olyan kisimult és kiegyensúlyozott és sugárzóan boldog akarok lenni, mint Czimbalmos Mercédesz Viktória volt ma este.
Pedig aztán őt is láttam rengetegszer szomorúnak, és zavartnak, szerelmi csalódottnak, meg úgy, hogy széttárt kezekkel bámult a világra, hogy ez már megint mi. És úgy, hogy nem értette a világot. Egek, hány órát végigbeszélgettünk erről!
Aztán kiment Helsinkibe, és nekilátott az önálló életének, és 1-2 hónap múlva jött is a boldogság.
Annyira ragyogott ott előttem ülve, hogy szinte alig bírtam sokáig nézni. Mint egy kibaszott égitest. Lenyűgöző volt.
Közben pedig hozta magával a helsinki hangulat hűvös, felszabadult, derűsen békés atmoszféráját, amely olyan ismerős volt, és hirtelen olyan honvágyat ébresztett bennem. A régi, küzdős görcsösségnek nyomát sem láttam rajta. Helsinki! Aki ott lakik, a levegőt is könnyebben veszi.
Na hát ilyen csodák vannak errefelé is.
Merci az egyik kedvenc emberem. Még pár óráig emésztenem kell, hogy ez így most mennyire hihetetlenül jó. :)
Ültünk, és tüncögtünk, Evi mosogatólevet ivott, én állott kompótlevet. A süti legalább finom volt a drágaságos Deliziában. És a hírek legalább jók.
Nem is tudom, miért volt olyan megnyugtató az egész. Talán a diszacharidok tették, vagy a tény, hogy Evike végre Pestre került, vagy a jóleső régiismerős-mustra, vagy az, hogy végre felszabadult, kiegyensúlyozott állapotban láttuk egymást (a "hááát szar, igen, de ilyen az élet" szólam egyáltalán nem került elő)... de nagyon jó volt. És mostantól nagyon sokat kell ezt megismételni.
Fiatalító érzés volt olyasvalaki szemével látnom a világot, akinek az agyában még egy korábbi verzióm él, de ennek az update-elése nem fulladt erőltetett, időhúzó nosztalgiázásba. Ugyanúgy kellett nekünk ez a kurrens változat egymásból... és valahogy, még ha nem jó dolgokat meséltem, akkor is jólesett olyasvalakinek összefoglalnom őket, aki nem látja hónapok óta a nyűglődésemet.
Az ember, ahogy halad előre a korral, szinte észre sem veszi, hogy éppen megvalósulnak az álmai. Csak megy-megy, a fejlemények mentén, evolvál az élete egyik fázisból a másikba, fejlődik, mint egy pokémon, és a sok kis lépés során észre sem veszi, mennyit haladt.
Hogy megkapta azt az embert, akiről mindig is álmodott.
Hogy olyan munkája van, amiről nem ismert álmodni.
Hogy tényleg elvégezte az egyetemet, vagy tényleg olyan pozícióban van ott, amilyet mindig is akart.
Hogy a helyére került. Gyerekként ábrándozott egy életről, ami most az övé. Hogy lehet, hogy félt a felnőttkortól, a felelősségtől, a teendőktől, a komolyságtól és a fásultságtól, de az nem gyűrte le őt. Hogy a felnőttség nem az, hogy vége az álomvilágnak, hanem az is, hogy az álomvilágból valóság lesz. Tényleg. Itt van. Megtörtént. Benne él.
Én látom, mert ott voltam, amikor az a lány az Igaziról álmodozott, vagy hetekig kétségek gyötörték, vagy választási lehetőségek között vacillált, vagy attól tartott, valamit végérvényesen elrontott.
Most pedig kicsit őrült érzés szembesíteni őt azzal, hogy igen lányom, te is az voltál! :) És most lásd, mi van.
Annyira szeretem ezeket az embereket, hogy ezeket látni szinte olyan érzés, mintha velem történnének meg.
És az élet olyan, hogy bizonyos dolgok megadatnak embereknek, amik más embereknek nem adatnak meg. Miért lesz valaki fiatalon rákos, amíg a társai nem? Miért sikeresebb valaki kevesebb tanulással, míg a többiek vért izzadva is átlagosak maradnak? Miért találja meg valaki hamar a boldogságot egy másik ember mellett, míg mások egész életükben keresik azt a valakit? Hát ezeket nem lehet tudni, de arra koncentrálni, ami nincs, pont ugyanannyi energiába kerül, mint arra koncentrálni, ami van. Csak előbbi viszi az energiát, utóbbi hozza. Döntés kérdése. És jókedvé.
Egyszerűen annyira, de annyira felbasz, hogy most jövök egy kétnapos rendezvényről, amin ott volt a magyar és részben az európai finnugrista tudományos elit, a legeslegnagyobb nevek, világhírű tudósok, könyvtárnyi életművel, akik egész életükben, de még nyugdíj után is arra teszik fel minden energiájukat, hogy kutassák a nyelveket, és ápolják a kapcsolatokat, és próbálják megmenteni azokat a szerencsétlen kisebbségeket, akiknek kurvára senkijük nincs rajtunk és a finneken és az észteken kívül, és teszik mindezt nulla forintért, tiszta tudományos kötelességtudatból, és mert szeretik őket bazmeg, és látom a rengeteg eredményt, a külföldi lektorokat, a kiadott könyveket, a szervezett találkozókat, az elválaszthatatlan barátságokat, meg a doktoranduszokat, akik ingüket-gatyájukat is arra költik, hogy Szibériában keresgéljenek még egy-két túlélő manysi beszélő után, mielőtt teljesen bedarálja őket a Lukoil, mindezt úgy, hogy a titkosszolgálatok kb. minden tüsszentésükről tudnak, és az oroszok konstans kúrják az egész tudományos közösséget elölről-hátulról, mégsem hagyja abba egyikük sem, pedig tömve van kémekkel minden egyes kurva konferencia, erre elképzelem, hogy a magyarok egy jelentős hányada szerint akár atomot is dobhatnának erre a terem emberre, akkor sem lenne semmisebb számukra a munkájuk, mert történetesen finnugristák, és az valamiért fuj, és merő kivagyiságból képesek tagadni csípőből MINDENT, amit ez a rahedli tudós (meg az ő tanáraik, akik persze nyilván nem csak magyarok) elértek, persze teszik ezt úgy, hogy véreres lófaszt sem tudnak róla, kit és miért savaznak, de azért az önjelölt szószólóik ignoráns, beképzelt, rátarti módon váll mögül odaböffentve elintézik mindazösszeset azzal, hogy agymosottak, és kicsinyes történelemszemléletűek, és beszűkültek, és persze hazaárulók, és ez az ízes inzultushadjárat után elmondják a maguk igazát arról, hogy depediglen az máshogy van mert csak, megkaparják a talajt a kis lábukkal, majd fejüket-farkukat a magasba csapva odébb ballagnak, hogy hahh, ők most aztán jól megmondták a nagyigazat az összes gyengeelméjű finnugristának, megvédték a nemzetet, csuhajja. Mit képzelnek ezek? Mit? És kapunk ilyenből heti kb. 5-6-ot mindannyian. És persze ha nem állunk szóba velük, akkor hahh nem tudunk semmit mondani, ha meg szóba állunk velük, akkor ötször annyi szart kapunk az arcunkba. Klima tanár úr ma mesélte, hogy legutóbb fasiszta volt, tehát jó lesz vele vigyázni... :)
Jó, minek morcizok ezen, csak most így FU Szeminárium után kicsit érzékenyebben érint, ha valaki egy laza mozdulattal a nullával teszi egyenlővé azt a cirka 60 tudóst, aki a napokban milliomodszor bizonyult különb embernek (a hazafiságról nem is beszélve), mint támadói.
Egyezséget kötöttem magammal, hogy berakok egy Yiruma-playlistet, és minden páros számban FU esetragokat tanulok, minden páratlanban pedig netezek/pihenek. (Egyébként nehezebb az esetragoktól elszakadni ám, mint a nettől ilyen helyzetben. Az ember jobban értékeli azt a figyelmet, amit nehezebben szerzett meg.)
Ma Szonjával átbeszéltem a világot, tegnap Esztivel. Ettől az élet szerzett +200 pontot a saját királyságához.
Tegnap úgy döntöttem, felvidítom a szobatársamat, így Beatles- és Merlot-partit csaptunk, és Lalit táncoltattam a fején. Hatott. Jó volt.
Még anya is felhívott, amitől kaptam egy kis szellőt a családi idillből, amit éreztem az év végén (és amitől annyira jó volt nekem).
Megbeszéltük Szonjával, hogy jó, hogy ilyen örömteli élményekkel indul az év. Az ember szinte elhiszi, hogy a dolgok jók is lehetnek. A LEP hangulata még mindig ott kísért az agyam hátuljában, és csak reménykedek, hogy elmúlik végre...
Hát jó. Annyira... kész vagyok mindenre, aminek jönnie kell... csak aki/ami van, az ne vesszen el soha!
rám ír, azzal a szándékkal, hogy tudassa, hogy le fog törölni skyperól és facebookról, mert nem beszéltem vele, mióta hazarepült, és ez zavarja.
Megmondtam neki, hogy nem kifejezetten esett jól, hogy 1 héttel a szakításunk után FB-ról tudom meg, hogy már mással jár. Naná, hogy el sem tudta képzelni, mi lehet ezzel a baj.
De azért elmondta, hogy annyira bántotta, hogy a szakításunk után nem kerestem őt azonnal, hogy vigasztalást szerzett másban, aki nem ilyen önző.
Mert ha nekem egy szakítás után időre van szükségem, mielőtt újra beszélek valakivel, az elég paraszt dolog tőlem, mert másnak is vannak ám érzései. (Ja, az, hogy ő 1 hét alatt becsajozott, az nekem nem eshet szarul, mert az az ő dolga.)
És rámutatott, hogy nem csak saját magammal kéne foglalkoznom.
És ezzel én elrontottam az egész fél évet, amit együtt töltöttünk, semmi egyéb közös élmény nem számít, mert a mostani hallgatásomtól rossz emlék lettem neki.
És gyorsan tudatta velem, hogy ha visszamehetne az időben, sosem állt volna szóba velem.
Most már lassan tényleg letörölhetne...
UPDATE: de még két óráig nem tette. Hanem csak küldte nekem az ívet és sértegetett, illetve tanítani próbált rá, hogy hogyan kell élni. Az a szint, amikor közlöm, hogy nem akarok beszélni már vele, mert láthatóan mindig akaratlanul megbántom, mire felháborodik, hogy dejszen ő már annyiszor megmondta, hogyan kéne viselkednem, tehát ne jöjjek azzal, hogy "akaratlan", hiszen ha még mindig nem vagyok olyan, amilyennek ő szeretne, az csakis az én tudatos döntésem lehet. Tehát én bizony mindig direkt bántom.
Végül én töröltem le a csába.
(De ez azért elég rosszul esett így vasárnap éjszakára.)
De most tényleg... milyen? Tegnap, főzés közben döbbentem rá, hogy ugyanazokat a számokat hallgatom, mint tavaly ilyenkor, ugyanabban a szobában vagyok, ugyanazt csinálom, ugyanazok a ruháim, mint tavaly... mintha egy év meg sem történt volna.
Pedig de mennyire, hogy megtörtént.
Csak semmi olyat nem hozott magával, ami tartósan megváltoztatta volna az életemet.
A furcsa az, hogy míg néha konkrétan meg kell erőltetnem az emlékezetemet, hogy mit csináltam bizonyos, akár hónapokig tartó időszakokban, addig más szemszögből nézve meg riasztóan sok minden történt meg velem az elmúlt 365 napban.
És tűnt el nyomtalanul.
Egyáltalán nem volt rossz év 2014. Persze egy évemre sem mondhatnám, hogy valaha is kifejezetten rossz lett volna, és ez most is igaz.
A munkahelyemen például sikerült szépen megvetnem a lábamat a szövegírásblognál, és szívesen csinálom. Bár mostanában lankadt egy kicsit a lelkesedésem, igyekszem újra összekapni magam és csinálni mindent úgy, ahogy régen. Rengeteget tanulok az ügyfeleimtől és a munkatársaimtól: tisztességet, kitartást, social skilleket, bátorságot, pozitív világszemléletet. Szerencsés vagyok, hogy ilyen munkába csöppentem azonnal, és úgy érzem, amit itt tanulok, az hatással lesz rám egész életemben.
Egyetem: Hát, finnugor <3 Bár sajnos amit a legjobban szerettem volna (kijutni Joskar-Olába) az pont nem sikerült, talán még túl kicsi is voltam hozzá. (Helyette jártam Finnországban, aminél jobb nem is történhetett volna velem.) De a tanszék iránti szerelmem töretlen, a nyelvekben is egész szépen fejlődtem (főleg a finnben, hála annak, hogy lazán bedobtak az irreálisan magasabb szinten lévő finn MA-sok közé), és továbbra is végtelen gyönyörűség nekem a konyhában ücsörögni, a könyvtárban lubickolni, a doktoranduszokkal nevetgélni, és a hangváltozásokon töprengeni a tanárral. Otthon érzem magam, és nem akarom elengedni.
Lassan már valami tudományosat is le kéne tennem az asztalra.
Párkapcsolatok: Na hát igen. Itt van a kutya elásva, avagy hogy miért nem vagyok igazán elégedett 2014-gyel. Először is, szédülnöm kell, ha arra gondolok, mi minden történt, másodszor meg szinte arculcsapásként tapasztaltam meg, mennyire el tud múlni valami, ha nincs rajta figyelem, és mennyire lényegtelenné válhatnak olyan dolgok, amik korábban még a világ egybentartójaként szerepeltek az agyamban. Ha belegondolok, mennyi mindent éreztem, és mennyi ember határozta meg ezt a 12 hónapot, néha egymással átfedésben... szinte hányingerem lesz az egész élménytől.
Hogy Megarát idézzem: azt hittem, már kinőttem ebből. Azt hittem, már nagy vagyok és okos, ismerem magam és az érzéseim, és tudok értelmesen csinálni dolgokat. Hát ezt ünnepélyesen visszavonom, mert egy gyökér vagyok, kéremszépen.
Nagyon kellemetlen érzés... és nem tudom, kivédhető lett volna-e, vagy ennek szimplán meg kellett történnie, ez van, cső. A bűntudat az, amitől már nagyon rég meg szeretnék szabadulni ezen a fronton.
Szóval tanulságos év volt. Jártam Helsinkiben, ami hihetetlenül jó volt, meg Göttingenben, ami szintén, meg Grazban, ami szintén, és persze még egy csomó jó dolog történt velem. Nem volt hiányom romantikus pillanatokban, és nagyon jóleső ajándékokban az élettől. Kicsit sajnálom, hogy a baráti kapcsolataimon meglátszik, hogy nem járunk már közösen egyetemre, de azt hiszem, a legfontosabbakat Isten már egybekötötte, így ember szét nem választhatja. :) És emellett lettek új barátaim is, akik kellemes meglepetésként csöppentek az életembe, és én örvendezek nekik nagyon. :) Külön örültem az MTT-nek, annak, hogy egyre komfortosabban érzem magam benne, hogy mindig "életben tart" valami meglepetéssel, és már sokkal több benne a vidámság, mint a félelem.
Ahogyan szilveszter este Eszturt néztem, miközben mesélt, úgy éreztem, mint aki egy tükörbe bámul. (Hiába, INFP-k...) Aztán mikor eltökélt arccal felkiáltott, hogy nem érdekli, ezentúl nem fogja magára venni más problémáit, azt és annyit csinál csak, amennyit ő akar, akkor teljesen együttéreztem vele. Legyen ez az én jelmondatom is erre az évre: ha meg akarom nézni valaki könyvespolcát, azt teszem, ha beszélgetni akarok, azt, ha fűben ugrálni vele, akkor azt, de mindent csak akkor, ha azt valóban akarom. Nem fogom mások helyett rosszul érezni magam, nem akarom megérteni vagy megoldani azt, ami nem az én gondom, és nem fogok olyan dolgokat belelátni emberekbe és helyzetekbe, amik akkor és ott nincsenek jelen. Nem fogom többet ostorozni magam a pokróc stílusom miatt, és nem fogok állandóan mindenki lelki békéje miatt aggódni. Ez nem dac, tudom, hogy eddig sem várta el tőlem őket senki, ez inkább magamnak tett ígéret, mert tudom, hogy az én fejemben van itt sok gubanc.
Tavaly azt írtam, hogy nem baj, ha 2014 nyugisabb év lesz, ami inkább arról szól, hogy stabilizálódnak a változások, amik értek. Nos, hát ez így is történt. 2014 a szép kis mindennapok éve volt. A páratlan évek úgy általában jobban sikerülnek vagy fontosabbak, mint a párosak. Pontosan tudtam, hogy 2013-at nem lehet utolérni. Nem is ezt várom 2015-től... viszont most újra jöhetnek az izgalmak. :) Meg valami tartós is.
Bőven van mit javítanom az életemen, és most elég erőt is érzek magamban, hogy megtegyem őket. Nagyobb koncentráció, kevesebb szétesés, összeszedettebb életritmus, több varázslat, kevesebb kombinálás, több cselekedet és kevesebb beszéd, elfogadni, ami ez élettől jön, és azt is, ami nem, a "nem" szó gyakorlása, és kevesebb önostorozás: ezek akarom, hogy vezéreljenek az új évben.
És persze nem hagyom, hogy bármi elrontsa a jókedvemet.
