Nincs itt kávézókba menekülés, emberi kapcsolatok, hívogató belváros, kezelhetetlenül nagy lakás.
Mióta Kijevben vagyok, lefordítottam három és fél verset észtből/angolból, szereztem egy finntanári állást, befejeztem és majdnem-befejeztem két COPIUS-diasort (és tetszett a kollégáknak!), elkezdtem egy tanulmányt írni, megtanultam egy dalt gitáron(!), és glosszáztam egy adag keleti mari hangfelvételt. Sajnos nem túl sok percet. És persze szakirodalom, és persze hegedű, és persze általános világmegváltás Liljával.
Folyton érzem az ujjbegyeimet a bal kezemen a sok játéktól. Néha bele tudok nézni a tükörbe, néha nem.
Esténként néha felugranak a csetablakok.
Minden pozitív visszajelzés olyan, mint valami gyógyító kenőcs vagy szérum. Mielőtt megint elkap a szorongás.
Lilja száműzte az életéből az alkoholt, az ételek többségét, a napi kávéadagja nagy részét és néhány kevéssé jó fej embert.
Én száműztem önmagamat a Dnyeper partjára, hogy egy szovjet panelház 9. emeletéről jobban rálássak az életemre. És esetleg magam is szelektáljak - mi kell, mi nem.
Kéretik és adatik: ez volt a vasárnapi angol nyelvű neoprotestáns istentisztelet igehirdetésének üzenete. Ha bajban vagy és őszintén kéred, a Jóistennek vannak ötletei, hogyan segítsen rajtad egy pöttyet.
Ha megérdemled, tettem volna hozzá ösztönösen, de igazából még az sem kell hozzá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése