Fél három, igyekszem megtalálni a jobbik eszem szélét itt a nagy forgatagban, amikor már megint aludnom kéne. Ja, ma közölte velem a szemész, hogy vagy hajlandó vagyok eleget aludni és szemüvegben mutatkozni, vagy egyszer és mindenkorra eltilt a kontaktlencsétől. Lehet, hogy ideje lenne valóban némi J-t passzírozni az életembe.
Itt állok a küszöbön és elképzelésem sincs, mi lesz ezután. Hétfőtől indokolatlanul egy nagyonmenő menedzser mellé rendeltek ki asszisztensnek. Ideje riasztanom Esztit, hogy műveljen ki egy kicsit illemből... HOGYAN jutottam idáig 2 hét és 10 cikk megírása után azonnal, úgy, hogy a főnök rögtön ódákat zeng rólam?... Mintha beraktak volna egy centrifugába és egyre gyorsabban pörögnék és pörögnék...
"Ha ebbe a körbe sikerül bekerülnöd, megalapoztad a jövődet" mondja le wild módon anya. Hát!
Hát!!!
Néha kihúznám magam és körbemutatnám, hogy milyen menő vagyok, néha bebújnék egy nekem kedves ember karjai mögé és onnan nyüsszögnék a felnőtt világ zord képződményeire, néha eszembe jut, hogy alapvetően finnugrista szeretnék lenni, bármilyen lassan haladok benne.... áááááá, mi történik!!!
Két nyüsszögés között majdnem elfelejtem, mennyire jólesik, ha valaki egy kicsit aranyosnak tart. Persze utána rögtön eszembe jut és le kell blogolnom. Jaj de nagyon idiótán INFP vagyok!
Mi történik az elcsúszó estében, az ismerős-ismeretlen helyekben, a szörnyen jó hangulatú végigheherészett útban ex-anyóssal, itt a KÖMT szélén, amikor a lényeg az új élmény, meg hogy Szonjácska is jön, és hogy épp a jövőmet alapozom, vagy mi, de akkor mi ez a tompaság és gyengeség és agyrém, ami másra nem jó, csak fejfájás-generálásra meg megelőlegezett megbántódásra.... nyüssz. De hát miért nőttem meg ilyen szép nagy lányra, ugye...
Sok idő után újra úgy tudtam a tükörbe nézni, hogy bájosnak tartottam magam. Kellemes meglepetés volt.
Kellemes meglepetés volt egy ismerős, szeretetteli ölelés a 42-es megállójában.
Jóleső érzés volt, amikor a családom egy emberként vetette rá magát a kókuszos sütimre.
Anya közben megpuszilt és őszintén gratulált.
Én meg feltöltődtem ötlettel a következő cikkeimhez.
Felkiáltójel, felkiáltójel, felkiáltójel!!!
Akárhogy is lesz ezután, az a jövő héttől kezdődik.
Finom köd telepedett a Városligetre. A sárga fák úgy derengtek benne, mintha valami fantáziabirodalom szellemnövényei lennének, leheletnyi kecsességgel égbe meredező kacsokkal. Az Olof Palme sétány lámpafényes félhomálya vonzott magába, mint egy titkos ösvény.
Egy hirtelen gondolattól vezérelve nekiveselkedtem a Hősör terének. Parkourök gyakoroltak az éjjel leple alatt, kíváncsi tekintetektől mentesen, nem világított már fény semelyik vezérre sem, aludtak a haza hősei is, nekem pedig átsuhant az agyamon Álmos vezér lovának lábszára, amihez dőlve annak idején Kálmánnal tüncögtem az esőben.
A Kazinczy utcában már az este eredményeit menedzselték az emberek, fejük tisztaságától függően. Szőke, barna, göndör, egyenes kobakok billegtek a zsidó épületek árnyékai alatt és próbáltak értelmet találni a maradék óráknak, egymásra támaszodva, ölelkezve, hangosan, romantikázva duruzsulósan, szepegősen, magyarázósan. Csoportok kiabálták túl egymást, párok simultak össze, barátok és barátnők próbálták megváltani a világot és egymást a kapualjakban. Némi szánalmasság, együttérző fejcsóválást kiváltó botorkálás hatotta át a pár száz métert, mely reggelre már alig fog emlékezni valamire.
Kellemes ilyenkor biciklizni a Liget kihalt környékén. Nincs nagy forgalom, a zene is halkan szól a fülemben, és ha mégis látok egy-egy ébren lévő járókelőt, mindig biztos vagyok benne, hogy nekik történetük van, amiért hajnali fél háromkor az utcán mászkálnak. Bár igazából nekem mint olyannak nincs történetem, csak nem tudok aludni és indokolatlan biciklizhetnékem van...
Budapestet ilyenkor áthatja a nyugalom, az álmodozás, a másik valóság illúziója.
A sötét betonon a sárgán virító lehullott levelek között tekerve olyan, mintha a csillagos eget lovagolnám meg. Nincs kedvem visszamenni a kollégiumba.
Ez is tipikusan egy olyan éjszaka, amin csak azért megyek aludni, mert holnap valahogy fel kell kelni.
Örömmel jelentem be, hogy már kevésbé akaszt ki saját létezésem. Ja... ja, határozottan ezt tapasztalom.
Érdekes, hogy helyrerak az a tény, hogy dolgozom. Bár nem sokat és nem sokért, mégis látható eredménye van, hasznosnak mondható és jól megy. Mellette lassan megnyílik az üzlet világa, ami egész eddig egy ismeretlen és felfoghatatlan terület volt számomra. Ráadásul a nyelvekkel kapcsolatos problémáimat is száműztem egy időre, és most újult erővel tudok lelkesedni az általam tanult és egyéb kódrendszerek iránt. Isten tartson meg ebben az állapotban.
IHB, IHB... sosem tudni, mi lesz abból, ha az ember IHB-ra megy. Jókedvűen indult, nagy öröm volt látni a kicsit már spicces de annál kedvesebb és lelkesebb Zs-szerű lényt, nagyot és őszintén vidámat tudtam köszönni mindenkire, ugráltak előttem az arcok, Meta, icke, Kincső, Estel, Minc, Imi, Orsie, Nido, Mírrand, Sen, Tibi, Artemisz, Reni, Neo, Csepi, Sirith, Félix, Mau, Lyona, meg még indokolatlanul be nem mutatott arcok, jött a kötelező hárslevelű, meg persze a tequila, a Bors-fiúk odaköszöntek nekem a szomszédból (instant VIP-emberi magasságokba emelve engem), nevettem a vicces, hangos zűrzavarban. Körülöttem megy a nyunnyogás meg a pinkülés, igyekszem nem odafigyelni, másra koncentrálni. Na de nehogymár én legyek a téma! Ha még egyszer valaki sajnál, hozzávágok egy uruk-hai fokost. (Igen, addig keresek, ameddig találok egyet.)
Jól akartam érezni magam, beszélgetni, új emberekkel, bármiről. Lett volna rá lehetőségem, de talán mégsem használtam ki eléggé. De minek is ezen rágni magam! Dumálni így is jó volt.
De jó volt az IHB! Nem történt nagy baj, jó volt látni az embereket, és talán én is kedvesebb voltam a szokásosnál (ideje volt!) És a többséget úgyis újra látom KÖMT-ön.
Semmi, semmi.
Múló rosszullét.
Szonja úgy alszik mögöttem, mint egy reneszánsz festmény. Ha nem lenne sötét, lefényképezném, mint egy paparazzi.
Szeretem október 23-át. Nem érzem azt a zavart, amit március 15-nél, október 6-nál és augusztus 20-nál, nyomaszt, hogy magasztosan kéne éreznem magam, de nem igazán megy. Október 23-a nagyon és benne él az emlékezetekben és látom, élem, átjár. Szeretek megemlékezni róla. És szeretek tüntetni menni, hogy összekapcsoljam az akkori összefogás emlékét azzal, hogy áll a szabadság most Magyarországon és mi mondanivalójuk van a politikusoknak ma 56 szellemében. Indokolatlanul gyönyörű őszi napunk volt, és bár gyűrötten ébredtünk Szonjával, mindent megtettünk, hogy csinosan pattanjunk biciklire. Tökéletes idő volt, és a fejünkben tavalyi emlékek zsongtak, amikor megalakult az Együtt 2014 Mozgalom, és mi ott voltunk, a Szabad Sajtó Útján a szemünkbe sütött a nap (úgy tűnik ha a szemembe süt a nap akkor nálam az a hiú remény jele), és úgy tűnt, megalakul egy olyan politikai erő, ami képes értelmesen kommunikálni és érdemes bízni benne.
A Műegyetem előtt sokan felszólaltak. Szellemes, jól felépített, intelligens beszédet mondott Kuncze Gábor, Bokros Lajos, Fodor Gábor, Szabó Tímea (Bajnai Gordonról sajna lemaradtunk), és mindegyikben elmondták, milyen fontos az összefogás és mennyire nincs időnk egymást ostorozni, ha meg akarunk dönteni egy kétharmados kormányt. Jó volt, vettük az adást, és jó volt ennyi különböző elképzelést képviselő embert egy színpadon látni. Azaz jó lett volna. Ha ez az egész tavaly történt volna meg, és az egész rendezvényt nem kísért volna végig egy látens civakodó, alátevős légkör. Ha a tavaly már kimondott szavaknak lett volna eredményük és idén nem csak riadtan egymásra mutogatnak. (Fodor mondjuk mutogatott magára is.) Aztán fellépett Gyurcsány, és a levegő is megváltozott. Szonjával csak néztünk, milyen hangulatot kavart azonnal, és nem hittük el, hogy ez az ember, aki legalább annyi kárt okozott már az országának, mint amennyi jót, de inkább többet, most fellép egy pulpitusra, és kenterbe veri a teljes magyar baloldalt. Egy olyan ember, akinek a pártját kizárták a rendezvényt szervező pártok a koalícióból. Hihetetlen karizmája volt. Nem hittem el, hogy valóban ez történik. Hogy Mesterházy ki és mi, arról nekem elképzelésem sincs. Nem értem, mit keres a magyar politikai életben és hogy lehet a tüntetés utolsó felszólalója ilyen karakterek után. A szövege sem érdekelt különösebben. Viszont. A DK-szimpatizánsok nem hagyták szóhoz jutni. Egyszer újra is kezdte a
szövegét, majd úgy döntött, végigmondja az "összefogést, összefogást"
skandálás közepette... azt hiszem, ennél zavarbaejtőbb esemény nem is
történhetett volna. Egyik baloldali párt hívői összefogást-skandálással nem
hagyják megszólalni a másik baloldali párt szónokát. Tény, hogy nem sok
hallgatnivaló volt Mesterházy beszédében, és a DK-sok jogosan vannak kiakadva.
De így akarunk összefogni?? Ezt sikerült alkotni 1 év alatt?
Választ akartunk arra, hogy mi történt az elmúlt egy évben. Hát íme, itt állt előttünk: random zászlókat lengető nyudgíjastömeg előtt az ellenzék még mindig mással sem foglalkozik, mint kiskakasként a szemétdombon marakodik a veszteseknek járó vigaszdíj-morzsákon. Egyetértés nincs, még a közösség soraiban is egymásnak esnek, amíg a Fidesz boldogan hirdeti, hogy milyen veszett jó világot csinált.
Vagyok én minden. Vagyok független szellemű, szabad versenyt hirdető liberális, ugyanúgy, ahogy globalizációellenes, istenhívő, idealista. Ugyanúgy megmozgat érzelmileg az elnyomás és az előírások elleni szinte ösztönös harc, mint ahogy megnyugtat és motivál a megfellebbezhetetlen rend ideája az élet bizonyos terein, mint egy karó a túlburjánzó növény mellett. Szépséget és jó szándékot látok minden elv mögött, legyen az akármilyen pártban manifesztálva, és mindegyik céljaival tudok valamelyest azonosulni.
Amit nem bírok elviselni, az a demagógia. A választópolgárok hülyére vétele, a becsapás, és ez őrjít meg a Fidesszel kapcsolatban, a sorozatos megalázó birkának nézés, amivel képesek a primitivitásig leegyszerűsítve azt kommunikálni, hogy semmi baj, megoldjuk, mi mindenhatóak vagyunk, a te dolgod csak lehajtani a fejed és érezni az isteni törődést.
És most az ellenzéki tüntetésen sem láttam értelmes kommunikációt. Szép frázisok táncikáltak körbe a sokezer ember lelki békéjéért, de partnernek senki nem tartotta sem a tömeget, sem egymást. Az Együtt 2014 őszinte egyszerűségéből semmi sem maradt, kisstílű sárdobálást sikerült az elmúlt egy évben abszolválni, meg azt, hogy egy színpadon mindenki elmondta, hogy nem jó ez ááám...
És mindjárt április.
~
Szonjával eltekerünk egy sörözőbe, melyet lassan megtöltöttek a Deák térről távozó Jobbik-szimpatizánsok. Iszogattunk, még mindig nem akartunk hazamenni. A Jobbikosok szemében is csillogást és nyugalmat láttunk, és tudtuk hogy nemsokára Eszti is becsatlakozik, aki igazi viktoriánus. Már nem zavart, sőt nagyon érdekesnek éreztem az egészet, ahogy a kellemes októberi napon random emberek társaságában felelősségteljesen kortyolgatjuk a sörünket, jöjjenek bárhonnan.
Nem a mai volt a mi napunk, de ilyen szintű csalódásra egyikünk sem számított.
Úgy érzem magam, mint a lelencgyerek, aki nem is tudja eldönteni, melyik a saját anyja. Meg úgy, mint aki egy lúzergyülekezetet támogat.
Kicsit dühös vagyok. De hát nehéz az állampolgárok élete...
A barnák és a narancsok kiirthatatlanul fedik be a világot, miközben mi csak csattogunk a betonon, vakít ránk a gyenge nap, só és friss zöldségek illata közt kavargunk, vadul betámad minket sok-sok emlék a kecskesajt ízétől, egy kupac spenóttól vagy egy nyalintás méztől, kapok ajándékba egy chilipaprikát, kedvesen mosolyognak ránk egyszerű arcok, fényképezőgépek csattognak körülöttünk, megcsodáljuk egy gomba ívét, egy szalonna rajzolatát, egy fűszernövény fodrait, és közben ragad minket tovább a következő asztal története, és mindez jólesően otthonos és izgatóan különleges.
Az üveg mögül a magasból figyeljük a zöldeket és a szürkéket, ezt a romos gazdagságot, a magyart a nagy idegenségben, a sok idegent a magyar világban, mintha valaki összerázta volna a mákot a szezámmaggal, aztán az egész zizeg és zsezseg, mi pedig, Ajtósisként megszokva a madártávlatot, a színházi székekről búzasört kortyolva lessük őket, ölünkben a zsákmánnyal, boldogok vagyunk és kivételesen nem nyomaszt minket a világ.
Minden nap, amikor fáradtan és kicsit szorongva lerogyok a székre, szörfözök és merengek, teát kortyolgatva gyepálom a google translate-et, gondterhelten gyűjtöm az ötleteket, a fejfájásig hajtom a gondolataimat, zakatol a fejem a nap formátlan szellemein, növekvő félelemmel húzom az időt, elég egy pár szó és máris olyan, mintha itt ücsörögnél mellettem, az ágyamon.
Nem lesz kevesebb gondom, és neked sem, és nem kell megoldanunk egymás problémáit, mégis minden kicsit könnyebb, ha egymás mellett ülve küzdünk a világgal. :)
Ma mindent megtudtam a vegyszermentes házi tisztítószerekről és az agyvérzés utáni felépülésről. Pont kapóra jött a gépjármű-nyilvántartás és a hírlevélkészítési tippek mellé. Holnap pedig jöhet az üzleti blog mikéntje... juppí.
Hát ilyen marketingszövegeket írni. Többfázisú:
1. beleolvasok rosszul megírt, nehezen emészthető cikkekbe, kiguberálom a lényeget
2. felépítem magamban a cikket
3. ránézek az üres lapra és kétségbeesek, hogy fogalmam sincs, hogyan kezdjek hozzá
4. végül mégis nekilátok, összemontázsolom valahogy, közben ügyelek (és alkalmanként anyázok) az idegesítő kulcsszavakra
5. kezd oldódni bennem a csomó, amikor már látom a végét
6. elkészülök vele és bosszankodva konstatálom, hogy még hírlevelet is írnom kell hozzá
7. megírom a hírlevelet, elküldöm és legszívesebben körbejárnék a koliban mint egy kotlóstyúk és szanaszéjjel kürtölném, hogy emberek, elkészültem a cikkemmel
8. baromi elégedett vagyok magammal.
És mindig rájövök, hogy nem rossz ez, meg jéj, kapok pénzt, de azért piszkosul nem olyan egyszerű mások fejével gondolkodva hűdenagyon izgissé varázsolni... mindent a világon, amit csak akarnak.
Az IFUSCO-s pályázatot leadtuk. Megkönnyebbültem? Lófaszt. Lónak a hegyes brokiját, azt. Úgy vagyok, mint a szakdolgozatommal, most izgulok csak igazán... mi van, ha valamit elrontottunk? Rajtunk bukik 12 ember utazása... nyüssz nyüssz nyüssz. Megjegyzem, egy kicsit azért jó érzés ez is, hogy ezt meg sikerült csinálnunk Szonjával és Ágotával. Jaj de nagy lányok vagyunk, a mindenit!
Most egy kicsit a finnugor tanszékből is elegem van, be kell valljam. (Huhh, kimondtam, coming out!) Nem, a finnugor tanszék nem csinált semmi rosszat, csak én vagyok gyarló és esendő, és kénytelen vagyok bevallani, hogy egyszerre három nyelvet tanulni fárasztó! Rohadt rossz érzés bevallani magamnak, hogy nem vagyok már 16 éves, amikor egy nap alatt gond nélkül vettem 5 különböző nyelvórát. Csütörtökön majdnem elsírtam magam, amikor beültem finnórára és szinte kizárólag oroszul tudtam megszólalni. Mi a fene van velem?! És én hülye miért mentem be vepszeórára a hulla fárasztó mari után, hogy lehetőleg mindent összekeverjen bennem (Tervhen! Kut void? Spasib, hüvin! Nägemoiš! Mi a rák bajuk van ezeknek??!) és miért nem hagytam időt magamnak, hogy összeszedjem magam kicsit mielőtt újra kódot váltok a kommunikációhoz?? Ráadásul tök feleslegesen rávetettem magam egy francia csoportra, mikor láttam, hogy nehézkesen boldogulnak a Kamarában, hogy nyugodtan kérdezzenek franciául, megértem, segítek... talán csak udvariasságból kérdezték meg, merre van egy posta, és mellesleg tájékoztattak, hogy remekül tudnak ám angolul, ameddig én az évek óta nem használt franciatudásommal nyökögtem nekik, mint egy idióta... nyüssz. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer azt mondom, hogy herótom van a nyelvektől, de most kicsit ez a helyzet. Kapóra jön már az őszi szünet, az egyszer ziher.
Ráadásul miért nem bírok csendben maradni, ha valamit tudok, de kurvára nem releváns, hogy tudom?? Ha oroszból az öltözékeket vesszük, ki a frászt érdekel, hogy a Tanja által vetített ruha egy Elie Saab Spring 2013 Haute Couture? Miért nem bírod csak azt mondani, hogy halványkék, hosszú és estélyi, hülyelány?? Ha Tanja direkt kevésbé ismert országokat írt fel, hogy ne tudjuk összepárosítani őket elsőre a fővárosukkal, akkor mi a frásznak rontasz bele a játékba azzal, hogy történetesen tudod, melyik melyikhez tartozik?? Idióta vagyok, hogy nem bírok csendben maradni.
Macerás ez a felnőtt világ, bosszant. Otthon kéne mindent megcsinálni, dolgozni, tanulni, ahol a barátaim elhívnak, a facebook cseten rám írnak, körülvesznek a cuccaim, amik elvonják a figyelmemet... távozz innét, alkotói válság. Mi az, hogy nincs időd, Bogáta?
Hogy tört rám ez a nagy magányosság? Kutya bajom sem volt eddig. Ennyire azért nem merültem mélyre az önsajnálatban (nem is volt rá lehetőségem). Vagy lehet, hogy ez a baj. Egyszer éreztem volna magam nagyon rosszul, és akkor talán a letörtség nem húzódna ott a padlón, mint egy tüskés szakadék, ami fölött én Mario-figuraként ugrálok a füves szigeteken (aztán néha beleesek és akkor start again). Néha legszívesebben üvöltenék a világgal, de tudom, hogy úgysem fogok...
Neeem, nem vagyok leterítve. És igenis büszke lehetek magamra. És a facebookot sem szabad úgy néznem, hogy lám, az emberek élete milyen színes és érdekes az enyémhez képest, mert semmi értelme.
Igen, tényleg ilyen kis sebezhető vagyok.
*bebújik*
(Na, vajon ez a bejegyzés most milyen stílusú lett?)
A masszív fejfájást órák óta kúrálom, mégis itt van még, egyértelműen, a fejemben, benne. Ahogy az álmosság, a gyengeség, a tehetetlenség is. Miért kellett ellógnom a finnt, én hülye...? Na sebaj.
Az IFUSCO-szervezés csakúgy ontja rám a kellemetlen meglepetéseket. Le wild emberek berontanak hirtelen, hogy "mi is ez az oroszországi út?" Az németországi, ácsi, és mellesleg köze van olyan kis idegesítő, jelentéktelen képződményekhez, mint finnugor népek. Ha valaki látta a Devil Wears Pradát, az pontosan emlékszik Emily maró gúnnyal teli hangjára, ahogy közli, hogy "Andrea, Runway is a fashion magazine, so interest in fashion is crucial." Na pont így néztem volna a srácra, az orosz minoros turkológia szakjával. Aztahétszázát neki már.
A jeges kristálygömb széttört körülöttem. Helyreállt a világ rendje, igen? Szeretném így gondolni. Szeretnék nem agyalni. Szeretném megtalálni a helyes "üzemmódot", végre.
"Mire vagy legbüszkébb az életedben?" "Emberileg mi a legfontosabb neked?" "Mik a terveid az egyetem után?" Milyen idegesítő kérdések ezek már, főleg skypeon, egy totál ismeretlen bizniszmenedzser nőcitől, aki megjegyzi, milyen kis szép kis lány vagyok a profilképemen. Úgy éreztem magam, mint egy darab hús a piacon. Körbejár, megvizsgál, mint Mulant a házasságszerző, aztán eldönti, mire lehet hasznosítani engem. De legalább van munkám, üzleti kommunikáció területén, ez azért elég indokolatlan tőlem. Reginam occidere nolite timere bonum...
Mosolyog rám az őszi táj. Milyen furcsa, hogy tavaly ilyenkor a Tátrában voltam georallye-n! Mintha korszakok teltek volna el azóta... talán így is van. (Atyaég, de várom már a KÖMT-öt!)
A Kamarában megkaptunk 4 év után az első ingyensörünket. Hihetetlen! Eszti elhajtott a pezsgőszínű táltos paripán, a szöszke pincércsaj lehuppant közénk és jól megmondtuk a magunkét. (Na nem Esztiről.) Kicsit szerepet cserélt a világ.
Lassan, apránként újra összekirakózom magam. Kettőt előre, egyet hátra. Közben buzgón imádkozom, már amennyire én olyat tudok. Bíznom kell benne, hogy minden úgy alakul, ahogy kell neki!
A hulló sárga levelek közt suhanva, a sétálgató embereket nézve, a halovány Nap fényében fürödve az ember nem tudja egy pillanatra nem érezni a világ kozmikus, harmonikus szépségét.
A szobám fényei lidércesen hunyorogtak rám. A labirintus fordulatai ijesztően sejlettek a félhomályban, pedig tudtam, hogy csukott szemmel is teljes nyugalommal végigsétálhatnék rajtuk.
Üresnek hatott a hatalmas nappali, pedig tele volt emberekkel. Mikor erre rájöttem, bosszankodva konstatáltam, hogy egyetlen vendégünk figyelmét és receptorait egyetlenegy személy, nevezetesen a húgom köti le, függetlenül attól, hogy mit csinál, vagy épp a világban mi történik. (Családi Mulan-nézés történt egyébként, pont a vendég kedvéért.) Elkapott 23 év minden tapasztalatának összes fásultsága. Jaj de fárasztó ennyi idősen 16 éveseket nézni, te jó ég.
A napsütötte domboldalon a kutyák lógó nyelvvel nyelték a semmit, mi pedig tapostuk az újfent szabadjára eresztett természet szúrós zavarát, magunkba szívva az ajándékszerű őszi napsütést. Anya akarta így, mert már nem bírta elnézni, ahogy a kanapén penészedek, mint egy hülye. Mégis mióta nem tudok mit kezdeni a rosszkedvvel?!
A legnagyobb zavarban kezdtem a szokott önvizsgálatot. Mi a franc baj is van velem? Unalom...? Unalom. Honnan a fenéből szalajtották...? Sok-sok éve nem éreztem, még a nyomát sem! Most mégis felmászott a hátamra, és beterített a színtelen nyálkájával, mint egy dementor, szürke hártyát vonva minden érzékszervem köré, hogy a szeretet és a lelkesedés még véletlenül se hatoljon át az önsajnálat eme masszív tokján, és a rajtam lógó testvérek, az engem ölelgető anyukám, a finom sütik, a határtalan nevetések és az őszi idill közt még véletlenül se vegyem észre, mennyire várt a családom.
Szonja varázslónő, az érkezésével a fájdalom odébb kúszott a párkányra, és végre a leckének is újra neki tudtam állni, de most újra itt ül a vállamon, ellenem fordítva az életem eddig pozitív kiegészítőit. Azt hitted, mi majd megváltunk...? gúnyolódik rajtam a ruhatáram, a piperepolcom, a holnapi programom. Nem, csak hogy segítetek... áh mindegy, nem hittem semmit.
Egyébként is utálok csak úgy naivan hinni, mint egy hülye.
Bezártak egy kristálygömbbe, rázkódok a hidegtől és hull rám a hó.
Anya vigyorogva kilőtt velem csajos programra. Meghívott egy kávéra, közben dobáltuk egy kicsit a gondolatainkat a világról, majd elrángattam ruhát venni, ezúttal neki.
Indokolatlanul csajos program volt, ami rettenetesen feldobta. Egész délután és este ölelgetett és vigyorgott rám és leste a kívánságaimat.
Katyával, a fehérorosz cserediákkal, aki ideiglenesen a szobámat bitorolja, elbeszélgettünk, hogy mit is tanulok valójában és miképp és miért... láthatóan nagyon hiányzott neki, hogy egy jót beszélgessen valami közös lingua francán. Ez angol volt, némi orosz beütéssel... megkérdeztem, hol dolgozott anno Amerikában. Georgiában, egy Dublin nevű kisvárosban, na puff.
Gyerekkel betegre röhögtük magunkat, és jólesően felugrott néhány le wild chatablak, bár "nehogymár vele cseteljek", egy éve nem szóltunk egymáshoz... az eset le wild jellege mégis feldobott.
Mindenki olyan hihetetlenül kedves és szeretnivaló, de minden szirupos gondolatfolyam, minden örömteli egyetértés, minden pozitív visszajelzés és kiapadhatatlan nevetőgörcs és őszinte ölelés ellenére nehezen fedem be ezt a furcsa kis ürességet bennem.
Elfutni lenne ingerem, de magam elől mégis hova.
Jaj Bogáta, de szörnyen lúzer vagy!
(Hm, végül nem szervezek MTT tábort. A bánat tudjuk, hogy mi.)
Rég vártalak ennyire, mondta anya, és a szokottnál jobban megölelgetett. Hihetetlenül jó érzés volt az ismerős piros pulcsijába fúrnom a fejem.
Andris a vállamat nyomkodta, miközben Székely meg a fiát néztünk youtube-on és hangos nevetés közepette kívülről idéztük az egészet.
Zsófi és apa közösen előadták, hogyan fej meg egy gyöngytyúk egy antilopot. (ti. hanyatt fekve lábbal)
Majd ittunk egy pálinkát és bontottunk egy fehérbort. Közben a leendő munkámról, a nyári tervekről (Joskar-Ola!!!) beszélgettünk.
Mikor meghallottam, hogy Gyerek hazaér, felmásztam a lépcső tetejére és horrorfilmbe illő hangon suttogni kezdtem. Alaposan megijedt. :D Megbeszéltük, hogy holnap sütünk és meghallgatjuk egymás minden bolondságát.
Végigszaladtam a holdsütötte kerten Mázlival. Halk nyüsszögéssel kérlelt, hogy simogassam, én pedig végigdörgöltem a hátát.
Visszabújtam anyához, aki megerősített, hogy én igenis egy szép, okos, csinos és értékes lány vagyok, és van létjogosultságom ebben a világban. Ugye, ugye...?
Már el is felejtettem, mennyire rajongóan családcentrikus vagyok... most viszont legszívesebben két hétig csak a testvéreimben és a szüleimben gyönyörködnék.
(Teljesen random ugrott elő a telefonomról ez a Punnany-dal, még az előző tulaj lejátszóját boldogította, de végül úgy döntöttem, meghallgatom, és nem bántam meg.)
Kicsit sajnálni szoktam magam tekerés közben, de nem olyan rossz a helyzet. Már megint úgy tekerek, mint egy megszállott, de legalább még nem zakóztam el.
(Aztarohadt, már megint milyen gyönyörű a Városliget!)
Úristen, mennyi szó, mennyi gondolat! Zsong a fejemben a sok barát és barátnő és család és miegymás, az egész olyan, mint egy MBTI-szimpózium, ahogy mindenkinek más jut az eszébe és más a véleménye ugyanarról a dologról. Izgi. Felettébb szórakoztató. Jólesik, hogy ennyi embert izgat, mi történik velem. (Dehát ugye az INFP-k a világ főszereplői, mint tudjuk...) Mégis, a legmegnyugtatóbb anya levele, akinek úgysem tudnék hazudni, aki úgyis ért... és aki a Kis Herceggel példálózott. :) Ja, meg közölte, hogy szeret, kémiailag is. Juhé! Alig várom, hogy holnap hazamenjek. Úgysincs mostanában sok kedvem a finnugor tanszéken keverni, ma a marit is kihagytam, pedig a repülőn végig énekelgettem, hogy мый вет тыйым изи годсек йöратем, és óra után mind T, mind Tanja írtak, hogy mennyire hiányoltak... kicsit szégyelltem magam, így a random helyen elfogyasztott random sajttortára fordított időt mari szótanulással töltöttem.
Eszti szobájában koccintottunk. Hát itt vagyunk, Szonja, Eszti meg én, mint mindig, okosan, önállóan, vidáman, csinosan, és koccintunk arra, hogy milyen zseniális az életünk és mennyire szeretjük egymást, a világot. Már majdnem kényelmetlenül éreztem magam a jelenet rózsaszín idilliségében. Szekáltuk egymást, nevettünk, tüncögtünk, hangosan gondolkoztunk. Lehet-e érezni, ha valamin van áldás és ha valamin nincs... Eszti a pulóvere ujját húzgálta, közben Szonja töltött egy cikcakk alakú cigarettát, én meg belehajigáltam fél doboz csokis gabonapelyhet a számba. Eszti bátyja kelttésztaízű teát szürcsölgetett, mi tokaji édes bort. Mert van az úgy, ahogy meg is állapítottuk, hogy legszívesebben minden percben hálát mondanánk a gondviselésnek, hogy ilyen jó dolgunk van, ezekkel az emberekkel. Suhanás haza a fények közt.
Indokolatlanul jólesik most régi Nightwish-t hallgatni, főleg Oceanbornt. Így járok, ha random Csabák ilyeneket linkelgetnek facebookra, nekem meg épp kihalt a youtube-lejátszási listám, és sürgősen sütni kell valamire, meg háttérzene a chathez Terezával és Kendallal. Kamaszkorom naiv, misztikus ártatlansága jut eszembe róla, és hogy mennyire imádtam Tuomast, aki nyilván INFJ.
Merci meghív egy kávéra, Nórival a Hakuna Matata Pumbás részét üvöltjük a liftben, a finnes csoport kiterült a röhögéstől egy poénomon, Tereza kommentjein besírok, Szonja megdicséri az indokolatlanul finom kaját, amit rittyentettem, Alex pakolássza a gondolataimat, Ancsi egyezteti velem az állásinterjút, közben szerveződik az IFUSCO.
Közben jár az én agyam is, bár már nincs sok mindenen gondolkodni.
Vicces volt elképzelni, hogy van választásom.
De nincs. :)
Én: Valld be, hogy ezért szeretsz!
Eszti: Igen, mindig villantasz valami nehezen elképzelhetőt.
Kicsit sajnáltam Szonját. Ledobtam a cuccomat és elkezdtem indulatosan fel-alá rohangászni, letéptem a ruháimat, lebasztam az asztalára a reggeliből megmentett almát, hogy rá sem bírok nézni. Biztos ijesztő voltam.
Fél óra múlva már mindent értett.
És én mit értek? És mit érzek és mit tudok? És miben más Dublin mint itthon?
Rá sem bírok nézni a facebookomra, a blogomra, az eddigi beszélgetéseimre, a zenéket a telefonomon szinte mind letörölném, rosszul vagyok a gondolattól, hogy holnap be kell bicikliznem az egyetemre ugyanazokkal a mozdulatokkal, amikkel eddig, és az i épületben lesz órám. Minden, amit eddig csináltam, mintha hangosan kacagna rajtam - mintha egy hatalmas vörös bohócorral közlekedtem volna az elmúlt két hétben és nem vettem volna észre. Minden sarok, minden fordulat... mint egy idióta! Mégis hogy lehettem ekkora gyökér??? Hogy hagyhattam, hogy valaki ekkora hatással legyen rám, akárhogy? Így meg pláne. Egyáltalán mennyi minden ebből az, ami tulajdonképpen csakis a fejemben létezett?
Szerettem és igyekeztem és feláldoztam és alkalmazkodtam és aggódtam és féltem és bíztam, minden erőmmel és minden meggyőződésemmel, mert szentül hittem, hogy megéri. Szeretném újra ezt tenni, csak nem tudom, még mindig megérné-e. Ha egyszer már összevakartam magam ilyen agyrém-válságból, akkor hogy hagyhattam, hogy újra felszakadjon minden, csak háromszor olyan mélyen, és mi a garancia arra, hogy többször nem történik ilyen?
Szeretném elmondani, miért érzem, hogy így is megéri, de amikor felfordul a gyomrom saját naivitásom folyamatosan visszaköszönő bizonyítékaitól, akkor a torkomra forr a szó. Amikor látom, hogy nem lenne muszáj, mert anélkül is lehet szeretni engem, hogy nem csapnak izomból a betonhoz. De tényleg nem muszáj? Meg tudnám tenni, hogy azt mondom, hogy nincs rá szükségem?
Hogy hagyhattuk, hogy ez megtörténjen, és ezen kelljen gondolkoznom?
Botorkáltam Dublinban és minden INFP-ösztönöm ellenére igyekeztem józan észt erőltetni magamba. Hirtelen eszembe jutott Mamika verse, ami a koliszobám falán is fenn van, és magamat is meglepve felzokogtam. Milyen nehéz ezt a gyakorlatban is megtenni, amikor a világ fájdalma a vállunkon van!
Na, és milyen volt? kérdezte A.I. miközben hazafuvarozott. Hát... szeretnék arra visszaemlékezni, hogy miért mondtam neki azt, hogy 70%-ban nagyon jó volt (ami asszem igaz is).
Ehelyett azon gondolkozom, miért szanáltam ki ösztönösen a falamon a képeket, a zenéimet, a ruháimat és miért vágtam a sarokba egy az egyben az úticuccom.
Jaj Istenem, remélem ez az átmeneti állapot, nem az, amiben márciustól mostanáig voltam!
A tegnapi nap eszembe juttatta, miért is imádom annyira az IFUSCO-s társaságot. Mercivel hasítani az éjszakában a biciklivel priceless. Szonjával reggel összekészülni és TO-túrát tenni szintén (még ha nem is volt értelme). A finnugor tanszék könyvtárosa szörnyen cuki. A Nap vadul világít az arcomba. Eszti meg is jegyezte, hogy ez egy gyönyörű őszi délután. Valamit biztos itthon felejtek. A görcsös aggodalmat lassan felváltja az eszetlen boldogság. Dublin, Gergő, jövök!!!
Rosszul lettem reggel, így ellógtam a finnórát. Na nem mintha lett volna házim, de Mercit azért szívesen láttam volna, ha már oly sokat beszélgetünk mostanában. Meg a néprajzos órát is el fogom lógni, egyrészt mert rohadtul nem tiszta, mikor is lesz végül, másrészt meg mert Ankalimonnal találkozni kell, ami jelenleg fontosabb a világ majdnem minden dolgánál.
Lehuppantam Eszti mellé a jó öreg Kamarában, ránéztünk egymásra és megállíthatatlanul kitört belőlünk a nevetés. A Kamara közönsége odafordult, kapva az alkalmon, hogy jól megbámulják a kis barátnőmet, mi pedig nekiálltunk beszélgetni. Megszoktuk, hogy bámulnak, hallgatnak minket. Néha odajön egy-két enyhén illuminált állapotú prominens Kamara-tag, megpróbálja megsimogatni Szonját, vagy indokolatlan bókolni nekem, vagy valami bölcsességgel ellátni Esztit (melynek fő mondanivalója általában az, hogy nekünk az égegyadta világon semmi más dolgunk nincs ebben a korban, mint jujdebaromiranagyon szerelmesnek lenni), meg persze ott volt a kedves szőke csaposlány, aki érdeklődve hallgatta a kis monológomat a Tonio Kröger-szindrómáról, majd távozásom után jól megmondta a véleményét Szonjának (rávilágítva, hogy tökéletesen félreértette a mondanivalómat), meg persze ott vannak a titokzatos dohánybolt-tulajdonosok, akikkel csak a dohányosok vannak jóban, én meg szokás szerint kilógok a sorból... a déli tejszínhabos kávénk mellett Esztivel újra röpültünk egyet gondolataink éteri magasságaiban, megint feldobódott a vigyorszintünk az egekbe, a tulaj felesége pedig kedves arccal gyönyörködött bennünk.
Fel lettem pakolva oroszházival, amivel nyilván nem nagyon fogok sokat foglalkozni, mert jövő óra helyett még masszívan Dublinban fogok garázdálkodni, Tanja meg is kérdezte, hogy hova megyek, ó, Dublin, milyen jó, és meg is állapította, hogy három nap bizony messze túl rövid idő. Hm, hát szerintem is. Megpróbáltam nem tudomást venni Kata és Andris nem különösebben titkolt vigyoráról mellettem.
Ancsi ajánlata váratlanul ért de igen jólesett. Még nem akarok semmit sem elkiabálni, de jéj! Instant sültgalamb, pont olyan, amilyet szeretnék! Juppí!
De jó volt kiugrálni a feszültséget kangoo-n! Ráadásul tele voltunk bénázó kis újoncokkal, akik képtelenek voltak követni az edzőt és mindig leálltak, így volt, hogy ha az edzőnek más dolga akadt, szimplán rákiabált a csoportra, hogy kövessétek... mi is a neved? izé, Bogit! Nem rossz úgy, hogy most volt ott a 3. edzésem...
Kellemes fáradtsággal érkeztem a késő esti tábormegbeszélésre. Ami meglepően jó volt, még hiányos gárdával is! Mindig is akartam szervezni tábort, bár fura, hogy programos teambe pottyantam, most egészen feldob. Ha már a TLV-ből pont akkor lett világbajnokság, amikor otthagytam... szinte hiányzik! Najó, nem... csak kicsit! :D
Emberek és helyzetek villannak az agyamba: Salánki tanárnő vigyora, Andris segítőkészsége, ahogy szaladok és az utolsó pillanatban becsapódok az izsór terembe, Meta beszámolója, hogy volt vepsze nyelvórán, Szonja kimeredt szemei, ahogy Minc és Orsie duettjét hallgatja IHB-n, sorstársi összenézés, ahogy lehúzzuk azt a kerítésszaggató pálinkát, megköszönőleg intek a mögöttem lévő autónak, mire az mikor elhúz mellettem, egy kopasz arc fülig vigyorral bámul végig rám az ablakon, Karizs Kriszti meglepődve konstatálja, hogy jénahát ismerem Gergőt (nos mondhatni, mellesleg én meg őt a mosolyuccából ismerem...), Vivivel illatfelhőbe burkolózunk majd bealszunk a 7-es buszon, Nóri jólesően megmasszírozza a vállamat, le wild telefonhívás érkezik én meg úgy válaszolgatok, mint egy kisiskolás, aki jelent az osztályfőnöknek...
Most minden sárgás, vöröses, zöldes, barnás. Gyönyörű ez az október.
Mosolygok Nórin, ahogy magabiztosan és elégedetten csoszog fel-alá és szuggerálja a zöldbabnak, hogy jusson már közös nevezőre az alatta rotyogó vízzel, de be kell látnom, hogy ha nem is ilyen erősen, de pont ilyen derengő ragyogással járok-kelek én is a világban. Nem látok pénteknél tovább, de egy kicsit csillapodott az agygörcsöm, vannak iszonyú érdekes óráim, tanulok nyelveket, zenélek, sportolok, valószínűleg most hullott ölembe egy munka, és szeretve érzem magam... a sárgák és barnák között suhanva úgy érzem magam, mint egy szimpatikus Jane Austen-regényhős, akinek mindenki drukkol, hogy váljanak valóra az álmai.
(Ez még a darkosabb hangulatból van, de annyira belezúgtam, hogy muszáj)
