szertenéz és nem lelé

Anyám megbízott kajacsinálással holnapra. A mai nap programja: nem totálisan elborult, iszonyú kacifántos, ötezerféle kurvadrága hozzávalóból készülő kajákat választani.

Ja és a gyerekek egyék meg. Asszem a currys répakrémlevest elhalasztom.

Legalább valami. Pécs egyre inkább kitaszít. Nagyárpád azért csodálatos, mert itt van a közelemben a természet, de mivel nálunk csak eső esett és a kutyák is be vannak zárva, most kb. semmi sem vigasztal. Ittam már forró teát és olvastam sok könyvet, néztem filmet, aludtam a kanapén, csináltam mogyorókrémes tiramisút, ápolgattam az épp bezárt kutyák lelkét, vihorásztam a családommal, de ez lassan kifúj.

Tegnap este Fanniztam. Ha olvasná a blogom, biztos pirulva utasítaná vissza azt a szent meggyőződésemet, hogy ő az egyik legjobb arc a világon, pedig az, és nagyon jó volt újra látni. Vele nem úgy beszélgetek, hogy hm, hát, ja, hanem a témák csak úgy jönnek-jönnek-jönnek, mindig van valami, mindig jó megvitatni valamit. Elképesztő, hogy az 1. Gyakorló padjában összecsiszolódott kislányok hogyan, mitől vezérelve hová jutottak el a kis külön-külön útjaikon. Fanni, az én régi-régi legjobb barátnőm mindent csinál, amit én nem, és én mindent csinálok, amit ő nem. És erről olyan jó beszélni... nem is tudja senki, aki nem próbálta, milyen felemelő, ha valaki mást csinál, de el tudja mondani, milyen az.

(Itt ragadom meg a lehetőséget, hogy népszerűsítsem a blogját: http://fannimilano.tumblr.com/ Nem olyan személyes, mint az enyém, a milánói lét szépségeiről és csúnyaságairól mesél olyan szellemes, szórakoztató formában, hogy mindenkinek melegen ajánlom, aki egy kis szellemi felüdülést keres az internet nyomasztó rengetegében.)

Elgondolkodtató volt vele beszélgetni, mégis azon gondolkodtam el leginkább, mennyire kiábrándultam Pécsből. Sosem gondoltam volna, hogy ez megtörténik, de most már tény, hogy Budapest minden tekintetben jobban befogad, jobban az otthonom, mint Pécs. Meglátom a TV-tornyot Szentlőrinc vagy Mohács felől közeledve, és nem a home-sweet-home érzés fog el, hanem egyfajta szorongás. Igen, Pécs, visszajöttem, de más vagyok és te is más vagy. Lesz még mit mondanunk egymásnak?

A kihalt Széchenyi téren és Ferencesek utcáján végigmenve, ismeretlen helyekre beülve, ismeretlen emberek közt úgy éreztem, én már nem tartozom ide. Nem tudom megítélni, hogy Pécs mennyit változott ez idő alatt, de mintha egy kicsit befordulóbb, romkocsmásabb, visszafogottabb lenne, és a nagyobb rendezvényeknek sem lenne meg az az igazi, összpécsi hangulatuk. Talán csak haluzok. A régi ismerősök, volt osztálytársak is eltávolodtak tőlem, a Toxicba sem lenne értelme lemenni (bár Fidós most írt, hogy tegnap felismert a Rákóczi úton =) ), egy vén rockcsirke lennék az emberek közt, akik azt sem tudják, esznek-e vagy isznak. (Pedig milyen szépek is voltak azok a fűzős-hosszúszoknyás Toxicos esték!) Na de minek is nosztalgiázni. Valahogy mások az emberek, és én nem illek közéjük. A pultnál kétszer belém könyököltek, belépéskor furán nézett ránk az eladó. Nyilván én is más lettem, egész más, mert Budapestet úgy szívtam magamba, mint a szivacs.

Látom a pécsi képeket, a jól ismert helyszíneket, de nem érzek mást, csak üres felismerést. Ja, tudom, hol van ez. Enyém, mert ismerem, de szép emlékek, nosztalgia?... Nem, amik oda kötnek, azok már régen voltak.

Nem véletlenül hagytam ott olyan szívesen Pécset, anno 2009-ben.

Nem, nem, én már lélekben pesti vagyok. A Duna-parton, a Kazinczy utcában, a Városligetben korzózok, biciklivel rovom a pesti utcákat, unott fejjel mozgólépcsőzök a metróhoz, fővárosi létem teljes tudatában döcögök végig a hidakon. A Toxic helyett a Kamara Café és a Krimó érdekel, a startklubos koncertek helyett a kolibulik várakoztatnak meg. És a réginek nyoma sincs. Kicsit fura, kicsit rossz, de eddig tartott a kétlakiságom.

Pécs maradjon azoké, akiknek most szép és új. Nekem is az volt anno, nekik is legyen legalább olyan jó.

Csak látnám jelét.

but you can't change the world with a song

Annyi mindenről írnék... felelőtlenség volt ennyi ideig hagyni, hogy gyűljenek a dolgok és nem hagyni őket kiereszteni.

Nem akarom, hogy tél legyen és hideg. Nem érzem jól magam benne. És jobban szembesít az életem ürességével. Na nem, nem kell sajnálni engem. Az életem üressége, hahh! Életemben először vázlatot kellett készítenem arról, hogy mennyi mindenről akarok írni. Üres, mint a Csendes-óceán....

A szomorkásan sikerült szüreti mulatság után nem vártam semmit sem az Oktoberfesttől. Najó, de. Azt vártam, hogy jól érezzem magam, mert erre spannoltam magam egész megelőző héten. Beszív-kifúj kisanyám, egy hülye nem rontja el az egész estédet, ne bánkódj, nincs miért, tele leszel jó arcokkal... és így is történt. Vigaszágról mentette meg az estémet egy régi kedves ismerős (itt volt szó róla, épp a tavalyi Oktoberfest okán), akivel sokat, lazán, jókedvűen beszélgettem és nem győztem hálálkodni a világnak, hogy itt van nekem. De ez nyilván nem csak rajta múlt. Az Oktoberfestben az volt a legjobb, hogy láttam a sok kolist, ahogy itt-ott vannak, isznak, táncolnak, buliznak, beszélgetnek, és én is a közösség részének érezhetem magam. Gagyi individualista nyugati világ, amely ezeket az élményeket redukálja. Szobatársam a DJ pult mögött, Nóri és Viktor a büfében poppolnak az aktuális slágerre, Vivi elkámpicsorodott arccal ropja a Call me maybe-re (merthogy utálja), Szonja kedvenc szemlélődő mosolyával néz körbe a többieken, Doró úgy lengeti a végtagjait, mint a rózsaszín párduc... mindenhol ismerős, kedves arcok egy nagy buli közepén. Amikor meg elszontyolodtam... akkor elkaptam a fejem, ráztam egyet magamon, elővettem a kedvenc százwattos mosolyomat (már ami ilyen kis szánalmas szájból kitelik), és mentem tovább. Najó, néha erősen megkísértett az ördög, hogy a mellettem békésen beszélgető A. uraságba mentemben belerúgjak egy nagyot, de végül legyőztem ezt a késztetést. Na nem mintha a bolond jó szívem kegyelmezett volna meg neki, csupán tudtam, hogy úgyis megbánnám. Így A. ép bokával, én meg megmaradt büszkeséggel végeztem be ezt az estét, azzal a jóleső érzéssel, hogy B. úr viszont nagyon is emlékezetessé és széppé tette a csütörtök éjjeli órákat.

Mert egy buli akkor a legjobb, ha valaki rendhagyóval töltöd, és a vége beszélgetés. Bizonyám. (és ne gyertek nekem itt a szexszel meg mindennel. Nem. Nóra most megvetően húzza a száját, de akkoris az van, hogy a beszélgetés mindennél menőbb.)

A Bérkocsis utca tágas központi helyisége nekem maga volt a végtelen szabadság. Nem mintha oly nagyon láncon lenne az életem, de aránylag kevés, aki úgy inspirál, mint az a nappali, a kb. húsz deka spenótós túró és a hozzá tartozó egyén. Nem egészen tudom meghatározni, ez mitől függ. A csillagok állása is szerencsés volt, a random zenéktől egy idő után táncolhatnékom támadt, főzni nagyon szeretek (és Kálmánnal lehet! Csodásmesés és Istentől való az a szerencsés konstelláció, nemkülönben ritka, ha két ember együtt tud működni a konyhában!), meg is dicsért, hogy otthonos vagyok főzés terén, és nem győztem örvendezni annak, hogy itt a dolgok azért szoktak történni, mert az embereknek kedvük van hozzá. Kidekorálni a kakaósdobozt, a magunk ízlésére formálni a kulcstartó szöget, egészen képtelen metaforákat alkalmazni a körülöttünk lévő, vagy éppen általunk végzett dolgokra. Nem kell azon gondolkozni, mit csináljak, mit mondjak, hogyan vigyem tovább a társalgást. Azt teszem és azt mondom, amihez kedvem van, és kész.

Olyan volt, mint egy terápia, és ehhez Kálmán kellett. Rengeteget köszönhetek neki mostanában. És nagyon finomat főztünk. :)

Rögtön utána, az esküvői ruhaszalon, te jó ég... aránylag kevesen tudják (Nóra azonban annál jobban), hogy rajongok a Maggie Sottero esküvői ruhákért, és megfogadtam, hogy egyszer eljutok a budapesti szalonjukba. Na, ez most történt meg, Ildikó sógornőmmel, és hogy, hogy nem, a harmadik Maggie-szalonban már én is menyasszony lettem. =) Nem nagyon lehet erről máshogy írni, mint indokolatlan mennyiségű parttalan tüncögéssel, de az tuti, hogy csodálatos volt! Az évek óta nézegetett ruhák némelyikén személyesen látni, sőt fel is próbálni, meg Ildin látni, mennyire jól érzi magát némelyikben, meg az eladók döbbent pillantásain mosolyogni, amikor a vállfákon lógó ruhákról sorban megmondtam, melyikek, hát... nah, pontosan így képzeltem el az első találkozásomat a Maggie Sottero branddel, és még mindig a pukkadásig jól érzem magam, ha erre gondolok. ^^ (és hogy pont a Nora álljon tökéletesen... túl jó, túl jóóóó.......)

Aztán pedig... *dobpergés* KÖMT (ami ugye most KÖMF volt, de én nem bírok leszokni a KÖMT-ről), ami pontosan ugyanúgy hozta az elvárt élményt, mint ahogy az eddigiek. Egyre jobban belátom, hogy a KÖMT-öt jobban szeretem, mint a tábort. Zebegény, a tökéletes falu, a régi jó ismerős iskola, a hamburger, a Kulacs, és az igazi MTT-s közeg, fíling... KÖMT után napokig MTT-seket flesseltem minden járókelőbe. Bár kicsit furcsa volt a mostani, feszítettebb program, de pontosan tudtam, miért van így (és áldassék, hogy így volt), és valóban, kicsit táborpótló jelleggel tudtam belevetni magam a kisajtoljukbelőledazutolsókreatívszusztis-típusú foglalkozásokba. Különösen az tetszett az idei, nagyon profi és nagyon dicsérnivaló színjátszó rendben, hogy visszanyúltunk egy kicsit az eredeti Tolkien-szövegekhez, és újra felfedezhettem, miért is imádom én ezt annyira (erről egész jót értekeztem Angwennel és oly menő volt ^^). Aztán pedig a buli, az ivászat, a random beszélgetések (pl. az epikus hős-klub :D), a tánc, Minc kergetése a tornatermen keresztül (há há meghalsz! :PPP), összenevetés Metával (hogy tudom ilyen kevés szóval megértetni magam valakivel?!), a csodálatos kilátás, a meleg idő, a Duna-part, a karaoke Pókkal (uhh, meg is hallgatom azonnal =))) ), de talán a legjobb mégis a beszélgetés Orsieval volt. Mert új volt és baromira időszerű és jó. És igenis introvertált vagyok. :PPP

Lényeg a lényeg, nehezen szedem össze a gondolataimat KÖMT-tel kapcsolatban, mert mindig eszembe jut valami új és kedves, de most idáig jutottam, és köszönöm mindenkinek. :)))

Az ember azt hinné, hogy 3 nap intenzív kreatívkodás után, hasogató másnapossággal jár neki egy nap szünet, de nem, ha az október 23-a. Október 23-án pedig felvettük az 56-os diáklány-pózt Szonjával, felpattantunk a biciklinkre és eltekertünk a belvárosba, hogy megmondjuk, mennyire nem kóser ez az ország. Megmondtuk. A csodálatosan szép időben, sokkal több mint húszezer honfitársunkkal együtt végre olyan szavakat hallhattunk, amiket már rég hallani akartunk, és az ünnep, az összetartozás ereje úgy fellelkesített minket, amit egy tudósítás sem ad vissza. Egész más Pesten ünnepelni 1956-ot. Ott még elevenen élnek az emlékek, magán hordozza a város az orosz tankokat, a barikádokat és Molotov-koktélokat és végre úgy érzi az ember, hogy igen, ez a forradalom nem csak a történelemkönyvekben él, hanem az utcán, bennünk, az élő emlékezetben, amikor valakik a veszélyt választották a hazugság helyett.

Jó volt, na, és jó volt élőben hallani mindent, amit hallottam. Ahogy az is jó volt, ahogy láttam a sok sétáló embert a belvárosban, már rég nem látszott, ki honnan jött (kivéve a jobbikosokat, de ők díszpintyek), csupán azt lehetett tudni, hogy neki sem volt mindegy. Kiment az utcára és állást foglalt valamiért, nem maradt otthon, hogy jaj, leszarom. Emlékszem, anno én is otthon maradtam volna. Árki Tamás bizonygatta anno nekem, hogy nem lehet így hozzáállni, a politika mindenki ügye valamilyen szinten. Már értem, miért mondta ezt, és állítom, ilyen közösségi élményért megéri. Ahogy később, a másféle politikai irányból érkezett Esztivel elfogyasztott sör is megéri.

Amiről még mindenképp szívesen beszámolnék, az a slam poetry est. Nem mintha pozőrködés nélkül be tudnék számolni ilyenről, mert nem sok verset hallottam, és nem igazán éltem bele magam a dologba, de annyira tetszett a rendezvény maga, a társaság, az emberek, a mentalitás... egészen belebolondultam, hogy jéj, mennyi jónak tűnő arc, és mennyire magamra találok a kis pozőr-hipster közegben. Remélem, folyt. köv.!

Pedig csak beszélgettünk Esztivel. És ez elég jó volt ahhoz, hogy semmi mást ne akarjak. És ez a legjobb.

Az elmúlt napok sok mindenben megerősítettek és elbizonytalanítottak, de lássuk a megerősítést: minden kedves, csodálatos embert az életemben imádok. Most ez tölti ki a jelenemet: az emberek figyelése, a beszélgetések, a programok, a megtiszteltetés, hogy beavatnak az életükbe. És mindegyikük fontos. Kettesben vagy többesben, a tűzlépcső cigifüstjében vagy a 709 napfényében, a 415 ágyain ülve, a kolibüfében vagy a Kamara caféban, vagy akármilyen random helyen... ez most az életem. És minden, ami ezután jön, mert ez csak váz, fontos kellékek, de a lényeg nem itt van, a lényeg ezután jön,

...mert most jön egy váltás. Tudom, hogy jön, mert az ilyeneket megérzem. Most ez jó volt, és ezután egy kicsit más lesz. Ebben biztos vagyok.

save your words because you've gone too far pt.2

Vannak emberek, akiknek mindig, minden körülmények közt erős véleményük van és ezt soha, semmilyen körülmények közt sem rejtik véka alá, hanem büszkén vállalják. Ahogy azt is, hogy igen, ők ilyen véleménymegmondós emberek, de hát na, csupán őszinték akarnak lenni a világgal, miért olyan nagy baj az.

Hozzájuk intézném ezt a kis szösszenetet.

Nem vagytok jó arcok. Tudom, nem is akartok azok lenni, legalábbis bizonyos konvencionális szinten, de én, mint általában kicsit elszállt, különleges alakokat aránylag jól toleráló valaki, közölném, hogy nem, nem erről van szó, ti semmilyen szinten nem vagytok jó arcok. Nem azért, mert van véleményetek. Az király. Hanem azért, mert másokkal tiszteletlen, arrogáns, rosszindulatú módon mások arcába dörgölitek, holott az jobb esetben szimplán nem kíváncsiak rá, rosszabb esetben egy egész társalgást, egy egész társaságot le tudtok fagyasztani vele. És vitát sem tudtok indítani vele, mert ha valaki rosszkor és rossz módon böfög be egy sarkos véleményt az éterbe, azzal nem lesz senki olyan hülye, hogy vitába szálljon.
Higgyétek el, nem azért mondom ezt, mert szeretem a simliző, kétszínű kommunikációt. Talán nem kell a blogolvasók közönségének bizonygatom, hogy én is szeretek őszinte lenni.

Továbbá van még egy rossz hírem. Ha valaki még egyet is ért veled, az is faszfejnek fog tartani. De ha valaki nem ért egyet veled, az is max. megsértődik/megbántódik. Lehet ez is a végcélod, ez esetben fordulj fel, de ha esetleg az lenne a végcélod, hogy megváltoztasd a gondolkodásmódját, akkor az nem fog sikerülni. Lehet, hogy végső soron "neked van igazad" (már amennyire ez releváns vélemények esetében), sőt az is lehet, hogy  érdekes, amit mondasz, és érdemes lenne beszélni róla, de olyan troll módon interpretálod, hogy totál lerombolod minden magvát az említett véleményednek, mielőtt bárkit megkísértene, hogy elgondolkodjon rajta.

Kénytelen vagyok eloszlatni két illúziót.

1. A vélemény nem mindig negatív és nem csak bunkó módon lehet előadni. A legőszintébb ember, akit ismerek, szinte soha nem nyilvánít véleményt, mégis mindenki tudja róla, mit gondol, és a kutya sem haragszik rá ezért. Megvan a maga helye a véleménynyilvánításnak, amikor nagyon produktív és nagyon jó, hogy van. Én imádok beszélgetni és vitázni, de ez egy olyan dolog, amihez ész kell és nyitott közeg. Erős a gyanúm, hogy nektek előbbi nincs, utóbbinak pedig ti magatok vagytok a legfőbb akadályai.
Továbbá nagyon prímán lehet úgy őszintének maradni, hogy nem gyalogolsz keresztül az egész környezeteden. És sokat javít az ember renoméján, ha nem csak akkor nagy a szája, amikor nem tetszik neki valami, hanem akkor is, amikor tetszik. A kritika viszi előre a világot, de annyira senki nem lehet igényes, hogy semmit se tartson elég jónak.

2. Én elismerem, hogy egy rendkívül csökött valaki vagyok, de nekem kicsit nehéz volt megtanulni, hogy nem kell, hogy mindenről legyen véleményem. Pedig így van. Ha valamit nem ismerek, nincs rálátásom, akkor talán vannak róla gondolataim, de nemlétező tudás alapján ítélni nettó faszság. Illetve kiteszitek magatokat annak a veszélynek, hogy valaki más tájékozottabb, és pillanatok alatt bohócot csináltatok magatokból. Nem éri meg. Nem fogtok unalmas vagy kevésbé érdekes embernek tűnni csak azért, mert létezik olyan dolog ebben a nagy világban, amiről nincs kiforrott és határozott véleményetek.

Hát ez van, kedveszkéim. Kérlek titeket, ne legyetek rossz arcok. Legyetek nyitottak, figyeljetek arra, hogy miről beszél tulajdonképpen a sok másik retardált, becses véleményeteket pedig fejtsétek ki ott és úgy, ahogy és amikor az odaillő. És akkor sok embert megkíméltek attól, hogy utáljon titeket, ami eredetileg nem állt szándékukban.

Uff.

Nesztek, egy kis irodalmi élvezet az őszinteségről. Egyik kedvenc Kosztolányi-novellám.

zenék esős napra

Bár tegnap éjjel még szonettet akartam írni (ne is mondjatok semmit....), most nincs kedvem semmihez sem, ami kicsit is jobban megerőltetne, így szabadnapot vettem ki.

Nem szoktam ilyet csinálni, de most úgy döntöttem, megosztok veletek néhány nyugis, összebújós zenét a kedvenc előadóimtól, amit jó érzés ilyen esős napokon egy puha takaróba burkolva, forró teát kortyolgatva, esetleg háziírás vagy blogolás közben, vagy egy jó könyv mellett hallgatni, és közben örülni, hogy nem kint vagytok a hidegben.

---

(Tudom, ez a szám alap, de hát egy ilyen napról nem lehet kihagyni Didót és ezt a klasszikust)

(Katie tipikus esősnap-lány, de most ez az a dal, amit a legszívesebben hallgatok tőle. Nagyon kifejező. :) )

(Celeste most is és ezentúl is az egyik legtehetségesebb, legprofibb előadó a 15 évével a szomszédos Szlovákiából. Ha őt hallgatom, mindig megnyugszom, hogy a világszínvonal nem pénz kérdése.)

(Natashát nyilván nem lehet kihagyni ebből az összeállításból, ez a száma zseniális. Nagyon intim, nagyon csajos.)

(Ez az előzőekhez képest szinte lendületes.  A Centre of the Sun is nagyon jó lett volna, de azt már linkeltem. Ha a Conjure One nem lenne, ki kellene találni. Köszönet a számért gillznek.)

(A Nightwish kicsit nem illik ide, de mindig is ki akartam rakni ezt a dalt egy bejegyzésemhez, csak soha nem illett semmihez sem. Most itt az alkalom. Egyik kedvenc darabom tőlük.)

(Végére a legszebbet: elsősorban Vivinek, aki most tüncög, de mindenki másnak is. Imádom. Köszönet a dalért Kisbergicsnek.)

...és egy ráadás, ami nem annyira nyugis, és egyáltalán nem tipikus Loreena McKennitt-szám, de talán mégis beragyogja ezt a szürke napot egy kis tündérporral.

le spleen de Budapest

Hát, mit tartogatott nekem a kollégium, mikor visszajöttem. Jó lett volna, ha marad a lendület és az iram, de nem tartott. Nem tartott sehol, pedig még alig indult el.

Na nem mintha panaszom lenne az életemre. Hogy jönnék én ahhoz. Kedves kis környezetem életének alakulása még mindig szeretettel és mosolygással tölt el (főleg, ha jól alakul nekik, mint most Vivien kisasszonynak), és élményből sincs kevesebb, mint eddig. Na ja, csak az nem mindig jó...

Nem te kellettél, hanem az, hogy én kelljek neked!...

Hm, hát, ja.

Az az ember legjobb barátnője, akivel órákig elvan úgy, hogy tulajdonképpen nem került sor értelmesebb eszmecserére, mint az előző mondat (igen, a hm, hát, ja), mégis tökéletesen érezték magukat. Igen, rólad van szó, Kisasszony.

Hogy a fenébe érezhettük magunkat furán és üresen ennyi jó fej ember között? A zene is jó volt, a pia is, megfelelően helyezkedve a társaság is, és táncolni akartunk, de valahogy csak "dohányoztunk"...

Mi hiányzik vajon? Az, hogy spontán ejtőernyővel leereszkedjen az izgalom az ölünkbe? Suli zajlik, MTT zajlik, koleszos élet zajlik, mégis talán a legjobb élmény ezen a héten az volt, amikor Alexszel ültünk a kolibüfében és rájöttünk, hogy az aranyosság mögött van egy olyan alapvető hozzáállás és egyéniség, ami úgy is iszonyú rokonszenves, hogy nem ölelgetem meg minden alkalommal, amikor látom. Jéj, normális ember! Nincs is nagyobb öröm. Anyám tudna erről mesélni. (Mesél is, mióta hazaértem. :) )

Az egómba combnyakig belegázoltak. Nem tudok mást mondani, mint egót, bár valami mélyebb is volt ott, aminek igenis sok köze volt a szimpátiához, de valahogy nem bontakozott ki. Nem bánom nagyon, csak bosszant. Rettenetesen bosszant, hogy valami elindult valahogy, aztán egyik napról a másikra rövidre zárult úgy, hogy végül én tettem fel a csörgősipkát és csináltam magamból sülthülyét. Ez most az az időszak, amikor el kell fogadnom, hogy ja, meg vagyok bántva, de ez van. Ha nem kellettem, akkor nem kellettem. Hiába akarom, hogy én mindenkinek kelljek, ha egyszer nem ütöm meg az ingerküszöbét, akkor ez van, és kész, túl kell rajta lépni, még ha minden egyes porcikám is toporzékol.

Nyöh, az ember azért zárkózott, mert nehezen bírja a közel kerülés utáni kudarcot. Ennek az esélyét igyekszik minimumra csökkenteni és ez az egyetlen értelme van zárkózottnak lenni, és íme, féltve szeretgetett zárkózottságomat egy csapásra kijátszották és fenéken billentették!

Belemarkolok a hajamba, felpattanok, körbeforgok, kinyitom az ablakot, kitalálom, hogy főzni akarok valamit vagy mosogatni, közben kétszer ledobom magam az ágyra, csak hogy újra felpattanjak és teli talppal ugorjak kettőt, megnézzem a tükörképem az ablakban, közben a Lights szól.......

elmúliiiiiiiik... (vagy túlélem, ahogy Kálmánnak mondani szoktam vala)

(főleg ha minél többet biciklizek)

Mégiscsak dögöljön meg az összes férfi.

Mintha csak 2010 május/júniusában lennék újra. Nagyon jó lesz újra Kálmánnal találkozni.

(eredetileg a Lights-nak volt itt bérelt helye, de ez a dal valahogy jobban kimondja...)

utas és napsütés

Feküdtem az ágyon, a ritka tátrai napsütés az arcomat csiklandozta és mániákusan olvastam az Utas és holdvilágot. Tipikusan az a darab, amiről nem tudni, hogy jó könyv-e vagy sem, semmi értelme nincsen egészen addig, ameddig az ember a végére nem ér. A hapsi harminchat évesen jut odáig, hogy mégiscsak felnőttnek kéne lennie, megnősül és nászútra megy... csak azért, hogy spontán leugorjon a vonatról, otthagyva a feleségét, és az eltűnt ifjúsága nyomába eredjen. Megtalálja-e, nem-e, mi van azzal a bizonyos folyóval, amibe nem szokás egynél többször lépni... olyan téma, ami mindenkit foglalkoztat valahol, de bazira nem egyértelmű a válasz, és bizony ha Szerb Antal is úgy vágta bele a fejszéjét, hogy fingja nem volt róla, akkor nagyon pipa leszek rá.

Chasing shadows, chasing time, crossing borders, crossing lines, jumping oceans tryin' to get away....

Tehát feküdtem és szuggeráltam. Gyerünk, valahová ki kell lyukadnod... nem lehetsz te is olyan, mint a Pi élete, amit a szárnyaló kezdés után az írója egy lusta mozdulattal lecsapott az értelmetlenségbe... közben már halálosan elegem volt belőle, választ akartam, míg az órák teltek, Csaba autóversenye a végéhez közeledett, én pedig még mindig nem mentem ki a Tátrába, pedig megígértem magamnak. De Mihály, a főhős továbbra is céltalanul tekergett, a hívogató melegben a Lomnici-csúcs környéke várakozóan figyelt az ablakból.

Mi a francért nem megyek ki? Már unom ezt a könyvet. Ki akarok menni, megígértem, hogy teszek egy sétát, mint tavaly...

Na ja. És akkor megfogalmaztam magamnak. Szégyelltem magam a Tátra előtt. Tavaly, amikor boldogan és  felszabadultan, az új élmény hatása alatt kilibbentem a szanatóriumból, nekivágtam a hegyoldalnak és arra gondoltam, milyen szép életem van... és most itt fekszem, ebben a rozzant kis szobában, türelmetlenül és betegen, ebben a szörnyen átmeneti állapotban... (nem mintha nagy baj lenne az átmenetekkel. Az átmenetek izgik, lendületet adnak, és egyébként is, nem titok, hogy a dolgokra általában sokkal jobb várni, mint megkapni őket. Sőt, emlékezni rájuk is jobb, mint átélni őket.) ...szóval itt vagyok, a könyv gúnyosan nem árulja el, mi a lényeg, engem pedig nem visz rá a lélek, hogy ugyanazokat csináljam, mint egy évvel ezelőtt, így...

Azért vártam a georallye-t, hogy kicsit kilépjek a kollégiumi környezetből, együtt legyek Csabával jól, és megnyugodjak, rá koncentráljak. Sajnos jól hangzik, hogy az ember a küszöbön hagyja a problémáit, de ehhez a realitásban istenadta tehetség kell, és ha nincs, akkor azok a problémák teljes lelki nyugalommal utaznak veled, a nyakadon. De talán annak van értelme, ha az ember már környezetben, mások hatásainak kitéve gondolja át újra és újra a megunhatatlant.

Erőnek erejével kitápászkodtam az ágyból. Hát, ha más, mint tavaly, nézzük meg, mennyire. Szörnyen tokásnak és kövérnek láttam magam a tükörben, ráadásul nem tetszett a ruhám sem - kínomban lekaptam magamról egy felesleges felsőruhát, zsebre vágtam a telefonom és a kulcsom és nekiindultam.

A ragyogó napsütést, a gyönyörű színeket szinte sértődöttnek éreztem, amiért nem tudom kiélvezni szépségüket, hanem a kis belső világomon forgok, megint. Nekivágtam egy felfelé vezető ösvénynek. Jelölt volt, valami barlanghoz vezetett, vidám szlovák turisták járkáltak rajta, bakancsban és túrabottal. Idegesítettek. Magas sarkú bokacipőm, melyet Mamika temetésére vettem és azóta úgy hordok, mintha sohasem lett volna másik cipőm, ezúttal kicsit kellemetlennek bizonyult: a süppedős sárban és a göröngyös köveken kicsit komikusan billegtem. Totál oda nem illő látványt nyújtottam, ahogy szoknyában és magassarkúban botladozok felfelé a hegyen, és ezt a lépten-nyomon hallott, számomra ismeretlen szlovák nyelv is erősítette: úgy éreztem magam, mint egy ufó.

Az első elágazásnál elfordultam egy fűvel benőtt, jelöletlen útra, a szanatórium irányába. Hurrá, a szlovákoktól megszabadultam, irány a régi ösvények. Közben gondolkoztam.

Szóval ja. Ennyi? Az ember megy-megy, aztán eljut egy szintig, amíg a neki örömet okozó, a lelkével harmóniában lévő, kellemes, jó dolgokat nem tudja tovább gyűjteni, el kell engedni néhányat, meg kell békélnie azzal, hogy a lemondás elkerülhetetlen és a felnőttség örökös része? Nincs kecske is meg káposzta is? Mihály örökké bolyoghat egy megváltozott világban, melyben ő elfelejtett vele változni? Egyedül vagyok ezzel, a kollégiumban elviháncolt sztorikat azért csapjuk el mindig egy kis szándékos félreértéssel, mert tényleg nincs erre jobb válasz, mint hogy meg vagy lőve, kisanyám? És én felelőtlenül szaladok valami elkerülhetetlenbe, aminek most ágyazok meg, a könnyelműségemmel? Miért nem érzem itt jól magam, mit kell tennem, miért érzem itt magam kevesebbnek tavalyhoz képest?

Közben a szanatórium fölé értem, és elindultam egy széles erdészösvényen. Letekintettem Szepesbélára és a szanatórium kis hátsó kertjére, és szinte hallottam anyám hangját, ahogy módszeresen nekiáll elemezni a fejemben lévő problémát. Ha nem érzed magad jól itt, akkor hol éreznéd? Erre egyértelmű volt a válasz: a kollégiumban. Akkor meg mit erőlködsz? Talán azt hitted, hogy majd eljössz ide, feljössz a Tátra oldalába, az meg majd ad egy buksisimit, hogy nem baj Bogáta, szeretünk ám, satöbbi? Ahol a probléma van, ahol úgy érzed, történhet valami, oda kell menned. Nincs ebben semmi szégyellnivaló.

Továbbindultam az ösvényen, inkább csak úgy tessék-lássék, mint igazi meggyőződésből. Tessék, itt dobáltam magam, hogy járjak még egyet a Tátrában, és minek, ha nem volt kedvem hozzá? Miért is kéne ugyanazt éreznem, mint tavaly? Tán bűnöztem, van valami, amiben olyan nagyon hibás vagyok? Maximum abban lennék, ha nagyon meg akarnám erőszakolni magam. Chill, Bogi. Akkor is jó arc leszel, ha ezt a Tátra nem mondja meg. Mihály pedig cseszheti, hogy mindig csak másokhoz mérve tudta  magát definiálni, de te, te ne ereszd el így magad, nem kételkedhetsz ennyire az érzéseidben!

Sarkon fordultam és a mögöttem botozó-bakancsozó szlovák turisták megrökönyödésére megindultam visszafelé. Lementem a szanatórium kertjébe, be a hátsó bejáraton, meg sem állva körbenéztem a sok szép emléket hordozó aulában, majd kijutottam az első ajtón és visszamentem a rozzant kis vendégházunkba. Azzal a mosollyal néztem a tükörbe, ami az elmúlt időben mindig megnyugtatott, és mitadisten, már sokkal kevésbé éreztem tokásnak magam.

Chasing shadows, chasing time, crossing borders, crossing lines, I'm so over getting over you...

Hát így állunk. Azért kellett eljönnöm, hogy megtudjam, hogy nem kell. Azért volt ez a meditatív komikus séta az erdőben, hogy egy ilyen magától értetődő dolgokra rájöjjek.

De legalább rájöttem, há.

És a továbbiakban nagyon jól éreztem magam. Még akkor is, ha utolsó este szégyenletesszörnyűségesen leittam magam (aka leitattak azok a fura srácok, akik állandóan Fütyülőst hoztak nekem Kofolával - amivel jól elrontották a dolgot, mert a Kofola a legrosszabb ital a világon -, és állandóan táncolni akartak velem). Jól éreztem magam Csabával, az emberekkel, azzal, amit a múlt és amit a jelen adni tudott, azzal a meggyőződéssel, hogy értelmes és hasznos volt eljönni Szlovákiába, és pont azt adta, amiért jöttem, csak máshogy.

...és visszautaztunk Pestre, és visszatértem a kollégiumba. Ahol jó, és ahol talán már egy kicsit kevésbé leszek gondterhelt. :)

feeling twenty-two, acting seventeen

Don't stop, never give up, hold your head high and reach the top... *tümtürümtümtüm*

Tudja meg mindenki, hogy csak azért blogolok, mert nem tudok aludni. Egyébként... is megtenném, de talán mégis előtte megpróbálnék aludni. (Szerk.: végül mégiscsak aludtam, de csak azért, mert anyámnak kiírtam a gondom-bajom egy e-mailben. Néha mire nem jó egy anya. Most pedig csak azért blogolok, mert semmi kedvem kérdőívet szerkeszteni.)

Nincs is mit írnom. Illetve van, de nem tudnám megfelelően interpretálni. Miután leszívták a vérem, nagyságrendekkel jobban vagyok. Egyrészt jó volt valami kis saját küldetés, másrészt jó volt újra megbizonyosodni róla, hogy nem visel meg egy vérvétel.

(Egyébként jellemző sztori: Bogika olyan gyorsan közeledett a klinikához, hogy úgy gondolta, leszáll eggyel hamarabb a metróról, ugyanis nagyon nem szeret hamar érkezni. Neki is indult az Üllői út mentén, épp azon gondolkozott, milyen ügyes, pont odaér a 78-as számhoz mire fél 8 lesz. A 78-as számot azonban sehol nem találta, de gondolta, biztos az a nagy, kórháznak kinéző, égnek meredő téglatest lesz a megfelelő. Igen ám, de hiába kerülgette, nem talált rajta bejáratot. Aztán figyelmes lett egy apró cetlire, ami arra utasította, hogy a hátsó gépkocsibejáró felől tud behatolni. Na, neki is indult, épp ki volt nyílva az egyébként távvezérlésű kapu, nagy magabiztosan becsörtetett a hátsó kertbe. Ahogy viszont egyre inkább ágas-bogas és földutas lett a terep, egyre jobban elbizonytalanodott, hogy ez lesz a megfelelő útirány a laborhoz. Tétován megfordult és visszabattyogott a portásfülkéhez, ahol a portás már diadalmas vigyorral várta. Kisasszony, csak nem eltévedt? Hát, igazából a 2. sz. női klinikát keresem... Kisasszony, ez a kísérleti kutatóintézet, itt csak állatok vannak. Kiengedem a kapun, legyen szíves továbbmenni egy háztömbbel és máris egy egész sor klinikát talál. ... Nos, hát így is történt. Bogika megsemmisülten kibattyogott az állatkísérletek fellegvárából és rezignáltan konstatálta, hogy az utca túloldalán egy egész campus várja, tele klinikákkal, melyek nagy betűkkel hirdetik, miből szokták kigyógyítani az embereket. Észrevételéhez csupán annyit kellett volna tennie, hogy jobbra fordítja a fejét. Tekintve, hogy az említett fél 8 már vészesen sok idővel múlt el, Boginak nem volt ideje ezen bánkódnia, nagy lendülettel nekivágott a klinikakeresésnek, és rövid időn belül megtalálta a keresett labort, ahol szerencsére következmények nélkül, hamar sorra került.)

Tehát a kis kaland kicsit feltöltött, ahogy a keddi zsíroskenyér-est is, még akkor is, ha előtte szégyenletesen rossz arc emberek akartak megfűzni egy macifröccs fejében, hogy vigyem fel őket külsősként zsíroskenyér-zabálásra. Hát, végül nem vittem, a macifröccsöt azonban elfogadtam, há há, így alakult. Egyébként maga a zsíroskenyerezés szinte totális mértékben kiesett, de így jár, aki egész este privátol. No nem mintha bántam volna, nem hiszem, hogy tudtam volna jobb programot találni. Talán ez volt a highlight az eddig eltelt hétben, mert azóta sem nagyon találok olyasmit, ami megfelelően lekötne. Látni kellett volna tegnap Szonját és engem: ahogy totális agóniában fetrengünk, hogy nyööööööh, nem tudunk semmit sem csinálniiiii, múljonmárelezanap....... nem tudom... bulihiányom van?

Don't you know it's true what the say, things are sent to try you...

...ez esetben azt teszik próbára, meddig bírom a semmittevést két gondolatrobbanás közt.

A Bosszúállók jól bosszút álltak a keddi szégyentelen jókedvemért, de hát nekik ugye ez a dolguk. Meg kellett állapítanom, hogy másodszorra nézve már feleannyira sem buli, mint először, ráadásul Csaba sem volt ott, hogy jókat derüljek rajta, mennyire fájnak neki a tudományos tévedések. Ott volt ellenben Jézus (aki csak külcsínyben hasonlatos a názáretihez, belsőre erősen gyanítom, hogy nem), hogy következetesen beszóljon nekünk, de hogy is fogalmazzak, szinte már vártuk. Ellensúlyozta azonban egy rakás jó fej is (meg kellett állapítanom, hogy Szegi Andris a kedvenc gólyám), nem beszélve Viviről, akin jó volt látni az izgatott vidámságot a randija után. A tűzlépcső már annyi sztorit hallott, hogy a falak belepirulnak, ha csak meglátnak.

Én meg, miután hajnali 3-ig nem bírtam elaludni, csak idióta 2000-es évek eleji popszámokra dobálni magam, most Bassmentre készülök, hogy végre kicsit elfáradjak valamiben.

Aztán pedig, Magas-Tátra, Spišská Belá, nyugi, természet, Szerb Antal, georallye, Csaba, és semmi más: cseszheti minden és mindenki, az egyetem és a kollégium, meg minden, amit egyébként szeretek de már kicsit a fejemre nőtt, én eltűnök az éterben és semmire sem fogok gondolni. Felmegyek a hegyoldalba, amire tavaly is, lenézek a napsütötte kisvárosra, választok egy random ösvényt és élvezem, hogy semmi nincs körülöttem, csak a fák és persze néhány félvad kutya.

Bizony kérem, így lesz.

plus ça change, plus c'est la même chose

(Eh, most látom, hogy volt már ilyen című bejegyzésem. Nem baj, tulajdonképpen ez pont egy olyan cím, aminek ez jól áll.)

Vannak dolgok, amikért kár bánkódni. Főleg akkor, ha előre láttuk őket. Ilyen az én kéthetes kis szárnyalásom is: tudtam, hogy túl magasan vagyok. Röpültem, mert megtehettem, és mert mindenki azt mondta, röpülj. Most meg vége. Most már azt mondják, ideje kussolni egy kicsit. Szerencsére nem úgy landoltam, mint az albatrosz, esetlenül, ütődve, de azért majdnem... egyetlen szerencsém, hogy tudtam, hogy jó kemény lesz a föld.

A kis rószaszínt gyerekzsivajjal, ollók csattogásával, zúgó ultrahanggal, suhogó belépőkapuval morzsolták darabosra. Nem baj. Az életem így is király, maximum pár dolgot nem értek, hogy miért így történt.

Nem baj.

Most minden lépés fáj. Ha minden igaz, ez még egy darabig így marad. Vajh' mit tartogat még a hét, még hány dolog történik, amitől "my make-up may be flaking, but I smile". Közben leszívják a vérem. The perfect metaphore.

Holnap korán kelek. Csörgő ébresztő és egy rakás keserédes emlék kelt majd, és én majd visszaemlékezem, hogy tulajdonképpen végigvigyorogtam a tegnapot. Tényleg, csak elfáradtam, és...

...mindegy.

...a végén úgyis csak egy nagy röhögés marad.