Nagyon kevés időm van mostanában blogolni, főleg most, októberben, amikor megfulladunk a finnugoros programokban.
De a tegnap diszkót úgy érzem, mégiscsak érdemes leírni, mielőtt feledésbe vesznek a részletek. (márpedig feledésbe fognak.)
A diszkó gondolata már régóta keringett a fejekben, de a nyár során tisztázódott le, hogy a Fenno-Ugria ezévi programjai főszervezőjének más elképzelései vannak egy finnugor zenés estéről, mint nekünk, úgyhogy a szervezés teljes mértékben ránk marad.
A szervezetünk elnöke én vagyok, úgyhogy nyilván belefolytam én is a szervezésbe (meg rangidős finnugristaként is), de a főszervező Britt volt, aki nagyon a szívén viselte az eseményt. Egymillió dologról kellett dönteni. Legyen belépőjegy vagy ne? Árusítsunk ételt-italt? Szabadjon alkoholt fogyasztani? Honnan legyen technika és ki fizeti? Kik legyenek a DJ-k? Legyen a zenén kívül más program is? Ki csinálja a posztert és a marketinget? Bár néhány témában erősebb viták alakultak ki (például a belépőjegyet érintően), többségükben az egyeztetések meglehetősen produktívra sikeredtek, és Brittnek hála nem nagyon vesztünk el a részletekben vagy csúsztunk túlságosan mellékvágányokra.
Ami ugyanis elég gyakran előfordul, az az, hogy a szervezők olyan szuper eseményt akarnak szerveni, hogy egymillió részletet is kitalálnak, amiből káosz és késések és kapkodás lesznek. Én erősen lobbiztam a minél minimalistább megközelítés mellett, és továbbra is úgy gondolom, hogy helyes döntés volt.
Kb. egy hónappal az esemény előtt tehát előállt a program: belépőjegy lesz (5 vagy 3 euró), karszalaggal, helyben nem árusítunk semmit, viszont lesz víz meg szörp (ez zseniális ötletnek bizonyult), korhatár nincs, kezdés 7-kor, az elején csinálunk egy kisebb vetélkedőt (végül azt elvetettük, hogy csapatokban versenyezzenek díjakért), aztán zene éjfélig. 4 és fél órát kell megtölteni zenével, és hamar össze is állt a DJ-csapat: Anti, Britt, Atte és én. Nyilván én vittem két műszakot is: a bevezető megérkezős zenét (nekem ez volt a kedvencem) és az utolsó, ún. hazaküldős szettet, amiben az elv az volt, hogy az elborultabb dalok kerüljenek sorra, hogy az emberek inkább haza akarjanak menni. A bevezető után volt tervben a vetélkedő (ezt Orsi csinálta), aztán indul a zene először Antival, aki a folkosabb dalokat hozza, majd Britt, aki a könnyedebb, családbarátabb slágerekre koncentrál, itt-ott retró dalokkal is, majd jön Atte, aki a buli velejét adja. Itt jönnek az igazi veretős finnugor örökzöldek. Majd én a betegebb, hazaküldős vonallal. A DJ-alteregók kitalálása volt talán a kedvenc részem. Mindenki kitalált magának egy nevet és szerzett egy fotót, akár beöltözéssel, akár egy meglévő képet machinált, akár az AI által generáltatott magának, mint Atte. Nagyon vagány egyéniségek alakultak ki.
Ami bennem kicsit felemás érzéseket hagyott, az a plakát volt. Agatha, bár csinált egy motívumot (ami tök jól nézett ki), kihátrált a palakátkészítés feladatából, így én egy hétvége éjjel alkottam valamit random ötletekből meg egy canva-sablonból, ami végül egész menőn nézett ki. Miután kiderült, hogy az ötlet másoknak is tetszik, még helyre kellett rakni benne egymillió nüanszot, meg egy FB-headert is kellett alkotni az eseményhez, meg le kellett fordítani a cuccot oroszra, és mindez (részemről legalábbis) meglett október 3-ára, a plakátok mégis 1 nappal a buli előtt, október 12-én kerültek ki. Ez nagyon bántott, nem tudok mást mondani. Főként a nyomda szívatott meg minket, de akkor is. Lehet, hogy a plakátok nem nagyon befolyásolták a résztvevők számát, de szerintem azért lett volna szerepük azok elérésében, akik nem tartoznak a közvetlen és online lévő elérési körünkbe, és a lelkemnek (najó, egómnak) is jót tett volna, ha a tanszéken látom a plakátot kitéve. Egyrészt mert valamilyen kinyilatkoztatás lett volna, hogy na, itt vagyunk, csinálunk dolgokat, másrészt meg a tanszékiek abszolút célközönség és nem mind lógnak állandóan szociális médián, ellenben nézik a hirdetőtáblát. És a plakát valóban felkeltette a figyelmüket, amikor kikerült: többen is kérdezték tőlem, hogy mi ez, és volt, aki végül el is jött.
De összességében az emberek jól elvégezték a rájuk kitűzött feladatokat. A nulláról építettük, ugye, az egészet. Anti szervált hang- és fénytechnikát (imádtam, mikor 12-én este kiderült, hogy bénázik a keverőpult - de szerencsére ez is hamar megoldódott, és milyen jó, hogy kipróbáltuk!) meg karszalagokat, Britt megcsinálta a FB-eseményt és nyomta a marketinget, Orsi végül elkészült a vetélkedőjével, Emil felajánlotta az ajtónállóskodást és végül ott is maradt egész éjjel, én biztosítottam a laptopot (ezen a vén masinán ugyanis lehet még reklámmentesen youtubeot hallgatni) és azt, hogy szoftverszinten minden simán menjen a zenék lejátszásával. Meg izé, sok esetben én szolgáltattam a B-tervet, lásd pl. plakát, de más helyzetekben is fel voltam készülve arra, hogy mit lehet tenni, ha valami esetleg kisiklik (extra laptop, extra hosszú lejátszási lista például).
13-án, bár rém fáradt és kialvatlan voltam (kösz Vassu...), kicsivel 5 után megjelentem a Darali Leli tervezte udmurt ruhámban az Ugala épületében két laptoppal, töltőkkel, és frissen szerzett tudással arról, hogy hogyan kell media playeren lejátszási listákat alkotni. Anti épp a fénytechnikát helyezte el itt-ott, Britt a helyszín kialakításán gondolkozott. Nekem nem volt sok más dolgom, mint csatlakoztatni a masinériát a keverőpulthoz és feltölteni a gépemre a lejátszási listákat, illetve itt-ott segíteni és aggódni. Hálistennek minden működni látszott, és a többiek is lassan-lassan megérkeztek. Közeledett az este 7, és bár én megrögzött protestáns vagyok, vetettem egy keresztet mielőtt lenyomtam a nyitólista play gombját. Felhangzott a számi rap, és elkezdődött a rendezvény.
Nyilván nem tudtuk, mire számítsunk. A FB-on kb. 40 ember jelezte, hogy rész vesz, ami persze akármit is jelenthet. 1-2 szállingózó vendég kivételével az első fél órában senki nem jött. Antival kettesben rugóztunk a dalokra és igyekeztünk nem aggódni azon, hogy Orsi tervezett vetélkedője 10, 5, 2 percen belül esedékes és nincsenek még vendégek. Fél 7-kor jelent meg hirtelen egy nagy csoport mari, kiegészülve a Kuznetsov és Denisov-családokkal, gyerekestül. Az én utolsó dalom szólt éppen, még éppen volt idő őket beterelni a parkettre, hogy Orsi vetélkedőjében részt vegyenek.
Ekkor kezdett el először kombinálni az agyam. A diszkó ugyanis volgai finnugor értelemben az, hogy megy a mulatós és az emberek a tuc-tuc zenére táncolják azt az 1-2 féle táncukat, amihez hozzá vannak szokva. (Általában ez a mariknál a körbensétálós-csoszogós). A finnugor konferenciák diszkói azonban a részvevők által hallgatott zenék széles spektrumára épít, vagyis nagyon sok különböző nyelven nagyon sok műfaj szerepel, ami minden számmal más embereket mozgat meg. Nem egészen tudom pontosan, miért, de valahogy az én fejemben sokkal jobban élt a fiatalok idecsábítása, mint a helyi meglévő finnugorok szórakoztatása. Ami elég nagy hülyeség, akárhonnan nézzük. Úgyhogy mikor megjelent egy csomó mari, rögtön az jutott eszembe, hogy ha ezeknek nem adunk csasztuskás diszkót, sarkon fordulnak és hazamennek, márpedig a DJ-listákban nem szerepel _olyan_ sok csasztuskás diszkó.
De előtte még ott volt Orsi vetélkedője, ami szerintem tök jól sikerült, leszámítva azt, hogy az utolsó kérdésénél (hegyi vagy mezei mari dalt hallasz-e?) hibajelzést adott a fájl. Úgyhogy jött az impró, az internetről vadásztam le irtózatos propellergyorsasággal egy hegyi mari dalt és kerestem meg benne valamelyik versszakot. Orsi holtra vált fejjel nézett rám, de én "no time to explain" üzemmódban voltam - minden teljesen jól alalkult végül. Kitalálták, hogy hegyi mari. Később megmagyaráztam Orsinak is. :)
Aztán jött DJ Anti:vist a folk szettel. Anti megközelítése kicsit más volt, mint a többieké, inkább a különböző nyelvek reprezentációjára koncentrált mint a bulifaktorra, de mivel elég sokat beszélt DJ-zés közben mindenki számára világos volt, hogy legalább milyen nyelvű dalok hangzanak. Ennek ellenére, bár szentül megfogadtam, hogy senki DJ-szettjébe nem pofázok bele, a 6. szám környékén, látva, mennyire nem találják a helyüket nemcsak a marik de a többiek sem, megkértem Antit, hogy dobjon be egy emergency šij kandyra-t, különben kiürül a parkett. Felhangzott tehát Stanislav Shakirov és rögtön beindult az élet. Kör, csoszogás, tuge mo, sadyge šol. Ez egy ideig a parketten tartotta az embereket, ahogy persze Anti zseniális jelmeze is, a szetu népviselet egy fejre erősített őzkoponyával.
Én egy ideig szupportáltam őt a parti beindításában, majd a marik keresésére indultam, volt ugyanis egy üveg mari balzsamom és szerettem volna adni nekik belőle. Meg is találtam őket kint, ahogy nyilván vodkáztak, és persze nyilván mikor megláttak, elindult a tukmálás, hogy igyak én is. Már el is felejtettem, hogy hogy is megy ez, hogy hiába utasítom vissza sok-sok alkalommal, akkor is újra meg újra megkínálnak, és ha elfogadom, hogy befogják végre, akkor tuti adnak még még még. Ez nekem mindig egy kicsit kínos, de hálisten nem vitték nagyon túlzásba a dolgot, és közben rém jót beszélgettünk mariul. Az egyik legjobb emlék az egész estéből. Rögtön megmondták, hogy ha egyszer megnyílik a határ, elvisznek ide is, oda is, meg nagyon értékelik, hogy beszélek velük mariul és nagyon nagyra tartanak. Aki olvassa a blogom, tudja, hogy érzek a marik iránt, személyesen mennyire fáj, hogy egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy már szívesen látnának, vagy hogy én szívesen beszélnék velük (jobban utálom ugyanis az orosz agressziót és az agymosást, mint amennyire szeretem a finnugorokat), úgyhogy ez nagyonnagyon jólesett.
Visszaszambáztunk azonban a diszkóba, ahol már kezdtek szép számmal gyűlni az emberek, és Anti szettjére is egész sokan táncoltak. A gyerekeikkel érkező, kicsit idősebb finnugorok mellett itt-ott megjelentek fiatalabb, korábban nem látott résztvevők, ahogy az egyetemről ismerős arcok is. Nagyon örültem például Kehayov prof. úrnak, aki aznap kapott hírt a diszkóról, és azt mondta, nem jön, mégis felbukkant. Kolja Anisimov, mikor meglátott, rám vetette magát, és hangosan megcsodálta az udmurt ruhámat, amit most látott először. A marik után ő is hálálkodni kezdett, hogy milyen jó, hogy megszerveztük ezt a diszkót, és lehetne többször is tartani ilyet. Kolja valamiért biztos volt benne, hogy ez a rendezvény az én érdemem, de gyorsan kijavítottam, és jó volt látni, hogy végül megtalálta Brittet is, hogy neki is megköszönje.
Britt végül elfoglalta a helyét a DJ pult mögött és beindult DJ mertǖder szettje nem mással, mint Korda Györggyel. Néha fura látni, hogy mi ragad meg az emberek fejében, a magyar kultúrából, én spec. soha nem gondoltam volna, hogy Korda György fontos része, de mire eddig a gondolatig eljutottam, már láttam, hogy Silver és Orsi vadul ropják a parkett közepén, úgyhogy abszolút egy szavam sem lehetett. Brittnek nagyon jól állt a DJ-skedés, és közben sokadszorra mondtam el egy néma köszönetet Valerijnek, aki aznap délelőtt küldött el nekem egy csomó mari diszkószámot, ami végül nagyon jól jött. Történt ugyanis, hogy Britt és Anti véletlenül kb. ugyanazt a mari dalt választották be a szettjükbe (erről is én tehetek, ragaszkodtam ahhoz, hogy Anti beletegye anélkül, hogy alaposabban megvizsgáltam volna, hogy máshol nincs-e hasonló), így Brittnek gyorsan valamivel be kellett helyettesítenie a keletkezett lyukat. Valerij dalai között találtunk egy tökéleteset, és amikor az felcsendült, megint megtelt a parkett. És nagyjából telve is maradt. Egy ponton persze beindult Az ördög útja, amit természetesen illett végigtáncolnom - már el is felejtettem, hogy a PásztorHóra milyen sokáig húzza és milyen gyorsra pörgeti fel. Maratonfutás lett belőle a végére, és kicsit sajnáltam, hogy annyi embert hívtam magammal táncolni (it will be fun, they said), mert a végén majd's összeestünk a légszomjtól. :D A legepikusabb pillanat mégis az volt, amikor sorra került az Italmas, és bevonszoltuk Kolját a mikrofon mögé, hogy nyomja nekünk élőben. Mindenki a parkettre rohant és őrült bulit csaptunk. Kolja persze tudja, hogyan kell felpörgetni a hangulatot, haknizott eleget életében. Szinte lehetetlen volt elszabadulni a parkettől, egymást érték a jó számok, amikre kötelező volt táncolni.
Tettem egy kört az előtérben, és nagyjából tetszett, amit láttam. Emil láthatóan nem vágyott leváltásra, jól érezte magát az ajtónálló szerepében. Sokan ácsorogtak-beszélgettek, még mindig jöttek új és új emberek, senki nem volt túlságosan részeg vagy viselkedett kellemetlenül. A vizeskancsók kiürültek, így elkezdtem őket szép sorban megtölteni, de nyilván nem történhetett ez meg anélkül, hogy itt-ott meg nem szólítottak volna. Kolja megint elkezdett nyunyorgatni és Ingával megtanított a helyes alkoholtukmálás szabályaira udmurt módra. (Bonyolultabb, mint gondolnád. A tukmált italba ugyanis bele kell innod egy kicsit, majd utánatöltened, hogy bizonyítsd, hogy nem valami rossz lötty, te is szívesen meginnád.) Aleksei Ivanov kérdőre vonta Antit, hogy hogy hagyhatja, hogy Kolja ennyire nyunyorgasson engem, de Anti úgy döntött, nem bonyolódik ökölharcba.
Színre lépett Atte, vagyis DJ Soome Sorts. Őszintén, Atte szettje számomra egy kisebb rejtély, mert bár ismertem róla néhány dalt, a többséget nem, mégis akkora bulit hozott össze, hogy az állam kerestem a padlón. Persze Atte listáján voltak olyan örökzöldek, mint a Superudmurti vagy az udmurt Despacito vagy a Cha cha cha, de valahogy sikerült megtalálnia azokat a slágereket is, amik a frissen érkező észt fiataloknak is ismerősek voltak, nem beszélve arról, hogy egyre inkább mindegy volt már, hogy mi szól és milyen nyelven, ameddig volt jól ugrálható ritmusa. Így például a Nád a házam teteje a legprosztóbb mulatós stílusban akkora sikert aratott, hogy csak néztem, és a Keče lekteš, mely kihagyhatatlan mari klasszikus, az Oleg Slavin-féle verzióban is jót ment, pedig Oleg Slavin még a gagyi diszkóhoz szokott mariknak is kicsit túl gagyi és diszkó. Végül befutott Christiana is a bulira, aki persze végtelenül megdicsért, hogy milyen jó partit hoztunk össze, de aztán nekem rohannom kellett, a marik ugyanis kérték Attét, hogy a hazaindulásuk előtt még játsszon le nekik egy mari dalt, így Atte értem küldött. Sokadszorra (és nem utoljára) jött jól a Valerij adta minialbum, így onnan szerváltunk egy jó veretőset, mindenki nagy örömére.
Lecsengett Atte szettjének az utolsó dala, a Säkkijärven Polkka eurodisco-verziója is, és jöttem én, DJ Proto-Uralic Unicorn. Artur Jefremovval kezdtem, már csak tiszteletből is, majd jött a Két pejló. Ezt a dalt az esküvőm óta nem hallgattam meg, mert mindig Bencére emlékeztet, de most úgy éreztem, hogy pont azért megérdemli, hogy lejátsszam. Engem is meglepett a fogadtatása, senki nem ismerte de imádta a közönség. Annyira, hogy még az utána következő Kyläbaarira sem táncoltak annyira, pedig ez aztán nagy szó. Ekkor kezdtem el egy kicsit aggódni, ugyanis az én szettem főként a kevéssé ismert, kevéssé értékelt dalokra koncentrált ("hazaküldős szett" MTT-s nyelven), láthatóan az emberek nagyon is akartak még partizni. Ráadásul szembesültem azzal is, hogy a listám túl rövid, nem tart ki éjfélig, úgyhogy kisebb pánikba estem, és őrülten kombinálni kezdtem, hogy mit lehet még játszani. És közben rettenetesen örültem, hogy a vén laptopomon nem kell a youtube-on reklámokkal viaskodni. Talán ez az önbizalomhiány miatt nekem nem volt olyan jó élmény a DJ-zés, mint a többieknek az elmondásaik szerint, az amúgy is túl rövid listámról rögtön száműztem 3 dalt, pedig lehet, hogy semmi baj nem lett volna velük. Érdekes volt megfigyelni a közönség reakcióit, a Iven Polkka techno és a Kahen Kilon Siika, melyekhez nagy reményeket fűztem, nem annyira mozgatták meg őket, a Bambusest laev viszont, aminél attól tartottam, hogy túl nyugis lesz, egy csomó embert visszavonzott a parkettre. A Seppo on Biseksuaali alatt, melyre Silver úgy vetődött be mint egy távolugró, tudomásul vettem, hogy a közönségem most már elsősorban észt fiatalokból áll, így az ő igényeiket próbáltam kielégíteni a hátralévő dalokkal. Hálistennek besegített Anti, Mirjami és Inga, illetve a lánya, Erika is odasomfordált hozzám egy barátnőjével, hogy esetleg a Valge Mersut lejátszanám-e nekik. Legalább én is szélesítettem a műveltségemet. :) Kicsit stresszes volt ez a kívánságműsoros rendszer, de azt is tudomásul vettem, hogy a buli végén vagyunk, tehát ha valamit még szeretnének, azt én és most tudom lejátszani nekik. Végül egy utolsó Irina Jakaeva után végül benyomtam a Kodulaul-t és fellélegeztem. A villanyokat felkapcsolták, utolsó levezető dalnak még bekapcsoltam az egyik új kedvenc dalomat, a Vádjolust (milyen szép, számi dallal kezdtünk és azzal is fejeztük be), és nekiláttunk takarítani.
Hulla fáradtan és fülig érő vigyorral búcsúztunk el a maradék résztvevőktől. Hajnali 1-re minden el lett rakva és össze lett csomagolva. A kassza tele volt pénzzel, később kiderült, hogy kb. 110 vendégünk volt. A diszkó minden reményünket felülmúlta. Nemcsak a finnugor közösségnek nyújtottunk egy jó bulit, de teljesen random fiatalokat is idevonzottunk, hogy mari meg mordvin meg udmurt slágerekre veressék. A technika működött, az Ugalát nem vertük szét, pedig rengett a ház az ugrálástól, és mindenki azt kérdezte, hogy mikor lesz a következő. De talán a legjobban az esett, milyen hálásak voltak a finnugor kisebbségek. Többen is mondták, hogy egyrészt nagyon hiányzott már, hogy valami összehozza a közösséget, másrészt nagyon örültek, hogy ez olyan esemény volt, amire nyugodtan elhozhatták a gyerekeiket, hogy együtt bulizhassanak velük, és legyenek finnugoros élményeik. A marik a vodkaszünetben mondták, hogy bár nem tilos hazalátogatni, mégsem jártak otthon egész évben, és nincs is kilátásban, hogy menjenek.
A pakolás közben még beszélgetésbe elegyedtem "kollégámmal", Aleksi Palokangasszal, a Sukukansojen Ystävät elnökével. Ő is ámulatban volt az este sikerétől, mondván Finnországban biztosan nem mozgatott volna meg ennyi embert egy ilyen esemény. Hát igen, erről beszélek, amikor azt mondom, hogy Észtország és Tartu a központ. De ez nem jelenti azt, hogy máshol nincs értelme szervezni ilyet. Láthatóan van rá igény és szeretnek érte minket.
Illetve nagyon büszke vagyok a szervezőgárdára is.
Rég volt ilyen jó este.
