(Eh, most látom, hogy volt már ilyen című bejegyzésem. Nem baj, tulajdonképpen ez pont egy olyan cím, aminek ez jól áll.)
Vannak dolgok, amikért kár bánkódni. Főleg akkor, ha előre láttuk őket. Ilyen az én kéthetes kis szárnyalásom is: tudtam, hogy túl magasan vagyok. Röpültem, mert megtehettem, és mert mindenki azt mondta, röpülj. Most meg vége. Most már azt mondják, ideje kussolni egy kicsit. Szerencsére nem úgy landoltam, mint az albatrosz, esetlenül, ütődve, de azért majdnem... egyetlen szerencsém, hogy tudtam, hogy jó kemény lesz a föld.
Vannak dolgok, amikért kár bánkódni. Főleg akkor, ha előre láttuk őket. Ilyen az én kéthetes kis szárnyalásom is: tudtam, hogy túl magasan vagyok. Röpültem, mert megtehettem, és mert mindenki azt mondta, röpülj. Most meg vége. Most már azt mondják, ideje kussolni egy kicsit. Szerencsére nem úgy landoltam, mint az albatrosz, esetlenül, ütődve, de azért majdnem... egyetlen szerencsém, hogy tudtam, hogy jó kemény lesz a föld.
A kis rószaszínt gyerekzsivajjal, ollók csattogásával, zúgó ultrahanggal, suhogó belépőkapuval morzsolták darabosra. Nem baj. Az életem így is király, maximum pár dolgot nem értek, hogy miért így történt.
Nem baj.
Most minden lépés fáj. Ha minden igaz, ez még egy darabig így marad. Vajh' mit tartogat még a hét, még hány dolog történik, amitől "my make-up may be flaking, but I smile". Közben leszívják a vérem. The perfect metaphore.
Holnap korán kelek. Csörgő ébresztő és egy rakás keserédes emlék kelt majd, és én majd visszaemlékezem, hogy tulajdonképpen végigvigyorogtam a tegnapot. Tényleg, csak elfáradtam, és...
...mindegy.
...a végén úgyis csak egy nagy röhögés marad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése