17-én írni kezdtem egy bejegyzést arról, hogy most lenne a harmadik házassági évfordulónk. (Azaz "van" is, merthogy még nem váltunk el.) Aztán elvetettem, mondván minek bolygassuk.
Valóban, minek.
Azt hiszem, minden elmondtam a Csabával való kapcsolatom megromlásáról és végéről, ami el tudtam vagy el akartam. Soha nem fogom lehazudni a súlyosságát, vagy eltagadni a felelősségem. Az is biztos, hogy valamilyen szinten egész életemben kísérteni fog. Remélem, nem vagyok azzal vádolható, hogy ezt a felületet, vagy bármely más nyilvános médiát arra használtam volna, hogy Csabát rossz színben tűntessem fel. Ha így is volt, nem állt szándékomban, és továbbra sem áll. (Kettesben, jóbarátok közt azért nyilván beszéltem róla, ha épp olyat csinált, ami leverte a biztosítékot.) Épp eleget gondolkodtam ezen a történeten, és bár jólesik a támogatás, nem igénylek "támogatói tábort", és nem akarom senkivel szemben sem pozicionálni magam.
Nem tudom, bírtuk-e volna egyébként (értsd: akkor, ha Imar nem kerül a képbe), boldogok tudtunk volna-e maradni, illetve meddig. Sok tanulsága van ennek az egésznek. Azt viszont tudom, hogy az én életem azóta csakis jó irányba változott, és egy cseppet sem bánom, hogy így döntöttem, mert minden más lehetőség ennél csak sokkal rosszabb lett volna, és mikor ez kiderült, igyekeztem a számomra elképzelhető leghelyesebben kezelni - lehet, hogy mások még helyesebben tudták volna, de nekem így ment.
Ha valaki nem tudja elfogadni a döntéseimet és a tetteimet, megértem. Az valószínűleg így is marad, és csak abban reménykedhetek, hogy van jobb dolga is, mint rajtunk agyalni. De utánaolvasni, megérteni az egyes álláspontokat sohasem időpocsékolás. Azt is tudom, hogy a dolgokat leegyszerűsítve könnyebb értelmezni és következtetéseket levonni: ki az ork, ki az Aragorn. Eszmékbe, eskükbe, ígéretekbe kapaszkodni is könnyebb, mint megérteni a valódi okokat. Ennél többet már nem tudok mondani.
Hulla fáradtan, a kimerültségtől már-már félrebeszélve, egy sör mellett a Kárpitban (öhhö) magyarázni a lipcsei és a göttingeni nyelvészeti iskoláról: a romantika új definíciója.
Még mindig heverem ki a tegnapot, azt a rengeteg csendes segítséget, vele a talpraesettséget, jószívűséget, amit általam alig ismert finn szakosoktól kaptunk (meg persze a régi, legendás arcoktól), meg azt az örömöt, amit érezni lehetett a tanszéken az eredménytől. Hihetetlenül jó, hogy végül megvalósult, amiért dolgoztunk. Ezért érdemes élni.
A kanapé eddig is a szívem csücske volt, de mostantól különösen. :) És igen, már több mint 24 órája, de akkor sem akarom, hogy elmúljon az érzés.
Mostakkor fogom magam, hanyatt dőlök, és örülök, hogy minden jó.
Kisétáltam a Duna-partra a nagy esti turistaözönben.
És lecsesztem magam, hogy hogy lehetek ekkora pózer.
Na nem baj, ám legyünk pózerek. Tulajdonképpen ez sem érdekel.
Érdekes, ahogy az ember a reneszánszát éli a munkahelyén a felmondási idő alatt. Az életben nem írtam ilyen profi szövegeket, és láttam át ennyire a teendőket. És kaptam pozitív visszajelzést. :) De persze nyilván ez olyan, hogy ha nem lennék felmondásban, ugyanúgy szoronganék.
De úgy várom a munkanélküliséget.
Hogy csak na.
És úgy imádom ezt az időt. És olyan jó, hogy április van.
És +200 pontot adok az emberiségnek, hogy ilyen hihetetlen drága egyedei is vannak, mint akikkel az elmúlt napokban találkoztam. Bonyolult, nehéz életszakaszban vagyok épp, de ez mintha inkább csak motivált volna mindenkit arra, hogy még kedvesebb legyen, mint amilyen egyébként. What kind of sorcery is that...? :D
És holnaptól IFUSCO. Pécsett! :3 És ez bizony kezdi elnyomni az agyam bármilyen egyéb, nem ezzel foglalkozó részeit. A komi Alex már itt van Pesten, folyamatosan tölti fel a képeket az útjába kerülő látnivalókról, és lassan én is hangulatba kerülök a pentatonikus skálák és a kvintváltás során.
Meg a nagy szervezésben!
Most valahogy úgy érzem, hogy teljesen át tudom érezni az élet és a dolgok szépségét. Nem nyomaszt valami folyamatos visszafogás.
Budapest hazafelé menet igazi Ghost Town volt az odamenetelhez képest.
És gyönyörű.
Emelem poharam arra az időszakra, amikor mindenki jobban fogja tudni, mint én. :)
Ma H. tanár úr azt mondta, hogy semmi baj a tegnapi malőr miatt, Zsuzsa (a főnököm) kibérel egy irodát a kolim közvetlen közelében (és tudom, hogy főként miattam teszi ^^), Sz.R. tanár urat szerintem végérvényesen kenyérre kentem, irtó cuki választ írt nekem, olvastam eredeti nyelven Kari Hotakainent, éjjel mégiscsak sikerült leadnom az IFUSCO-absztraktomat, a Kádár-kor női sorsairól olvasva egyre inkább rózsásnak érzem jelen életemet, a munkával és a teendőkkel elképesztő, de haladok, és minden jel szerint holnap is fel fog kelni a nap.
Tehát semmi okom arra, hogy így eluralkodjon rajtam a csalódottság és a spleen.
Szemembe süt a Nap. Már reggel is a szemembe sütött, de még ez a nagyon szép vasárnapi idő sem tudott meggyőzni arról, hogy jobb nekem az ágyon kívül, mint belül.
Megvolt a farsang, hurrá, túléltem(?), de hogy még egyszer nem megyek hulla fáradtan bálozni, az ziher. A végére már tényleg csak a "ragdoll physics" volt elmondható rólam, meg a bőgőmasinaság (ezúton is kösz Mincnek és Szonjának a vállsági funkciók betöltéséért), de miután ma valahogy kigurítottam magam a párnák közül (amik közé ruhástul dőltem be hajnalban és úgy is maradtam), eszembe jutott, hogy ez tulajdonképpen jó este volt.
Az értelmét nyilván a táncok, Ankalimon és a whiskyje, Szonja Csavar-díja, Zsoltiék, a papírtapír és a fánk adta meg, kiegészítve a leányokkal a kanapén, a tombolanyereménnyel, az ugrálós dizsivel, a "mellem bámulásával", és nyilván a nagyon menő erdős-faunos jelmezekkel.
De azért nem volt annyira sorsfordító. Hanem inkább mint egy mini KÖMT-kivonat.
Inkább visszabújok a finnugor álomvilág-erődömbe, nem való nekem a valóság.
(Höhö, idáig is eljutottunk, az MTT számít valóságnak!...)
Egyezséget kötöttem magammal, hogy berakok egy Yiruma-playlistet, és minden páros számban FU esetragokat tanulok, minden páratlanban pedig netezek/pihenek. (Egyébként nehezebb az esetragoktól elszakadni ám, mint a nettől ilyen helyzetben. Az ember jobban értékeli azt a figyelmet, amit nehezebben szerzett meg.)
Ma Szonjával átbeszéltem a világot, tegnap Esztivel. Ettől az élet szerzett +200 pontot a saját királyságához.
Tegnap úgy döntöttem, felvidítom a szobatársamat, így Beatles- és Merlot-partit csaptunk, és Lalit táncoltattam a fején. Hatott. Jó volt.
Még anya is felhívott, amitől kaptam egy kis szellőt a családi idillből, amit éreztem az év végén (és amitől annyira jó volt nekem).
Megbeszéltük Szonjával, hogy jó, hogy ilyen örömteli élményekkel indul az év. Az ember szinte elhiszi, hogy a dolgok jók is lehetnek. A LEP hangulata még mindig ott kísért az agyam hátuljában, és csak reménykedek, hogy elmúlik végre...
Hát jó. Annyira... kész vagyok mindenre, aminek jönnie kell... csak aki/ami van, az ne vesszen el soha!
...például a tegnapi buli egy elég fontos dolog volt. Úgy mindenestül. Jeee, nyomassuk hétfő este, ollé!!!
Hát, vannak, akikért megéri. :)
Sőt, olyanok is vannak, akikért megéri a mai hulla fárasztó nap után újra bebumlizni a városba és nyelvtipológiáról, észt táncokról és mari szavakról (шӱдыр a csillag!) beszélgetni. Finnugrászok forevör. Forevör!
És igen, vannak pillanatok, amikor egy pillantás, egy ölelés, egy közös fintor kifejezőbb, mint sok-sok szó. És ekkor ezeket jó megtenni és sokáig emlékezni rájuk.
Egy nyolcévest sokkal jobban kiakaszt egy urna látványa, mint egy koporsóé.
Egy nap alatt háromféle családhoz alkalmazkodni nem sok, nem kevés, hanem rengeteg. Micsoda különbségek!
Semmi, soha nem tart öröké, és mindig, minden attól függ, ki csinálja, és hogy tőle hiteles-e vagy sem.
Még mindig nem tudom elviselni, ha a szavamba vágnak.
A Blank Space még mindig a kedvenc számom az új albumról.
Ankalimon: Na hát akkor már tényleg nagyon jónak kell lennie.
-_-"
Igen, ez a KÖMT-ről szóló bejegyzés. Köszönjük, hogy velünk tart.
(Mindig visszaolvasom ilyenkor a tavalyi KÖMT-beszámolókat, és mindig megállapítom, hogy mennyit nőttem azóta... és már előre röhögök az egy évvel idősebb, jövőbeli énemen, aki ezt olvassa, hogy höhö, kis csíra...)
Szóval az idei KÖMT. Hát alapvetően máshogy éreztem magam rajta, mint az eddigi bármelyiken. Ez nem nagy mutatvány, minden KÖMT-ön kicsit máshogy érzem magam, de most valahogy különösen.
Meggyőződésem volt, hogy nem fogom valami nagyon jól érezni magam, de valahogy majd csak kibírom - de nem így lett. Nagyon is jól éreztem magam. Totál más okokból, mint eddig, és igen, elfáradtam, és igen, volt néha bajom, de úgy jöttem haza, hogy ez pöpec volt kérem. Azért, mert eddig mindig az volt az issú, hogy Bogi vs közösség, de most inkább valahogy Bogi mint a közösség tagja vs... hát, Bogi.
Mert most először egy kicsit "belsősnek" éreztem magam. Nagynak, réginek, tagnak, vagy nem is tudom. Mert nekem mindig az a fájás minden KÖMT-ön, hogy nem érzem igazán idetartozónak magam, minden áldott KÖMT a félősségemmel való hadakozásról szólt, de most valahogy idén először nem. Mintha az emberek is máshogy szóltak volna hozzám, de ez király, kéremszépen, ez nagyon jó. Nagyon kellemes meglepetés volt így érezni magam, és ez bőven elég volt ahhoz, hogy nagyon jó kedvre derítsen egész idő alatt. Márpedig a fő cél az volt, hogy jókedvű legyek egész végig. Mennyi idő is kellett neked ehhez, Bogáta, 5 év...? marha.
Teszem hozzá, imádom, hogy ennyi "fiatalabb", vagy új arc volt. Most nem a gyerekekre és a babákra gondolok, bár ők is most különösen imádnivalók voltak és nem zavartak, hanem a gimis korúakra. Felnőtt a TLV-generáció, aminek én írtam a feladatokat, nyuunnny!!!4!
A műhelyek egytől egyik zseniálisak voltak. (Jövőre énistartok énistartok énistartok!!!) Egy kis tánc, egy kis kreatív írás, egy kis játék, egy kis agyalás, egy kis kézműveskedés... néha már maga a műhelyvezető személye olyan volt, akiért megérte jelentkezni. Pont ezekre volt szükségem, izomlázra a fókusztánc után (a nyakamban!), Angwennel üvöltözésre (jelenetem felolvasása során) és hatalmas nevetésekre (talán a jelenetírás volt a kedvencem a műhelyek közül), őszi Zebegényre, a maga minden szolgáltatásával, röpizésre, kirándulásra, földönalvásra, paninire. És emberekre, és beszélgetésekre.
Beszélgetésekre a barátaimmal, Orsieval és Abdullal, és Nidoval, és Felixszel (észtek!!!), és Pillangóval miközben Tarcsay Tibi vs gyerekek epikus küzdelmet figyeltük, és különösen Eszturral, hogy önfeláldozó módon vállalta, hogy... váll lesz nekem tegnap éjjel, és még annyi emberrel annyi tevékenységre, amit nem láttam előre, de mégis király volt, illetve arra, hogy spontán királyságok történjenek kb. 100 irtózatosan király emberrel, akikkel volt szerencsém együtt tölteni 3-4 napot. :)
Néhány embert azért fájón hiányoltam. Nem ugyanaz a KÖMT Meta nélkül, Minc is nagyon hiányzott, Ági meg Esgal a feminista vitakörről, és a nagy beszélgetés Ankalimonnal is elmaradt, pedig mondjuk el tudtam volna viselni. Ellenben volt Zsolti, és bizony király élmény volt őt ott látni a KÖMT király közegében. :)
Fura, hogy idén kevesebb volt a műhely és kevésbé feszes a tempó, mégis mindenki istenesen elfáradt. De ez nem baj, elfáradni jöttünk ide, és én annyira örültem, hogy senki nem kísérelte meg megváltani a világot 3 óra alatt (hehe, kivéve a feminista vitakört :D)... nem volt kapkodás, dráma, hiszti. Legalábbis a simamezeiek számára nem látszott, de persze mindig megkérdezhettem Foxot a helyzetről, aki az ajtóban strázsált és bármelyik pillanatban lehetett filózni vele a KÖMT-ről. :) Ellenben megkaptam, hogy cuki vagyok. ^^ Meg az utolsó este... "mindenki ölelje meg Bogit", jaj! :')
Köszönöm, hogy drágák vagytok velem.
"A KÖMT mindig egy nagy adag meditáció, belső félelmekkel gyürkőzés, elvonulás, újjászületés, katarzis, feltöltődés, felkészülés a télre" - írtam tavaly. Most valahogy nem annyira ez volt. Felnövés, jókedv fenntartása, lazaság, barátkozás, hazajárás érzése voltak inkább a kulcsszavak - és ez nagyon jó volt így.
Fela söpröget, hirtelen rám néz. "Bogi, épp téged kerestelek! Volt duális az ősmagyarban?" :D Na az ilyenekért szeretem a KÖMT-öt.
Formák és vonalak, egymás mellé ülések, sár, kilátás, sárgák és zöldek és barnák, vízforraló, tűzveszélyességi osztályok, szőke csaposnő, elkapott és elkapott pillantások, almapálinka, mászó kisbabák, összeröhögés, didergés odakint, burger, kötelek és padok és zsámolyok, reggeli zene, társasozó gang, végiglejtés a sulin a szervezői szobáig, vagy a tornateremben garázdálkodók nézése... atmoszféra. Most is sokat tanultam magamról.
Rájöttem, hogy minden csak addig ijesztő és zavaró és fájdalmas, ameddig nem megyek szembe vele és ismerem meg. Ez izgalmas és jó.
Semmit sem vennék el, tennék hozzá (legfeljebb a kimaradt embereket). De tényleg. Nagyon jó szívvel emlékezem vissza ezekre a napokra. És ez sokkal több, mint amire számítottam.
Ezért jó a KÖMT. Azt hiszed, tudod, hogy milyen, aztán minden évben kiderül, hogy egész másmilyen is lehet. :)
Na helló, otthon.
Az alábbiakban a jelenetírós műhelyre készült "egy darab csokitól kitör minden feszültség rosszul működő kapcsolatban" koncepció általam történt megvalósítását olvashatjátok. Ez műhelymunka, tehát az életemhez nincs köze.
A göttingeni lucsok-nyálka-esőből alig vártam, hogy hazaérjek... de Magyarországon is akkor ütött be a hidegfront. :( Gondoltam, leutazom Pécsre, ott hátha jobb. Megérkezésig jobb is volt... csak leszálláskor kapott el minket egy jégeső. -.-"
De most épp a zseniális új laptopom bűvészkedek otthon, ami jólesik, ahogy jólesik a J-sen feltűzött hajam, gyöngyház fülbevalóm és csupa fehér csipke felsőm és sálam is (mindkettőt Göttingenben vettem). Úgy nézek ki, mint Tatjána az utolsó jelenetében az Anyeginben (csak nem zokogok). :)
Legkisebb húgom a kis barátnőjével társasoznak az interneten, öcsém introvertálódik, húgom régi háttérképeken röhög (pl. amikor anya dolgozójába beállítottunk egy szamarat háttérképnek, ANYA felirattal...), apa a húgomékban gyönyörködik, és arról beszélgetünk, hogy Németország milyen kellemes, élhető hely. Közben megpróbálja olajba fojtani a családot, kisüt vagy 4-5 csomag panírozott akármit.
Anya szerint ne vegyem magamra, ahogy hulladéknak nevezi az új laptopomat, aminek a birtokolása leírhatatlan örömmel tölt el. Ahogy tegnap kifejtettem, a legnagyobb öröm a mindenféle fura informatikusoktól és a félig legális félmegoldásoktól való függés teljes hiánya. Igen, ez egy pici fehér laptop. Igen, jogtiszta rajta minden, ha sokba került, akkor is. Igen, érintőképernyős és igen, Windows 8 van rajta. És igen, rettentően szeretem, pont azért, mert senki máshoz nincs köze, csak hozzám. Senki nem mondja meg, hogy jó-e vagy sem, és senkitől nem függ, hogy használhatom-e vagy sem. Nem kell szívességet kérni ahhoz, hogy használjam.
Rendet raktam a főnököm fejében, aminek ő örült, és én is. Sínen vagyok a munkával, ahogy J-sen rendbe raktam saját magamat is (ismeritek a nagy utazások kényszerű önelhanyagolása utáni mániákus mosakodást-hajbelövést-csinosanöltözést? Na ott vagyok épp.) Sajnos épp a nagy utazások utáni magányéhségben is szenvedek, ami a családomat nem érinti jól, de még így is megéri otthon élvezkedni a sok-sok szobában és a tágas terekben.
Némi személyes térben való gyönyörködés, újra elnyúlt társalgások és tegnap esti belvárosi találkák zizegnek a fejemben, mert éppen most jólesik pozitív dolgokra gondolni.
Minél elfoglaltabb és elégedettebb az ember, annál inkább hajlamos érzékelő funkcióba kapcsolni. Most az vagyok, és vidám rácsodálkozással adom át magam az érzékelésnek. :)
This is the golden age of something good and right and real.
Esti vörösbor a hihetetlen mennyiségű teendő árnyékában. Az ember ilyenkor ül és elmélkedik.
Amilyen rosszkedvűen indultam MTT farsangra, olyan jó kis este kerekedett belőle. Bár kicsit pincebuli-hangulatba csöppentem, az emberek, a hangulat, és a keringőblokk utáni felszabadultság valahogy felpörgetett és magával ragadott. Régen táncoltam utoljára. És most milyen jólesett!
Every me and every you, ringatóztunk Szonjával a félhományban. Örültem, hogy ott van mellettem, és együtt ugrálhatunk a többi MTT-s, különleges, indokolatlan, egyedülállóan sajátos ember között, és kirázhatjuk magunkból saját kis tragikomikus életünk összes feszültségét.
Kicsit felébresztett ez a farsang. Az önbizalmam is visszatért egy kicsit, bár furcsa okokból. Áramkört rajzoltak a kézfejemre.
---
Zs: Mit néztek Gergővel?
Én: Anyegint.
Zs: Az jó. Mármint a régi verzió. Van egy újabb is, de az béna.
Nos, asszem az új verziót néztük. De a bögre, a barnaság és a tea, meg persze az indokolatlan nyelvi térképek környezetében a legkevésbé sem éreztem bénának az új verziót. Sőt. Utánaolvastam a történetnek, egy este alatt majdnem az egész Anyegint elolvastam a MEK-en, de valahogy az, amit ez a verzió üzent, sokkal jobban megérintett, mint a strófa és Puskin egyébként zseniális stílusa. Egyes részeknél konkrétan szédültem.
(És jó volt találni még egy szereplőt a világirodalomban, akivel ilyen mélyen azonosulni tudok. Egyébként mindig is a Tatjana volt a kedvenc orosz női nevem. Mellékszerepben jobban kijött az INFP-ség, és minden percét nagy élmény volt nézni.)
Rásandítottam a mellettem ülő Gergő szőke fejére és végigpörgettem magamban az eddigi filmnézéseinket. Mindegyik milyen különleges volt!
Filozofikus dolog este fél 11 körül a 14-es villamos rendkívül prózai útvonalán döcögni hazafelé. Az agyamat kellemes zsibbadó állapotba kapcsoltam. Miután hazaértem, biciklire pattantam és elsuhantam a Városligetbe. A hintán lengve eltűnődtem azon, vajon mennyire számít normális dolognak, hogy valaki este fél 12-kor, 23 évesen egy hintán lengedez fél órán keresztül a vaksötétben, de aztán elhessegettem a gondolatot. Minek.
Hazafelé tekerve, meg napközben ma is többször eszembe jutott, milyen hihetetlenül szerencsés ember vagyok, hogy van valakim, akivel ilyen jól tudok filmet nézni, hogy MBTI-elemezzük a szereplőket, meg lehet idióta kommenteket szurkálni közbe, meg random finnül beszélgetni a buszmegállóban, meg épp azon a nyelven megszólalni, ami épp eszembe jut. Már el is felejtettem, mennyire ritka ez.
---
A padlón ébredtem. Nem véletlenül, mert direkt a padlón aludtam. Igen, valamennyit valóban aludtam, közben ezerrel koncentráltam a fájós hátam gyógyítására. Au, au, au.
Szonja ezerwattos vigyora ébresztett. Nem láttam ekkora vigyort tőle évek óta. Gyorsan koccintottam vele. Váratlanul ért engem a reggel, és hirtelen semmivé foszlott a hajnali 3 körüli bosszúságom, amikor megint váratlan vendég érkezett, és egész nap úgy tekertem a városban, hogy közben az a boldogság képe lebegett előttem, amit a kis barátnőmön láttam, amikor csak ránéztem, a nap bármelyik időpontjában. Nahát, ilyen is történik még velünk! Már el is felejtettem, hogy a happy end számunkra opció.
---
Néztem a Honvéd kórháznál elsuhanó forgalmat, a kereszteződést, amelyen annyiszor hajtottam át annak idején. A délután szürreális volt, de annál viccesebb. Kolbásztalan rakott krumpli és Playboy-kúria. Nem tudok nem arra gondolni, mennyire rendben is volt akkor és ott minden, a szörnyű poénoktól a filozofikus kérdéseken át a beszűrődő napsütésig, amit megsokszoroztak a halványsárga falak. Ajtó, ajtó, ajtó...
Mondtunk valami újat egymásnak? Alig hiszem. Újra végigsöpört rajtam, mennyi mindent nem érdemlek meg az életemben.
Jobb is nem gondolni erre. Munka, utazás, karrier, elfoglaltság. Mindig számíthatok ezekre, ha összecsapnak a hullámok a fejem fölött. Ahogy belefolyok a munka világába, úgy érzem át, milyen hihetetlenül nagy erőt tud adni az embernek a teendők világa, mint saját kis birodalom, amibe nem mászik bele semmi mérgező, mert nem függ mástól. Nálunk legalábbis. :)
---
Tyavaty van, gyerekek, és bármilyen nagy összevisszaságban élek, mégis jobb egy fokkal tisztábban látni, mint a téli köd depressziós homályában. 2013 álombeli érzései egyenként mondanak búcsút nekem.
This is a state of grace.
Love is a ruthless game, unless you play it good and right...
Itt ülök a Fecskében, mert ez jó ötletnek tűnt. Kértem egy melange-ot, aminek telenyomták fahéjjal a tetejét. A bánat egy nagy óceán.
Csináltam MBTI elemzést a munkatársaimról. Nagyon imádta mindenki, és hétvégén tartok róla egy közös bevezető skype-ot! ^^ Forradalmasítom itt a rendszert az MBTI-vel, kéremszépen.
A Facebookon le wild állásajánlat várt. A nőci profi értékesítőket keresett turisztikai munkára... igyekszem nem személyes inzultusnak venni, hogy profi értékesítőnek tart. De milyen cég lehet az, ahol Facebookon küldik nekem az állásajánlatot, az ég szerelmére?
Torkomban dobogó szívvel ültem le Burgerné elé a TO-n.
- Szakot szeretnék váltani, alkalmazott nyelvészet MA-ról finnugrisztika MA-ra...
- Nem tud.
Hopsz. Lefagytam a székbe.
Na, bajok nincsenek, csak újra kell felvételiznem. És kifizetnem egy RAHEDLI pénzt. Burgerné a rá jellemző katonás, 140%-on pörgő stílusban magyarázta a teendőimet.
Akkor újratervezés....
A postaládám tartalma eddig nem látott magasságokba emeli a szótáramban a tirpák szót. Az ember mindig tanul valamit... bár asszem szívesebben maradtam volna tudatlan.
Mercivel úgy volt, hogy finnezünk, de ehelyett szanaszéjjel beszélgettük magunkat a Kopula Büfében. Olyan jó volt, a végére már egy szemernyi életkedv is megjelent bennem. Merci Merci, mennyire fogsz hiányozni, ha elmész!
A finnugrisztika óramegbeszélés izgatott zajongása kicsit felpumpálta a lelkemet. Ezek a jóarc emberek, ezek az órák... már mindent megbeszéltem, de akkor sem akaródzott elindulnom. Nem lehet egész nap itt maradni és óramegbeszélni? Ezekkel az emberekkel akarom tölteni minden időmet! (Najó, majdnem mindet.;) )
Tegnap nagyon rám tört a magány, pedig majd' 4 órát garázdálkodtunk Esztivel a Kamarában. Este mégis nagyon egyedül éreztem magam. Hová apadtak az emberek körülöttem? Aztán rájöttem, hogy semmi baj, csak vizsgaidőszak van. Téli vizsgaidőszak, hideg, sötét, kopár sivatag. Teljesen normális, hogy begolyózok a végére.
De finn!
De orosz!
De mari!
De történeti és összehasonlító nyelvészet!
De uráli irodalom!
Jövő héttől újra móka van, juhííí!!! Talán engem is kiolvaszt ebből jeges bénulásból.
Nem, még nem vagyok jól. De már megszoktam, és majd lesz jobb is.
(Alison Krauss-nak van az egyik leggyönyörűbb hangja az egész világon.)
Ahogy felkeltem, be is sötétedett. Szonja még békésen szuszog mögöttem, újévi kakaós tejeskávémat kortyolgatom, és élvezem, hogy nem vagyok másnapos (nagyon). Nincs késő, nincs korán.
Lassan ideje elfogadni, hogy vége 2013-nak.
Nem kéne ennyire a szívemre venni, elvégre nem haltam meg és ugyanúgy folytatható minden 2014-ben, ami 2013-ban megvolt...
De mégis... kicsit kétségbe esek attól a gondolattól, hogy vége az évnek és nem jön vissza soha többé. Talán ez volt életem eddigi legjobb éve. 2007 hasonlítható csak talán hozzá... akkor azt hittem, soha nem lesz még egy olyan jó év, mint az... hát, mert ami idén történt, azt elvadult álmaimban sem tudtam elképzelni. :D
Mikor elkezdtem 2013-at, egy kis önbizalomhiányos alkalmazott nyelvész palánta voltam, különösebb cél nélkül a tanulmányaival, és totál nem tudtam, mit kezdjek az életemmel. Most pedig... finnugristapalántává változtam, meg mellesleg lett egy munkám, a kívülről nem látható változásoknak pedig se szeri se száma. Megjártam a komi tajgát, az amcsi erdőket, a dublini utcákat, hihetetlenül sok hihetetlen új emberrel találkoztam, és közben nagyon nem lettem ugyanaz, mint aki eddig voltam.
Ezek mind velem történtek meg? Álom volt csak, ami elrepült, vagy tényleg én döcögtem a philadelphiai buszon, andalogtam a sziktivkari folyóparton, énekeltem a placckartos vonaton, táncoltam a Kanawauke tó partján, bolyongtam a sötét UCD kampuszán, haverkodtam csehekkel, mexikóiakkal, amcsikkal, marikkal, finnekkel, komikkal, hajléktalan new yorki gyerekekkel, Michelle Obama volt főnökével... segítség, pörög a világ!
Ki kéne húzni magam és büszkén mondani, hogy igen, ezeket mind sikerült elérnem. De nem tudom, mert mindezek úgy pottyantak bele az életembe, ahogy egy regény kis főszereplőjéébe szoktak, ahogy megy az úton előre, és szembetalálkozik egy hétfejű sárkánnyal, egy vasorrú bábával, egy segítségre szoruló kis nyomoronc állattal, akiből egy kis kedvesség után rögtön valami fullextrás csodalény lesz... a végén pedig a főhős élete lesz sokkal fullextrásabb.
Rengeteget nőttem és rengeteget fiatalodtam. Furcsa, hogy az embernek 23 éves korában érkeznek olyan új arcok és új helyzetek az életébe, akik és amik mindent megváltoztatnak. Sosem gondoltam volna, hogy ennyi erő van bennem vagy ennyire tudok szeretni. Kellemes, örömteli meglepetések voltak ezek nekem, még akkor is, ha néha megpróbáltatások árán fedeztem fel őket. De amikor így is volt, most már csak úgy tudok ezekre gondolni, mint fontos próbákra, amik azért kerültek elém, mert már elég nagy voltam ahhoz, hogy legyőzzem őket. Sosem éreztem még ennyire, hogy élek. És nagyon jó érzés.
Na, közben nemhogy felébredt Szonja, de már jócskán el is ment. Én meg még itt időzavarban kukorékolok.
Bár 2013-hoz nem létezik méltó évértékelés, én írni fogok még egyet. Együtt talán csak megteszi.
Most pedig, ahogy Gergő mondta, eleget siránkoztam már, hogy vége. Biztos vagyok benne, hogy 2014 is remek lesz... és talán nem is baj, ha kicsit nyugisabban telik, mint a tavaly. :)
Tágra nyílt szemekkel huppantam le mellé. Gyorsan átöleltem, majd előhalásztam néhány zsepit. Így ringatóztunk, mint két kicsi nővér, amikor az egyik rosszat álmodik.
Meggyújtottuk újra az adventi gyertyákat és tompán bámultunk a sötét kinti árnyrengetegre. A díszkivilágítást már lekapcsolták, csak az maradt ott, ami valójában ott volt: sötét fák és sok-sok titok.
23 éves vagyok és felelősnek érzem magam, amiért közöm van ahhoz, ami így kiakasztotta a legjobb barátnőmet. 23 éves vagyok, és ilyen dolgok megtörténnek a környezetemben.
Emberek teszik, akiket ismerek. És akiket éveken át rosszul ismertem.
Bárcsak lennének szavaim, de nincsenek. Csak nézek, tágra nyílt szemekkel, szórakozottan simogatom, és megpróbálok felépíteni magamban egy új rendet.
Na, itt vagyok, hazajöttem KÖMT-ről. Annyira vagyok
kipihent, mint egy agyonhasznált felmosórongy, de holnaptól kőkemény munka vár,
tehát nincs időm azon lamentálni, hogy nincs energiám.
Az elmúlt pár nap olyan darabos, hogy nem is tudok róla
érdemben írni. Egy jelentős részét szívesen el is felejteném, ami azt illeti.
Egy másik része meg nyilván jó volt és élmény és hiánypótló, sőt az
elfelejtendő részeknek is megvan a maguk helye ebben az univerzumban, de most
még nem szívesen piszkálnám a nyomukat.
Mit is írhatnék? Szonja élvezte, és az király. Csak kicsit
zavart a gondolat, hogy ez a KÖMT hangulatában meg sem közelítette az eddigi
hármat. Nem, most nem az van, hogy Bogi már megint mindennel rohadt
elégedetlen, mert bárki visszaolvassa az eddigi KÖMT-beszámolóimat, azok mind
csöpögnek a rajongástól a szervezők iránt, de az ideiből valami nagyon
hiányzott. A spontaneitás, az élmény, a közösség-érzet, a szanaszéjjel áradó
kreativitás, ami eddig mindig egészen átjárta az iskolát... valahogy most nem
jött át. Mintha kicsit a szervezők is félvállról vették volna a társaságot,
„majd feltalálják magukat” jelleggel... de most aztán igazán nincs érkezésem
arra, hogy a keményen dolgozó, lelküket kitevő társaimat pocskondiázzam. Elég
volt már ebből a gyakorlatból, másoknak biztos így volt a tökéletes, és
egyébként is én nem vagyok mérvadó, az én helyzetemet több körülmény is
nehezítette, amiért nem tudtam magam a közösség részének érezni. Egyéni szocc
probléma. Máskor majd sikerül.
Néhány rész igenis jó volt. A műhelyek, az utolsó esti
Mókusozás a díszes társasággal... na az nagyon jó volt. Mincet megint, még
jobban a szívembe zártam. J
Végre Ankalimonnal is sikerült beszélni. Leápolta a lelkem,
többször is, és erre borzasztóan szükségem volt. Szinte éreztem, ahogy begyógyul
rajtam néhány makacs vagy tátongó, beforratlan szomorúság.
Így van ez, talán néha muszáj szörnyen érezni magam ahhoz,
hogy teljesen kiszabaduljak a saját béklyóimból. It’s always darkest before the
dawn, hogy egy nálam sokkal kompetensebb hölgytől idézzek...
Csak ez a szociális fóbia, ez honnan jön mindig, azt
fejteném meg egyszer végre már! Mindig, minden egyes MTT-s élményen, táborban
vagy KÖMT-ön, halálosan megijedek mindenkitől, és félek hozzászólni bárkihez
is. Ez még nem lenne meglepő, hogy idén is így volt, de az, hogy még a
műhelyeken is gyengén szerepelek, és már egy értelmes mondat összerakása is
problémát okoz, na ez újdonság. Eddig legalább ha munka volt, oda tudtam magam
tenni, most viszont még az sem... mondom mindezt úgy, hogy közben rám tört,
hogy szeretnék szervezni. Random gondolataim támadtak, hogyan lehetne javítani
a KÖMT-élményen, és milyen szívesen megpróbálnám. Awkward, nem?
A KÖMT mindig egy nagy adag meditáció, belső félelmekkel
gyürkőzés, elvonulás, újjászületés, katarzis, feltöltődés, felkészülés a télre.
Ez idén nem igazán teljesült, de még az is lehet, hogy egy ilyen, minden
szempontból sorsfordító és megismételhetetlenül durván lenyűgöző évhez ilyen
KÖMT passzolt, amikor kicsit visszafordultam régi önmagamba és emlékeztetett a
gyengeségeimre.
A tény, hogy Szonja velem jött, és együtt kalandoztunk a faluban, az Ankalimonos beszélgetések jellege, az utolsó esti hihetetlenül jóleső, meghitt kis motyogós-guggolós telefonhívás, a hozzávetőleges nyugalmam a hazaúton már nagyon is a jelenbe mutatnak.
A világ leggyönyörűbb ősze véget ért.
Előre csak előre, lássuk, mi lesz belőle...
(A világ legnagyobb kérdése jelenleg az, honnan ismeri Tarcsai Tibi a tüncög szót.)
Fél három, igyekszem megtalálni a jobbik eszem szélét itt a nagy forgatagban, amikor már megint aludnom kéne. Ja, ma közölte velem a szemész, hogy vagy hajlandó vagyok eleget aludni és szemüvegben mutatkozni, vagy egyszer és mindenkorra eltilt a kontaktlencsétől. Lehet, hogy ideje lenne valóban némi J-t passzírozni az életembe.
Itt állok a küszöbön és elképzelésem sincs, mi lesz ezután. Hétfőtől indokolatlanul egy nagyonmenő menedzser mellé rendeltek ki asszisztensnek. Ideje riasztanom Esztit, hogy műveljen ki egy kicsit illemből... HOGYAN jutottam idáig 2 hét és 10 cikk megírása után azonnal, úgy, hogy a főnök rögtön ódákat zeng rólam?... Mintha beraktak volna egy centrifugába és egyre gyorsabban pörögnék és pörögnék...
"Ha ebbe a körbe sikerül bekerülnöd, megalapoztad a jövődet" mondja le wild módon anya. Hát!
Hát!!!
Néha kihúznám magam és körbemutatnám, hogy milyen menő vagyok, néha bebújnék egy nekem kedves ember karjai mögé és onnan nyüsszögnék a felnőtt világ zord képződményeire, néha eszembe jut, hogy alapvetően finnugrista szeretnék lenni, bármilyen lassan haladok benne.... áááááá, mi történik!!!
Két nyüsszögés között majdnem elfelejtem, mennyire jólesik, ha valaki egy kicsit aranyosnak tart. Persze utána rögtön eszembe jut és le kell blogolnom. Jaj de nagyon idiótán INFP vagyok!
Mi történik az elcsúszó estében, az ismerős-ismeretlen helyekben, a szörnyen jó hangulatú végigheherészett útban ex-anyóssal, itt a KÖMT szélén, amikor a lényeg az új élmény, meg hogy Szonjácska is jön, és hogy épp a jövőmet alapozom, vagy mi, de akkor mi ez a tompaság és gyengeség és agyrém, ami másra nem jó, csak fejfájás-generálásra meg megelőlegezett megbántódásra.... nyüssz. De hát miért nőttem meg ilyen szép nagy lányra, ugye...
Sok idő után újra úgy tudtam a tükörbe nézni, hogy bájosnak tartottam magam. Kellemes meglepetés volt.
Kellemes meglepetés volt egy ismerős, szeretetteli ölelés a 42-es megállójában.
Jóleső érzés volt, amikor a családom egy emberként vetette rá magát a kókuszos sütimre.
Anya közben megpuszilt és őszintén gratulált.
Én meg feltöltődtem ötlettel a következő cikkeimhez.
Felkiáltójel, felkiáltójel, felkiáltójel!!!
Akárhogy is lesz ezután, az a jövő héttől kezdődik.
No second chances, dúdolgattam magamban, miközben készülődtem az esküvőre. Közben, edzésként, végigpörgettem a szerelemmel kapcsolatos élményeimet az elmúlt időszakban (kb. február óta). Hm hm hm... jaj. Jaj! Eléggé jaj, de valahogy le kellett számolnom velük, ha a szerelem legfőbb diadalünnepére készülődök. De éreztem, hogy fájni fog.
Nem mintha nem lett volna felemelő, csodálatos, megható, imádnivaló Ildi és Ádám esküvője. A hatalmas vigyoruk, a násznép, Pál Feri atya utánozhatatlan stílusa és ereje, ahogy levezényelte az esküvőt, a gyönyörű színek, a hangulat, Ildi ruhája, amit annak idején velem választott ki az általam ajánlott szalonban, a Sebestyén család viszontlátása, meg eleve a gondolat, hogy ez egy igazán jó pár, és igazi öröm ott lenni, ahogy összekötik az életüket.
De azért... ex-barátnőként nem volt olyan jó érzés. Még ha félretesszük, hogy alapvetően is paranoiás-túlreagálós alkat vagyok, akkor is. Nem a saját érzéseim miatt, inkább mások reakciója miatt, hogy ott vagyok. A félreértések elkerülése végett: meg voltam hívva, ugyanúgy, mint a násznép többi része. Hamar leléptem, és úgy gondolom, senkinek nem zavartam be túlságosan az aurájába. De azért volt pár dolog, ami nem esett jól. (Ez nem az esküvőt minősíti, ez pár embert minősít.)
Csaba viselkedésére azonban csak azért nem mondok semmit, mert úrihölgy vagyok... (meg mert nincsenek rá szavaim)
Inkább felpattantam a biciklimre és hazatekertem. Úgy éreztem, mintha minden erő elszállt volna a lábamból, alig bírtam tolni a pedált, a szokásos suhanás helyett gyökkettővel cammogtam végig a városon. A szívemet mintha tőből kitépték és savba mártogatták volna. Jelenlegi lelki állapotomnak most nagyon nem hiányzott egy esküvő (pláne nem templomi)...
Jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod...
Ó, mennyi mindent kell újragondolnom a szerelemmel kapcsolatban! Ha létezne egy hatalmas centrifuga, amibe belerakhatnának és kirázná belőlem az összes rossz döntésemet, amivel eddig teleszemeteltem az életemet, olyan boldogan belefeküdnék, még repetáznék is... ehelyett csak vonszolom magam után, mint csiga a házát... jesszus, mit gondoltam...!
...és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek...
Akkor érzem igazán, mennyire hiányzott valami, amikor visszakapom. Csak közben a felismerés leégeti rólam a bőrt is.
A koliudvarban Vivivel és Alexszel már tudtuk poénra venni a délután eseményeit is, mégis egy kicsit tovább bántotta a lelkem, hogy február óta közelében sem jártam az MTT-nek, most pedig, mikor újra látom őket, ilyen rossz szájízzel jöttem el közülünk. Szinte szégyenkeztem, ahogy meséltem Gergőnek a telefonba, hogy mik voltak, és ezek valóban megtörténtek az életemben, de jó volt olyasvalaki által megnyugtatva lenni, akinek van némi fogalma róla, hogy az MTT-t eszik-e vagy isszák (meh, ki is itt a nyomi?!...), de sajnos nem volt idő mindent megbeszélni... így is rettenetesen hálás vagyok mindhármuknak. Még ha a legnagyobb csaták magamban vívandók meg, akkor is.
Nyüssz, nyüssz, nyüssz... megyek és gondolkodom tovább. Mert a gondolkodás és a kételkedés előbbre visz. Legyen meg a te akaratod...
Milyen mozgalmas hét! Ebben a pár napban átgázolt rajtam egy gnúcsordányi érzés. Meg kb. minden.
Gyűlölök ügyintézni. Gyűlölök gyűlölök gyűlölök. De nagykövetségre be, postára el, még egyszer, még egyszer, CCUSA-ba be, emailt megír, TO-ra be, lapot kitölt, nyomtat, fénymásol, aláír, kikeres, megtervez, megint nagykövetség, ügyfélszolgálat, mobilszerviz, rendőrség, pályázat elvész, aztánmégsincsbaj, pénz kér, csekk kitölt, számla kiállít, gebasz az erkölcsivel, aggódás a vízum miatt. Az őr elzavar a biciklimmel együtt, a nőci majd' kitépi az amerikai vízumomat az útlevelemből, a nyomozó faarccal hallgatja a pénzem és a telefonom ellopásának történetét. Mert engem egy héttel IFUSCO előtt kell kirabolni. Nyilván.
Tömény agyrém, fuj.
De legalább olaszul kisegíthettem egy csajszit a postán, angolul tolmácsoltam egy dánnak és egy peruinak, és még az orosz nagykövetségen is ki tudtam nyögni a nekem karattyoló kétajtós szekrénynek, hogy Я не говорю по русский... éljen-éljen, volt értelme nyelvet tanulni.
És ami még jön.
ZM a szokott flegma mosolyával jött felém. Jó volt. "No, mi van?" Beszélgettünk, mint róka a rókával, "csak az íze miatt". Mert beszélgetni jó, ha róka ül ott szemben, témától függetlenül, érzékelve a szokott kis kellemes bizsergést és a jó kis biztonságérzetet, hogy nem fog félreérteni. Egyetérteni nem kell, csak érezni ezt. A város pörgött körülöttünk, az agyunk is pörgött, ugyanolyan ritmusban, térben és időben cikázva.
Aztán telefon sehol, pénztárca üres. Furcsa volt úgy belesüllyedni a fekete kétségbeesésbe, hogy valahol közben őszinte tisztelettel adóztam a tolvajomnak. ZM keze már ott volt a vállamon, de én persze csak zokogtam, mint egy idióta, közben próbáltam összeszedni az agyamat, amiben mintha bomba robbant volna. Nem tudok elég hálás lenni azért, ahogyan viselkedett... nem tudom, hogy csinálta, de valóban sikerült minimalizálnia az akut megőrülésem mértékét. És milyen jól tudnak jönni fél évvel ezelőtt megírt kis random cetlik...! Eszti <3
Anya megőrülését azonban nem lehetett minimalizálni. Mintha baltával hasogatták volna a hátam, úgy csattant rajtam minden szava. Igen, én, a felelőtlen, a könnyelmű, aki azt hiszi, hogy a pénz az végtelen, és fán terem, igen, elege van belőlem, igen, szánalmas vagyok, nem érdemlek meg semmit, nem lehet bennem megbízni... az eddigi szerencsétlenségekért egyszer sem szólt egy szót sem, pedig azokban felelős voltam. De ebben...! (így történt az eset) Ez persze mit sem változtat a lényegen. Újabb fél óra zokogás garantálva. Azt hittem, nem maradok egyben.
Mily ironikus, ahogy ZM megpróbál lebeszélni arról, hogy otthelybenésazonnal, este 10-kor kibiciklizzek Kápra. Mellesleg igaza volt, de én csakazértis kimentem. Úgy tekertem a Váci úton, mint egy megszállott. Persze sírva. A Szilas-pataknál a sötétben is éreztem a dimenzióváltást, ó helló Hobbitfalva.
Zilált lelkemmel is érzékeltem, hogy nem sok indok van abban, hogy ott ülök abban a szobában, mégsem tudtam hülyén érezni magam. Valahogy pont az indokolatlanság nyugtatott meg. Olyan élmény, ami egy hangyányit elfedi a lopás okozta sokkot, vagy nem tudom... ahogy elfedte a kb. két-háromórás beszélgetés az éjszaka közepén, szép és jó dolgokról, és rosszakról is, mégis happy endet faragva belőlük egyszerűen vagy faramucin, és egy kicsit spirituálisan is. Olyan volt, mint egy álom. Komi szótárak, átváltozó művészlelkek és vadul csekkolgatott facebook-profilok lassan elsimították a bennem terpeszkedő fájdalmat.
Talán még szerettem volna maradni, de várt egy furcsa kis hazaút, szinte félálomban. "Jó, hogy valaki fogékony Gergő ilyen nyelvészeti cuccaira..." Ja. :D De legalább újra eszembe jutott, hogy kell mosolyogni.
Gyógykaja, gyógymacifröccs, gyógykoliudvar, gyógyemberek. Minden este, minden nap, minden körülmények közt! Duma, vicc, ízek és történetek, és az örökké fújó szél. Olyan szívmelengető, olyan megnyugtató... annyira otthon. Velük. Még ha utána később barom is leszek és meg is bántom őket...
Ilyenkor menő fiatalnak lenni, tavasszal. Firkin koncerten a hátrapislantó srác szeme tátott szájjal cikázott négyünkön. Nem tudta eldönteni, melyikünket bámuljon... :D Aztán random gerjedt egy pogó, majd random emberek felkaptak, hogy táncoljak velük, majd random másik emberek megkérték, hogy fényképezzük le őket. Random random random... egyre ziláltabb az éjszaka... hopp otthon vagyok és épp most kezdődik az órám a BTK-n... shit.
Meta röhög. Meta nagyon röhög, de inkább el van képedve. Vajon hány kimeredt szemet és indokolatlan helyzetet fog ez még generálni?! Na sebaj, inkább nyakunkba a várossal. Van valami nagyon felszabadító abban, ahogy az ember rétessel a kezében nekivág a Szabadság térnek és csak megy, amerre kedve tartja. Vannak olyan emberek, akik mellett nem kell mindig beszélni ahhoz, hogy tökéletesen jól érezzük magunkat. Pédául Meta. :) A rövidke, alig több, mint másfél órás, gyors és csapongó találkozás is még sokáig elkísért jó érzésekkel.
Le wild Csaba appears. Na, ez most jó-e vagy sem... Hogy ilyen baromi nagy hatású személyiség legyek, hogy ilyen mély és látványos nyomokat hagyjak másokban...! De persze az normális, ha nekem kéne tekintettel lenni másokra és legyek nyilván megértő... fordítva persze záporoznak a miértek. (Férfiak...!) Mert! A varázskönyvben az x-edik oldalon, egy telefirkált, félreeső oldalon olyasmi áll, hogy jó tett helyébe jót várj... az, hogy előtte még gyepáld meg a delikvenst és nézd hülyének, az nem.
Nem. Nem fogok visszafordulni és kiontani magamból egy vallomást, a nyakába ugrani, megtörni, olyasmit mondani, ami megfordítja a dolgokat, vagy meghatódni ettől a szappanoperától. Ha elköszöntem, bemegyek. A lábamon. Tényleg. Hiányozni fogok.... ekkora marhaságot! MIBŐL???
Ma is volt min gondolkodni út közben. Itt fönn Szonjával parttalanul tüncögtünk egy sort, majd persze már megint hülyére cseteltem magam. Elfáradtam. Holnap megint tök jó lesz, ebben biztos vagyok. (Hazamenni nem lesz jó...) De most befejezem, mert már elkopott az agyam.
Úgy volt, hogy ezeket a dolgokat egy bejegyzésbe szánom, de az áttekinthetőség érdekében háromba szedtem.
Először is a kötelező kör.
"Te akkor már megint szakítottál Csabával?!" mondta egy igen magas érzelmi intelligenciájú MTT-s egyén nekem a telefonba. Amellett, hogy kikérem magamnak a "már megint" szintagmát, igen, de nem igazán akarok beszámolni róla, két okból:
1. nincs mit. Csabával nagyon jól és nagyon intelligensen megbeszéltük (szerintem), amiért nagyon hálás vagyok, és őszintén szólva nem sok elmélkednivalóm maradt róla.
2. nem érzem a szavaimat hitelesnek, ameddig egy kis idő el nem telik. Én nyilván tudom, mennyire vagyok elhatározva a döntésem mellett, de nyilván ezt az idő bizonyítja, addig meg kurvafölöslegesnek érzem, hogy bármit is bizonygassak.
Ejj, a fene gondolta volna, mennyire lefárasztanak az emberek.
Oké, hogy KÖMT-ön sem nagyon álltam neki nagyokat lelkizni, és azóta sem sok MTT-ssel interakcióztam, IHB-kon sem voltam (de sok hülye rövidítés van MTT-s közegben, hinnye), szóval jó volt és jólesett a tegnapi Melian buli, de azért erre a töménységű felvert kakára nem számítottam (márelnézést).
Mikor Budakalászon Orsie-val beszélgettem, úgy éreztem, franc, miért is nem beszélgetek többet új emberekkel, tele vagyunk jó arcokkal, de én lusta vagyok hozzájuk szólni. Melian bulira nagy kedvvel és lelkesedéssel készültem, és igazságtalan lennék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem, de mégis kb. ilyen hangulatban értem haza belőle:
Mikor a pasim nyilvánosan fogdossa a s*ggemet, a másik nekem szegezi a kérdést a társalgás közepén, hogy jó-e a mellem és vajon lóg-e, majd lealkoholistáz, a harmadik odahajol és lefényképezi az említett testrészemet (és nem ez az első eset, már nyáron is ezt játszotta és akkor is meglehetősen megalázónak tartottam), ráadásul fennhangon alázzák a barátnőimet (akiket épp ott hatszor különbnek éreztem náluk), akkor elgondolkodom, hogy mennyi volt ebből a napból a fun, és milyen arányban állt a dögöljetekmeg-faktorral.
Csak az a kellemetlen, amikor már épp eldönteném, hogy XY nem is olyan rossz arc, és beszélgetni kéne vele, aztán lassan de biztosan rájövök, hogy nem, nem kéne, mert nem jó arc.
Nyöh.
És még ha csak ennyi lett volna, még nem is lett volna olyan gáz. Hallgattam az épp beszélgető embereket, akik épp egy lányt szidtak, amiért gondolkodási időt kért a kapcsolatában, mert nem tudta eldönteni, hogy mi legyen, és óhatatlanul elképzeltem, hogy ugyanezek az emberek kb. ugyanígy, ugyanilyen szavakkal szidtak engem anno (talán még most is szidnak), amikor én voltam bizonytalan Csabával kapcsolatban. Nota bene, fogalmam sincs a most zajló dráma részleteiről, amit épp kitárgyaltak. De az emberek többségének, aki engem (vagy más, hasonló helyzetben lévő embert) véleményez, fogalma sincs arról, hogy tulajdonképpen ki mit miért csinál. És tudom, 100%-ig biztos vagyok benne, hogy nem is érdekes, mert attól kezdve, hogy én vagyok a "kezdeményező", nekem támadnak kételyeim, akármit csinálok, úgyis én leszek a szemét, a szívtelen, a gyenge jellem.
És a tököm kivan vele. Kivan azzal, hogy szerelmi életem másfél éve nettó magyarázkodás. Hol ezért, hol azért, de az emberek egy része még mindig gúnyos félmosollyal kérdezi, hogy "akkor ti most együtt vagytok Csabával?!" (április óta kibaszottul igen, bazdmeg), meg olyanokkal jön, hogy "jaj hát tudom, ti néha együtt vagytok, néha nem..." (egyszer (1x) szakítottunk. Nem többször. Egyszer. Ennyi!), és látom, hogy bármit mondok, hiteltelen. Minket egyszerűen képtelenek értelmes kapcsolatként kezelni. És ebből következően ha bármi problémánk akad, ami értelmes kapcsolatokban adódni szokott, mindenki már húzza fel a száját, hogy ja, Bogi már megint következetlenkedik és hisztizik.
Nem tudom, mit kéne csinálnom. Egyszerűen nem tudom ezt az egészet lekommunikálni a publikumnak. El vagyok ásva, le vagyok írva. Nem tudom megmondani az embereknek, hogy nem vagyok szemét, nem az a kedvenc hobbim, hogy Csaba lelkét bántom, az én cselekedeteimnek is vannak okai, én is lehetek szomorú, tanácstalan, és én is törekedhetek arra, hogy a rosszból is kihozzam a jót, hiába nem látják (érdekes módon a hozzám közelebb állók igen). Nem hiszik el nekem!
Úgy érzem magam, mint akit elhasználtak. Eddig tartott a jó hírem, ettől kezdve csak arra számíthatok, hogy megüzenik nekem, hogy "megvan a véleményük" rólam. Kösz.
Elegem van. Hányingerem van ettől az egésztől, a legjobban mégis az kavar fel, hogy az emberek megpróbálják elérni, hogy hányingerem legyen saját magamtól.
És igen, egy szép napon megtanulom teljes mértékben ignorálni a külvilág rosszindulatát, és akkor egy boldogabb ember leszek, csak még nem megy. De minden erőmmel ezen leszek...
