hajtanak tovább, akkor helyet kap (jó esetben) valami más.

Tisztességgel lenyomtam a tavaszi félévet, az irdatlan mennyiségű haknit, a téli egyetemet, az IFUSCO-t, felkészültem a kutatóutamra, bejártam megint Mariföldet és Udmurtiát, majd kimászott az ágyam alól végre, elém állt és farkasszemet nézett velem az egzisztenciális válság.

Na, Bogáta, akkor most mi van?

Szóval 2019, június végétől kezdve arról szólt, hogy ezt kitaláljam. Mindez igaz volt a szakmai és a magánéletemre is.

Nem volt egyszerű. Mintha egy elszabadult vonatot hajtanék egy árokba éppen, csak a pillanatot választhatom meg, amikor lezuhanok, fogalmaztam meg valamelyik este Bradley úrnak Izsevszkben, hogyan éreztem magam júniusban.

Szóval először is a válás, jéj. A látszattal ellentétben nem kizárólag erről szólt az évem, és ez többé-kevésbé összefonódik más eseményekkel is, de akkor nézzük, mi történt. Jött egy új ember. Felkavart mindent. Többször is megpróbáltam elszakadni tőle, nem sikerült. Júniusban megszakítottam vele minden kapcsolatot, és megpróbáltam minden erőmmel magamra, illetve a házasságomra koncentrálni. Nem feltétlenül arra, hogy megjavuljon, hanem arra, hogy eldöntsem, meg akarom-e javítani. Erre az észt út és az MTT-tábor nem adtak biztató válaszokat. A belső válságom és a lelkifurdalásom egyre nőtt. Megállapítottam, hogy jelen állapotomban képtelen vagyok érzelmi kapcsolatban lenni bárkivel, és eldöntöttük, hogy szétköltözünk, hogy legyen terem gondolkodni és magamra koncentrálni. Tábor után Kijevbe mentem pihentetni a lelkem, majd Bécsbe. Csaba elköltözött, és a sors iróniájának köszönhetően az új ember visszakúszott az életembe (teljesen véletlenül, de aznap írt nekem először, amikor Cs elment.) Örültem, és rettenetesen aggódtam. Mondtam neki, hogy most épp egyedül terveztem volna lenni, de hiába próbáltuk tartani a távolságot hetekig. L. tanárnő, amikor meglátott, elzavart pszichológushoz. A pszichológus kemény munkával addig gyúrt, amíg magam is rá nem jöttem, hogy a házasságom nem a megfelelő alapokra helyeztem. (Ezért elsősorban az önbizalomhiányom okolható, meg még egy csomó más dolog is, mindegy, bonyolult.) Ez persze borzasztó, de szembe kellett vele nézni. Aztán újabb hetek munkája volt valahogy kiirtani belőlem azt a maró bűntudatot, amitől úgy éreztem, hogy képtelen vagyok (tulajdonképpen: nekem nem szabad) újra boldognak lenni. Sok minden a helyére került. Nem láttam több értelmét úgy tenni, mintha nem akarnék együtt lenni, akivel együtt akarok. Megmondtam Csabának, hogy vége. Azt hiszem, ez az új kapcsolat a megfelelő alapokra van helyezve. Azt hiszem, nagyjából megbocsátottam magamnak, de azért még vannak rosszabb pillanatok.

Elég sok dologgal nagyon nehéz ilyenkor szembenézni, de a lényeg az, hogy nincs visszaút, és én is előre nézek. Csabával nem igazán beszélünk, de nincs veszekedés, vagy direkt bántás, illetve komoly érdekellentét, leszámítva persze azt, hogy én nem annak az embernek bizonyultam, akit ő képzelt (illetve bizonyos szintig én is képzeltem magam). A probléma csak az, hogy állandóan szem előtt van. Főleg mostanában, az ünnepek alatt, amikor az ember összegzi az évet, meg találkozik rég látott emberekkel, mindig ez az első téma, amit meg kell beszélni, és csak akkor folytatható a társalgás, ha ezen már túljutottunk.

De most lépjünk túl rajta.

Hasonló válságot éltem meg a szakmai életemben is. A disszertációm az istennek sem akart íródni. Zsibbadtam, mint a farba lőtt vad, ahogy Nóri mondaná. Pótcselekvések jöttek, mellékes munkák, fül mellett elsuhanó határidők, konferenciaszervezések, majd pánikolás, alvászavarok, bénultság. Rájöttem, hogy 1) nem feltétlenül vagyok egy tudós alkat, és vannak dolgok, amiket jobban élvezek, mint ezt, 2) az intellektuális és adminisztratív környezet, amit az ELTE ad, nem ideális egy doktori munkához. Még mindig nem tudom, hogy hogy lesz ebből valami, ha lesz egyáltalán, de már kevésbé aggódom. Majd valahogy lesz. És mostanában a kutatás is jobban megy, mint korábban. :)

Volt egy kutatóutam, amiről elég sokat írtam itt a blogon is, mind a konkrét eseményekről, mind a hozzájuk kapcsolódó élményekről. Rettenetesen féltem tőle, és máshogy alakult, mint ahogy gondoltam, de csak jobban. Még közelebb került hozzám a mari nép, különösen Uncsó, és az Alekszandrov család. Nagyon örülök, hogy a kitalált koncepcó, a „magyar est” működött, és sok örömteli percet köszönhetek az iskolákban, művházakban tartott mini előadásaimnak. Imádom, hogy a Volga-vidék része az életemnek, és imádom a mari és udmurt barátaimat.

Ugyanez igaz a haknira is. A hakni nagyobb része 2019-ben történt, harmincvalahány alkalmon vagyok túl. Soha nem unom meg a figyelve hallgató gyerekeket, ahogy felcsillan a szemük vagy ahogyan látványosan gondolkodóba esnek a hallottaktól - vagy felismerik a belsős poénokat az udmurt Despacitóban.

És még mivel gazdagodott az életem 2019-ben?

- Újra elkezdtem hegedülni. Emlékszem, hogy tavaly decemberben még rettenetesen frusztrált, milyen béna vagyok, de lassan-lassan, ahogy megfogadtam, hogy rendszeresen előveszem, visszajöttek a dolgok. A hegedű nagyon sok helyzetben nagyon sokat adott az életemhez (a duózások Evelinnel és Imarral, fellépés a Fonóban, játék a mariknak és az udmurtoknak, a karácsonyi zenélés a családdal), és sokszor hozzá tudtam fordulni, amikor a legszomorúbb voltam.

- Elkezdtem finnt tanítani! A Skandináv Házban is, és magánban is - a kettő valahogy egyszerre jött. Ehhez az kellett, hogy én is leporoljam a jobb napokat látott finntudásomat, de az is, hogy megtanuljak a semmiből tanítani. Imádom. Szeretem azt az embert, aki vagyok, amikor tanítok, és boldoggá tesz látni a diákjaim fejlődését, meg azt is, hogy hűségesek hozzám.

- Műfordítottam, mégpedig észtből. Lefordítottam pár versét Kristiina Ehinnek, és ezek közül a legtöbb meg is jelent. A versfordítás is terápiaként indult, de néhány szerencsés véletlennek köszönhetően bevételi forrássá vált, illetve új kapcsolatokat hozott. Kristiinát magát például. Az év egyik legrosszabb napján láttam őt viszont, és a vele töltött kalandok, az est a Fonóban, a grasszálás a belvárosban, az éneklés a taxiban, a levelezés és a vers, amit részben a beszélgetéseink inspiráltak a legszebb emlékeim közé tartoznak az egész évben.

- Együtt laktam Gyöngyivel három hónapig. Megismertük egymást, inspiráltuk egymást, beszélgettünk, teáztunk, kuckóztunk, kócsingoltuk egymást, sütiztünk és mesét néztünk, mindig volt otthon gyümölcs és főtt kaja, meg néhány kedves szó. Nagyon-nagyon szerettem vele lakni.

- Észak. <3 Lehetnék sokkal aktívabb is benne, de még mindig imádom, amit képviselünk, és nagyon büszke vagyok rá, illetve nagyon szeretem a szerkesztőtársaimat.

- És persze ott volt az a rengeteg szépséges, varázslatos, fájdalmas, ijesztő, szenvedélyes, felkavaró, felejthetetlen pillanat Imarral.

Az év új embere Ivan Kamenschikov. Az év régi emberei Imar, Bradley úr, Ankalimon, Kristiina Ehin és Ljudmila Alexandrova. De még egy csomó embert tudnék mondani, akit bár nem most ismertem meg, most kreült hozzám közel, mint pl. Elena Lastochkina vagy Aljona Ivanova vagy Sági Evelin. Nem beszélve azokról, akik mindig is velem voltak: Szonja, Nóri, Tücsi, Ditta, Gergő, Tanja, a többi kollégám, és a családom.

Nemsokára Tartuba költözöm.

Nagyon sokat nőttem ebben az évben. Egy nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb, békésebb 2020-at kívánok magamnak.