Fura az élet.
(Há há, milyen gagyi felütés. :P) Gyerek és én valószínűleg nagyon furák vagyunk, amiért nagyon szeretjük Mindenszentek ünnepét. Talán tényleg fura volt ezt úgy hangoztatni, hogy 2012-ig egy olyan embert sem látogattunk meg a temetőben, hogy igazán hiányozna nekünk. Vagy elborult Halloween-mániásoknak tartottak minket, vagy megvetően néztek ránk, mint kis gagyi, piromán libákra, akik azt hiszik, hogy Mindenszentek ünnepe csak egy gyertyafényes kirándulás és megengedett gyújtogatás.
Itt volt az idő, hogy ezt a vélekedést megerősítsük vagy rácáfoljunk. És igen, idén egy kicsit más volt. A Siklósi út melletti falhoz simuló sír egész máshogy várt minket, mint eddig. Nem hoztam virágot. Néztem, ahogy a gyerekek feldíszítik a sírt, szorongattam az egyetlen pislákoló mécsesemet. Soha ennyire nem voltam közönyös az iránt, mi van a síron. Megpróbáltam kizárni a sürgölődő húgom hangját az agyamból, és emlékeztettem az agyam arra, hogy fogja már fel azt a totál perverz tényt, hogy Mamika lent fekszik. Virág, mécses, gyertya, ilyen dísz vagy olyan... számomra halálosan mindegy volt ehhez a tényhez képest. Mindig megríkatnak a valaki emlékét jelképező tárgyak, és ehhez nem kellett nekem semmi más, mint a kis átlagos mécses a kezemben. Úgyis minden gondolatom vele van.
Úgysem tudom elmondani, mennyire hiányzik.
Megvizsgálva az érzéseimet, rájöttem, hogy még mindig egy kicsit sajnálom őt. Szánom, amiért meghalt, pedig nem kéne, ezek egy gyermek érzései, a halál tökéletesen rendben van. Ami nincs rendben, az az, hogy már máshol van, mint én.
...aztán lassan, nehézkesen, de elhagytuk a sírt. Mamikától távolodva én is visszatértem a megszokott Mindenszentek-hangulatba. Gyerek belém karolt és együtt folytattuk az utunkat, a telihold gyönyörűen ragyogott ránk. Végignéztem a sötétben pislákoló elszórt mécsesekkel díszített sírhalmazokon és újra elöntött az a melegség, amit ilyenkor érezni szoktam. Igen, a halál szomorú és a szeretteink elvesztésével szembesülni fájdalmas. De itt az összes kis láng azt jelképezi, hogy vannak emberek, akikben az elhunytak igenis élnek, és gondolnak rájuk, és szeretettel emlékeznek rájuk. A temető ilyenkor csupa szeretet. Hogy lehet erre nyűgként, szorongással tekinteni?
Tovább róttuk a sötét utcákat a parcellák közt.
Megemlékeztem Mamikáról, olyan intenzíven, ahogy a temetése óta egyszer sem. De hogy ez rossz élmény lett volna, az nem igaz. Bármikor szívesen gondolok rá, még ha elszomorít, akkor is. Egy cseppet sem lett nyomasztóbb a temetőbe járás, mint az eddigi években, és ugyanolyan gyönyörűnek, ugyanolyan megnyugtatónak találtam a temetőt, mint tavaly vagy azelőtt.
Talán az bántja az embereket, hogy ennyire erősen érzik, hogy ők is ide jutnak? Lehet, hogy ez a szokásosnál jobban felkavarja azt, aki a halállal nem békélt meg. De a halállal való megbékélésre mindig törekedni kell, mert iszonyú nehéz, de elkerülhetetlen. Én sokat gondolkoztam az elmúlt időben a halálról, így bár riasztóbban érzem a bőrömön, úgy érzem, ez az első lépés ahhoz, hogy idővel igazán túljussak rajta.
Elgondolkoztam, hogyan lenne jó meghalni. Két hete megnéztem Csabával a Get Low-t (Temetésem szervezem a magyar címe, ajánlom mindenkinek, aki kicsit halálfrászban van, ahogy én voltam anno), abban az öreg főhős egyszercsak megpillantja rég halott kedvesét az út szélén, ahogy kinyújtott kézzel várja őt.
Igen, így jó lenne.
Meglátni egy szeretett embert és azzal a bizalommal vele menni, ahogy most is vele mennék.
(Ez a Get Low egyik betétdala)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése