Madeira

Késő esten van, én alig aludtam tegnap éjjel (kb. 2 órát), de Funchal völgyének másik oldalából kőkemény buli hangjai hallatszanak.

Csodaszép a lakosztáyunk, jó fejnek tűnik a társaság az ismerkedős este után, Funchal pedig meredek, színes, hegyes-völgyes, őszinte, igazi, sóillatú, csodálatos. A sziklákra épített, kanyargós lejtős szűk utak az egymás hegyén-hátán lévő házakkal látványos kontrasztban vannak a végtelenül vízszintes tengerrel. Csabával felváltva bámulunk szájtátva hol egyikre, hol másikra.

Itt vagyok az óceán közepén nászúton, minden csodálatosnak ígérkezik, és én igyekszem agyban megérkezni ide, ezek az emberek közé, erre a szigetre. Nagyon zavar, hogy semennyit sem tudok portugálul.

Fura módon hiányzik a finnugor világ. Egyrészt: 4 hétig folyton finnugor helyeken voltam, kicsit furcsa, hogy ennek most semmi köze hozzá. Másrészt: kicsit minden olyan "luxusnak" tűnik, aminek nincs köze a finnugor világhoz. Miért nincs köze? Mikor mehetek vissza? Itt vagyunk Portugáliában ketten, két felnőtt a többi random felnőtt közt, akkor most hogyan is kéne beszélgetni, meg minek kell?

Ez az első barakás utam, amelyen nem kísérek kamaszgyereket (vagy nem én magam vagyok az), nyilván rögtön megtaláltam a csapat egyetlen kamaszgyerekét és vele beszélgettem végig az első estét. :) De legalább nyelvekről.

Nagyon nehezen tudok elszámolni magammal, itt vagyok a földi Paradicsomban, és egy részen még mindig Joskar-Olában akar lenni...

Mari mezők 12. - вашлиймешке

A placckart vécéjében földöntúli hangokat fütyül a huzat. A padlón van egy lyuk, lelátok az alattam elsuhanó földre. Egészen Moszkváig.

Úton vagyok haza, vége van a nyári egyetemnek, és én nem tudom, mit érezzek. Körülöttem a nénik arról beszélgetnek, milyen csóri vagyok, hogy nem értek rendesen oroszul, meh, ezt bezzeg megértem.

Érzek egyáltalán valamit? Szomorúságot… de nem azért, mert vége van, hanem mert nem sikerült olyan jól.

Mármint persze, el lehetett lenni a kollégiumban estig. Lehetett járni órákra, és egyáltalán nem voltak rosszak, sőt. Nagyon sokat fejlődött a mari nyelvtudásom, és nagyon megszerettem a tanáromat. Lehetett reggelizni és ebédelni és kávézni és a kurátorok által kísérve lenni, és csendben sétálni, és este túl fáradtnak lenni bármilyen programhoz.

De nem az kellett volna legyen a lényeg, hogy számoljuk a napokat.

Az egész nyári egyetemet belengte a „szeretnélek, de nem tudok mit kezdeni veled” hangulat. Apró szerencsétlenségeken, rossz időjáráson, nyelvi akadályokon, átgondolatlan szervezésen megcsúszott a kedvünk, és nem tudtuk megszeretni egymást, és ez nagyobb tragédia, mint minden más, mert fontos lett volna, hogy ne csak Tanja háta mögé bújva építsek ki kapcsolatokat a marikkal, hanem a saját lábamra állva is.

Ezzel jár az a tény is, hogy én egyedül nem tudok nyarat csinálni. Nem voltam elég aktív, nem mentem oda marikhoz ismerkedni eleget, nem ütöttem eléggé az asztalt ötletekkel és tanácsokkal. Nem tudtam elég éneket, nem tudtam felszabadultan táncolni. Mit tudok én tulajdonképpen tenni a marikért? Ki nőtt a szívemhez?

Hát leginkább csak Koivunen úr. De ha az ember két hétig össze van zárva egy hozzá hasonló agybajos sugrival, akkor azt nem nehéz megszeretni. De önmagában is hálás vagyok a világnak Koivunen úrért, mert ő zseniális, és az egész élményt így, bármilyen is volt, áthatotta valami boldogság. A finnugor világ nekünk, kérem szépen, szent.

És persze ott van Tanja, akit nagyon imádok.

Ez, és a mari nyelv.

Még mindig imádom a mari nyelvet.

Még mindig imádom a marikat.

A többi meg majd elválik, és én tanulok a hibákból.

Mari mezők 11. - Kazány magas vára

Tanjával és Koivunen úrral felkerekedtünk tegnap reggel és a világ legkorábbi marsrutkájával megcéloztuk Kazányt.

És milyen jól tettük.

Az út alig több mint két órán át tartott, amikor egyértelműen felderengtek Kazány lakótelepei, a mariföldinél határozottan jobb minőségű utak mentén. Kazány egy több mint egymilliós nagyváros, a Föderáció 7. legnépesebbje, több mint ezer éve a Volga-Káma régió központja, Oroszország egyik leggazdagabb köztársaságának, Tatárföldnek a fővárosa.

Tanja is rég volt már itt, úgyhogy mindhármunknak új élmény volt felfedezni a várost. Először letettük Koivunen úr csomagjait a kifogástalanul modern pályaudvaron, aztán tettünk egy kissé sietős kört a fő sétálóutca régiójában. Reggelire elnyammogtunk tipikus tatár péksüteményeket valami helyi menzán, és amikor már eléggé átéreztük a hangulatot, mentünk a Kreml-be nézelődni. Ritkán szoktak csak úgy utcafrontok és épületek mellbe vágni, de Kazány most ilyen volt: mindenhol a tatár nemzeti büszkeség nyomai, Oroszország- és világszerte híres intézetek, azok volt diákjainak szobraival, tiszta utcák, szamárhátíves ablakok, égbe törő kék kupolás mecset. A Kreml-ből csodás kilátás nyílt a Volga és a Kazánka folyó összefolyására, és az óváros mögött elterülő felhőkarcolós metropoliszra. Gyönyörű időnk volt, turistacsoportok között szlalomoztunk, betértünk a nagy kék mecsetbe (jéj először voltam mecsetben, és megfelelő öltözetben voltam, nem aggattak rám semmi kiegészítő cuccot, hogy beléphessek!), tettünk egy kört a Kreml-ben, aztán visszanyargaltunk a pályaudvarra elbúcsúztatni Koivunen urat Szaranszkba. Jaj Koivunen úr, elmész! A körülmények nem voltak megfelelőek az érzelemkimutatásra, de én azért nagyon meg voltam indulva. Két hétig mi ketten egy csapat voltunk, és ez többet sohasem lesz már így!

A búcsútól kicsit megszeppenve indultam vissza a városba Tanja oldalán, és hogy jobbítsak testi-lelki állapotomon, betértünk egy rendes kávézóba. Egy virágbolt-kávézó furcsa elegyébe, 14 napja nyitott, mint megtudtuk, egy kisgyermekes házaspár üzemelteti. És lehet benne rendes frissen őrölt kávéból készült eszpresszót kapni. Ajvé! A berendezés olyan szuper modern minimalista volt, mintha csak New Yorkban ülnék valahol, a pár mintha egy pinterestes motivációs képről hullottak volna Kazányba, szuper volt.

A tatár negyedbe igyekezve ez tűnt fel nekünk leginkább: Kazány olyan, mint a kelet és a Nyugat ideális találkozása, modern épületek muzulmán hangulatú mozaikokkal, indás, íves díszítésekkel, végtelenül csinos, színes, ízléses ruhájú nők betakart vagy nem betakart fejjel, széles, mégis élhető utcák, bicikliutak, latin és cirill betűs tatár feliratok mindenhol. Igaz a mondás, miszerint "ez nem Oroszország, ez Tatárföld". Kicsit kókadoztunk a hőségben Tanjával de imádtuk.

Valami tatár fesztivál volt aznap, így felkerestünk egy helyi néprajzi komplexumot, ami egyszerre nemzetiségi kulturális központnak is tűnt, és tömve volt tatárokkal. A világ legnagyobb természetességével eszegették a helyi kedvenc édességet, a csakcsakot, itták a teát és a kvaszt (muzulmán lévén alkoholt nem igazán isznak, és a sörcégek is általában az alkoholmentes sörükkel képviseltetik magukat a plakátokon), kézműveskedtek a gyerekeikkel, jöttek-mentek, adták-vették portékáikat. Az egyik portéka az "autentikus beöltözés" volt 150 rubelért, amit én jól megvettem, és kisvártatva vagy 5 réteg nehéz szőtt ruha alatt találtam magam, fátyollal, fejdísszel, mindennel. Imádtam! Jó, kicsit persze furi érzés volt tatár királynőnek beöltözve korzózni a skanzenben, de nagy élmény volt, ahogy az is, hogy az egyik kézműves foglalkozáson vepsze babákra bukkantunk (magunk is készíthettünk volna, de kihagytuk, van nekünk már olyan :D). Beültünk egy liter morszra (savanykás bogyós üdítő) és kvaszos hideg nyári levesre, élvezettel lestük az élő hagyományt, és baromira nem siettünk tovább.

Amikor mégis továbbálltunk, a kazányi metró következett, hogy eljussunk a folyópartra. Meg mert a kazányi metró gyönyörű. Mert a kazányiak nem csak úgy biszem-baszom építenek egy metrót, hanem a vagonokban 3 nyelven kiírják a megállókat és hogy épp hol vagyunk, némafilmek mennek kijelzőkön, és minden állomást csodás mozaikok díszítenek tatár mesékből és a város történetéből. Tanjával alig volt kedvünk kimenni a felszínre.

Következett a folyópart. A folyópart! A kaliforniai stílusú bárok és pihenőhelyek, kicsit keleti, kicsit nyugati, kicsit régi, kicsit modern épületek mindenhol, széles bicikliút és közösségi bicikli, interaktív játékok a sétányokon gyerekeknek, a Kazánka folyón szárnyashajók. Mintha nem is egy orosz, hanem egy amerikai városban lennék! Tanjával egyik ámulatból a másikba esve szinte észre sem vettük, hogyan értünk a végére a hosszú-hosszú sétánynak. Basszus, ez a város rohadt jó! Ebben működnek a dolgok! Itt megfér mindenki mindenki mellett! Az emberek s kultúrák tisztelik egymást!

Na jó, azért mégiscsak Oroszországban voltunk. Ezzel a szomorú valósággal akkor szembesültünk, amikor a sok járástól hasogató lábbal, leégett bőrrel, csatakos-izzadtan 40 percet vártunk a dögmelegben a jegyvásárlásra, és épp mikor sorra kerültünk, a pénztáros kikiabált, hogy már csak 1 hely maradt a marsrutkában. Fasza, várhattunk egy órát, azaz dehogy várhattunk, itt kellett maradni, fél órával később megint megindul a jegyértékesítés, és ha nem vagyunk jelen, bukjuk a helyünk. Végül megdumáltuk az utánunk következőkkel, hogy egy 15 percre hadd menjünk mégis el (a pályaudvaron akartunk egyéb megoldás után nézni), engem a sírás kerülgetett a fáradtságtól, vonat persze nem volt, de Tanja megszánt egy pohár sörrel, és le is ülhettünk, és ez elég volt ahhoz, hogy többé-kevésbé összeszedjem magam. Visszavonszoltuk magunkat a marsrutkához, hálistennek szereztünk jegyet, és este 10-ig hazazötyögtünk.

Enyhén szólva hullák voltunk, a talpamon egy vízhólyagszörny éledezett, de alig érdekelt minket, az élmények mindenért kárpótoltak.

Egy ideális világnak Kazány a fővárosa.

Mari mezők 10. - mindjárt vége

Koivunen úr volt olyan kedves és kiment mellém tanulni a holnapi vizsgára a konyhába. Az asztalon fehér és sima piros eprek ültek tálkákban, mellettem sör aztán tea, Koivunen úrban lázcsillapító és néhány kósza igei paradigma.

Pár órával korábban Tanjával a naplementét néztük a túlcsordult holtág mellett ugyanazok az eprek társaságában. A szúnyogok megettek, én meg kiselőadást tartottam az idegesítő dolgokról a nyári egyetemen. Csak ma 3 különböző interjút kellett adnunk, volt nemtetsző dolgokból bőven.

Holnap véget ér a nyári egyetem. A héten volt összeülős dumcsizós este, megérdemeletlen ajándékok, beájulva elalvás, spontán éneklés, végtelen kávé és tea és konverbumos szerkezet, ide-oda rángatás, örökre ugyanazok a kérdések, trolin és marsrutkán zötyögés, vörösen derengő városközpont. Kedves nyári egyetem, miért nem engedtél a marik közelébe?

A minket körülvevő fal rései között őszinte érdeklődés és rengeteg adni akarás szivárgott be a marik felől. Egyáltalán nem lett elegem belőlük, amitől korábban tartottam. Ma kávészünetben a másik csoport tanára elkezdte sorolni, mennyi mident kell megmutatni majd a jövő évi csoportnak (elvinni Kozmogyemjanszkba skanzenba, falura menni hétvégére...) én meg kifehéredett ököllel hallgattam. És ezt miért nekem és most mondod, ha egyetlen alkalommal volt csak úri kedvetek minket faluba vinni, akkor is kb. fél 3-ig délután, egy múzeumba? Aztán pedig a ligetbeli imádságot úgy igyekeztek eladni, mintha lenne közötök az odajutásunkhoz, mikor Tanja szervezte az egészet vkontaktén? Vér komolyan jöttem ide marik közé tanulni, és gyerekszámba vettetek, reklámanyagnak használtatok, véres kardként rángattatok körbe a városon, mutogattatok, hogy ni, ilyen fontos a tanszéketek.

Megette a fene itt ezt a rendezvényt, ennél már nem lesz jobb az biztos. De holnap még lesz idő kiélvezni a jó oldalát, remélem.

Mari mezők 9. - a Nagy Fehér Isten

A liba elhalóan gágogott egyet, miközben a nyakát nyiszálták, majd a feje az áldozópap kezében maradt. Fejetlen teste még percekig rángatózott.

Tanjával rettegtünk végignézni, ahogy rutinosan feláldozzák a halálra rémült állatot, de valahogy olyan simának tűnt. Megkövülten bámult gazdája kezében, a kart (áldozópap) egy parázsló husánggal körbefüstölte a Nagy Fehér Isten tekintélyes nyírfájánál, majd egy másik kart fogott egy nem is olyan nagy kést, és némi erőlködés árán (a liba ekkor ugyanis tiltakozni kezdett), kifeszítette a nyakát és elvágta, mint egy makacs kötelet. Nem is egészen volt egyértelmű, mikor halt meg az állat. De a feje a földre hullott, mint egy felesleges alkatrész, és mostantól kezdve már csak anyag volt, amit meg kell kopasztani, szét kell szedni, levest kell belőle főzni, a levest meg kell enni.

Személy szerint én először láttam ilyet, és nyilván kicsit megrázott, de hát minden nap ezrével ölnek meg állatokat a kedvemért, legfeljebb azok nem ettek füvet az utca mentén, nem totyogtak a zöld mezőn, nem úszkáltak a halastóban, hanem egy kicsi ketrecben várták meg saját megnövésüket és halálukat.

Koivunen úr kissé kerek szemekkel ballagott felém a szent ligetben: ő egy birka feláldozásába csöppent bele az imént.

Reggel 5:20-kor indultunk Joskar-Olából az esőben, Tanja szerzett nekünk helyet két kart mellett Uncso faluba. Az utolsó pillanatban valaki lemondta az 5. helyet, így Tanja is beülhetett mellénk, és így zötyögtünk Morko járásba. Gumicsizmám a tanáromtól volt, esőkabátom a portástól, a "szoknyámat" inkább nem kommentálnám. Kenyér, pénz, kendő megvan, gyertyát sajnos nem sikerült szerezni, most már csak az a szörnyű, hogy szakad az eső, és mi egy szent ligetbe készülünk az éves Szürem imádságra, mely az egyik legnagyobb szertartás az évben. Az eső Morko járásba érkezve egyre csendesedett, és az első családi imádkozásoknál teljesen elállt. Délután már vidáman sütött a nap, pedig minden előrejelzés vihart és apokalipszist ígért.

A szent ligetben mindenki halkan beszélt ebben a kora reggeli órában. A nyír-és hársfák félhomályában kitaposott ösvények vezettek a kendőkkel teleaggatott áldozófákhoz, ezen alkalommal négy istenséghez. A kartok felvették fehér nemezsapkájukat, segítőik szintén betakart fejjel végezték az áldozással járó rengeteg munkát. Kikötött áldozati állatok várták a sorsukat. Az adminisztráció szerinti főkart szívélyesen fogadott minket, a valódi főkart azonban leteremtette, hogy dolgozzon ne minket okítson. Ember ilyenkor még kevés volt, csak azok, akik hoztak állatot.

Szóval itt vagyok végre. Minden olyan, mint a könyvekben és a képeken, meg ahogy Tanja mesélte. A marik híres ősi hitének egyik szertartásán, ami vér komoly és nem színház, bizony így engesztelik a Nagy Fehér Istent, Szülőanyát és a kisebb isteneket évszázadok óta: fára akasztott kendővel, kenyérbe szúrt pénzzel, kvasszal (az alkohol, kávé és tea tilos itt), méhviasz gyertyával, közös imával, állatból készített levessel és kásával, és így csinálják most is. A fotózást megtiltották. Koivunen úrnak kintre kellett mennie dohányozni. A szent ligetben, öregem, viselkedni kell.

Az idő lassan telt. Emberek érkeztek, letették a választott istenség fájához az ajándékaikat, és imát kértek az ott tartózkodó karttól. Felfordított tenyérrel hallgatták a kart hangos imáját, aki a három világszférát összekötő fa felé hajlongott. Tanja megkérdezte, mi is kérünk-e imát, amit én elleneztem, mert kiábrándítónak éreztem, hogy random ideérkező idegenekként rögtön a Nagy Fehér Istenhez való fohászkodás meg legyen engedve nekünk, de aztán Koivunen úrnak nem volt problémája a dologgal, és hülyén éreztem magam a kihátrálásommal, így mindannyian a szívélyes főkarthoz járultunk. Saját komolyabb problémám nem lévén végül Öcseszért kértem imát.

Nem ez volt a kedvenc részem a napból. A szívélyes főkart hangja inkább hatott joviálisnak, mint szentnek. Ugyanolyan lámpalázat éreztem, mint az esküvőmön az oltár előtt állva, és a kart mindent mondott, gyermekáldást is kért nekem, meg ragyogó karriert, olyasmiket, amikért én nem imádkoztam volna, és közben a hátamon éreztem a marik pillantását.

Végeztünk, és egy kicsit messzebb ballagtam mindenkitől, Koivunen úr mögöttem. Onko kaikki OK. Persze, oké minden, csak... jaj, hogy magyarázzam el neked, hogy nekem ez a szertartás hosszú évek óta álmom volt, összefonódott a finnugrisztikával, a hosszú és néha keserves munkával, a végtelen tanórákkal, Tanja apró irodájának illatával, a rengeteg anekdotával az itt történt csodákról, a lélekölő adminisztrációval ösztöndíjért, a susogó mari szavakkal és piros-fehér ruháikkal. Valahol azt reméltem mindig, hogy ha elég alázatosan tanulok, a marik egyszer majd befogadnak maguk közé és imádkozhatok velük a ligetben. És ez valahogy túl könnyen vált valóra. Mariként akartam odaállni ahhoz a nagy nyírfához, de csak egy összezavarodott magyar kislány voltam, egy szkeptikus finn mellett, aki még csak sapkát sem hozott. (Mondjuk nem is tudta, hogy kell.)

Érted, Koivunen úr? Kívülállóként könnyű ebben az egészben néprajzi szemszögből gyönyörködni, de az én szemszögem nem csak néprajzi. Nekem ez a mari nép szíve.

Sétálgattam még egy kicsit a ligetben. A szülőanya istennőnél egy várandós nőért imádkoztak. Lassan megtelt a liget, lerakták a padokat, felkészültek a közös fohászra. A kartok összegyűltek, egymás után megáldották a népet, majd a szent fákhoz járultak, az ehetetlen áldozati kellékeket a tűzbe dobálták és fohászkodtak. Hosszú volt és fárasztó, és nehéz volt érteni, meg kicsit fura volt, hogy Putyint is megáldották, de nem volt mit tenni, hajlongani kellett a kartok mögött. Fájt minden végtagom, de be kellett vallamon, hogy abszolút éreztem az imádkozások erejét. Sebezhetőnek éreztem magam, és úgy, mintha most eldönthetném, melyik érzéseimre akarok hallgatni, és melyekre nem, és az úgy lesz.

A hatalmas fazekakban zubogott a leves, Tanja ismerősöket talált, mi több, Koivunen úr is. Egy mafunos aktivista ismerte fel két évvel ezelőttről, és végtelen kiselőadásba kezdett orosz nyelven a mari nyelv fontossagáról és szépségéről és régiségéről, általános feltűnést keltve, míg egy anyóka oda nem fordult hozzá, hogy akkor esetleg miért nem mariul mondja. Jó, hát nyilván azért nem, mert a vendég csak oroszul érti meg. Elkezdett a hírünk terjedni, az oroszul értő finné és a mariul értő magyaré, mi több, a csak mariul értő magyaré, ami végtelenül tetszett az embereknek, mert hát milyen az már, ha valaki mariul beszél, oroszul pedig nem. Rezisztancija! Ebben amúgy nem volt nagy ferdítés, tény és való, hogy a mari kioltotta bennem az oroszt, fizikailag képtelen voltam oroszul összerakni egy mondatot. A türelmesebb és tisztábban beszélő mari hölgyekkel egész értelmesen el tudtam beszélgetni, ami meghozta a bátorságomat, és a délutáni evészeten már magabiztosan mondogattam az ilyenkor szokásos rövid mondatokat (Köszönöm! Egy pillanat, nincs kanalam. Jaj elég volt, nem kérek többet!) A közös ima után a fényképezést is megengedték, és mi persze pózoltunk a helyiekkel, akik utána már vittek is minket enni a kását és az áldozati állatokbó készült levest. Nem mondom, hogy a világ legfinomabb dolgai voltak, de annyira azért rosszak sem. Lóhúslevest, azt hiszem, most ettem először. A jelen lévők pillanatok alatt a kezünkbe nyomtak egy-egy tányért meg a saját palacsintájukat meg kanalat meg kvaszt meg mindent. Vége volt az imádságnak, az eszegetés után mindenki éthordókba csomagolta a maradék lakomát, és elkezdett szedelőzködni haza.

Egy finnül kissé tudó srác Koivunen úrral igyekezett barátkozni. Beugrottunk hozzájuk, herbateát ittunk, eljátszottam a fekete kutyusukkal, friss mézet kaptunk a házigazdától, és lassacskán hazavitt az utunk. Várni kellett egy erdő szélén, mert a kartok afterpartit csaptak, közben fontam egy koszorút Tanjának, aztán tényleg hazamentünk. Útközben Tanja az egyik karttal a szent ligetekben történt csodákról beszélgetett (elég sok ilyen volt).

Hát így telt a vasárnap. Hazaérve alvás helyett Koivunen urat és a vörösbort választottam, és hajnali 2-ig röpködtek a sugrifilozófiai magas gondolatok, de talán ez jobb is volt, mint az alvás. Nem sokat beszéltünk a szent ligetről, jobban esett visszatérni a valóságba, de az ott eltöltött napot szinte még mindig érzem.

Mari mezők 8. - Tanja

Örültem, hogy végre egyedül sétálhatok a városban, mi több, egyedül tömegközlekedhetek. A tömegközlekedés az egyik legérdekesebb dolog, amit az ember egy idegen városban csinálhat.

Tanja mellett Joskar-Ola vörös téglái végre barátságosan ragyogtak. A folyó partján bulizó sirályokat nézegettük, majd kicsit továbbmentünk, és betértünk a Tarelka étterembe. Átküzdöttük magunkat az önkiszolgáló éttermen, némi nehézség árán sört is szerváltunk, és leültünk kibeszélni a világot. Nemcsak a mari nyári egyetemet, hanem mindenkit, akit értünk. A vihorászásunk nemcsak magyar volta miatt, hanem hangereje által is nagy feltűnést keltett. Egy takarító néninek épp felénk támadt takaríthatnékja és alaposan kikérdezett minket, mégis milyen nyelven beszélünk.

Jaj, Tanja, Tanja... az eddig eltöltött 1 hét alatt sehonnan nem kaptam annyi pozitív energiát, mint ebből a barnasörös-vihorászós estéből. Mintha csak a tanszéken lettünk volna, csak jobb, mert Joskar-Olában vagyunk és ezt mi együtt csináltuk, és most vot, sikerült, szuperül halad a mari projekt, összhangban vagyunk a világegyetemmel. Fülig érő szájjal ugráltunk a pocsolyák közt a buszmegállóba, ahol feltuszkolt egy éjszakai marsrutkára (magáncég által üzemeltetett kisbusz). Végre kicsit megnyílt ez a város, és vele én is. Jaj Tanja, de nagyon szeretlek!

Minden jókedvem ellenére kicsit hiányoltam az esti beszélgetést Koivunen úrral. Eddig minden este beszélgettünk.

Az este befejezetlensége miatt fájós lábakkal még mindig ébren vagyok. Holnap nehéz nap lesz.

Mari mezők 7. - muraltaš-kuštaltaš in da house

Lassan este 9, holnap 4:30-kor kelek, mert az alvás a gyengéknek való. Meg az értelmesen felöltözés is: a holnapi imádkozásra szoknyában illene mennem, de azt nyilván nem hoztam, úgyhogy az egyik kendőmet fogom lapszoknya módjára magamra applikálni. Amúgy eső lesz és vihar.

Tegnap este kicsit feszengve ültünk be a mari étterembe, ahol elvileg a kaja mellett koncert és diszkotyéka volt a program. Nasztya és Dima sem mozogtak otthonosabban a környezetben, mint mi, ráadásul kedvenc Alekszejünk valami haverját is elhozta, aki épp akkora marikedvelőként mutatta be önmagát, mint ő. (Ő amúgy a negyedik csoporttagunk, ijesztő, állítása szerint vannak mari gyökerei és ezért nagyon érdekli, a valóságban olyan nehezen tanul, hogy külön csoportot kellett neki létrehozni.) Szóval valahogy megoldottunk, hogy kapjunk kaját, ez esetemben egy indokolatlan véreshurkát és desszertként sült túrót jelentett, közben vizsgáltuk a többi vendéget. Faluban született, városba került középkorú és idősebb marik: esztrádzene szólt az anyanyelvükön, egy-egy vendég már két kezét feltartva ropta a marik elegáns táncát. Kisvártatva megjelent egy énekesnő, láthatóan a helyiek nagy kedvence, és beindította a partit.

Az este a továbbiakban valahogy így nézett ki: Nasztya unszolására én is a parketten landoltam, lassan-lassan megtanultam az alaplépéseket, és kezdtünk jól szórakozni, aztán az énekesnő külön nekem köszönetet mondott a színpadról, amiért eljöttem, és további sok sikert kívánt (felismert ugyanis a tévéből), aztán elkaptak a mari nők, táncolni kellett velük, random embereknek üdvözletüket küldték Morko járásba (oda megyünk holnap), aztán hirtelen megjelent egy üveg Elnet vodka az asztalunkon, meg egy újabb nő Koivunen úr körül ellipszispályán, aztán mindannyian a parketten, esetenként sűrűn vittuzva, hogy ez is a vodka miatt van, aztán záróra lett és elkezdtek minket kipucolni a helyről, de a nők népdalokat kezdtek énekelni velem, és fel akartak minket venni ismerősnek vkontaktén, aztán Nasztya és Dima sikeresen betömtek minket egy taxiba és hazateleportáltak, nem tudván, hogy nálunk otthon még van sör, és hajnali 2-ig bizony filozofálni fogunk a finnugor világról, az Elnet vodka által inspirálva. Pedig bizony ezt tettük.

 ~

Voltak dolgok, amiket jobban élveztem már életemben, mint a másnapi zötyögős buszutat Morko járásba, de azért az első szenvedések után ezt is eléggé élveztem. Nem tudom pontosan miért, az egész napot végigvigyorogtam. A kátyús utak közt kacskaringózva megjelentek végül a díszes ablakú faházak és a dobtetőkön zöldellő nyírfaligetek. Elkapott a szemem pár bekötött fejű nőt, aki éppen oda igyekezett áldozati ajándékokkal megrakva. Nagyon örültem, hogy végre vidéken vagyok.

Lidia tanárnő elhatározta, hogy itt bizony egész nap mariul fogunk beszélni, de mivel magunkkal hoztuk Alekszejt és a világ legidegesítőbb tolmácsát, akik egy szót sem értettek mariul és vadul csápoltak, hogy hol az istenben van az orosz nyelv, nyilván ez a próbálkozás megfeneklett. Rendkívül bosszantott az is, hogy amint odébboldalogtam ismerkedni és nézelődni, mindenki azonnal a nyomomba eredt, és mire egy szót kinyögtem volna, egyszerre 3 nyelven robbant szét a beszélgetés: mariul kezdtem, mariul válaszoltak, majd gyorsan oroszul is, mire a tolmács triggert kapott, kivette a kezemből a társalgást és azonnal különműsort csapott oroszul, majd mögöttünk szaladva a nyilvánvaló részeket angolul is elmondta, nehogy odébb tudjunk menni. Így azért rohadt nehéz a marit gyakorolni, ha az egyik társunk az oroszon kívül semmi más nyelven nem tud megmukkanni és állandóan faggatózik, a másiknak pedig fixa ideája mindent angolosítani.

Egy falusi iskola jubileumának ünnepségére csöppentünk be, ahol szintén tudatták az egybegyűltekkel, hogy jelen vagyunk. Eleinte tartózkodó kíváncsisággal vizsgálgattak minket, aztán a legbátrabb néni elénk ugrott egy adag házi süteménnyel, a következő pedig már röviditallal. A helyi fiatalok, 10-14 évesek facepalmolva nevetgéltek, majd megkérték, hogy fotózkodhassanak velünk. Ollé, irány az instagram! Értették a mari beszédet, bár nekünk inkább angolul válaszoltak. Már épp kezdték volna mariul is kinyitni a szájukat, amikor betámadott a tolmács nő, fél füllel meghallva az angol szavakat, és vérszemet kapva teljes testszélességgel rávetette magát a fiatalokra, engem odébbtuszkolva, hogy kifaggassa őket az angoltanulásukról. Voi vittu saatana perkele, sokszor utáltam már ezt a nőt, de annyira még sohasem, mint ekkor. 3 éve várok erre az alkalomra, végre fiatalokkal tudnék mariul beszélni, ami a legfontosabb lenne az egész hülye izében, amit csinálok az életemmel, erre idefurakodik ez a nő, aki nyilván elpusztul ha öt percig nem beszélhet angolul, és elrontja az egészet. Viszketett a tenyerem, gyorsan a felkaptam vele inkább egy kaporillatú melnát (mari palacsinta), és Koivunen úrhoz ballagtam, akivel épp egy helyi pasi saját finnországi élményeiről beszélgetett. Lassan az a rendszer alakult ki, hogy minden egyes kimondott mari mondatom után kaptam egy felesnyi házipálinkát, és épp elkezdődött a táncolás, amikor Lidia tanárnő takarodót fújt, úgyhogy sajnos mennünk kellett, mielőtt az asztal alatt kötöttünk volna ki. A fiataloknak megköszöntem a beszélgetést, és hazazötyögtünk, azóta gyógyulunk.

Hajnali fél 5-ig.

Megőrülök attól, hogy pont azok vágják tönkre az utunkat, akiknek elvileg segíteniük kéne.

De végre basszus végre: emberek!

Mari mezők 6. - a színfalak mögött

Fotózni kéne, gondoltam, miközben a sáros joskar-olai lakótelepen vágtam át a szürke téglával burkolt panelek között. Egyrészt mert Bradley úr megkért rá, másrészt hogy megkönnyítsem a saját dolgom, és ne mások képeire legyek szorulva, amikor beszámolót meg ppt-előadást kell tartanom a történtekből.

De ha megállok fotózni, rögtön mindenki tudni fogja, hogy turista vagyok. Vagy ügynök. Ha láthatatlanná válnék, bizony megörökíteném a panelek közt megbúvó sötétbarna vénséges faházakat, az üvegezett balkonról kikukucskáló vörös macskát, a hímzett terítőn a vázában a művirágot. A bútorlapból összetákolt járólapot a sárban, a haldokló másodpercszámlálót a gyalogátkelő felett.

Ehelyett megint hagyom, hogy a lábam vigyen, és beszívjam a hangulatot az esőillattal, ebben a sokat nem fotózott, turistáknak nem szánt városrészben. A fejemben сырок és a délutáni színházlátogatás járt.

Lelkes fiatal mari színészek zenével-tánccal, mi több, interaktív játékokkal mutatták be nekünk a marik látványosságait: áldozás a küszotóban, sorykjol ünnep, lagzi, jellegzetes piros-fehér ruhák, a könyökömön jönnek már ki ezek. Hát nem értitek? Én egy igazi áldozást szeretnék látni, egy igazi falut, melyben megtartják a sorykjolt, nem étteremben akarok enni komanmelnát, ellenben érdekel az elhagyott kolhoz, a fával fűtő anyóka, a kátyús úton hétvégente hazajárkáló fiatalok története. Nagyon drágák itt a színházban, hogy beöltöznek marinak, de én szívesebben beszélgetnék velük civilben. Nekem úgy is marik.

Miközben az idegenvezetőnk a színfalak mögé vezetett minket ékes oroszsággal, kénytelen voltam bevallani magamnak, hogy én is ezt csinálnám Budapesten a turistákkal. Elhajtanám őket a Szimplába vagy az Instantba, meg egy termálfürdőbe, bár én magama egyikbe sem szoktam járni, aztán közölném, hogy Budapest látványosságai a Parlament meg a Bazilika meg a Várnegyed. Mindhárom hely számomra totálisan indifferens (kivéve persze ha tüntetni kell). Nemrég egy izraeli turista megkérdezte tőlem, hogy no jó, de hol találkozik igazi magyarokkal. Nem tudtam mit válaszolni. Küldjem ki a külvárosi kiskocsmába? Kollégiumi buliba? Helyi underground koncertre? Amúgy meg ezek is hol és mikor vannak?

Pedig valószínűleg erre vágyott volna. Nekem is azok a legszebb emlékeim, amikor vegyülök a helyiekkel. De egy ilyet összehozni egy turistának annyival nehezebb, hiszen én sem fogom kézen a külföldieket és vezetem be az életembe, és nyilván ők sem teszik ezt velem. Nagyon azt akarják, hogy jól érezzem magam, de hát a külföldinek ösztönösen a turistalátványosságot adják. Ott vannak szép épületeink, ni, nézd.

Miután a színházmúzeumban végeztünk és az orosz turisták elsétáltak, a vezetőnk továbbvitt minket a beljebb lévő szobákba. Meglepett örömmel marira váltott, mikor megtudta, hogy azt jobban értem, és sem Koivunen úr, sem Murakami nem volt hajlandó visszakérni az orosz nyelvet, hiába alig értettek ezután valamit. Vezetőnk belelkesedett, sőt, kicsit még a nyelvjárását is kihallottam, bevitt minket a díszletkészítő műhelybe is, meg a jelmezraktárba. Feltett pár kérdést nekem, láthatóan örült a létezésemnek, bár én rendszeresen megbotlottam a képzőkben és ragokban.

Megfáztam és nyamvadt vagyok, de most, hogy végre kisütött a nap, és van egy kis idő pihenni, már nem olyan vészes a helyzet. A nyelvtudásom nagyot fejlődött már ez a hét alatt, és bár a marik nem ölelnek azonnal a keblükre, mint az udmurtok, azért meg tudnak hatódni egy-egy lelkes külfölditől.

Mari mezők 5. - Ha még egyszer...

...arra ébredek, hogy szakad az eső, miután egész nap és egész éjjel szakadt...

...megkérdezik a kísérőim, hogy hogy aludtam, majd némaságba burkolóznak a nap hátralevő részére...

...a másik csoport oktatója mariul mond valamit nekem (egy gyógypedagógus tagolásával), majd gyorsan oroszul is elismétli, hogy megértsem...

...az angol fordítónk random tárgyakra bökdös és kikérdez minket, hogy tudjuk-e az angol nevét...

...elmagyarázzák nekem, micsoda a komanmelna...

...orosz terminológiával próbálják megértetni velem a nyelvtant, mert hát nyilván tudom, mi az a сложноподчиненный предложение...

...a tanárom panaszkodik, hogy inkább a gyerekeivel lenne otthon...

...vásári látványosságként cibálnak ide-oda, mikrofont dugdosnak az orrom alá és még ahhoz sem veszik a fáradságot, hogy kérdezzenek valamit, csak közlik, hogy mondjak valamit mariul...

...lefagy a 4G-sként vásárolt internet...

...hulla fáradtan hazaérve még a portás is nekiáll oroszul tanítgatni, és addig nem adja oda a kulcsot, amíg el nem ismételtem az újonnan tanult szót...

...ennek a kollégiumnak a négy falát kell bámulnom egész este, míg a japán az ipodjába temetkezik, Koivunen úr meg mártírarccal néz a semmibe...

...én esküszöm belefojtom magam az első óriáspocsolyába odakint.

Valószínűleg ez a sors vár rám.

Mari mezők 4. - a kérdés, melyet időnként felteszünk magunknak

Koivunen úrral vacsit készítettünk. Ez azt jelentette, hogy az akciós kolbászt én egy felfordított fazék fenekén szeleteltem a bicskámmal, míg ő egy salátás tálba szedegette a felszeletelt darabokat. Mert ebben a kollégiumban amúgy nincs tányér, se vágódeszka, se kés. De ahogy Koivunen úr kiemelte a kolta számi feliratos pólójában, miközben a vót nyári kurzusról szerzett szatyrából előkapott egy sört, bunkók sincsenek.

Mi a francot csinálok én itt az életemmel? - bukott ki belőlem a kérdés az ablakpárkányon ülve (székek sincsenek amúgy). Egész nap mariul susogtam a tanáromnak a csak belőlem álló haladó csoportban, a marizás folytatódott a tanáriban, magamba döntöttem vagy 5 kávét, aztán egy stilizált mari népviseleteket gyártó manufaktúrában ránk próbáltak tukmálni kb. mindent (aztán egy mari ruhába végül tényleg beleszerettem), majd mehettünk vissza ebbe a halálszagú kollégiumba, izé, pihenni, eltűnni a láthatárról, rántottát sütni az üres konyhában. Ez volt a mai nap.

Koivunen úr szúrós mosolyt eresztett felém. Hát, mit csinálsz az életeddel? Lehetnék most valahol fényévekre ezektől. Lehetnék otthon a kényelmes otthonomban és mehetnék 9-re dolgozni valahova. Akkor nekem nem mondana semmit kurzustársam sevettijärvis pólója, nem mutogatta volna a japán pasi, hogy beszkennelt egy fél tatár szótárt, és nem olvasgattunk volna egymásnak sztálinos vicceket észtül (persze aztán angolul is, hogy értsük).

Menőn hangznak ezek leírva, de adott helyzetben az embernek emlékeztetnie kell magát, hogy most éppen menő helyzetben van.

A kihalt kollégiumban, a magányos sörével és holnapi nescaféjával, meg a reggelig megtanulandó 50 mari szavával együtt.

Miközben hoztam még egy sört, Koivunen urat a folyosói kanapén találtam a laptopja fényében, ugyanis a japán túl hangosan horkolt a szobájukban.

Elämä on heviä.

Mari mezők 3. - bábelhalak

Az első teljes nap a Vörös Városban. Koivunen úrral lélekben felkészültünk rá: ide-oda mászkálás, adminisztrációs zsonglőrködés, százezer fénymásolat, mindenkinek bemutatkozás, fontos emberekkel kezet rázogatás, a kísérők utáni vágtatás szűk folyosókon, és persze sok-sok perc várakozás. Kiegészültünk egy hedonista japán pasival (mindannyiunk maradékát megette, pedig háromfogásos ebédet kapunk bónusz túrós batyuval!!!) és egy rém ijesztő moszkvaival, és valóban így telt a délelőtt. A hosszú ücsörgések alatt kínomban Nasztyát az esküvői képeimmel szórakoztattam.

- Bogáta, da? - csapott le rám egy nő azonnal, amint megérkeztem a nyitóünnepségre, és a kezéből kimeredező mikrofonból azonnal tudtam, mi következik. Mire kettőt pislogtam, már egy kamera rögzítette teljes zavaromat, ahogy épp minden önbizalmam elszáll, mert a nőnek már az első kérdését sem értettem. Harmadszorra azonban végre sikerült elkapnom, mit kérdez, és a továbbiakban relatíve simán lefolytattuk az első mari interjúmat.

A nyitóünnepség jó hangulatban zajlott, a kötelező rektori szónoklattal, az egyetemet bemutató kisfilmmel, éneklő performansszal, pipa, pipa, pipa. Aztán felállítottak vigyorogva, hogy akkor ha esetleg mondanék pár szép üdvözlő szót mariul. Szédelegve felálltam, levágtam egy kis standupot, és magamban százszorosan áldottam Tanját, hogy előre felkészített ezekre a helyzetekre. Nem is sikerült rosszul, és miután mindenki elmondta a mondandóját, zárásként, mint valami Miatyánkot, berakták a Jüržö Jüres karaoke verzióját, mi meg közösen elénekeltük. Oj, molan tyj joltaš, ot ončal ümbakem?

Jártunk egy kört a belvárosban végül, a kissé kihalt Brugge-kópia folyóparton, a csipkézett homlokzatú paloták közt, a templomból kiszabadult apostolok tombolását bámultuk. Róttuk a kövezetet és igyekeztünk nem halálosan unalmasak lenni mari kísérőink számára, bár valószínűleg azok voltunk. Megbotránkoztattuk őket azzal a szándékunkkal, hogy be akarunk ülni valahova egy sörre.

Végül, ahogy nézem, nem kerültem bele a mari nyári egyetemről szóló esti hírekbe.

Még mindig tetszik ez a város, de elkezdtem iszonyatosan vágyni vissza Udmurtiába.

Mari mezők 2. - jüržö jüres

Vü Bogata, da? - kérdezte egy csinos középkorú mari hölgy, Lidia tanárnő, mikor megjelentem a vonat lépcsőjén. Da! Egy mosolygós mari lánnyal várt, illetve Koivunen úrral várt, aki szintén a vonatról szabadult le. Gyorsan tisztáztuk a nyelvi viszonyokat, néhányszor beleakadt a nyelvem a mari magánhangzókba, aztán elutaztunk a kollégiumba. Joskar-Olában vagyok, tényleg, wow.

Izsevszkben nagy szó volt, hogy az új kollégiumban lakhattunk, ami eredetileg csak az olajmérnök-tanoncoknak volt fenntartva, így Joskar-Olában fel voltam készülve mindenre - arra pont nem, hogy az izsevszkinél is újabb épületben leszünk elszállásolva, ahol sem Lidia tanárnő, sem a diákok nem jártak még. Egy egész szint lett a miénk Koivunen úrral, külön kéthálószobás lakrészekkel, és még meleg víz is volt. Mindenhol a még feltakarítatlan festékpor és cementtörmelék látszódott, érződött. Hagytak minket pihenni egy kicsit.

A kőkemény, kissé büdös ágy azonnal magába szippantott, sokadszorra belealudtam Katja Kettu Éjlepkéjébe, melyet Tanjáról kaptam ajéndékba, és melyben igen prominens szerepet játszanak a marik és mari hitvilág. Rohadtul nem ezt kéne olvasnom, mondtam magamnak százszor az út előtt és alatt, mert a könyv borzalmas, kínozza az olvasóját, és mindent csinál, csak kedvet nem Mariföldhöz. Mindenhol kosz, szenvedés, reménytelenség, barátságtalan emberek, az észt út előt kisebb depresszióba estem tőle. Valahogy a délután során legyűrtem az utolsó oldalakat.

Nasztya és Dima. Ők a nekünk kirendelt kísérők. Marik, mari tanárnak készülnek, egymás közt mariul beszélnek, és ha direkt hozzám szólnak, még értem is, mit. Azonnal egy mari kajáldába vittek a gyomrunk állapotától függetlenül, bekapcsoltatták a személyzettel a Jüržö jüres (=esik az eső, mari népdal) diszkósított verzióját, és belénk kanalaztak egy adag podkogolo-t, amit mellesleg, baszki, jól tettek, mert ISTENI finom volt. Ezért még vissza fogok jönni, akkor is, ha a pincérnő orosz volt, ellentétben a közeli utcai árusokkal, akik kertjeik zöldhagymáit és kaprát árulták a járókelőknek. El akarunk menni megnézni a híres belvárost, de mit adott az Isten, leszakadt az ég, sehogy sem akart elállni, így 1-2 óra szenvedés és újbóli SIM-vásárlás után (mert persze Moszkvában átvertek) hazataxiztunk. Jüržö fuckin' jüres.

Joskar-Ola, a a mari Vörös Város, a volga-vidéki Disneyland! A város, melyet egyébként rémes (és nemrég bebörtönzött) elnöke épített újjá vörös és fehét téglából a Kreml és a belga hanzavárosok keresztezésével, ezzel egyszerre vonzó és groteszk külsőt adva a centrumnak. Mennyit hallottam, milyen zavarbaejtő hely ez, mely mari kultúrát nyomokban sem tartalmaz.

De ahogy az óriáskerékről letekintettem a csipkézett homlokzatokra és belvárosi nyírligetekre, nem éreztem a beharangozott groteszkséget. Kisgyermeket családokat láttam és turistákat, és eszembe jutott, hogy Udmurtiában többen elragadtatással beszéltek Joskar-Oláról, mint szépséges és élhető városról.

A boltok és éttermek közt fel-felbukkannak mari feliratok. A kísérőink egy percig sem zavartatják magukat, bárhol simán megszólalnak mariul. Az utak kátyúsak, de a város emberléptékű és parkosított, baszki, még a lányok sincsenek úgy kifestve-kikenve, mint azt vártam volna. Nem érzem azt a nyomasztó légkört, amit vártam.

Koivunen úrral begyűjtöttünk pár sört és egy csomag gyorsfagyasztott pelmenyit, átsuhantunk az anyáskodó portás őrző tekintetén, és Lidia tanárnőtől kapott kölcsönfazekak egyikében ripsz-ropsz vacsorát főztünk. Majdnem biztos vagyok benne, hogy ez volt az első alkalom, hogy bárki is használta ezt a konyhát: még sót és olajat is nekünk kellett vennünk. Kopottas finnséggel és a Baltika sörökkel próbáltam áttörni Koivunen úr tipikus finn tartózkodásán, és kisvártatva lelkesen cseréltük az eszmét a közös emberekről és sugri-mugri élményekről. Nem lesz itt olyan nagy baj, éljen a zöld könyv PDF-változta!

Holnap 8-kor indul a hivatalos megnyitó. Remélem az ágy nemsokára újra beszippant. Most hirtelen kicsit szorítja a gyomrom a tény, hogy egy tök kihalt nyolcemeletes épületben lakunk Koivunennel ketten, de remélem az ágy úgy magába szippant, ahogy délelőtt tette.

Joskar-Olában vagyok. Poro er.

Mari mezők 1.

Zötty-zötty, zötyörög velem a vonat. Szokásos helyemen fekszem a placckarton, és igazából egyszer már majdnem elaludtam, csak a kalauzka felriasztott a jegyellenőrzéssel. Körülöttem orosz és mari arcok. 14 óra múlva Joskar-Olában leszek tényleg. Útitársam két kicsi lány, de olyan fáradt vagyok, hogy nem zavar a zajongásuk. Éjjel nem aludtam, a repülőn kb. egy órát. Nehéz volt elengedni Csabát a sötét esős hajnalban, a wizzaires járatok tömegére várakozó emberfolyamhoz méla undorral csatlakoztam.

Eddig minden rendben, a tavalyihoz képest jóval nagyobb rutinnal veszem az útlevél- és poggyászellenőrzés, a moszkvai metró, a csomagmegőrző, a fővárosi őrületes tömeg és rohanás adta kihívásokat. Petra az oldalamon igyekezett tartani a lépést, ő Izsekvszbe készül az udmurtokhoz, de addig egy kis segítséggel volt alkalma megcsodálni a Vörös Teret. A Tér még mindig ugyanolyan, mint tavaly, mint négy éve, könnyedén elbírja magán a több tízezres turistatömeget, mely túlnyomó része oroszokból és kínaiakból áll. Hömpölyög a sor a Kreml és a Lenin-mauzóleum előtt, fiatal lányok mogorván utasítgatják barátnőiket a tökéletes instafotóhoz a Vaszilij Blazsennij székesegyházzal, menyasszonyok és vőlegények szegik meg a „fűre lépni tilos” szabályt egy jól sikerült fénykép kedvéért. A GUM áruház még mindig kínosan tökéletes a luxusmárkáival, a metró lengőajtaja még mindig pofán csap. Mire az I. Sándor-park másik végére értem, a lábfájástól lendületből elterültem a füvön, ami valószínűleg nagyon szexin sikerült, mert máris ott termett két orosz srác, akik messziről nevettek ránk, majd odajöttek dumcsizni velünk. Szánalmas orosztudásom maradékát is letagadva adtam tudtukra, hogy nem kívánok oroszul flörtölni velük, így csalódottan elballagtak. Mi pedig fájós lábbal vonszoltuk vissza magunkat a Kazanyszkij pályaudvarra, ahol Petra felkedezte a ϲырок-ot, én pedig az évtized ötletét, a csapolt sört a KFC-ben. Ez mindenen segített egy kicsit.

Szóval most zötty-zötty. Nem gondolom túl az elkövetkező napokat, nem is nagyon van mit. A jelenben tartom magam, minden majd történik úgy, ahogy kell neki. Akkor is, ha az nem mindig lesz tökéletes.