põhi

Ó, a doktoranduszélet....

Már nem is emlékeztem rá, milyen jó érzés elbújni egy tanulmányban. Kávé mellett bogarászni a mari szöveget. Órákon át lejegyezni egy beszélt nyelvi korpuszt. Basszus, most kezdek újra beleszeretni a nyelvészetbe, ezeken a hétfő estéken és csütörtök reggeleken és üres könyvtárszobákban, poros kötetek és ropogó könyvlapok között.

Kérem ezeket a békés pillanatokat az életembe. Még többet.

Még sosem lett abból senkinek baja, ha a munkáját végezte.

A tanszéken apokaliptikus a hangulat, de lassan inkább vágyunk magára az apokalipszisre, mint a századik intő jelre.

Még egy megkeresés, még egy nagy levegő. Nincs az a dallamos olasz háttérzene, nincs az a hidegkomlós sör, ami meg tudna nyugtatni jelenleg. Az egész istenverte ország minket akar, de basszus, mit is fogunk mondani nekik? Miért levelezek egyszerre huszonnyolc pedagógussal?

Hogyan fogom tudni elérni, hogy ez az egész ne kebelezze be az életemet?

(jaj jaj jaj talizni fogok Kristiina Ehinnel, úristen meg kell tanulnom rendesen észtül)

Szabadidőmben WP-honlapszerkesztek (mintha értenék hozzá) és informatikusokkal levelezek. És októberben az összes hétvégém foglalt, mind.

Amilyen indokolatlan volt a találkozó, tulajdonképpen igaz, hogy tisztázatlan körülmények között lettem az Észak egyik új szerkesztője. Megjegyzem, az elmúlt idők egyik legjobb estéje és legüdítőbb beszélgetése volt, melyet jellemzően túlpörgetett a fröccs, mert a beszélgetés túl jó volt ahhoz, hogy ne rendeljünk még egy kört, de az alkohol túl ösztönzőleg hatott a beszélgetésre ahhoz, hogy valaha befejezzük. Szemek és emlékek és nagyon közös problémák és nagyon hasonló gondolatok tették ellenállhatatlanná a több mint négyórás pillanatot, és én csak áldom az életemet (és örülök a saját hülye fejemnek amiért elég jónak bizonyultam ilyen élmények átéléséhez), hogy ez szembejött a skandinávosan puritán fapados bárban.

йӱла шӱмем, йӱла шӱмем, тудым ужын кутырде.

Fáj a fejem a saját életemtől, amint felébredek.