Sinderella a másik oldalára fordult mellettem. Gloria is a közelben van, összegömbölyödve alszik az egyik cicabútoron. Én ha nem is összegömbölyödve, de szintén pihenek az ágyon. A szomszéddal egész jó kezd lenni a kapcsolatom, lepasszoltam neki a maradék szárazkolbászokat, amiket a hűtőből bányásztam ki, én ugyanis kezdek szinte teljesen leszokni a húsról.
Az idő szép, és én kifejezetten jól érzem magam.
Nem tudom, pontosan mi történik, és hogy meddig tart (lehet, hogy az augusztusi jó idő és relatíve nyugis időszak teszi?), de egyre jobb minden. Minden nap jó, minden nap egy ünnep.
A sok self-help és inspiráció kezd lassan összeállni egy életfilozófiává, amit képes vagyok gyakorlatba ültetni. Ha elkap egy rossz gondolat, fel kell állni és mást csinálni. Este nem érdemes sokat töprengeni. A doromboló macska csökkenti a stresszt. A mindennapi, szenozoros élmények (ízek, színek, textúrák, illatok) csak arra várnak, hogy teljesen átéljem őket. Átadhatom magam a mozgásnak, a víznek, a napfénynek, a szundításnak a puha cicáim mellett, meditálhatok babfejtés vagy ruhafoltozás közben, elégedetté tesz az elvégzett munka.
Gyöngyi itt volt három napot és sokat beszélgettünk arról, milyen jó elveszteni dolgokat ahhoz, hogy visszataláljunk önmagunkhoz. Én az elvesztés-részen túl vagyok, úgyhogy most lehetek akár nyugodt is.
Megengedőbb magammal.
Nem mérges magamra, vagy nem szégyellni magam folyamatosan. Gyakran az az érzésem, hogy az emberek túlnyomó többsége állandóan szégyelli magát valamiért.
Persze folyton van munka, tanítás, zenekar, egyesület, írás, per a lakás miatt, házimunka (most pl. az istentelen mennyiségű cukkini és paradicsom valamilyen jellegű felhasználása), nem beszélve arról, hogy továbbra is sikítófrászt kapok mind az ukrán háborútól mind a globális felmelegedéstől... de ha valahol képes vagyok lenyugodni, az itt, Tartuban.
Nincs itt kávézókba menekülés, emberi kapcsolatok, hívogató belváros, kezelhetetlenül nagy lakás.
Mióta Kijevben vagyok, lefordítottam három és fél verset észtből/angolból, szereztem egy finntanári állást, befejeztem és majdnem-befejeztem két COPIUS-diasort (és tetszett a kollégáknak!), elkezdtem egy tanulmányt írni, megtanultam egy dalt gitáron(!), és glosszáztam egy adag keleti mari hangfelvételt. Sajnos nem túl sok percet. És persze szakirodalom, és persze hegedű, és persze általános világmegváltás Liljával.
Folyton érzem az ujjbegyeimet a bal kezemen a sok játéktól. Néha bele tudok nézni a tükörbe, néha nem.
Esténként néha felugranak a csetablakok.
Minden pozitív visszajelzés olyan, mint valami gyógyító kenőcs vagy szérum. Mielőtt megint elkap a szorongás.
Lilja száműzte az életéből az alkoholt, az ételek többségét, a napi kávéadagja nagy részét és néhány kevéssé jó fej embert.
Én száműztem önmagamat a Dnyeper partjára, hogy egy szovjet panelház 9. emeletéről jobban rálássak az életemre. És esetleg magam is szelektáljak - mi kell, mi nem.
Kéretik és adatik: ez volt a vasárnapi angol nyelvű neoprotestáns istentisztelet igehirdetésének üzenete. Ha bajban vagy és őszintén kéred, a Jóistennek vannak ötletei, hogyan segítsen rajtad egy pöttyet.
Ha megérdemled, tettem volna hozzá ösztönösen, de igazából még az sem kell hozzá.
...minimum, és én nem tudok aludni a melegtől. Meg a zajtól, meg a magánytól.
Csaba megpattant MTT táborba Budapest jobbik felével együtt, és én kicsit irigykedve nézem, ami átszivárog a közösségi médián. Kicsit hiányzik az MTT tábori hangulat, meg maguk az emberek is. Magamra maradtam tehát Budapesten a saját kis démonfarmommal, amik most újra éledezni kezdtek a sötét sarkokban. A lustaság, a félelem, a halogatás...
Madeira elszállt szinte észrevétlenül, néhány szép emlékkel és relatív gondtalansággal, meredek hegyoldalakkal és kanyargós utakkal, melyeknek mindig sör volt a végén. Itthon a család várt a lakásunkban, mint egy idegen megszállás, bár borzasztóan jó volt újra látni őket, először az esküvőm óta. Hasonló öröm volt újra végigtekerni a tavaszi munkahelyemre vezető utat, és röhögve-beszólogatva ebédelni egyet a régi csapattal, majd Szonjával megint túltolni a Kamarázást. Ma vidáman futni egy kört a Margitszigeten. Helló otthon.
Lassan-lassan azért, lépésenként, haladok is az életemmel. Még akkor is, ha a hőség elveszi a kedvem mindentől.
Valamikor februárban kezdtem el írni ezt a bejegyzést, melyben összefoglalom az említésre méltó életéveimet a mai napig. Fogadjátok szeretettel, így lettem én én.
2005
Ó, az elveszett, háborgó lelkű kamasz. Ebben az évben kezdődött kb. minden. Ebben az évben végre befejeztem a gyűlölt általános iskolát, fedeztem fel a Nightwish-t (meg úgy a metált egyáltalán), és eddig sosem gondoltam volna, hogy bármi is ilyen szinten magával ragadhat. Ekkor vitt el édesapám egy társas utazással a skót felföldre, és persze kezdtem el a gimnáziumot. Ekkoriban éppen nem voltak barátaim. Visszagondolva egy tiszta lap voltam, tele felnőttes(nek hitt) érzelmekkel, hihetetlen valahova-tartozási vággyal, miközben pedig olyan stabilan hittem benne, hogy én egy egyedi kis hópelyhecske vagyok, és az önmegismerés legtökéletesebb módja a magány. Filozofikus gondolataim vezérfonalai Nightwish-dalszövegek voltak, és a skót glenek völgyeiben úgy éreztem, végleg elvesztem a kapcsolatot a világ összes többi emberével. Gitározni kezdtem, kifejeztem anyukámnk a finnül tanulási vágyamat, és az interneten próbáltam ismerkedni hasonló lelki világú emberekkel. Ebből több, később nagyon fontos kapcsolat lett, de az új gimnáziumi osztályom is nagy hatással volt rám. Máig szerencsésnek érzem magam, hogy olyan osztályom volt, amilyen, nem volt nagy "menők és lúzerek" hierarchia, de 9.-ben még mindenki tényleg szupernyitott és szuperalkalmazkodó volt.
2005-re visszatekintve minden olyan regényesnek tűnik. Ó, amikor először mentünk fel Normafára a KvízPartosokkal! Ó, amikor először húztam fel Nightwish-pólót! Ó, amikor először próbáltam meg headbangelni egy gimis koncerten, és próbáltam úgy tenni, mintha már századszorra csinálnám! Mekkora csodának tűnt minden egyes ember, akivel beszélgetni kezdtem! Milyen nagy lázadás volt a körmeimet feketére festeni még általánosban, mindenki hogy meglepődött...! :) 2005 nekem egy ilyen nosztalgikus sóhaj, melyre szinte rá sem merek gondolni, mert azonnal elragad a vonat Feeladelphiába.
2006
Ez egy kicsit ilyen zárójel-év volt. Ha valami rányomta a bélyegét 16 éves koromra, az az első párkapcsolatom. Az internet hozta nekem, és persze engem nagyon izgatott, különösen az a tény, hogy milyen egy párkapcsolat. Édesanyámnak különösen nehéz időszak volt ezt, halálosan féltett engem... hát nem is tudom, mitől, de valahogy anya hozzáállására élénkebben emlékszem, mint magára a párkapcsolatra. Azt hiszem, úgy gondolta, hogy Kari valami pszichopata, aki ki fog csinálni engem. Ehelyett inkább anya csinált ki, de a 8 év korkülönbség és a krónikus szeretethiányom valóban megtette a hatását, az új kapcsolat teljesen beszippantott, de az új tapasztalatokhoz nem tartozott számottevő lelki érés. Az egész úgy lógott a semmiben: egymáson kívül nem volt közös kapcsolódási pontunk, nem voltak közös barátaink vagy érdeklődésünk. Mikor Kari Pécsre költözött, ez még erősebben kitűnt, és az internetből a pécsi, valós világomba pottyant barát valahogy már nem tűnt annyira vonzónak. De mégis, egy 24 éves férfi volt, nem lehetett úgy kezelni, mint egy tini fellángolást, úgyhogy szerintem nagyobb sebet hagyott benne, amekkorát bennem... ez a furcsa egyenetlenség az egész történetben jelen volt.
2006-ban egyébként folytattam a gimis, kis eminens tanulói életemet. Tanult nyelveim száma 5-re emelkedett az orosszal, ez alaposan lefoglalt (főleg a finn), a stílusom finomodott, nőiesedett, én magam is. Erre az évre nem gondolok olyan szívesen vissza, mert fejlődés szempontjából vakvágánynak bizonyult, ellenben sok félelem, veszekedés és trauma volt benne, amelyek egy része máig feldolgozatlan maradt.
2007
Tavasszal újra kiutaztam Angliába, és a barnstaple-i két hét alatt összevesztem az egyetlen igazi gimis barátnőmmel, Dalmával is. A Karival való szakításom után megint a nullkockán találtam magam, de mit számított nekem ez, amikor egy közös barát révén bekerültem a Burning Symphony nevű szimfonikus metálzenekarba hegedűsként! Ezek azok az emberek voltak, akikről eddig meggyőződéssel hittem, hogy sosem leszek elég jó hozzájuk... de pillanatok alatt beilleszkedtem közéjük! Szép fekete ruhákban járó, rocker-metálos, érdekes, és a korosztályomnál sokkal érettebb emberek közt találtam magam, akikkel koncerteken, próbatermi sörözéseken, tábortüzes erdei bulikon kötöttem ki, és el sem tudtam képzelni, hogy az élet ennyire király lehet. Ott voltunk a Nightquest indulásánál, és a 2007-es Alhana tábor az egyik legcsodálatosabb emlékem azóta is. Az új párkapcsolatom Rovácskával is szerves része volt ennek a közösségi élménynek: vele együtt mászkáltunk ide-oda, hívtunk másokat, vagy csatlakoztunk be valahova, és el sem tudtam akkoriban képzelni, hogy bármi mást akarjak a világtól, vagy bárhol máshol szívesebben lennék. Mit nekem az osztályom, tanulás, gondok, ha ehhez a társasághoz tartozhatok?...
Fájón nem vettem észre, mennyire gyerek maradtam ez az idő alatt is annak ellenére, hogy elvileg érettebb voltam a koromnál. Azt is csúnyán mellélőttem, milyen következményei lehetnek a tetteimnek, mint azt 2008 később kimutatta. Gyakran mondom, hogy én már gimi alatt is az egyetemisták életét éltem, de ennek az ilyen szintű élvezetéhez gyermeki rajongás és kamaszos felelőtlenség társult, amiből persze semmit sem érzékeltem.
2008
Míg az év első felére a 2007-ben leírtak voltak igazak, egyre egyértelműbb lett, hogy a 2005-ben megismert és azóta nagy becsben tartott Cinegével mi lassan egy pár leszünk, és ez felborítja az eddigi egyensúlyt. A 18. szülinapomat még hatalmas bulival ünnepeltük együtt, de valahogy éreztem, hogy itt a vég. A zenekaromat ekkorra már Rovácska bánatában feloszlatta, és többet valahogy sosem állt helyre, ami eltört. Én minden energiámat az új párkapcsolatomra koncentráltam, és az még több és több energiámat igényelte, és hiába lett új zenekarom, hiába turnéztuk végig az országot a Dalriadával (mármint nem én, hanem Cinegéék), hiába volt elvileg minden ugyanaz, az emberek már nem jöttek össze úgy, a kapcsolatok kiüresedtek, az eddig pörgő-forgó világnak mintha csak a váza maradt volna meg, a tartalom már csak erőlködésnek tűnt.
Érdekes módon ekkoriban szakadozott kicsit szét az osztályomban is az alter-hipszter társaság is, és én tudatosan próbáltam megragadni az alkalmat, hogy bekerüljek közéjük. Ez nagy meglepetésemre sikerült is: bár közeledtek az érettségik, meg az egész gimisség vége, én ekkor végre igazán integrálódtam az osztályomba, Dalmával is kibékültem, és néhány kirándulás és program során nagyon kellemes perceket köszönhettem az eddig elhanyagolt, kissé le is nézett osztálytársaimnak. Valahogy én voltam az a csaj, aki már többet látott és tapasztalt a felnőtt világból, mint a többiek, és ez elég volt ahhoz, hogy érdekes legyek nekik.
Szóval 2008 volt az az év, amikor nagyon boldognak kellett volna lennem, de nem voltam az. A párkapcsolatom szó szerint felemésztett, de nem bírtam elképzelni mást az életemben, így szinte önkéntelenül az időre bíztem: vártam a gimi végét és az egyetem kezdetét, mert akkor úgyis minden megváltozik.
2009
Érettségik, felköltözés Budapestre és indulás az egyetemen. Az ELTE magyar szakot valamikor 15 éves koromban (ofkorsz) felírtam magamnak egy jegyzetlapra, mint elérendő célt... valahogy mindig is tudtam, hogy ide kerülök. Gondoltam, jessz, végre egyetem, biztos olyan lesz, mint amit Pécsett láttam... aha, hát semmi sem volt olyan, mint amilyennek elképzeltem. Azt hittem, a rocker szubkultúra ad valami támpontot, hát nem adott, ellenben minden és mindenki olyan rohadt idegen volt. A szobatársam személyében egy jó erős egyéniséget kaptam, akivel eleinte azért volt mit közös nevezőre hozni, (bár később százszorosan megtérült), a szaktársaim inkább zavarba ejtőek voltak, mint szimpik. Kivéve Selmeczi Szonját, akiről elég hamar önkényesen eldöntöttem, hogy a legjobb barátnőm lesz, és 1-2 találkozásba telt, hogy az is legyen. Vele azóta is kb. mindent együtt csinálok, vagy tud róla, vagy köze van hozzá. :) Sörözések, kollégiumi bulik, beilleszkedési próbálkozások voltak ennek az időszaknak a jellemzői, belül üresnek éreztem magam, de nem tudtam, mi mást tehetnék. Mindenkit jobbnak láttam magamnál. A párkapcsolatom szenvedősen, nyúlósan, sírósan véget ért, de még hosszú-hosszú ideig vérzett a helye, és nagyon nehezen álltam talpra belőle.
2009 egy rég várt, de hirtelen és kissé traumatikus váltás volt életemben. A sok impulzus jókor jött, de az egyetemi élet kezdete erős csapárt mért sok, élettel kapcsolatos illúziómra. Sok kapcsolat és hobbi, amit itt kezdtem el, később fontos szerepet kapott az életemben, de ezeket akkor még nem láttam, csak próbáltam kidugni az első kis hajszálgyökereimet ebben az új környezetben.
2010
Áááhháááh, sötétség és megvilágosodás. 2010 eleje tényleg nagyon sötét volt. Borzasztóan megviselt a szakítás, az egyetem minden volt csak jó nem, a kezdeti lendület kifogyott, maradt a nagy semmi, az új barátaim pedig még nem tudtak igazán átsegíteni egy ekkora krízisen. Egy riadt, irigy, bizonytalan, manipuláló kis valaki voltam ekkoriban, nulla fogalommal arról, merre tovább. Bulikra, internetes megkeresésekre, kocsmai összejövetelekre, random véletlenekre bíztam magam, és reméltem, hogy egyszer majd csak lesz valami értelme az életnek.
Érdekes módon megtaláltak a jó dolgok. Megtalált egy új zenekar, és megtalált az MTT a Tolkienkurzus keretében. El sem tudom mondani, hogy ittam magamba Ankalimon előadásait, melyekben végre értelmet, célt, szépséget, mondanivalót mutattak egy ilyen zavaros időben. Fast forward, és Tolkien táborban kötöttem ki, mely olyan volt, mint valami mantrás elvonulás: 7 napig szenvedtem, aztán varázsütésre király lett, és új emberként tértem haza. Az MTT új távlatokat nyitott meg ismerkedés terén, és én lassan, félve, nekiláttam belefolyni ebbe az új világba.
Életem egyik legszebb időszaka 2010 végéhez kötődik. Nem is azért, mert annyira sorsdöntő események történetek volna velem, vagy minden annyira klappolt volna - hanem mert én éreztem a levegőben, hogy szeretnek, és a világ még egyáltalán nem végzett velem. Mint mikor a zenekarom tagjai tudták, hogy egész éjszaka tanulni fogok, mire összebeszéltek, és hajnali fél3-kor beállítottak a kolimba mazsolaborral és rágcsálnivalóval: amikor sötétnek tűnt minden, jöttek random emberek és megjavították. 2011-et egy új párkapcsolattal, és hálás optimizmussal fogadtam.
2011
Magánélet. Igen, magánélet, drámák, barátkozások, és további MTT-s események éve volt ez. Most már voltak baráti társaságaim (a zenekarom, a kolesz, a magyar szakos barátnőim, az MTT), és a velük töltött idő nagyjából kitöltötte a napjaimat. Újra elmentem táborba, és alaposan kitomboltam magam, robbantottunk a vándor komédiás renddel meg a Rumadai-jal. A párkapcsolatom ZM úrral csúnyán elhasalt, de legalább jó sokat tanultam belőle, illetve remekül elmelodrámázgattam azon a problémán, hogy mit kezdjek az eltűnni nem akaró Sebestyén Csabával. Végül bevállaltam, ami egyszerre tűnt nagyon jó és nagyon rossz ötletnek. :) A randomság és az indokolatlanság továbbra is jellemezték az életemet, és ezt szerettem, erre rá is játszottam, de már nem a kétségbeesés mozgatta őket, hanem a dolce vita.
Ekkor kezdtem a felnőttség és a felnőttés gondolkodás első jeleit produkálni. Újra felfedeztem Istent, ebben a rengeteg beszélgetés Ankalimonnal sokat segített. Sőt, ezek a beszélgetések megkerülhetetlenül befolyásolták ezt az időszakot, és a mai napig gyakran gondolok vissza az akkor elhangzottakra, ha iránymutatásra van szükségem.
2011 egy kicsit hiú év volt. Nem volt igazán komoly dolgom vagy kötelességem, ellenben az MTT-ben én voltam az egyik "izgi új ember", nem voltam híján az eseményeknek, és igyekeztem kiélvezni mindent.
2012
Hát... az év, amire egy kis bűnbánattal gondolok vissza. Az év, amikor tulajdonképpen minden rendben volt. A magyar BA-t egy nagy hajrával elvégeztem, felvettek alkalmazott nyelvészet MA-ra, Csabával másodszor is nekifutottunk a kapcsolatunknak, és semmi okom nem volt a panaszra... csupán... láttam magam előtt azt, milyen lesz az életem. Egy csinos átlagos MTT-s menyecske, valami bölcsészdologgal, amit tanul, majd aztán anya lesz, járkálhatok a kis párommal Pécsre életem végéig, és ehetek rántott húst a családi összejöveteleken. A barátnőim közül még senki nem tartott a megállapodás ilyen szintjén, és én sem éreztem magam késznek rá.
Ráadásul az alkalmazott nyelvészet mesterszakról is hamar kiderült, hogy távolról sem nekem való, és jó előre rettegéssel gondoltam arra, hogy 2014-ben egy nagy kerek nullával a zsebemben fogok kiszabadulni a munkaerőpiacra, túlképzetten, sok szerencsét.
Történt még néhány fontos esemény 2012-ben, mint például a felemás toszkánai út Gyöngyi húgommal, illetve szeretett-imádott Mamikám halála, mely pont olyan volt, mintha az élet ragadna egy dorongot és izomból pofán verne vele. Váratlan volt, és hihetetlenül fájt. Az első komoly gyászélményem, a maga rettenetességében. Bemutatkozott nekem a halál, és azóta semmi sem ugyanolyan.
2012 végén újra szakítottam Csabával, és újra a nullkockán találtam magam. Se perspektíva, se párkapcsolat, sem elképzelés arról, hogy hogyan tovább... egy esős decemberi éjszakán kitöltöttem egy jelentkezési lapot amerikai nyári munkára, és a "minden mindegy" hozzáállással vártam 2013-at.
2013
És ekkor minden megváltozott. Valamikor az év elején néhány esemény egyértelműen megmutatta, hogy nem a jó irányba haladok: diplomás vagyok mégsincs fogalmam a jövőmről, van 4 exem, de csak távolabb állok a boldogásgtól, mint valaha. És mintha a semmiből ereszkedett volna le a lehetőség Komiföldre utazni a Finnugor Tanszékkel, és ehhez járulékosan a megismerkedés Gergővel. A sorsszerűség szinte tapintható volt az események folyásában, ahogyan a magamra találás lehetőségét felfedeztem a finnugrisztikában, azonban mind a konkrét szakváltás (viszlát alknyelv!) mind a perspektívaváltás kapcsolatok terén főként Gergő érdeme. A rengeteg beszélgetés során hirtelen újra színeket és lendületet kapott az élet, és én teljes mellszélességgel ugrottam fejest bele. Nem is nagyon volt vesztenivalóm.
3 hónapot töltöttem az Egyesült Államokban, minden napot a naplómba dokumentálva, sátorban alva, korán kelve, este a Kanawauke tó vizébe lógatott lábbal. Jártam az amerikai nemzet bölcsőjében, láttam a Liberty Bellt, vettem részt country majálison és laktam a Time Square mellett. Életemben először bizony megismertem a kemény munkát, a korai kelést, a kiszolgálást és kiszolgáltatottságot, és meg kellett birkóznom vele. Sikerült. Amerikaivá dolgoztam, lélegeztem, mozogtam magam. Nap mint nap vágyakoztam Magyarországra, de a tábori tapasztalatokból máig merítek erőt.
Új emberként jöttem haza az Újvilágból, és új emberként kezdtem bele az új "hivatásomba". Néha elgondolkozom, hogy nem kellett volna-e már 2010-ben is itt tartanom - nem volt-e luxus ennyi időt ebben a meghosszabbított gyerek-felnőtt senkiföldjén töltenem. De visszagondolva akkor talán arra volt szükségem. 2013 egész éve azonban a friss szerelem mámorában telt, és bár nem lett sem új párom sem új nagy eredményem, az egész egy hatalmas belső újjászületésként ment végig rajtam. Az akkori bejegyzéseket olvasva elképedek, micsoda érzelmi erő volt bennem.
Mikor 2013 véget ért, biztosan éreztem, hogy ez volt a jellemfejlődésem és önmagam megismerésének utolsó "nagy" éve. Nyilván lesznek még hatalmas események, de ez az év engem, mint embert, alapjaimban változtatott meg, és ekkora változásra ilyen rövid idő alatt soha többé nem leszek képes.
2014
Mi esélye volt 2014-nek mindezek után? Az előző év még bőven hullámokat vert, de míg 2013-at a frissen megtértek lelkesedésével eresztettem át magamon, 2014 arról szólt, hogy hogyan finomítsam ezt az adott és működő egyéniségemhez. Állást kaptam egy magyar cégnél, finnugrisztikát hallgattam, és adaptáltam magam az új célokhoz, ismerkedtem az új "önmagammal". Regényes volt az áprilisi göttingeni IFUSCO, és egyenesen észbontó a nyár. Mire észbe kaptam, csinos kis szerelmi háromszögbe kerültem három nemzetiség két képviselőjével, amely egyenként leírhatatlan mennyiségű impulzust és tanulságot adott. Izgalmakat akartál Bogáta, hát most megkaptad, a kultúraköziség valós volt, a Finnországban töltött júliusi hét pedig vegytiszta csoda. Az események napról napra lenyűgöztek, és vittek a hátukon, míg én tátottam a számat. És az egészből végül nem lett semmi.
Mindeközben továbbra is megvoltak a barátnőim, a kollégium, a családom, az MTT, az egyetem. Utóbbi kettőben erősen éreztem a hasonlóságot, ahogy nagyon szeretnék odatartozni, de mindenki annyira jól elvan, biztos nincs rám szükség, ehhemm ehhemm... ezzel a gombóccal a gyomromban küzdöttem a valami felé.
De hála Istennek a létezésem alapjai nem remegtek meg.
2014 végén kicsit úgy éreztem, mintha ez az év is a "semmibe" ment volna, hiszen amik egész évben lefoglaltak, főleg a magánéletemben, szinte teljesen semmivé foszlottak decemberre. Mire volt jó ez a cirkusz akkor mégis?! Nos, 26 éves fejjel visszatekintve, minden hi-he-tet-le-nül fontos volt nekem a későbbieket tekintve, és elengedhetetlen volt ahhoz a konklúzióhoz, melyet valamikor szilveszterkor a harmadik és negyedik pálinka között vontam le.
2015
Bogika kicsit megemberesedett, összekapart magának némi önbizalmat a tanszéken, hozott néhány "igen" és "nem" döntést, és az év első fele ezen döntések lejátszása volt. Közülük a legfontosabb odaállni Sebestyén Csaba elé, és megmondani, hogy összes eddigi állításommal ellentétben bizony ő kell nekem. Ez egy nagyon sokáig érlelt és nagyon sokszor átgondolt döntés volt bennem, tudtam, hogy minden oka megvan visszautasítani, és azt is tudtam, hogy ehhez idő kell, és alázat, és bizonyítás, hogy én már komolyan gondolom, és nem kell más. Azt is tudtam, hogy ha ez működik, akkor életre szóló döntést hoztam. Igen, ehhez nekem 25 év kellett, és nem szégyellem. Csaba megadta nekünk az esélyt, és azóta is nagy az öröm.:)
Csendesen, diszkréten összeköltöztünk, és ezzel végleg egy nyugodt és konstans boldog időszak köszöntött az életembe... a maga eseménytelenségével együtt.
Mármint nyilván történtek események. Ott volt az a csoda, amit oului nyári egyetemnek hívtak: ha él egy kép a mennyországról a fejemben, az pont ilyen. 6 év után kiköltöztem második otthonomból, a csodálatos kollégiumból, utolsóként a barátnőim közül. Felmondtam a munkahelyemen, találtam újat. A szertelen, álmodozós, szélsőségesen individualista kis énemnek bizony le kellett költözni az emberek közé és férfi alsógatyákat kellett teregetnie a szárítóra. Tulajdonképpen 2015-ben mentem férjhez, különösebb ceremónia nélkül.
2015 legerősebb érzése az a megdöbbentő felismerés volt, hogy ez már nem átmeneti. A kollégiumból tudtam, hogy kiköltözöm, az egyetemet tudtam, hogy befejezem, de azoknak a dolgoknak, amik most az életem legfőbb részét kitették, nem volt lejárati ideje. Vége van a formálódásnak, a "kamaszkornak". Majdnem...
2016
Ami hiányzott nekem nagyon, az a tudományos teljesítmény. 3 év finnugor felkészítőtábor után már a külső nyomás is nagy volt, de eltörpült a belső kínzatás mellett, hogy "Bogáta baszki csinálj már valamit". A leadandó dolgozatok és MA-diplomamunka ezt a terhet vették le a vállamról, és az oltári megkönnyebbülés után 2016 egy hatalmas nagy jutalomjátékká változott nekem.
Nem tudok mit mondani. Azt akartam, hogy Csaba eljegyezzen, és eljegyzett. Valóra váltottam 2012-es ígéretemet önmagamnak és kitüntetéssel diplomáztam. Felvettek PhD-ra. El akartam költözni egy szép nagy lakásba, és elköltöztünk. Finnugorozni akartam Oroszországban, és 3 zseniális hetet töltöttem Udmurtiában. 2 zseniális hét alatt bejártam Franciaországot kedvenc öcsikémmel. Basszus, az év végére még le is fogytam. Semmi panaszom nem volt az életre, de semmi (eltekintve a világ eseményeitől).
Tettem valami nagy előrelépést magam felé? Az év eleji hajtást leszámítva nem. Történt nagy próbatátel? Nem. 2016 úgy suhant végig rajtam, mint a legszebb álmom. Emlékszem a karácsonyi estékre, ahogy teli hassal feküdtem az álmatlan éjszakán, és előre elpityeredtem azon, hogy milyen törékény idillnek vagyok épp a kellős közepén.
2017
Ennek az évnek csak a fele telt el, úgyhogy nem akarok sokat írni róla. Ahol most tartok, úgy tűnik, komoly ütések váltották a delejes álmokat, és ezektől részben a szép még szebb lett, a megpróbáltatások azonban edzetlenül értek.
Most tartok ott, hogy javulni és fejlődni már nem fogok magamtól. Azok, amik általában érlelnek egy személyiséget (párkapcsolat, hivatás, egzisztencia keresése) már lezárultak, úgyhogy választhatok, hogy itt maradok-e, abban, amit eddig elértem, vagy tovább keresem-e az örök fiatalság forrását és a spanyolviaszt. Mindkettőnek megvannak a veszélyei.
2017 egyelőre arra tanít, hogy muszáj beletenni azt az extra energiát. Ki kell mondani. Fel kell hívni. Meg kell írni azt az egyszavas választ. Vissza kell kérdezni. El kell küldeni azt a levelet. Fel kell ajánlani. El kell menni. Bocsánatot kell kérni. De ez már nem fog hirtelen felindulásból menni, csak szándékkal és belátással.
Komoly átrendeződéseknek vagyok a közepén, és remélem, lesz időm megírni őket.
Majd valamikor. :)
Mert ez a blog nekem hihetetlen sok örömöt és erőt ad. És most, hogy ezt átolvastam, hónapok óta megint tisztábban látok.
Ez volt életem eddigi legnehezebb bejegyzése, gratulálok kedves olvasó, mostantól mindent tudsz rólam. :)
A nagyárpádi házban, a kisudvar felől nagy zajongást hallottam. Megérkeztek unokatestvéremék 6 hetes kisfiukkal, nagy volt az öröm, összegyűlt az egész család. Mire én egy értelmes nadrág magamra rángatása után leértem hozzájuk, Zsófi húgom már vigyorogva lóbálta a lábát nagynénémék kanapéján, unokatestvérem pedig felhúzott térdén fektette aprócska kisfiát, olyan arckifejezéssel, mintha az Univerzum legszebb kincsét tartogatná. A baba komoly arccal bámult a nagyvilágba.
A házban egész napos kerti parti volt. Átjöttek nagybátyámék is kétéves kisfiukkal, kint ültek a hideg-meleg napsütéses időben és beszélgettek egész nap. Általában ilyenkor ritkán csatlakozom hozzájuk, de most csakazértis lebattyogtam, és töltekeztem a családi szeretettel. Nagyon jól esett.
Ez az egész esküvőszervezés természetes hozadéka a ritkán látott rokonok és ismerősök felkeresése, és az ezzel járó információcsere. Amennyire féltem a rég látott rokonokat felkeresni, annyira élveztem. Fél-egyórás kis találkozók szerveződtek a meghívó-átadások köré, kölcsönös bepillantással egymás életébe. És van, aki nem jön el az esküvőnkre, de annak is jó volt hallani a hangját, és azt, hogy mi van vele, sőt, egy részükkel most beszéltem először "négyszemközt", ami meglepően átformálta az egész beszélgetés ritmusát.
Mikor itthon vagyok, minden olyan zöld, minden olyan idilli. Ma palántáztunk, bannereket festettem akrillal, Zsófika virágokat ültetett, Csaba talicskázott, anya gazolt (én is... a taracknak rossz napja volt), nagynéném fákat metszett, öcsém füvet nyírt. Mindannyian lepirultunk. Vigyorogva koccintottunk pálinkával. Olyan jó lenne ennek felhőtlenül örülni, de nem megy. És nem hiszem, hogy valaha újra menni fog.
Kinyitottam a szemem, és az agyamba belekúszott azonnal, hogy nőnap, és azóta sem kúszik ki.
Vesztemre megnyitottam reggel az Indexet, rögtön felugrott a vérnyomásom az egekbe, különösen a Dívány gagyi vezércikkjétől, ami látványos koppintása Papp Réka Kinga pár évvel ezelőtti klasszikusának. Az egész akkora gerjesztésnek tűnt, közben meg tényleg jaj de szar a nőknek, de közben meg az is eszembe jutott, hogy ilyenkor mégis a legszarabb a férfiaknak, akik ilyenkor bármit tesznek, legalább egy nő biztosan kiveri a hisztit náluk. Ha hoznak virágot meg udvariasak, akkor azért, ha nem hoznak és nem udvariasak mert emancipáció van, azért.
Tehát tulajdonképpen mikor lett egy ilyen morbid agybaj ebből a napból?
És hogy kéne nekem hozzáállnom? Nem tudom kikerülni, úgy járok-kelek az utcán, hogy valahogy erősebben érzekelem mindenkinek a gyenderét (Ezek férfiak. ez egy csapat nő. Azok ott megint férfiak. Vajon ők most mit gondolnaka nőnapról. És az a nő ott mit.) és közben magamon is érzékelem, hogy ezen a napon mint nő vagyok elsősorban jelen a világban. Bármit csinálok, bárhogy nézek ki, az állásfoglalás. De mi mondanivalóm van minderről?
Csaba például már tegnap este valószínűleg eltökélte, hogy kényeztetni, szeretgetni fog engem nőnap alkalmából és hangsúlyozni, hogy mennyire fontos vagyok neki, és ennek örömére szépen fel is öltözik, úgyhogy ma reggel megkért, hogy vasaljam ki az ingjét. Ohh izé, you're doing it wrong. :D De nem, mert tudom, hogy tényleg nekem akar a kedvemben járni, és ez kedves tőle, úgyhogy én is megtehetném azt a szívességet, hogy nem a hibáit keresem.
Úgyhogy felöltöztem kényelmesen, elmentem a virágboltba, vettem pár szál tulipánt, elhelyeztem a tanszéki konyhában, és írtam mellé egy cetlit, hogy "Boldog nőnapot!"
Ahogy pedig néztem, felkaptam, és inkább kitúztem magam mellé a faliújságra. Ha arra keresem a választ, hogy mit kezdjek a nőnappal, akkor ezt. Legyek boldog. Élvezzem ki. Halálosan unom már az "egyenlő jogokat akarunk" cikkeket, meg a csodálatos nőkről szóló hosszú-hosszú felsorolásokat (engem a csodálatos férfiak is ugyanúgy lenyűgöznek), és rohadtul nem ez az egy nap fogja eltörölni a hátrányos megkülönböztetéseket, de ha már van, és az ismerőseim többsége tényleg jó szándékkal kíván boldog nőnapot (vagy osztja meg az őrjöngő publicisztikát a FB-falán), akkor a legjobb lenne tényleg erre a jó szándékra koncentrálni.
A nap további részére pedig elbújok a könyvtárba dolgozni, akkor nem leszek szem előtt. :D
Ahogy gyalogoltam hazafelé, az Ankalimonnal való beszélgetés hatása minden lépéssel egyre halványodott, átadva magát a döbbenetnek, önvádnak, kétségbeesésnek.
Blogoltam volna erről a beszélgetésről, a sütivásárról, meg mindenféléről, de most ha választhatnék úgy, hogy az elmúlt 4 hétben nem csináltam semmit de cserébe nem kapom azt az üzenetet, ami ma, gondolkodás nélkül azt választnám.
Leültem a táncteremben és Dittával azon tüncögtem, hogy, sehol máshol sem lennék szívesebben, mint ezek az emberek közt, és mennyire imádjuk a tanszéket. Sóhaj.
A Pikkujoulun összesen 4 műsorszám volt, ebből kettőt én/mi találtunk ki, egyben szerepeltem, egyet pedig reggel Outi rakott össze finnórán a hallgatóival. Mindemellett tegnap tudtam meg, hogy házigazdának kell lennem Petrával, aki még egy ilyen rendezvényen sem volt, és kb. éppen annyira fogalma sem volt arról, mi fog történni, mint nekem. Nagyon nem akartam házigazda lenni, de mégsem hagyhattam őt ott egyedül, hogy oldja meg.
Dél óta folyamatosan próbáltam a többiekkel, igyekeztem egyben maradni, menedzselni a szituációt, és az agyam hátuljába söpörni azt, hogy most akkor tényleg semmi más nem lesz?! Az észtesek, illetve Eszter és Anett nagyon drágák voltak, hogy segítettek a dolgok megvalósításában, és végül nagyon jó érzés volt "lenyomni" a műsort, és tudni, hogy megcsináltuk. De hogy 4 műsorból 3-szor felkonferáltam saját magam? Ott voltak az agyam hátuljában a nagynéném szavai, miszerint mindent megbocsát nekem, de a kicsi koromban gyakran játszott "színházi előadásokat" nem, melyekre odarángattam a felnőtteket. Hát nem ezt csinálom most megint? Mindenféle ötleteim vannak, és békés, normális embereket rángatok ki énekelni mások elé, amikor ez maguktól eszükbe sem jutott volna. Miért csinálom ezt. Főleg úgy, hogy Leila, akinek az észt dallal készültünk hetek óta, végül el sem jött.
Túl soknak éreztem magam. Határozottan így éreztem, és szörnyen szégyelltem magam.
Amikor minden lement, és csökkent az adrenalin, jó volt nézni a sürgő-forgó embereket és beszélgetni a közelembe sodródókkal. Legalább megtörtént a Pikkujoulu. Mégis, én voltam az egyetlen, akit a doktoranduszok végül nem hívtak meg sörözni a buli után, pedig az orrom előtt beszélték meg a részleteket, és azon kaptam magam, hogy Q tanárnő a maga tényszerű módján próbálja vigasztalni az én pityergő fejemet a 014-ben, amitől nyilván még hülyébben éreztem magam, és még jobban hüppögtem. Persze, biztos csak elfelejtettek. Meg hogy csak így tovább... de nem tudtam mást érezni, mint iszonyatos zavart.
Annyi van még bennem, hogy ezt a bejegyzést megírjam róla, aztán befogom a pofám, tényleg.
Szóval Nórival visszamentünk a Golden Rose-ba, hogy remélhetőleg lezárjuk a menyasszonyi ruhavásárlás problematikáját. Nem is igazán azt a procedúrát akarom elmondani, ahogy adott ruha a markomban landolt, hanem azt, mi mindent tapasztaltam a ruhavadászat során.
Az én esetem speciális volt, mert érzelmi okokból én egy bizonyos márkához ragaszkodtam, és mást nem is szívesen akartam volna felpróbálni (végül nem is kellett). Ez lehet, hogy nagyon sznobnak hangzik elsőre, de tényleg inkább csak szentimentalizmus. Már nem emlékszem, hogyan kezdődött az egész, de Nórival egyszer rákattantunk a Maggie Sottero-ra, éveken keresztül nézegettük a kollégiumban az új kollekciókat, kritizáltuk, lestük a beküldött képeket igazi menyasszonyoktól, és arról ábrándoztunk, mi állna jól rajtunk. Izgatott voltam, amikor megtudtam, hogy van Budapesten szalon, amely forgalmaz ilyen ruhákat, és anno mikor Ildi volt menyasszony, őt is ide vittem, és végül egy olyan ruhát varratott magának, amit itt talált. Mikor először láttam élőben ezeket a ruhákat, a bolti eladókat teljesen kiakasztottam, mert sorban tudtam a modellek nevét. :) (A legtöbb menyasszonyi ruhának saját neve van.)
Szóval nekem ez ilyen speciális eset volt, és nagyjából tisztában voltam azzal is, hogyér' adják ezeket a darabokat. Mondhatni, átlag szalonáron, ami 80-180 000 Ft-ot jelent, marha sok minden függvényében. Egy külföldi márka (pl. Mori Lee, Demetrios, vagy az enyém, a Maggie Sottero) hivatalos partnerüzlete kb. ilyen áron ad kölcsönzésre, a régebbi modelleket igyekeznek kiárusítani. Emellett nyilván vannak outlet üzletek, meg saját ruhákat árusító szalonok, ezekből a kevésbé ismertek (pl. Emma, Lili) olcsóbbak, az ismertebbek (Daalarna, Héjja) nyilván ordas módon drágák is lehetnek, meg hát persze a határ a csillagos ég, volt már a Menyasszonyi Börzében, hogy 450 kilóért árultak egy egyedi Zuhair Murad ruhát(!), ami eredetileg nyilván lazán hétszámjegyű összegbe került, ha nem nyolcba. Az ilyen adásvételi csoportokban minden teljesen lutri. Én nem vagyok híve annak, hogy az ember pont a menyasszonyi ruháján akarjon spórolni, de az ilyen csoportokban igazi gyöngyszemeket lehet kifogni őrült jó áron. Mindezek mellett külön kasztot képeznek az Aliexpress és társaival kacérkodó menyasszonyok: ezek fele örvendezve mutogatja csodás ruháját, ami "olyan mint a képen", másik fele könnyek közt keres sos ruhát egy szalonban, mert "nem olyan, mint a képen". Hogy pont te melyik leszel, az vagy a szerencsén, vagy nagyon alapos utánanézésen múlik.
Összességében ez mondható el a teljes esküvői előkészületre. Szokták kérdezgetni tőlem, hogy mennyi pénz meg mennyi idő kell egy esküvő/lagzihoz, de erre nyilván lehetetlen válaszolni, mert minden elképzelés, kapacitás és büdzsé kérdése.
Én szalonból vásároltam a ruhám, mert 1) ehhez kötött valami, 2) ebbe szerettem bele, 3) hálistennek van rá pénzünk.
A meghívót mi magunk csináljuk, mert 1) van kapacitásunk ezzel pepecselni, 2) vannak barátaink, akiket segítségül hívhatunk.
A helyszínt magunk meszeljük ki, mert 1) nem vagyunk normálisak, 2) nem vagyunk normálisak, de találunk még néhány nemnormálist, hogy segítsen. :D
De a fotósért, zenekarért fizetünk mint a katonatiszt, mert nincs olyan ismerősünk, és mert biztosra akarunk menni. A meghívó még lehet kicsit csálé, de ha nekem elrontják a bulit, vagy tokás leszek a képeken, én gyilkolok.
Szóval a menyasszonyi ruha. Nagyon jó nekem, hogy Nórival tudtam kiválasztani, mert mégiscsak vele tüncögtük szét kollégista korunkat ezekre a ruhákra, és olyan jó volt tudni, hogy van valaki mellettem, aki jól ismer, és bízhatok a véleményében! ^^ Azért általában az ember nem úgy indul neki ezeknek a vadászatoknak, hogy van egy barátnője, akivel éveken át már több tíz esküvői ruhakollekciót kielemezett (tudom tudom, mikre nem volt időnk)...
Én konkrétan felpróbáltam az első, általam kinézett ruhát, abszolút nem tetszett, aztán felpróbáltam két tök másmilyet, azok jobbak voltak, aztán ezt, ami végül a befutó lett. Elmentem a Golden Rose másik szalonjába Nóri társaságában, ott is felpróbáltam asszem... 4? ruhát, az egyik nagyon bejött, de nem győzött meg igazán teljesen. Nóri szkeptikusan jött velem felpróbálni megint az első szalonban a nagy esélyest, és teljesen levette a lábáról. Még 2 ruhát felpróbáltunk utána, gyönyörűek voltak, nem álltak rosszul, de abszolút egyértelmű lett, ki a győztes. Még azt is megkérdezték, igent mondok-e a ruhára. És csodálatos volt. :)
Van valami durva abban, hogy leteszem a voksom egy menyasszonyi ruha mellett, és azt mondom, hogy életem egyetlen (tervezett) esküvőjére az és nem más lesz a ruhám, és az ebben készült képeket fogom mutogatni a reménybeli leszármazottaimnak mostantól életem végéig. (Bogáta ne drámázz már, ez csak egy ruha.) De ezzel is az van, hogy ha az ember "lelkére ragad" (ez egy mari kifejezés... azt jelenti, megszereti) egy ruha, akkor nem is kíváncsi többre, még akkor sem, ha elvileg/statisztikailag talán létezne jobb. Mikor kitöltöttem az űrlapot és kifizettem az előleget, egy cseppet sem éreztem, hogy húúúha micsoda mindent eldöntő lépés. A világ legegyértelműbb dolgának éreztem, és egy cseppet sem gondolkoztam azon, hogy jól tettem-e.
Már csak az van vissza, hogy férjhez menjek benne. :) Buta voltam, hogy eldicsekedtem vele facebookon, valószínűleg nem is mutogatom többet, bár én magam naponta többször is megnézem. Az esküvőszervezésből még nagyon sok van vissza, de olyan jó, hogy ez már egy fix pont benne. :)
Uráli irodalomtörténetet olvasok a Lehel tér sarkán egy
restiben, mellettem búzasör. Szájd nótsz: 1. meglehetősen elegem van az uráli
irodalomtörténetből, különösen Domokos Péter írásaiból, 2. azért kényszerültem
ide, mert a Costában véletlenül szardellás öntet került a cézársalimra, és aki
csak egy kicsit ismer engem, az el tudja képzelni, mit érzek most. (nem)
Mellettem valami olasz-szerű nyelven üvöltöznek zseléfejű
asszonyverő trikós fiatalemberek. Az utcán görgős szatyrok, ujjatlan pólók,
kockás ingek, sörhasak, koptatott farmerek, leopárdmintás válltöméses blúzok,
hátratűzött egyenes hajak baktatnak el, viselőjükkel együtt.
Lassan jön a vihar. 3 saroknyira lakom, annyira nem izgat.
Szinte szeretnék megázni.
Szombat hajnalban rollerrel suhantam végig a Nyugati
pályaudvar peronján. A péntek esti buliból hazafelé igyekvő fekete topos
lánycsapatok, kapatos turisták és félig kiürült borosüveget lóbáló baráti
társaságok sétálgattak ide-oda a környéken, talán azzal az elhatározással, hogy
az éjjel még csinálni fognak valami emlékezeteset. Mi hárman, miközben szinte
észrevétlenül gurultunk el a Peterdy utcától a Vígszínházig, kicsit csodálkozva
figyeltük az ismerős de rég nem látott budapesti éjszakát. És közben nagyon
boldogok voltunk. Hát nem csodálatos ez a város? Hát nem csodálatos, hogy sehol
máshol nem akarunk lenni, mint itt, együtt, a Nórinál töltött estéből hazafelé
tartva, teljes tudatunknál, útban haza a párunkhoz?
Hasonló érzés volt a turisták között hazabaktatni a dísz
téri remek szülinapi buliból. Biztos vagyok benne, hogy Meta lengyel
couchsurfere is nagyszerűen érezte magát. És én is. (És úgy tűnik, mások is. :) ) Mi azért vagyunk
valakik, na! :D Nyugdíjas módra relatíve korán léptünk le a buliból, de olyan jó
volt az a 10 perces út a Moszkváig. A turisták romantikáztak a Halászbástyán,
élükre vasalt ötvenes hölgyek és urak beszélgettek a Hilton előtt, és én
valamiért azon gondolkoztam, milyen nagyszerű élmény lehet a Balassi intézetben
itt tanuló fiataloknak (akik főként koreaiak, indonézek, oroszok (including
finnugorok) és kínaiak) ebben a városban tölteni fél/egy évet. Illetve, hogy
milyen jó az embernek a macskaköves utakon lefelé baktatva a vőlegényével a
jövőről beszélni.
És én imádok a restiben szakirodalmat olvasni. És
végigrollerezni a Nyugatin, és szóba elegyedni a turistákkal a Kamarában, és
kakukkfüvet meg koriandert nevelni a 76-os troli útvonalán, és örülni annak,
hogy ez a város hagy úgy élni, ahogy én szeretek.
Kényelmetlen fehér ingben, kisszoknyában tekertem végig a városon (és igyekeztem nem villantani): PhD-felvételim volt ma. Sok-sok drukkot kaptam, igazából a semmire, hiszen az elbeszélgetésnek nem igazán volt tétje. Tétován vigyorogtunk egymásra a jól ismert és kedvelt tanárokkal.
Elmentek a kamarás finnek, megtartottuk az utolsó laulukurssit Heinivel, jövőre már ő sem lesz velünk. Sorban vagdosom el az MA-hoz kötő szálakat, szép lassan felszámolom a "rendes" egyetemi éveimet. Átfejlődök, mint egy pokémon. Az ismeretlen, bizonytalan, nemtudommilyen doktorandusz-életbe. Mert igen, lassan Bogikának is ideje szembenézni azokkal a felelősségekkel, amikkel már rég szembe kellett volna, lejátszani azokat a meccseket magával és az élettel, melyeket már réges-rég le kellett volna, megvastagítania a kis bőrét magán, hogy kibírja végre a pofonokat, amik úgyis jönni fognak, mert az a dolguk. Bogika jelest kapott a szakdolgozatára, 2 évvel később kezd neki ennek az életszakasznak, mint a az normális lenne (thx alknyelv MA), de cseppet sem bánja, érettnek érzi magát, várja, örül neki. És valószínűleg, ahogy eddig a legtöbb dolog, most is valahogy sikerülni fog. Annyi mindent csináltam már, amiről azt gondoltam, hogy az életben nem fog sikerülni, hogy most már valahogy nem remeg meg a térdem.
De...
Attól nem félek, hogy nem kellek a világnak, inkább attól, hogy a világ nem kell nekem.
- mondtam Blankának tegnapelőtt (húdebölcsen), akivel épp összefutottam, és tök jót beszélgettünk. A finnugor szakos végzettségűek karrierlehetőségei volt a téma.
Ahogy az egyetem és a tanulás és a kutatás és az utazás tölti ki az életem, egyre kevéssé érzem a közösséget a kortársaimmal, egyre nehezebb elmagyarázni, hogy éppen ki mit mondott és hova ment és mi miért gáz vagy jó, és én is egyre kevésbé tudok mit mondani nekik a "valódi" munkaerőpiaci eseményeikre, gondolataikra. Merthogy Bogi egy speciális pályát választott magának. És nem is csak az, hanem nekem más a napi rutinom, az ingerek, amik érnek, máshogy néz ki a "fontos" meg a "sürgős" meg a "nehéz", közben ez az egyetem már réges-rég nem az az egyetem, amit magyar BA-n megismertünk és kijártunk. Hol van az már ehhez képest.
Világéletemben őrült nagy eszképista voltam, és voilá, megtaláltam az én háromdimenziós álomvilágomat. Viszont mielőtt teljesen egy RPG-ben érezném magam, valahogy ezt is meg kellene oldani, hogy ne zárjam el magam az élettől.
Valahogy majd ez is lesz. Ahogy az ismeretlen, vágyott, ijesztő PhD is lesz valahogy.
Üdvözlünk abban a világban, mely hatalmas, és nagy valószínűséggel nem tudod, minek mennyi a valódi értéke, és majdnem mindenki őrülten le akar húzni, és kihullik a hajad a hihetetlen pénzköltéstől, ha viszont nekiállnál magad csinálni mindent, az végtelen időbe kerül hacsak nem vagy rejtett profi stylist-kreatív-DIY-dekoros-rendezvényszervező-szakács-fodrász-sminkes-zseni, vagy nem ismersz egy hordányi embert, akik azok, és hajlandóak lennének beáldozni x órájukat és idegsejtjüket a te napodba, és még így is semmi biztosíték nem lesz arra, hogy úgy sikerül, ahogy te szeretnéd - de valójában te sem tudod, hogyan szeretnéd, legfeljebb azt, hogy hogyan nem.
Ilyenkor már megint a pasiknak könnyebb. Mert mi az általános pasi-hozzáállás? Mindegy, dönts te, leszarom, izé olyan ne legyen, meg ilyen sem, és ne kerüljön sokba. Lehetőleg ne többe, mint egy hétvégi kirándulás vagy egy komolyabb esztergapad. Nemár, tényleg kell új öltöny? Igen, nekem is olyan vőlegényem van, akinek a házasságkötés eredetileg azt jelentette, hogy beírjuk a nevünket egy könyvbe (meg két tanú is velünk együtt).
Ideje bevallanom, hogy.
Én olyan lány vagyok, aki igenis régóta álmodozott az esküvőjéről. És nem, nem szeretném szűk családi körben, és nem szeretném a H&M-ből az esküvői ruhámat és nem akarom néhány raffiás befőttesüveggel elintézni a dekort (bár valószínűleg fel fognak bukkanni :D). Nem azért, hogy mindenkinek az arcába üvöltsem, hogy eeeekkkora nagy esküvőt tudok csinálni, hanem mert nem sajnálom semelyik rokonomtól, vagy Csaba rokonától, pláne nem a barátainktól, hogy megünnepeljék velünk a házasságkötésünket.
Nem bombasztikus, leesikahajam esküvőt szeretnék, hanem őszintét és vidámat. És olyat, ami jellemző ránk.
És pl. nem akarom szállodában. Meg nem akarok újházi tyúkhúslevest, aztán rántott bordát. Meg nem akarok lufiboltívet vagy harsány színű organzaszalagokat meg olcsó csipkét. Nem akarom, hogy a helyszínnek legyen "saját dekorosa", és szerződése egy cukrászdával, akik "mindig jó áron megszámítják" a "régóta tartó együttműködés okán".
De hát ha nincs végtelen pénze és ideje az embernek, akkor olyan nehéz. És már most látom, hogy az elképzelt ötleteim anyám jobbról töri le, mert "kivitelezhetetlen", apám pedig balról, mert "rohadt drága".
És mindenhonnan jön a giccs. És a klisé. És a ronda kacatok. A FB-os menyasszonyi börzecsoportokból áradnak, és a menyasszonyoknak amúgy tetszenek, van rájuk kereslet. (Ritkán vagyok amúgy kontaktusban ennyi idegen nővel. Izgalmas.)
Szóval igen, már most elkezdtem szervezni az egész esküvőmet. Legalább azokat a részeit, amiket egyedül el tudok intézni. És nagyon izgalmas. :) Sok szépet látok (ehemm, amerikai oldalakon), és folyamatosan jönnek az ötletek. Már ez a két hét alatt sok minden kialakult/átalakult a fejemben, és örömmel cseszem el az időm erzzel az egyetemi teendők helyett. ^^
Meg szalonba járással. (Igen, próbáltam már ruhát, nem kell kommentálni.)
Mikor elmentem végre-valahára a Maggie Sottero ruhaszalonjába, tele voltam félelmekkel. Féltem, hogy úgy fogok kinézni, mint egy fehér ruhás tehén, nem lesznek szép ruhák a méretemben, letörnek a ruhaszalonos hölgyek és kényelmetlenül fogom magam érezni, csalódások érnek. Nos, csalódások valóban értek: egyáltalán nem az állt rajtam jól, amit eredetileg gondoltam volna. 6 éve nézegetek Maggie Sottero-kat, ismertem ezt a ruhát évek óta, és soha-soha nem gondoltam egy pillanatig sem, hogy ez illik hozzám a legjobban. Nyilván át is variáltam. :D Viszont minden szalon-stressz elmúlt pár percen belül a nagyon kedves eladóhölgy segítségével, és bár a ruhák nagy része valóban egy mérettel kisebb volt, nem éreztem magam kövérnek és fehér ruhás tehénnek. És nagyon rugalmasak, hozhatok saját cuccokat is, azt is felvarrják/beépítik/elvarázsolják. (úúúgyis rendelni fogok Amerikából, egyszerűen nem bírom levakarni magam a BHLDN-ről.......)
Rokonok, barátok, sajátvőlegényem basztatnak vele, hogy mit foglalkozom vele ennyit már ilyen hamar, de úgy érzem, ez a leghatékonyabb módja, hogy olyan legyen, amilyet szeretnék, szeretnénk.
Milliószor elképzeltem már ezt a pillanatot, de sosem voltam teljesen biztos benne, hogy mit fogok reagálni.
Persze nyilván sok minden múlik a körülményeken, amik számomra ismeretlenek voltak.
Ma aztán ott vigyorgott a májusfa a ház előtt, pár órával később meg Csaba öltönyben, fél térden, egy gyűrűvel, ami lötyögött az ujjamon, én meg közben óbégatok, mint egy idióta, a kutyák pedig ketten kétfelől dugdossák az orrukat Csaba fejéhez, mert nyilván azt hitték, azért térdepel, hogy odahívja őket.
Alig állt föl, megérkeztek anyáék a templomból, és már csak egy nyüsszögő Bogátát találtak valahol Csaba nyakába fúródva, aki artikulálatlan hangok közt nyújtogatta a jobb kezét az érdeklődőknek. Kisvártatva ott volt az egész Sebestyén család, jött a nagy bemutatkozás, én pedig kapkodtam a fejem, hogy izé, mi, vat, menyasszony vagyok, vagy micsoda, úristen, te meg sógor, mi a fene, nézzétek, már ha nem csúszik le az ujjamról, kerüljetek beljebb, úristen, nem is tudom, mi történik. Izé, kocc.
Jó volt amúgy a vendégség, Sebestyénék cukik, mi is cukik vagyunk, és mindenki örült. Amúgy is jó nap volt, az anyák napja mindig jó, Finn- és Észtországban pedig amúgy is zászlós ünnep ez a nap.
Aztán feküdtem az ágyamon, totális tompaságban, és teljes testsúlyommal belefeküdtem abba az érzésbe, hogy ez most így mi volt, és tessék, ez jutott nekem, az eljegyzésem története ez volt és nem más. Ezt fogom mesélni az unokáimnak is, meg a mindenkinek, például az elkövetkezendő napokban nagyon sokszor nagyon sok mindenkinek.
De ez így volt a miénk, minden nemígyakartamozással együtt is. Májusfástul, tömegestül, babástul, anyáknapjástul, öltönyöstül, kutyástul, békapetéstül. (don't ask)
Szóval én, a kis lompos, szürke egér arcú, sosemleszpasija, aztán túlsokpasijavolt, labilis, fura, szeles kis bolond nőszemély, férjhez megyek.
Férjhez megyek egy kilenc évvel idősebb, kissé aspergeres kissé őrültzseni programozó emtétéelnök informatikushoz, aki harmadik nekifutását tölti velem, bár mindig is sokkal biztosabb volt a dolgok ilyetén alakulásában, mint én.
Ezzel a pasival, örökre. Nem mintha eddig más terveim lettek volna, de ilyen események idején az ember kicsit hajlamosabb a jövőbe tekinteni, mint máskor. De igen. Erről a pasiról el tudom képzelni, hogy nem hagy el, önmagamért szeret, nem unja el a gyerekeinket, betartja, amit esküszik nekem, meghagyja nekem a szabadságot, amire szükségem van, meg lehet vele beszélni a problémákat, ugyanazokat a politikusokat fogjuk utálni, milliószor összeveszünk mindenki más számára indifferens földrajzi kérdéseken, és 70/79 évesen együtt fogunk röhögni egymás fogatlan ráncos fején, meg a hüle fiatalokon, akiket produkáltunk a világnak.
Milyen érzés menyasszonynak lenni? Hát semmi különös, ugye, nagy dolgok nem változtak, de nehéz megszokni, hogy ezt a szót rám használják. Mondogatom, ízlelgetem. Külön öröm felhívni a barátnőimet, és őszintén szólva már most kornyadozok és kaparom a falat, hogy mikor ülök le velük végre egy sörre, kibeszélni-kitüncögni az egészet. És felszabadítóan jó érzés, hogy mostantól "legálisan" tervezgethetek mindenfélét, és "tényleg" elmehetek esküvői ruhát nézni magamnak, és lányokat cipelgethetek magammal, akik mind abban akarnak segíteni, hogy tökéletesen sikerüljön a "nagy napom". Mert az meg fog történni. És tervezhetünk leánybúcsút, és meghívót, és kérhetek fel koszorúslányokat. Húúúú! ^_^
Amúgy pedig jó érzés. Jó érzés örömhírt közölni másokkal, "menyasszonyvagyok" fejjel járni-kelni az utcán, hozzásimulni Csabához vagy indok nélkül vigyorogni egymás fejére vagy szorítani a kezét, szép dolgokat nézegetni, és pár napig abban fürdőzni, hogy mindenki egy kicsit nagyobb mosollyal néz rám. És én is rájuk.
Ruha. Haj. Kiegészítő. Haj. Smink. Átöltözés. Haj-megigazítás. Még egy kis smink. Nem, az úgy nem lesz jó. Na így. Mehetsz.
Avagy Gy húgomnak szalagavatója volt. Én pedig úgy sürgölődtem körülötte, mint valami nyoszolyólány, mert valahogy hirtelen nagyon fontos lett nekem, hogy ő legyen a legszebb. (Nem mintha ehhez olyan szörnyű sok energiára lenne szükség.) Valahogy úgy éreztem magam, mint Phil a Herkulesben, aki csak azt akarta, hogy a hős, akit kirajzolnak az égen a csillagok, az ő tanítványa legyen.
De hülye dolgok jutnak eszembe, úristen.
Mondom ezt úgy, hogy egy cseppet sem a saját szalagavatómat akartam kompenzálni. 2009-ben nekem teljesen tökéletes szalagavatóm volt. Tökéletesen tükrözte a tudatlan nonkomformizmusomat a totál érintetlen hajam, a halál visszafogott (de szép) sminkem, az egyáltalán nem divatos, fűzős-hosszúszoknyás estélyim, lapos talpú cipőm, és az, hogy a többiekkel ellentétben én abszolút elégedett voltam a megjelenésemmel, és nagyon jókedvűen jártam-keltem, és egy cseppet sem izgattak mások, vagy akartam másmilyen lenni.
De Gy-nek meg ez állt jól, a divatosság és a bonyolult haj és a magas sarkú, és asszem sikerült is jól teljesíteni a feladatot.
Volt egy osztály, sőt kettő is, melyben az ünnepélyen egyenként bemutatták a diákokat. Ki milyen, mi az erőssége, és persze miért szeretjük. Klasszikus szerepek jelentek itt meg. Hálisten ilyen a mi szalagavatónkkor nem volt, de elgondolkodtam, rólam vajon mit mondtak volna. Bogi, az osztály... mije is? Hát, biztos kihozták volna azt, hogy nyelvzsenije, mert arról vagyok izé, ismert (egyszer még rajzóra után egy kistanár is odajött hozzám, hogy "te tényleg vagy nyolc nyelvet tudsz???" mert ezt hallotta az osztálytársaimtól. Hú de megvetettem, azta. :D) Elmondták volna, hogy mindent elsőre felfogok és senki nem versenyezhet az éles eszemmel és a műveltségemmel, és izé, egyéniség vagyok, bla, és ez csupa elfogadható dolog lett volna, és abszolút nem az, ami annyira fontos volt nekem, vagy amiről ismert szerettem volna lenni.
Tulajdonképpen mire is voltam büszke a szalagavatóm idején? Hát, az épp egy kicsit sivatagos időszak volt, de büszke voltam rá, hogy végre kezdtem megtalálni az összhangot az osztálytársaim egy egész nagy részével. Négy év után először, ráadásul teljesen tudatosan, megragadtam az alkalmat. Büszke voltam a párkapcsolatomra, legalábbis egy komoly részét tette ki az életemnek, büszke voltam a nem-mainstream életvitelemre, az egyetemista barátaimra, és arra, hogy sikerült barátokat és nekem tetsző közeget találnom, pedig ez annak idején szinte elképzelhetetlen volt.
De hát ezt nyilván nem lehet egy szalagavató-bemutatóba beleírni. "Bogi, akiről mindjárt kiderül, hogy jó fej."
A Szent Móros, 18 éves, csillogó szemű diákokat elnézve azonban a legerősebb érzés a szorítással vegyes sajnálat volt. Ezek a gyerekek izgatottak és fáradtak, felnőttek egy és egyféle közegben (különösen igaz ez a Szent Mórosokra, hiszen a többségük 12 éve ugyanoda jár), és még nem is tudják, el se tudják képzelni, mi jön ezután, mennyire gyökeresen megváltozik az életük, mennyire szétesik minden, amit eddig ismertek, és mennyi csalódás, vagy felülvizsgálat és restart és megrendülés vár rájuk az elkövetkező években. Mert az egyetem nem lesz olyan, amilyennek elképzelték, és az elválaszthatatlan barátságok lassan szétfoszlanak, és a megszokott közegeket újak és ismeretlenek váltják fel, és jön a megbillent valóságból a menekülés szexbe meg drogba meg rakendrollba (nyilván az alkohol is drog), és a dolgok általában kiigazodnak, de van úgy, hogy nem, és még nem tudják, nem sejtik, nem is sikerülne elképzelniük.
Mindezt nem azért mondom, mert egyetemre menni meg elmenni otthonról meg befejezni a gimit rossz. De most 25 éves fejjel a szalagavatóra visszagondolva valóban a gyermekkor kikerülhetetlen, elodázhatatlan végét ünnepeljük estélyiben. És szorítok ezekért a szimpi kis fiatalokért, és különösen a mindenkinél szebb Gy húgomért.
tudom, hogy nem fifteen, de a sztori hasonló, és ettől a daltól folyton bőgök
Éjfél. Kiváló. Azt hiszem, ma többet kommunikáltam finnül, mint magyarul. Hogy az életbe van az, hogy kibaszott fél órám kibaszott kajálni sem volt egész nap, mégis úgy érzem, mint aki semmi értelmeset nem csinált?
Pedig de. Vagy nem. Finnországban idén tartanak egy "értelmetlen dolgok és haszontalan tudás" előadássorozatot. Minden héten valaki más ad elő valami totál fölösleges(nek tűnő) dologról. Érdektelen régi kelta szokások. Teknősbékák taxonómiája. 2000 beszélős nyelvek költészete. Muslincák nemi élete. Van egyáltalán totál haszontalan tudás? Ezzel akarják felhívni a figyelmet arra, hogy az egyetem nem a kapitalizmus kiszolgálására jött létre, és nemcsak annak van létjogosultsága, ami sok pénzt hoz.
Szerintem egyébként semmi sem haszontalan, ameddig valakit is érdekel vagy fontos neki, Annál jobbat pedig nem tudok elképzelni, mint amikor valaki a szenvedélyéről átéléssel beszél.
Mint Heini a finn népdaléneklős kurzuson. Aznap túl voltam már 3 nyelvórán és egy adatbázison, és olyan jólesett Kalevala-metrumban énekelni a kakukkmadárról, hogy csak na. Igaza van Heininek, valóban nagyon hasznos és felszabadító, ha az ember megbarátkozik a saját hangjával.
Bár az észt a sokadik nyelv, amit elkezdek, mikor kiejtettem az első szavakat észtül, ugyanúgy beleborzongtam egy kicsit, mint anno a marival. Igen, észt, gyere, tanulódjál meg. Mintha egy régi hiányosságomat törleszteném le végre-valahára, és közben nagyon élvezem, mert iszonyú szórakoztató.
Miután szentül megfogadtam, hogy még este 10 előtt hazamegyek, hajnali fél 1 körül megállapítottam, hogy most már kurvára mindegy. Nem, nem akartam inni de nyilván kannaszám ott hevert a homoki, ne voltam éhes, de vagy ötféle kaja került belém, nem akartam filmet nézni de nyilván néztünk de ez már a végére tök nem fontos, mert csak az számít, hogy együtt voltunk megint, és lehetett tüncögni, vitatkozni, konyhafilozofálni. Mint már 6 éve annyiszor. Dolgok, amiket sose ununk meg.
Érzelmek... ain't nobody got time for that! Legalábbis se reggel, se este hulla fáradtan nem akarok az arcomba kapni alattomos nosztalgiát vagy feltépett sebeket. Azt' tipológiai adatbázist feltölteni ki fog, ha Bogika a sarokban nyüszít?
Ja, a tegnap kapcsán kötelező megemlíteni, hogy ha egyszer nagyhatalmú egyetemi főgóré leszek sok pénzzel, akkor állíttatok egy emlékművet L. tanárnőnek, vagy minimum elneveztetek róla egy termet. Hogy lehet valaki ennyire tökéletes tanár és ember. Láv.
A FB lassan egy menekültekre szakosodott ebookhoz kezd hasonlítani.Megfigyeltem, hogy délelőtt/napközben kb. kora délutánig véreres kötőhártyával osztja mindenki a menekültes cikkeket (illetve saját véleményét) mintha nem lenne holnap, aztán olyan 4-5 körül elfáradnak, az ember agya már nem akar annyit gondolkodni, és lassan elapadnak a röszkei (ill. brüsszeli) tudósítások. Estére már jobbára olyanná válik a FB, amilyen szokott lenni. (És ja, én direkt nem foglalok állást.)
Csaba lassan hazajöhetne. Tudom, hogy a terheket nem tehetem át az ő vállára, de legalább az én fejemnek ott lesz.
Ja, jól elénekeltük, lefordítottuk, elmutogattuk, másokkal is eltáncoltattuk ezt a jó kis népdalt, ahogy anno Göttingenben. (Na annak is mi lett az eredménye! Lett egy tapírom.)
Ellenben most tényleg élvezték az emberek. Ahogy, ezt soha nem gondoltam volna, a kb. 50 db palacsinta is elfogyott, amit az est előtt közösen sütöttünk ki a magyar/romániai magyar bandával. (Tényleg, azoknak mi most a polkorrekt elnevezésük? A székely az magyarnak nevezhető? Az Erdély az mit fed le? Le vagyok maradva... mindenesetre mi voltunk az Iso-Unkari csapat.)
Nem fáradtunk Magyarország bemutatásával vagy sok beszéddel... csak fél lábon cinegéztettük a kesäkurssit. Jó volt ez így. Az erkélyről látszott a legóváros.
Ma volt nyelvészeti előadás, de hülye idegesítő unalmas kognitív volt. Pedig mennyire vártam...!
Kezd a fejemre nőni ennek a bandának a szeretete. A magyar(ul beszélő) lányok jószíve és kedvessége is, ahogy az egész csoporté. Még ha nem is beszéltem valakivel még sokat, vagy nem kifejezetten szimpatikus, akkor is pillanatok alatt sikerült megtalálnunk a hangot, mert mindenki intelligens és nyitott.
Órákig lehet beszélgetni a mindenről, aztán lemenni egyedül a tópartra és sok-sok percig bámulni a kacsacsalád esti programját (vacsi, mosakodás). Nincs sehol olyan csend, mint Észak-Finnországban.
Alakulnak a programok is. This is going to be a hell of a summer..... nem is tudom, mivel éremeltem ki.
