Igen, komolyan. Mivel annak idején nem volt időm leírni, most megnyitom a képeket, és a segítségükkel megpróbálom leírni, milyen volt.
And here it goes.
Szóval volt nekem egy esküvőm pénteken. Ez volt a polgári szertartás, melyről meggyőződésem volt, hogy "csak úgy" megtartjuk majd, semmi fakszni, úgyis a másnapra kell készülni, összegyűlik a szűk család, felhúzzuk a gyűrűt és kész.
Aha.
De a ruhát bizony akkor is fel kell húzni, mert utána kreatív fotózás lesz, kell haj, smink, csokor, tücsök pech ellen. Úgyhogy én személy szerint délelőtt 11 után csakis az előkészületekkel voltam elfoglalva, úgyhogy nem nagyon volt rálátásom arra, mi egyéb történik a helyszínen.
Nem nagyon tudom elmondani, mennyi minden előzte meg ezt az egész műhely-esküvőt, mert az mennyiségben és meghatottságban is túlmegy minden szón. A Timár és Sebestyén család, időnként barátokkal kiegészülve, ezt a putrit alakította esküvői helyszínné.
És nem csak kipakoltuk. Meg lefestettük meg kitakarítottuk. Hanem hogy Csilla hónapokon át vakarta a kerítést, Zsófika fáradhatatlanul ültette és öntözte a muskátlikat, apa hozta raklapjával a fóliát és végezte a bevásárlást, és kaptunk pálinkát és horgolt terítőket és teknőket, és fényfüzéreket, és potom 4000/főért árajánlatot vacsira a Szent Györgytől, és sós ringlit babbal, és zsenge gyökereket, és gyönge szekereket, és csak kérni kellett, és mindenki szívesen segített, csak azt kellett megmondani,
mit kérünk. Na jó azért megmutatom a végeredményt.
És mindez olyan jó hangulatban telt. Senki nem panaszkodott. Sőt, talán elmondhatom, hogy végtelenül élveztük az egészet. Poénkodtunk, beszélgettünk, anarchoszindikalista közösséget alkottunk, bulit szerveztünk, söröztünk, a nagyik sütöttek sütit, vigyorgó fejet rajzoltunk egymás fenekére mésszel, simogattuk a Mázlit.
Szóval eljött a Péntek, és én önmagam csinosíttatásával voltam főként elfoglalva: kiakasztottam a fodrászt, amikor átcsináltattam az elkészült frizurámat másmilyenre (végül közös nevezőre jutottunk), aztán ottfelejtettem nála a fülbevalómat (az 1000 Ft-os bizsu fülbevalómat amit a Gyöngy-Házban akasztottam le), majd mentem a Szent Györgybe, ahol Mil kisminkelt gyönyörűre. Éppen elkaptam az éppen Szonjáékat fuvarozó Futósbarátot, és hazarobogtunk. Gyors ebéd és pihenés után jeleztem anyának, hogy ideje felhúzni a ruhát.
Mivel a többiek készülődtek, anya egyedül készített össze és fűzött be a páncélszerű ruhámba, úgyhogy olyanok voltunk, mint
a Mamma Miában a készülődős jelenet, amin mindig sírok. Valahogy nehezen jött a "shit just got real" érzés: Bogáta, ez most nem egy próba, te itt most
tényleg menyasszony vagy! Ez
az a nap! Húzd ki magad!
Kitipegtem teljes díszben a nagyszobába, és itt már, részben a tízcentis magassarkúnak, részben Fox döbbent kiáltásának köszönhetően, amikor véletlenül belém futott, már kezdtem belehelyezkedni a szerepbe. Nem gondoltam, mellesleg, olyan apróságokra, milyen nehéz lesz beülni apa kocsijába, és mennyire kényelmetlen lesz egyenes háttal ülni ebben a ruhában, de már nem volt visszaút. :D
Sok vacillálás előzte meg az "első megpillantás" ceremóniáját, kicsit talán túl is spiláztuk, vagy zavart a közönség, nem tudom, de Csabával nagyon boldogan ugrottunk egymás nyakába - és rögtön szét is esett a boleróm ezzel a lendülettel! :D Úgyhogy a nagy örvendezés kicsit megbicsaklott némi elsősegélynyújtással a menyasszonynak, de végül minden helyre került.
Maga a ceremónia... hogy is mondjam. Bárcsak lett volna egy kis darabkám, ami kívülrl figyeli az eseményeket, és nem kell kihúzott derékkal ülnie és nem aggódik azon, hogy a háttérzenét hagyják-e a refrénig játszani. Mert maga a ceremónia tömény boldogság volt. Az anyakönyvvezető nem giccsezte túl a dolgot, mi sem, a dalok szépen lementek, Csaba ragyogott és én imádtam, és a legközelebbi, legjobban szeretett rokonaink mosolyogtak fültől fülig a padok közt. Megölelgettük-megszeretgettük felmenőinket, és úgy éreztem, én vagyok a legszerencsésebb lány a világon ezekért az emberekért.
A koccintás után a fotóssal és Zsófival (és persze Csabával) útra keltünk a kreatív fotózásra az Esze Tamás utcai belső kertbe. Nem nagyon vagyok jó abban, hogy az elaléló szerelmes hölgyet alakítsam, úgyhogy nagyon nehezen birkóztam az arcizmaimmal, de igyekeztem aranyosan nézni, és minél kevesebb helyen elszakítani a ruhámat. Különösen emlékszem egy pillanatra, amikor a fotós leültetett minket egy padra, és kérte, hogy beszélgessünk komoly dolgokról, miközben ő fotóz. Így fogtuk magunkat és Gyalog Galopp-idézeteket mondogattunk egymásnak. Itt. :D
Kezdett fájni a lábunk és szétcsúszni a fejünk, így megcéloztuk a Séta téri sörös/fröccsös bódékat, és bevártuk az érkező Szonját és Foxot. És igen, esküvői díszben leültünk a sörpadokra egy-egy fröccsre, és az élet császárainak éreztük magunkat, és az eladók teli szájjal vigyorogtak, és az emberek bámultak, és mi beszélgettünk és jól éreztük magunkat.
Zsófi végig nagyon ügyesen cipelte meg csatolta az uszályomat, amikor kellett, és még a fröccsözésünket is elviselte, úgyhogy nagyon hálás vagyok neki. :)
Hazaérkezésünk után kivedlettem menyasszonyi ruhámból és
megvizsgáltam rajta a szakadásokat: szegényt alaposan megviselte már a kreatív
fotózás is, nem beszélve a cipőmről. Öhö, no stress, úgysem fog látszani, izé…
igazából lehet, hogy visítanom kellett volna az állapotán, de akkor már ez nem
érte el az ingerküszöbömet. A további előkészületekbe Nóri és Dávid érkezése
csöppent bele. Nóri végre itt van, juhú, koccintottunk is egy gyorsat, majd
mindenki beleugrott a koszorúslányruhájába, hogy méretre legyenek szabva anya
és Nagyi által. Én már ilyenkor az eseményektől és az izgalomtól azt se tudtam,
merre vagyok arccal előre, annyira emlékszem, hogy kint ültünk a teraszon,
hatosban, beszélgettünk, nevetgéltünk, mindenki felvillanyozva, és baromi jól
éreztük magunkat, és én legszívesebben örökre ott maradtam volna velük, de
legalábbis hajnalig. Ez a nap a maga meghittségével, a szűk családdal, a
legközelebbi barátokkal már önmagában kitett egy csodás esküvőt. Anya mérgesen
elzavart minket aludni („mindenki rohadt másnapos lesz holnap!!!”), és én is
ágyba bújtam, olyan érzésekkel, mint egy művész a nagy premier előtt, de egy
szuper főpróba után.
Reggel nem volt sok bajom, de azért egy pici igen. A Bazi
Nagy Görög Lagzis „Felébredt a menasszony!!!” felkiáltásos
sikító-rohanó-szépítkező-menyasszonybasztató vadulás elmaradt, ehelyett kb.
csipás szemmel járkáltam fel-le a lakásban, és mérsékelt sikerrel próbáltam
felfogni, mi is történik épp. Anya már full fordulatszámon pörgött, a műhelyben
ezerrel folyt a díszítés, Nóri pizsamában kapkodta le Zsófikával együtt a
védőhuzatot a Mari elnevezésű székekről, apa káromkodott, hogy a jég
betömbösödött, érkezett a fodrász, felráztam Szonját és Foxot, hogy uccu meló
van felkelés, közben a virágos is érkezett, és jól feldekorálta az autót. Még
félig pizsamában és fésületlen hajjal sikerült belegyalogolnom az első ember
lelkébe, mikor megemlítettem, hogy a narancssárga baromira nem szerepel az
esküvői színeink közt, úgyhogy ne tegyen fel olyan tüllszalagokat a
visszapillantó tükörbe, és mellesleg annak sem örülök, hogy a csokorban van
(küldtem egyébként képet neki, hogy milyen csokrot szeretnék és abban sem volt
narancs). Nyeltünk egy sort mindketten, no hát no, mindegy, akkor ne legyen tüllszalag,
a virágos eliszkolt.
A műhelyben Gyöngyi és Futósbarát halálmegvető bátorsággal
ugrott fejest a szükségesnél háromszor nagyobb vágottvirág-erdőbe, hogy csinos
kis szálacskákat válasszanak le és tegyenek a péniszalakú üvegcsékbe, és
aranyosan elhelyezgessék az asztalokon a fakorongok és csipketerítők
társaságában. A maradékra Fox és Dávid lettek rászabadítva, hogy díszítsék fel
a kaput velük, és úgy alapvetően borítsanak be minden elképzelhető négyzetcentimétert
virággal. A vendéglátós Gábor is megérkezett és nagy erőkkel szervezkedett, így
én fedezékbe vonultam és inkább megnéztem, hogy halad a fodrász. Nóri frizurája
után én jöttem, keresztbe tett ujjakkal fohászkodtam azért, hogy a hajam elsőre
tessen, de a fodrász nem hagyott cserben a tudományával. Hatalmas
megkönnyebbülés volt belenézni a tükörbe és imádni, amit látok. Szonja
következett, aki valami ultravagány frizut kapott, közben anya kiigazította
Nóri koszorúslányruhájának alját. A fodrász rákérdezett a kanapén árválkodó
szürkéskék koszorúslányruhára, hogy azt senki nem viseli-e… kínos és
szívfájdító volt elmesélni neki, hogy Eszti meggondolta magát. Megpróbálta
elütni valami „menjen a fenébe az ilyen” megjegyzéssel, de nem igazán tudtam
mit felelni. Még mindig, és azóta is rettenetesen fáj, hogy Eszti nem volt ott
az esküvőmön, és az életemben, és ez nem tud kevésbé fájni, csak legfeljebb
ritkábban gondolok rá.
A délelőtt hátralevő részében nem volt határozottan
definiált feladatom, így csak mászkáltam föl-le, mint egy riadt kotlóstyúk belőtt hajjal, mert
persze a menyasszonynak nem adunk piszlicsáré feladatot, de ilyenkor a rendezkedés meg a
dirigálás sem az én dolgom, de hát az sem volt elvárható tőlem, hogy feltett
lábbal lazuljak, ha egyszer itt folynak az előkészületek a saját kertemben. Borzadva
néztem, ahogy a szépen kigondolt és kidíszített bejárat elé apósék felszereltek
egy iszonyú ronda kék-fehér strandsátrat „eső ellen”, és nem voltak hajlandók
elbontani, de ilyenkor az ember már egy kicsit a ’szom, mindegy, essünk túl a napon, nem éri meg az összeveszést
hangulatában van. Én legalábbis abban voltam, és egyébként is, anya
idegállapotát nézve jobban aggódtam azon, hogy elviszi egy szívroham, mint azon,
hogy ronda lesz a helyszín. Megkerestem inkább Foxot és Dávidot, hogy vajon
mennyire utálnak, amiért a „virágoslány” szerepet osztottam rájuk, de Fox fülig
érő szájjal közölte, hogy ez tiszta matematika, úgyhogy megnyugodtam.
Megérkezett Esztur, akinek nagyon megörültem, és rögtön meg is kérdeztem, mennyire tud varrni. :D Közölte, hogy "nem egy cosplay-isten", de hálistennek vállalta, hogy segít felvarrogatni a szétjött öltéseket a ruhámon, úgyhogy szegényt jól el is dugtam a szobámba egy tűvel és cérnával. Ebédidő lett, mindenki odacsődült a nagyszobába és felkapott egyet az Öcsi által odamanifesztált hamburgerekből és pizzákból, majd lassan elkezdődött a "szereljük össze a menyasszonyt" projekt. 3-kor van kikérés, tehát fél 2-re jön Mil kisminkelni, az tart kb. egy óráig, valamikor 2 és fél3 közt érkezik a fotós, belegyömöszölnek az addigra már remélhetőleg szakadásmentes ruhába, és jól kiadnak Csabának, majd mehet a menet a templomba. Megjött közben Fanni, akinek végtelenül örültem, és azzal a lendülettel őt is behajítottam Esztur mellé varrni. A boleróm franciakapcsa előző nap elveszett, így szétfejtettem egy régi melltartómat, hogy újabb kapocshoz jussak, és Fanni kezébe nyomtam. Minden jól haladt, a koszorúslányok készülődtek, ment a zsibongás, azonban már közeledett a 2 óra, és Mil sehol. Hívom, nem veszi fel. Rohadt élet, hívom megint, hát azt hitte, fél3-ra kell jönnie. Bevágódott gyorsan a kocsiba, de hát engem már evett az ideg, mindjárt itt a fotós, én meg még susogósmelcsiben szaladgálok. Negyed 3 elmúlt, fél 3 közeledett, Mil hív, elvileg itt vannak a háznál, de hát rohadtul nem voltak itt, akármerre néztem. Kínomban a kishúgom éppen arra bicikliző barátnőjét, Lizát kértem meg, hogy ugyan tegyen már egy kört, és ha tanácstalan fiatalokat lát egy kocsiban, irányítsa őket hozzánk. Jön a hívás Miltől, rossz helyre vitte őket a GPS, de most már megvan, száguldanak ide. Hát izé, jó hír, hogy ideérnek, de én már akkor bőgtem mint az újévi malac. Mindjárt kikérés, lesz negyed órám a majd'egyórás sminkelésre, az lesz az arcomon egész este, a készülődős képeknek annyi, és még tiszta ideg is vagyok. A lányok kollektíven rám vetették magukat, hogy megnyugtassanak, megfogtak és elkezdtek felöltöztetni, sorrend ide vagy oda. Megjött a fotós, mosolyogva elkezdte dokumentálni a kaotikus állapotokat.(Később mint kiderült, leginkább Eszturt dokumentálta. :D) Nóri hozott egy-egy pálinkát mindenkinek, közben befutott Mil, kiszórta az összes eszközét, és irgalmatlan gyorsasággal elkezdett sminkelni. Közben Fanniék a fűzővel viaskodtak, a ruhát igazgatták rajtam, Zsófika a patentokat csippentette össze, tehát annyi volt a nagy emelkedett hangulatú készülődésnek, inkább úgy éreztem magam, mint Mulan, akit össze-vissza cibálnak, hogy valahogy menyasszonyformája legyen. :D
Csodával határos módon úgy-ahogy készen álltam a kikéretésre, aminek persze nem lehettem igazán nagy aktív részese, Nagyi ajtaja mögül hallgatóztam csak fél füllel. Valahonnan innen számítom a "baszki csak történnek velem az események" időszakát. Egyszercsak apa kivezetett, és kicsit meg is lepődtem, kik várnak a kertben (Ónodiék például, na nem mintha baj lett volna), aztán mindenki örült, meg fotózkodtunk, de nem igazán voltam ura a helyzetnek. Mindenki engem nézett, de hát még egy óra hátra volt a templomi szertartásig, mit csináljunk addig?
Némi téblábolás után végül megindultunk a templom felé (jajjakocsibabeülés. jajjazegyeneshát. jajjdefelvagyokcicomázva.), vigyázva, hogy ne röpüljön le az autódísz. Apán láttam, hogy pont olyan megilletődött, mint én magam, én meg közben lámpalázasan mantráztam magamnak, hogy
én vagyok a menyasszony, én ülök fehér ruhában az anyósülésen, erre fogok emlékezni, lazuljak el, átismételtem magamban az összes pinterestes és fb-csoportokban olvasott bölcsességet a "csak rólunk szól ez a nap" témakörében, és hirtelen a templomnál találtam magam. Láttam a szállingózó násznépet, és ugrott egyet a gyomrom, hogy jujj, ezek mind az
én esküvőmre érkeztek, csini ruhában, de valahogy nem akartam lelőni önmagam mint fő attrakciót, így bebújtam a lelkészlakba Szonjával. Megjelent János bácsi, a lelkész, elintéztük az unortodox adminisztrációt (Csabának sikerült kereszteletlenül keresztülvernie azt, hogy templomban esküdhessen velem), az idő vánszorgott, de Szonjának nagyon hálás vagyok, hogy többször is tüncögve rám nézett, és tapsikolt, hogy lám, itt vagyunk, férjhez megyek! :) Ez nagyon sokat segített átérezni ezt.
Eljött az idő a bevonulásra, belekapaszkodtam apába, némi stratégiai megbeszélést tartottunk a koszorúslányokkal a bevonuló alakzatot illetően, kellően felment bennem a pumpa az idegességtől (nem miattuk), gyilkos hangulatban bezavartam a késő násznéptagokat, hogy takaroggyanak befelé, aztán megindult a zene és a bevonulás. Pillanatok alatt elnyelte a templom Csabát és a koszorúslányokat, aztán mentem én is, félig magamnál, de azért nagyon boldogan, látva a mosolygós ismerős arcokat. Így valahogy mindennek értelme lett, tudtam, hol vagyok és miért vagyok itt, szólt a vonószenekar (anya jár közéjük csellózni), mely sokkal nagyobb volt, mint amekkorát vártam, minden és mindenki egy csodás meglepetés volt, és már csak az az egy félelmem maradt, hogy ne viselkedjek otrombán és ne csináljak teljesen hülyét magamból.
Ez úgy sem egyszerű dolog, ha a szentbeszéd csodálatos vagy akár átlagos - de a miénk nem volt az. János bácsi már a legelső jegyesoktatáson megmondta, hogy kinézett számunkra egy bibliarészletet, és ennek örültem, mert mégiscsak kicsi korom óta ismer, és a jegyesoktatások is nagyon jól sikerültek, ő is szeretett minket, mi is őt. Amire nem voltam felkészülve, az az, hogy az esküvőmön esik neki a nyelvész szakmámnak. Azazhogy nem esett neki, és egész biztos nem rossz szándékkal hegyezte ki rá az igehirdetés egy részét, de az a fanyar... gúny(?), amivel mindenféle ál-nyelvészeti okfejtéseket vezetett le, hát nálam legalábbis nem vette ki jól magát. Hosszú is volt, fájt is a lábam rettenetesen, és baromira kiszolgáltatva éreztem magam. Nem tudtam válaszolni János bácsinak, nem tudtam elszaladni a közeléből, de még csak odébb nézni sem (fotóz a fotós!), csak kaptam a szentszékről az ívet az arcomba, és próbáltam minden önuralmamat összeszedni, hogy ne sírjon le rólam egy kilométerről a frusztráció. Persze lesírt.
Oké, nem kell "hinni" a finnugor nyelvrokonságban. Vagy nem kell nekem hinni (bár jó néhányszor próbáltam elmagyarázni János bácsinak). De a nyelvészet nekem nem a hobbim vagy a hülyeségem, hanem a
szakmám, amiből PhD-zek, és ezt igazán tiszteletben lehetett volna tartani. Ha nekem az lett volna a szent meggyőződésem, hogy lila unikornisok szaladgálnak az égen, azt sem illett volna kifigurázni az esküvőmön.
Túlreagálom? Lehet. Megkönnyebbülésként ért az eskütétel rész, de az emelkedett hangulatot kicsit lerántotta, hogy János bácsi kb. szavanként adogatta a szánkba az esküt. Nem nagyon sikerült beleélni magunkat a szent fogadalomba úgy, hogy egy egész szintagmát sem mondhattunk ki egyben. :D Gyönyörű volt azonban a vonószenekar játéka, beletettek a ceremóniába egy meglepetés vonósnégyest is, és mikor odanéztem, anyát láttam csellózni köztük. :) Nagy dilemmája volt korábban, hogy zenéljen-e a zenekarral az esküvőn vagy nem, és lám megoldotta, egy dalba beszállt, és nagyon meghatódtam. :')
Lassan-lassan véget ért a szertartás, és sajgó lábakkal kibotorkáltunk a templom elé fogadni a gratulációkat. Nem igaz, hogy az ember ilyekor csak darája a "köszönöm-köszönömöket": minden egyes ember gratulációja nagyon jólesett, bár igaz, hogy egy idő után kicsit túl sok volt már az arc, és nem volt időm feldolgozni az örülést mindenkinek, és egyre vékonyodott a hangom, a végére már csak cincogtam, hogy jajköszi köszi, nagyon kedves vagy... jött néhányember, akire nem is számítottam, annyira örültem nekik, meg a kollégáknak, meg a rokonoknak, meg az emtétéseknek, meg a mindenkinek... jahj :)
Csináltunk egy jó nagy csoportképet, amin végül senki sem látszik, aztán megtörtént a csokordobás. nos, hát sokan mondták, hogy bunda volt, a csokor Nóri kezében landolt, (<3), de igazából azért dobtam olyan picit, mert baromira kevés mozgásteret adott a boleróm, és nagyon rettegtem, hogy elszakad. De hát azért milyen menő már, hogy Nóri kapta el. ^^
Aztán elindultunk haza. Nagyárpádot végigdudáltuk: nesze világ, megjöttünk, végre itt az esküvő!!! Kicsit szakadozva ért oda a násznép, de végül csak összegyűltünk, és Csabával mari babona szerint
háttal besétáltunk a gyönyörű virágokkal díszített kapun át. Fura érzés volt félig vendégként, félig házigazdaként megérkezni A Műhelybe, ahol pezsgővel vártak, és a főasztalnál a helyünkön két hatalmas horgolt állatka várt: egy menyasszony- és egy vőlegénymaci! Zseniálisan néztek ki, el sem hittem, mikor anya később elárulta, hogy Nagyi horgolta januárban! Megint úgy éreztem magam, mint aki szét akar szakadni: egyrészt a mosolygó menyasszony akartam lenni, másrészt viszont egy láthatatlan kis szellem, a nyest, vagy egy segítő virágos lány is akartam lenni, és házigazdaként üdvözölni az embereket, vagy mellettük áll, amikor ők kikeresik a nevüket a DIY ültetési rendünket olvasva, leülnek a helyükre, vesznek egy tányérral a svédasztalos kajából, kihalásznak egy röviditalos üveget a kádakból, csapolnak maguknak egy sört. Koccintottunk az érkezőkkel, vártunk egy picit mire mindenki elhelyezkedik a kis helyén, aztán kezdődtek a csoportképek.
Ami Andiék esküvőjén olyan jól működött, és katonás rendben zajlott (hívnak egy-egy családot, és közben bemondják, melyik másik család készüljön fel), annyira kaotikusra sikerült a miénken. Nem mindenki hallotta a saját nevét, szétszéledt a nép, random beugráltak emberek közénk pedig nem is hívtuk, és bár vigyorogtam meg minden, őszintén aggódtam, hogy hősies ceremóniamestereink, Nóri és Fox idegbajt fognak kapni. Próbáltam kontroll alatt tartani a helyzetet, kissé menyasszonytalan, kiabálós módon, mielőtt még feladtam és teljesen és átadtam magam az elemeknek, de így sem esett jól, ahogy a násznép egyes tagjai viselkedtek. Például nem ordítasz a menyasszony arcába, akár itt van a teljes MTT, akár nem. Azért, mert egy lagzin nem ordítasz a menyasszony arcába, és kész. Egyébként miután sikerült belelazulni a dologba, nagyon élveztem, majd a dolgok végeztével töltettem magamnak egy felesnyi akármilyen szeszesitalt.
Az a helyzet, hogy bármennyire is szent elhatározásom volt a "jelenben élni" és "csak élvezni az egészet mert rólam szól", egyszerűen
nem ment. Az adrenalin annyira elfelhősítette az agyamat, hogy teljes készültségben jöttem-mentem mindenhova, egyesek próbáltak nyugtatgatni, vagy megkérdezték, hogy vagyok, vagy kérdezgettek a helyszínről, de ettől még inkább kiéleződött az
ugye minden rendben van pánik. Mégiscsak elég unortodox, amit mi itt csináltunk! Kisgyerekek szaladgáltak a menyasszonyi asztal előtti üres téren, Csaba unokahúgai megbűvölve nézték a Kriszanáéktól kapott zseniális rajzolt ajtódíszünket. Leültem a székemre, beszélgettem néhány odatévedővel, figyeltem az emberek arcát. Feltalálják magukat. Nincs baj. Nyugi.
Kezdődött a vacsi, én persze alig ettem valamit, inkább néztem a többieket. Aggódtunk, hogy nagy sor lesz a svédasztaloknál, de úgy tűnt, minden rendben zajlott. A kaja csodálatos volt, imádom a Szent György Fogadót, és a tulipános lányokat, hogy így levezényelték az étkeztetést, ideális volt minden. Villacsörgetéses csókkövetelés... volt, de hálistennek nem vitték túlzásba. Én amúgy nem bántam, de tudtam, hogy Csaba nem rajong érte. Ezután következett a speech, amiben Csaba és én köszöntöttük a vendégeket. Na az van, hogy én napokig gondolkoztam, milyen beszédet mondjak az egybegyűlt násznépnek, ami közérthető, mégis kifejezi azt a felfoghatatlan mennyiségű hálát, amit érzek. Nagyjából összeállt a fejemben - és nagyjából a 30%-át sikerült is elmondanom ott helyben a lámpalázban a mikrofonba. Ilyenkor nem lehet csak azt mondani, hogy "úúú de hálásak vagyunk apunak anyunak mindenkinek..." ez, hiába igaz, így elég semmitmondó, úgyhogy egyáltalán nem volt olyan könnyű összerakni azt a speechet, úgyhogy jó volt érezni a közönség figyelmét, és látni a tüncögést az arcokon. :) Az én speechem után (ha jól emlékszem) Nóri megható beszéde jött, amin bekönnyeztünk Csabával, majd Fox Ünnepi Kockaverse. :)) Aztán kizavartak minket a teremből.
Ez várt, mikor visszaérkeztünk. A teljes Timár-Sebestyén klán hangzerrel a kezében, egy sokversszakos epikus költeménnyel, amit csak nekünk készítettek, és minden rokon fújt, húzott, ütött vagy pengetett valamit, mi pedig el voltunk ájulva. Mekkora arcok már ezek!!! Nem bírtam elhinni, hogy még ilyen méretű menőségre is volt még energiájuk ez az őrületes mértékű szervezkedés mellett, és hát persze borzasztó nagy sikert arattak.
Ezután következett a mi "első táncunk". Csabával már jópár hete tanultuk-gyakoroltuk, én hónapokig kerestem a megfelelő dalt, végül meglett, végül eltáncoltuk. Kicsit izgultam, hogy menyasszonyi ruhában és tűsarkúban hogy fogom bírni a forgások amplitúdóját, de végül sikerültorrtörésés bokaficam nélkül a végére érni a koreográfiának. Megintcsak az volt, hogy próbáltam belefeledkezni Csaba tekintetébe, de mindig ott motoszkált bennem a lámpaláz.
Ez az
a pillanat!
Meghajoltunk... és ezután kezdődött a buli. Apám elém ugrott nagy lelkesen, hogy na itt van, de én kitértem előle és a parkettre vonszoltam apóst. A násznép lelkesen tódult a parkettre, különösen a rokonaim, és hamar beindult a buli. A második számnál szép nagy kör alakult ki, a sárgalábú cinegére, mert
nyilván, de legalább lehetett egyentáncolni, hogy le-sza-kad-a-teteeje. A továbbiakban igyekeztem táncolni, izé, menyasszonyosan viselkedni. A zenekar... nos, eleinte megbántódtam azokon a hangokon, akik megjegyezték, hogy valószínűleg nem ilyet akartunk, de igazából igazuk volt. Tényleg kicsit változatosabbra számítottunk a repertoárjukat tekintve, de az is igaz, hogy a fél násznépre (ahol a barátok ültek) nem láttak rá, és amikor szóltunk nekik, rögtön stílust váltottak. És egyébként pedig pontosan és lelkesen játszottak, tök profik voltak, és Nóriék is nagyon dicsérték, hogy bármit meg lehetett velük beszélni, azonnal reagáltak.
Végigszántva a tekintetemet a násznépen, összességében elégedett voltam. Anyán különösen láttam a felszabadulás jeleit, és ez jobban megnyugtatott, mint bármi más. Egy kicsit az MTT-sek miatt aggódtam, eléggé elszeparálva mulattak, de kénytelen voltam rábízni őket saját talpraesettségükre és egymásra, mert annyi más dolog és ember is volt. A Finnugor Tanszék egy ponton megakasztotta a showt, és Heini a csodás hangjával előadott egy finn népdalt. Éljen-éljen, Heini énekelt az esküvőmön, ez annyira sokat jelentett nekem! :) Felidézte az összes nagyszerű halatlan tavas emléket a finn népdalkörből. Aztán jött egy magyar népdal az összes finnugoros előadásában, és jujj mindenkit mennyire imádtam, megint csak: ezek az emberek erre készültek, és ezt csinálták a kedvünkért! :')
Folytatódott a buli. Gondoltatban a keblemre öleltem a zenekart, amikor leadta a Két pej ló című örökzöldet és a családom megvadult, csapoltattam magamnak egy sört, és tettem pár kört a kertben. A finnugorosok elkaptak engem, az éneklést nem lehet csak úgy abbahagyni, kisvártatva torkunk szakadtából nótáztuk a tavalyelőtti népdalkör örökzöldjeit, finnül, oroszul, mariul, talán még hantiul is. Épp a Kylä vuotti-t üvöltöttük kórusban, amikor Nóri becsapódott az orrom elé és közölte, hogy jön a torta. Uccu,lássuk a tortát, én sem láttam még. Hát ott állt, a zsúrkocsin, roskadozva a gazdag krémektől, teletűzdelve liziantuszokkal, mint egy Pinterest-zsánerkép. Csaba már várt vigyorogva, és háromra előkaptuk az általa készített DIY fűrészt és nekiestünk a tortának.
A fűrész története az, hogy amikor a zenekar frontembere nálunk járt egyeztetni, elejtette példaként azt a tipikus esküvői beszólást, hogy tortaszeleteléskor "akinek fent van a keze, az az úr a háznál". Ez Csabát annyira megrémítette, hogy elkezdett alternatív megoldás után nézni, és végül inkább összeszerelt maga egy Luca széke-szerű, ilyen-olyan fából készült fűrészt, mintsem hogy megkockáztassa, hogy valaki elsüsse ezt a poént a lagzin. Én magam egy picit féltem, hogy "overkill" lesz ez az ötlet, de végül nagyon sikerült beleélnem magam a műveletbe. :) A torta anatómiájával mi sem voltunk teljesen tisztában, kicsit meglepetéskéntértek az ilyen-olyan lapok meg csövek, de olyan jólesett kiszolgálni a vendégeket, és egy-egy szelethez mellékelni egy szál virágot is, hogy végül nem is adtam át a szeletelést a tulipános lányoknak, pedig ott álltak segítőkészen. A torta is nagyon jóízűre sikeredett. Win.
Valamikor ekkortájt jutott eszembe Mázli. Szegény kutya anya irodájába volt bezárva egy apró irattároló helyiségbe, mert nem mertük megkockáztatni, hogy a násznép között cirkáljon a kisgyerekek között. Leszaladtam hozzá, szegény alig élt-halt, nyüszített, teljes idegállapotban volt, én úgy simogattam, mintha nem lenne holnap (jól ráijesztve egy tulipános lányra, aki épp arra járt szörpöt újratölteni, erre azt látta, hogy ott kuporog a menyasszony a sötétben a kutyával). Aztán gondoltam egyet, baszki, 10 óra elmúlt, a nagyonpici gyerekek már alszanak, Mázli úgysem fog jelenetet csinálni, ahhoz túl félős, uccu, kieresztem. Szegény kutya kilőtt mint a Szputnyik, de rögtön lefékezett a nagy hepajt látva, és némi nyüszítős szaglászás után önkéntes száműzetésbe vonult a tető alá.
Tudtam, mi közeleg. Az, hogy eladó lesz a menyasszony. Huh heh, ekkor már rég lerúgtam magamról a tűsarkút, hordja akinek hat anyja van, szerváltam megint valami lélekerősítőt, és Nóri meg Fox parancsára Csabával megtámogatva áruba bocsátottam magam. Jöttek-jöttek a népek, táncoltam mindenkivel, jól haladt minden, amikor is hirtelen valami brutál lökést éreztem, és azon kaptam magam, hogy Celebrom ezerrel száguld velem a bejárat felé. Siktoztam-rúgkapáltam, könyörögtem, hogy legalább ne a legeslegelején raboljanak el, így Celebrom végül úriember módjára visszaszállított, hogy táncoljanak velem tovább. Ment továbba menyasszonytánc, ezután kicsit nagyobb rettegésben, aztán egyszercsak hopp, egy hatalmas nagy vállon találtam magam kettőbe hajtva, amelynek tulajdonosa szintén sprintelt a kijárat felé. Rémületemre apai unokatesóm, Dóri vőlegénye rabolt el, akit aznap láttam először életemben. Esélyem sem volt ellenállni, ellenben azt rohadtul éreztem, hogy nem számolt a ruhám anyagmennyiségével, és már a füvön járt, amikor akkorát zakózott velem, hogy métereket gurultunk mind a ketten. Mire levegőt vehettem volna, nagybátyámmal együtt felkaptak és betuszkoltak a kocsijukba fejjel lefelé, és elhajtottak velem a helyszínről.
Először is azt sem tudtam, melyik végtagom merre van, de amint végre sikerült legalább a fejemet kirángatni az alsószoknyám rétegei közül, nyüszítve-sírva könyörögni kezdtem nekik, hogy vigyenek vissza. Nagybátyám közölte, hogy elmegyünk diszkóba. Azt hittem, elvisz az infarktus. Az alábbi problémáim voltak a tervvel:
- a család Timár ága kisalföldi, és rohadtul nem ismerik Pécset
-
én sem tudom, hol van Pécsett diszkó de abban egész biztos voltam, hogy Nagyárpádtól relatíve messze
- NEM AKAROK DISZKÓBA MENNI
- a szemem előtt láttam a teljesen lefagyott násznépet és Nórit meg Foxot, és kivert a verejték
- nem nagyon ismertem a kocsiban ülők egyikét sem, így fogalmam sem volt, hogy meghatja-e őket a könyörgésem, meg eleve, hogyan kéne velük beszélni, mit várnak tőlem.
Végül visszakanyarodtak velem, és elvittek egy "számunkra szignifikáns" helyre, ami esetünkben a régi romos tejfeldolgozó volt. Odahívták Csabát. Megjelentek Foxszal, megbeszélték a kiadási feltételeket. Visszamehettünk a lagziba. Emlékeztetnék mindenkit, hogy a procedúra alatt mezítláb voltam.
Csabának végül meg kellett mosnia újdonsült anyósa lábát. Arról nagylelkűen letettek a rablók, hogy a vízből igyon is egy kupicányit. Én azt hittem elsüllyedek, anya fülig vörös volt, Csaba jámboran belenyugodott az elkerülhetetlenbe, így végül meg lett mosva anya lába és folytathattuk a menyasszonytáncot. Hát nem mondom, hogy a régi voltam. Kicsit kábán botorkáltam vissza a parkettre, közben többek simán csak lerakták a nászajándékot és elmentek, kevesen maradtak a táncolni vágyók közül. Aki maradt, azzal roptunk egy kört, majd mindenki az izgalmaktól elfáradva vetette rá magát az újra felszolgált maradékokra.
Hogy is mondjam, most már értem, miért sok menyasszonynak nem a menyasszonytánc a kedvence. Eleve fárasztó, rablás nélkül is, a rablás viszont mint olyan baromi ijesztő. Nem bánom, hogy a család ritkán látott Timár ága is kivette a részét a lagziból, úgysem ismerjük őket eléggé, de...hát nem tudom. Valószínűleg jobban örültem volna egy MTT-s menyasszonyrablásnak. De ami történt történt, és így kell szeretni, és valamilyen szinten én el tudom fogadni, hogy ez az epizód így zajlott.
Elkezdett elszállingózni a násznép, és egyre többen kérdezték, mikor jön az újasszony. Uccu, Nóri segítségével Csabával megléptünk a műhelyből és felszaladtunk a szobámba. Ő felvette a bátyja bordó ingjét, én pedig Mamika székely ruháját. Mamika székely ruhája! Tisztán emlékszem, amikor eszembe jutott, hogy az lehetne a menyecskeruhám. Mindig azt hittem, hogy Mamika még ott lesz az esküvőmön, de
sajnos már nem lehetett ott, de mikor kitaláltam, hogy az ő konfirmációs ruháját hordjam menyecskeruhaként, azonnal minden annyira a helyére került. Mikor beszámoltam erről a tervről, anya vigyorán láttam, hogy ő is tökéletesnek gondolja a tervet. Voltak erdélyi rokonaink a násznépben, akik csak erre vártak. Magamra pattintottam a kapcsokat és a gombokat, és... beültem a talicskába. Nem tudom, mikor jutott eszünkbe az, hogy Csaba talicskán toljon be mint újasszonyt, de hajthatatlan volt a kérdésben, így mikor eljött az idő, én engedelmesen elhelyezkedtem az alkalmatosságban, megkapaszkodtam és hagytam magam feltolni a rámpán. Megint kicsit féltem, hogy nem bénaság-e, amit csinálunk, de később a többiek azt mondták, jól nézett ki. :D Csaba megált velem középen, én kipattantam a talicskábólMamika ruhájában, engedelmesen hagytam magam odavezetni a mikrofonhoz, és bemutatkoztam, mint Sebestyénné Timár Bogáta. :) Kitört az üdvrivalgás, kezdődhetett a csárdás.
Ez történhetett valamikor hajnali 1-fél2 körül, és bevallom, hajnali 4-ig nem sok emlékem maradt. Győző bácsi alig engedett el a táncból. A szomszéd úgy megforgatott, hogy alig álltama lábamon utána. Körtáncok formálódtak, Ati-Peti furán táncba elegyedett K. Lillával (mint később kiderült, nem hitte el, hogy Lilla nem külföldi... így az "bevallotta", hogy az
iráni Rakveréből származik, és akkor megnyugodott), a fotós elköszönt, szállingózott el a nép. Az egyik legemlékezetesebb jelenet az volt, amikor felszaladtam a kertbe ribizliért, majd lefelé menet Mázli kijött a tető alól és elkezdtem simogatni. Ott ültünk a sötétben, amikor is megjelent Ati-Peti, és sugárban lehányta a műhely oldalát. Meglapultunk Mázlival, de észrevett minket. Kicsit kábán gratulált, hogy jó a buli, mert évek óta nem hányt, majd Mázli felugrott és elfogyasztotta a hányását. Ollé, az én esküvőm, gondoltam magamban, és visszaballagtam az emberek közé. Tele voltam minden földi jóval és rosszal, és elképesztően rengeteg mindenféle élménnyel, alig láttam már ki az arcomon. A zenekar bejelentette, hogy jön az utolsó számuk. Rendben, de apa megjelent egy gitárral, és utasította a szintis-frontembert, hogy asszisztáljon a Nyálon lőtt lány balladájának eljátszásához. Elé tolta az akkordokat, elém a mikrofont, felálltunk a színpadra, és félimpróból előadtuk, hogy Marynek hívták, mielőtt átlőtték a nyálát... Az énekesnő a mobiljával videózta a performanszot.
Ez volt a záróakkord. A zenekart kifizettük és elbúcsúztak, mindenki aludni tért. Csabával mi felmentünk a tetőre megvárni a napfelkeltét, de a halvány derengés az ég alján nehezen erősödött, erőt vett rajtunk az álmosság. Bebújtunk a szobámban az ágyba, és aludtunk 3-4 jól megérdemelt órát.
Nem volt nagyon késő, mikor fölkeltem és kimásztam az ágyból. Olyan 8-9 körül lehetett, egyesek már-még fent voltak, mások már el is utaztak tőlünk (pár vendég ugyanis nálunk aludt). Anya mosolyogva köszöntött, és kisvártatva visszaszállingózott pár vendég elköszönni. Visszabattyogtunk a műhely zilált asztalai és langyos vízben úszkáló röviditalai közé, és eszegetni kezdtük a maradék sütiket. A mobil sörpultból mindenki csapolt magának egy gyógysört, ücsörögtünk, örvendeztünk a fel-felbukkanó látogatóknak, és igyekeztünk felidézni, egész pontosan mi is történt az éjjel. Kiterítettük a kék nászajándék-polifoamokat, Mázli rögtön rájuk is feküdt, megjelent néhány MTT-s fürtökben, előkerültek a finnugorosok, mindenki elmondta a kedvenc sztoriját, egy kicsit újraéltük az eseményeket, különböző szemszögekből. Némi pihenés után megérkezett a Sebestyén Services Ltd.,hogy segítsen nekünk elpakolni a helyszínt, és a nászajándékok örvendezős-tüncögős kinyitogatása után végleg véget ért az esküvő. Visszacammogtama házba, ahol Gyöngyi cicaszemekkel siránkozott azon, hogy mostantól aztán mi értelme lesz az életünknek, ha nem kell már esküvőre készülni. Lehurrogtam, de egyetértettem vele. Szinte a mai napig nem térek magamhoz az egészből.
--
Hát így zajlott a mi tökéletes esküvőnk. Minden szempontból tökéletes volt? Nyilván nem, és lett volna, amit szívesen megváltoztattam volna, így visszatekintve. Nem akarom azzal játszani a fatalistát, hogy "de így volt az igazi", vagy hogy így kellett lennie. De az a hihetetlen érzelmi háttértámasz, amivel nekivágtunk, az a családiés baráti összefogás, az a rengeteg "személyre szabás", amitől a magunkénak éreztük az esküvőt, a vendégek, a helyszín, a koncepció... gyakorlatilag "hülyeállóvá" tették a rendezvényt. Ha
minden elromlott volna, amit terveztünk, még akkor is felejthetetlen és szuper lett volna ez a lagzi, attól, amiből az létrejött.
Úgyhogy nem elemzem tovább. öszönöm mindenkinek, aki eljött, és hozzájárult. Ígérjük, boldog házasok leszünk. :)
