Anyám megbízott kajacsinálással holnapra. A mai nap programja: nem totálisan elborult, iszonyú kacifántos, ötezerféle kurvadrága hozzávalóból készülő kajákat választani.
Ja és a gyerekek egyék meg. Asszem a currys répakrémlevest elhalasztom.
Legalább valami. Pécs egyre inkább kitaszít. Nagyárpád azért csodálatos, mert itt van a közelemben a természet, de mivel nálunk csak eső esett és a kutyák is be vannak zárva, most kb. semmi sem vigasztal. Ittam már forró teát és olvastam sok könyvet, néztem filmet, aludtam a kanapén, csináltam mogyorókrémes tiramisút, ápolgattam az épp bezárt kutyák lelkét, vihorásztam a családommal, de ez lassan kifúj.
Tegnap este Fanniztam. Ha olvasná a blogom, biztos pirulva utasítaná vissza azt a szent meggyőződésemet, hogy ő az egyik legjobb arc a világon, pedig az, és nagyon jó volt újra látni. Vele nem úgy beszélgetek, hogy hm, hát, ja, hanem a témák csak úgy jönnek-jönnek-jönnek, mindig van valami, mindig jó megvitatni valamit. Elképesztő, hogy az 1. Gyakorló padjában összecsiszolódott kislányok hogyan, mitől vezérelve hová jutottak el a kis külön-külön útjaikon. Fanni, az én régi-régi legjobb barátnőm mindent csinál, amit én nem, és én mindent csinálok, amit ő nem. És erről olyan jó beszélni... nem is tudja senki, aki nem próbálta, milyen felemelő, ha valaki mást csinál, de el tudja mondani, milyen az.
(Itt ragadom meg a lehetőséget, hogy népszerűsítsem a blogját: http://fannimilano.tumblr.com/ Nem olyan személyes, mint az enyém, a milánói lét szépségeiről és csúnyaságairól mesél olyan szellemes, szórakoztató formában, hogy mindenkinek melegen ajánlom, aki egy kis szellemi felüdülést keres az internet nyomasztó rengetegében.)
Elgondolkodtató volt vele beszélgetni, mégis azon gondolkodtam el leginkább, mennyire kiábrándultam Pécsből. Sosem gondoltam volna, hogy ez megtörténik, de most már tény, hogy Budapest minden tekintetben jobban befogad, jobban az otthonom, mint Pécs. Meglátom a TV-tornyot Szentlőrinc vagy Mohács felől közeledve, és nem a home-sweet-home érzés fog el, hanem egyfajta szorongás. Igen, Pécs, visszajöttem, de más vagyok és te is más vagy. Lesz még mit mondanunk egymásnak?
A kihalt Széchenyi téren és Ferencesek utcáján végigmenve, ismeretlen helyekre beülve, ismeretlen emberek közt úgy éreztem, én már nem tartozom ide. Nem tudom megítélni, hogy Pécs mennyit változott ez idő alatt, de mintha egy kicsit befordulóbb, romkocsmásabb, visszafogottabb lenne, és a nagyobb rendezvényeknek sem lenne meg az az igazi, összpécsi hangulatuk. Talán csak haluzok. A régi ismerősök, volt osztálytársak is eltávolodtak tőlem, a Toxicba sem lenne értelme lemenni (bár Fidós most írt, hogy tegnap felismert a Rákóczi úton =) ), egy vén rockcsirke lennék az emberek közt, akik azt sem tudják, esznek-e vagy isznak. (Pedig milyen szépek is voltak azok a fűzős-hosszúszoknyás Toxicos esték!) Na de minek is nosztalgiázni. Valahogy mások az emberek, és én nem illek közéjük. A pultnál kétszer belém könyököltek, belépéskor furán nézett ránk az eladó. Nyilván én is más lettem, egész más, mert Budapestet úgy szívtam magamba, mint a szivacs.
Látom a pécsi képeket, a jól ismert helyszíneket, de nem érzek mást, csak üres felismerést. Ja, tudom, hol van ez. Enyém, mert ismerem, de szép emlékek, nosztalgia?... Nem, amik oda kötnek, azok már régen voltak.
Nem véletlenül hagytam ott olyan szívesen Pécset, anno 2009-ben.
Nem, nem, én már lélekben pesti vagyok. A Duna-parton, a Kazinczy utcában, a Városligetben korzózok, biciklivel rovom a pesti utcákat, unott fejjel mozgólépcsőzök a metróhoz, fővárosi létem teljes tudatában döcögök végig a hidakon. A Toxic helyett a Kamara Café és a Krimó érdekel, a startklubos koncertek helyett a kolibulik várakoztatnak meg. És a réginek nyoma sincs. Kicsit fura, kicsit rossz, de eddig tartott a kétlakiságom.
Pécs maradjon azoké, akiknek most szép és új. Nekem is az volt anno, nekik is legyen legalább olyan jó.
Csak látnám jelét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése