fakultatív gondolatok a felvételiről

Igen, én is ledöbbentem az idei pontszámokon. 306 pont ELTE magyarra??? 5 éve, amikor én felvételiztem, még háromszáznyolcvanvalahány volt, asszem... cirka 70-80 pontot esett 5 év alatt, ez botrány. Ja.

De ezek az emberek, akik most felvételiztek, túl vannak egy marha megerőltető érettségin, elballagáson, búcsúzáson, satöbbi. Nem, nem az érettségi maga a megerőltető, hanem a lelki nyomás, ami rájuk nehezedik ebben az időben. Mindig kiöltözni minden vizsgához, rommá adminisztrálni a teljesítményedet, állandóan tűrni a szülők és rokonok ostromát, hogy "na hogy megy az érettségi???" - ez sokkal nagyobb megpróbáltatás, mint a feladatlapok tartalma. Hatalmas benne az úristenúristen-faktor.

Nekem sem maga a felvételi vagy most a ponthatárok kihirdetése volt a stressz. Igen, ezeket is komolyan vettem, de a felkészülés sokkal keményebb munka volt. Pedig rajtam nem is volt társadalmi nyomás. Akárhogy nézem a világot: néhány ember kivételével a többségnek pont édesmindegy volt, hogy alkalmazott nyelvészet vagy finnugrisztika mesterszakon folytatom-e a tanulmányaimat. Egyrészt: asszem született képességem van arra, hogy iszonyúan ne érdekeljen, hogy mások mit gondolnak a tanulmányaimról, másrészt: vagyok annyira intelligens, hogy a többséget ne zaklassam számukra hulla érdektelen információkkal. Bogi valami életképtelen fura dolgot tanul, oké. Akit ez érdekel, annak gyorsan hozzáteszem, hogy emellett egy masszívan hiánypótló piacképes munkahelyem van, ekkor helyreáll a világ rendje, oké. Nincs ezzel semmi baj.

A finnugrisztikának van egy sajátos vonása. Az egyik ok, amiért komoly IFUSCO-rajongó vagyok: az ember alig kap belőle visszajelzést. Nagyon-nagyon nehéz olyat tanulni, ami neked nem ad semmit. Tanulsz egy nyelvet de nem találkozol beszélővel. Egy csomó dolgot megtudsz egy olyan nép folklórjáról, amihez semmi közöd nincs. Mintha egy feneketlen kútba hajigálnád az energiáidat... nem ad vissza semmit. Ezért létfontosságúak az IFUSCO-k és a kapcsolatok, amik ezzel kiépülnek: a tudat, hogy ez igenis él és van, és komolyan kel venni. Évi egyszeri érzelmi löket: igen folytasd, mások számítanak rád!

Én alkalmazott nyelvészet mesterszakos vagyok a mai napig, bár tegnap óta felvettek finnugorra is. Az elmúlt egy évemet azzal töltöttem, hogy BA-s finnugoros tárgyakat pótolgattam be azért, hogy most fölvegyenek. Elhagytam az alknyelvet: marha sok pénzt kell fizetnem ezért a döntésért, mióta hallgatói szerződés. A finnugor MA-nak is fizetős lesz a második éve, mert kifutok az állami félévekből. Oroszul és finnül tanultam már gimiben is, de ezek leporolása, plusz a mari felvétele, miután több mint 4 éve nem tanultam rendszeresen nyelvet, igenis munka volt.

Felvettek, juhú, simán. De ezt nem azért ünneplem, mert nagyon meglepett. Még csak azért sem, mert olyan mindent eldöntő volt a felvételi (bár egyáltalán nem volt piskóta, újra közölném). Azért ünneplem, mert kaptam egy visszajelzést. Visszajelzést a világ felől, hogy nem hiába tanultam/fizetek ennyit. Hogy megérte ez az 1 év, melyet elég intenzív munkával töltöttem, különösebb társadalmi megértés vagy megbecsülés nélkül. (Megjegyzem: szerencsére a finnugrisztika szóra való nagymagyar prüszkölésből hálisten aránylag kevés jutott nekem, köszönet a támogató/intelligensen hallgató környezetemnek.)

Többször is írtam már ide, most is kiemelem: nem az eredmény tesz boldoggá, hanem az, hogy volt egy idevezető út, aminek egész eddig nem tudtam, volt-e értelme, és most megadták azt. Volt, igen, mehetsz tovább. Nem mehetnél tovább, ha ezeket nem tetted volna meg.

És ami a legfontosabb, és amit mindenkinek éreznie kéne: ez nem az eredmény, ez a kezdés/folytatás lehetősége. A felvétel önmagában nem más, mint zöld jelzés az út folytatásához. Nem a végállomás. Én is most csak azon izgultam, folytathatom-e, amit eddig elkezdtem...

It's time

~ Egy betört monitor, egy hét további maradás. X darab SMS, egy várt-váratlan találkozás, egy csodás reggel. És egy csodás ember! Hát én megmondtam, hogy takarítani kell. Miközben söpörtünk és sikáltunk, amerikai alterzenét énekeltünk fennhangon. (Reszkess környék.) Ennél jobb nincs is.

(Ugyanitt: hajaj. Kezdek megijedni.)

~ Egy honlap, septében kiszámolt pontok, egy boksz a levegőbe. Igen, én a végéig izgultam. Az ugyanis nagyon nem volt egyértelmű, hogy elérem-e az államis ponthatárt. Elértem. Hivatalos. Küzdöttem érte egy évig (hihetetlenül nagy köszönet azoknak, akik támogattak és segítettek és inspiráltak - tudjátok, kik vagytok!!!) és most már senki sem veszi el tőlem. Eufória.

~ Egy Inariban felbontott Lapin Kulta az egészségemre, egy bizonyos dél-amerikai indokolatlan állat, egy kirándulás Ferihegyre húgomért, és a gondolat, hogy 2 hét és újra itt leszek, és egy Finnair járat felé tartok... kicsit őrült érzés. Izgis, nem tudom, mit várjak tőle. A szociális görcsölést valahol félúton el kéne veszejteni...

Na jól van Bogi, nem unatkozol. Engedd már el magad...

Érvényes

Szerettem a sötét indiai arca mögött megbújó skandináv felvilágosultságot.

A lelkesedést, amivel belekezdett egy számára fontos ügy taglalásába.

A nyílt tekintetét, ahogy rám nézett, kicsit elérzékenyülten.

Ahogy végigpördült a nyelve a szájában, amikor mindig mindenre azt mondta, hogy "seriously".

Ahogy lassan felbátorodva kifejtette a véleményét elvont dolgokról.

Mindig kalapot hordott, hogy ne kelljen megfésülnie félhosszú, kékesfekete haját.

Szerettem a nagy, durva, lapát tenyerét.

Szerettem, amikor megcsókolta a kezem.

Szerettem táncolni a közelében, és szabadnak érezni magam.

Szerettem, ahogy azon kaptam, hogy néz.

Szerettem, amikor kettőnkről beszélt.

Megtisztel, hogy megtalált, hogy kiszúrt a tömegben, hogy volt bátorsága megszólítani, és volt kitartása megtartani (pedig hogy féltem tőle, te jó ég!).

Szerettem azt az embert, aki mellette voltam. Megtanított újra kedvelni magam.

"Because no matter who you end up with... I just wish you will be as confident and calm as you were with me!"

Holnap már újra Svédországban lesz, a történet meg itt véget ér, és minden egyéb bizonytalan. Megkérte, hogy gondolkozzak el rajtunk... hát megígértem, mert megérdemli.

Though loving him was not red.

Det är en saga i sig att vi funnit varann

Lebukik, kiemelkedik. A fürdőruha vagy rajtam marad, vagy nem. (Pánt nélküli felsők! Ehh! Miért vagytok egyáltalán?) Szemben a Badacsony vigyorog.

Igen, Balatonfenyves-alsón vagyok, megint. Gyermekkorom legélénkebb emlékeinek földjén. Komolyan, mintha nem is térben utazott volna velem az a bizonyos pesti expresszvonat, hanem időben.

Néhány bogár kábán az asztalra pottyan, miután sikertelenül udvaroltak a teraszlámpának. I know that feel, bro...

Tegnap nem keresett, ma nem keresett. Már kezdtem aggódni.

Tehát felhívtam... azt mondta nem akart zavarni, meg egyébként is eléggé elfoglalt volt azzal, hogy megszervezze az utolsó találkozásunkat. Merthogy ezt szervezi két napja. Merthogy nagyon különlegesre akarja.

A környezetem szerint én ezt teljesen kiérdemeltem, én azonban még mindig elképedve állok előtte. Ez most valóban megtörténik?

https://www.youtube.com/watch?v=7GDQGAZunEg

Fearless

Ahogy Taylor is énekli alant, van egy különleges hangulata a városnak, amikor éppen elállt az eső. Fura, mert biciklista vagyok és bosszantónak kéne lennie, de én nem bánom, olyan frissítő érzés. Közelebbnek érzem magam a természethez ebben a betontengerben.

Hallgattam, hallgattam, ahogy megesik valakivel ugyanaz az élménysorozat, amit én olyan jól ismerek: az elutazás okozta a személyiségváltozás, a tanulmányok iránti "nerd" izgatottság, a kiközösítő csoporttársak, az értelmetlen energiavámpírok leépítése, az életút keresése, az alapelvek megteremtése... mégis minden annyira más, egzotikus színeket kapott, bíbort, aranyat, indás díszeket, ahogy ez a történet kontinenseken és kultúrákon átívelve jutott ide elém, ugyanazzal a konklúzióval.

Konklúziók... melyek az én agyamban egy cseppet sem tűnnek bizarrnak (sőt), mégis tudom, hogy nem mindenki gondolkodik úgy, ahogy én, és lám: most csak hátra kell dőlnöm és hallgatnom, ahogy valaki pontosan ugyanazokat mondja, anélkül, hogy tudná, mennyire mélyen egyetértek vele. Talán nem is saját szerencsém és boldogságom miatt bukfencezek a tüncögéstől, hanem inkább a világba vetett hitem visszaszerzése miatt mérföldkőnek éreztem a tegnapelőtt esti gondolatokat. Valaki hasonlképpen gondolkozik, jéééééj!

Újabb zápor, újabb elázás. Élveztem a karomon és a combomon a meleg esőcseppeket. Ottragadtam a Kamarában VB döntőt nézni. (Szépnek tartottam volna, ha Argentína nyer, de mivel tudom, hogy Németország a világ egyértelműen legcsodálatosabb helye/népe, őszintén örültem annak, hogy ez újra megbizonyosodott.)

Mi van itt, ebben a fülledt, párás, telített levegőjű nyárban, hogy hirtelen mindenkibe úgy csapódik a boldogság, mint egy masszív nemzetközi gyorsvonat? Körülnézek, és minden, mindenki a helyére kerül, mint a puzzle-darabok, vagy legalábbis oda, ahol épp a legjobb helyen vannak. Néha úgy érzem, nem is bírok el ennyi tüncögést.

Hogy én? Nálam nem nyár van, hanem kora tavasz... még hosszú út van előttem, de ez már nem az elmúlt hetek-hónapok sötét és kétségbeesett tele. És szeptemberig még annyi idő van, és annyira kimegyek Finnországba a Tapírhoz! :) Egyre inkább alig várom.

Addig pedig élvezem a fülledt, fűszeres színezetű budapesti életet, mintha jegyet váltottam volna egy bollywoodi filmre - a szereplőgárda közé.

In this moment now, capture it, remember it!

Külsőd szerint fogadnak, eszed szerint búcsúztatnak

Ez egy mari közmondás. Nagyon tetszik.

Még mindig nehezen szokom meg új lakhelyemet, a négy fal ridegségét, az egyedüli életet, a kiköltözést a külvárosba. Amikor csak lehet, nem vagyok otthon. A Nagykörút gyűrűjén belül... az már igen. Az az otthonom.

A biciklim az ADK-s biciklitároló helyett büdöskék közt parkol a tízemeletes aljában, lassan egy tiszta ruhám sincs, a finnugrisztikával kapcsolatos izgatottságot felváltja a munka körüli pörgés. Még az MBTI helyett is a StrengthsFinderre tüncögök, és a névjegykártyacsere is jó élmény volt, pedig egyébként brrr névjegykártyák.

Közben James Blunt rámászott a napjaimra és folyton a fülembe zümmög. A hatalmas ablakból a Városliget helyett Zugló és a Rákosok derengenek...

Ahogy a villamoson döcögtünk, láttam a többi magyar ember fején a nemtetszést. Milyen egy ronda nagy rasszista nemzet vagyunk azt a mindenit!!! Én viszont már a harmadik este éreztem azt, hogy nem érdekel.

Az élet megy tovább, és én is megérdemlem, hogy valaki az ő hölgyének szólítson,

kihúzza nekem a széket a Trófeában, ahová meglepetésből foglalt nekem asztalt,

intellektuális közelharcot vívjon a közeli szórakozóhellyel, hogy adjanak nekünk borospoharakat,

napjában sokszor elmondja, hogy mennyire nagyra tart,

a híd közepén ráüvölti a Dunára, hogy BUDAPEST I LOVE YOU!!!

One Directiont és Let It Go-t énekel velem a Gellért téren ballagva,

csendben végighallgatja a sok bolond és indokolatlan dolgot, ami a szívemet nyomja, és még nagyobbra tart tőlük,

tisztának és makulátlannak lát, és ez nem változik, ahogy egyre többet tud meg rólam (sőt),

kifejezetten szereti, hogy introvertált vagyok,

biztosít róla, hogy nagyon vonzónak tart, de az elvei azok az elvei (én meg persze rommá tüncögöm magam ezen)

azzal dicsekedik a barátainak, hogy egy "6 nyelven tudó" lánnyal találkozgat,

felkap és a karjaiban visz le a Gellérthegyről.

Valahol egy szomorú kis hang kongatja a harangot, hogy ezek csupán nyári és átmeneti dolgok, de ahogy Gabi mondta a Kamarában, ezek mind-mind gesztusok a világtól, hogy mielőtt tökéletes mélységben eltemetném szerény személyemet, véssem a is eszecskémbe, hogy egy több ezer kilométer utazott valakinek én vagyok a legjobb dolog eddig az egész évében - úgy, ahogy vagyok, igyekezet és megjátszás nélkül. És ha ez így van, akkor talán még várhatok a koporsó leszögelésével....

A zárójel is a szöveg része...

Haaaajjjjjaaaaaaaajjjj!

Az indokolt, hogy a dolgok máris ennyire indokolatlanul jók...? ^^

Aladdin

Elnéztem félhosszú fekete haját, hatalmas, iszonyú sötét szemét, és persze a hozzá tartozó nyílt tekintetet, csinos lilás száját, és már a beszélgetés közben röhögtem magamon, hogy ezt így most hogy sikerült. Épp levelet írtam, mikor odafordult hozzám, hogy ugyan már, nálam működik-e a Media Markt-os wifi, mert nála szakadozik... aztán hopp, már itt is ül velem szemben. Asszem épp az emberek tudatlanságáról és nemtörődömségéről beszélt, de persze lehet, hogy inkább a mesterséges végtagokról, melyek készítését épp MSc-n tanulja. Hol? Sudan-ban. Első megrökönyödésem után épp kérdezni akartam tőle, hogy Észak- vagy Dél-Szudában, amikor is felvilágosított, hogy Malmö közelében, és akkor végre leesett, milyen országról beszél. Cserébe persze gyökérnek nézett földrajzból, pedig csak a fülemmel van baj.

Gyerünk Bogáta, képes vagy erre. Képes vagy türelmesen meghallgatni a láthatóan okos és vagány, aranyos de szinte bosszantóan idealista emírségeki utazót, aki annyi idős, mint te, csöndben figyelheted, ahogy lángol a tekintete, miközben a társadalmi egyenlőtlenségekről szónokol, majd lesüti a szemét, hogy már megint ő beszélt túl sokat, felnevet egy óvatlanul elejtett viccemen, megpróbál arra bátorítani, hogy én beszéljek végre magamról, de újra és újra annyi gondolata lesz tőle, hogy rendre magához ragadja a szót. Közben megvizsgálja a tenyeremet, mert az egyetemen azt tanították neki, hogy a tenyérjóslás tudománya kuruzslás, így nyilván elkezdett utánajárni hogy valóban az-e.

Kicsit feszengve éreztem magam mellette, ahogy általában feszélyez olyan emberek társasága, akiknek sok felszínes kapcsolatuk van, így könnyen ismerkednek. Naésakkor! Talán nem érzem jól magam vele itt és most éppen, talán nem telt el máris pillanatok alatt két óra, tán bajom lesz belőle, vagy rabolja az időmet?

"Are you a psychologist?!" kiáltott fel hirtelen a sokadik kérdésem után. Kitört belőlem a nevetés. Nem, bár ő még nem tudta, hogy már réges-rég megállapítottam, hogy egy jó nagy ENFP-vel van dolgom...

És lehet, hogy ő nem látta, de vizsgáltam közben magamat is, mert váratlanul a mélységekből előhozta belőlem az idealistát, a közösségi felelősségvállalót, a toleráns és nyitott valakit, a világot jobbá tenni akarót, akit már szinte el is felejtettem, hogy létezik. Igen, tudok jó társaság lenni egy ilyen ember számára, és nem, nincs abban semmi átverés, ha akar velem még találkozni. Nem kell ezen annyira csodálkozni.

Mennem kellett tova, mert várt a költözés. Bedugtam a fülesemet, és az Only If For A Night angyali kara zúgott be a hallójárataimba. Hirtelen úgy éreztem, mint aki éveket fiatalodott. Only if for a night, vagy több, vagy kevesebb, de adtam neki egy esélyt neki, ahogy magamnak is, hogy valami újat engedjek az életembe, és végre friss élmények kerüljenek a bennem rég megrekedt gondolatok állóvizébe.

oh come on baby, it'll be alright...

Reggel úgy döntöttem, nem kelek fel. Már hajnalban kukorékoltam a világ legidiótább álmai után, de a reggeli teendők átnézése helyett inkább úgy döntöttem, hogy újra belemerülök a Hét szál fű országába, amit Zsolti adott nekem, mondván jó orosz irodalom... furcsa, de nekem is tetszik. 1954-es, masszívan szovjet, de földrajzról, sarkkutató etnográfusokról szól, akik jelenleg épp egy nganaszan faluban ügyködnek, tehát furán (és persze komcsi bájjal) simogat mindent, ami tudomány és a szívem csücske.

Homályosan felrémlett előttem a tegnap esti kis találkozónk Metával... hálistennek újra jól lyukat beszéltünk egymás hasába, és bár ő ellenkezett, jólesett kiereszteni az MTT-vel kapcsolatos sok-sok gőzt is, és tombolni egy sort. (Na nem mintha olyan nagyon ügy lenne az MTT az én életemben perpill, de mégis jólesett beszélni róla. Ha valaki megismeri az MTT-t, az utána mindig szívesen sopánkodik róla, mint egy rosszcsont, de szeretett gyerekről.) Meg persze beszélgettünk minden másról is. Mindig megfigyelem, hogy mennyire más-más dolgokat domborítok ki, ahogy különböző emberekkel beszélgetek... és amik Meta mellett előtérbe kerültek, azokat jólesett kidomborítani, mert ritkán teszem.

Öeeeeeh, telefonon fogok kulcsszókutatást magyarázni az ügyfélnek, neeee... és Zsuzsa nem is lesz ott, hogy felügyelje, és nem tudok értékesíteni, brühü... szorongva tárcsáztam a számot, amibe kisvártatva egy olyan tündér, kedves női hang szólt bele, hogy azonnal felbátorodtam. Egy igazi "régi lélek", akinek a számítógép egy ijesztő furcsa új szörny, de azért érdekelné, hogyan építse újjá a honlapját... pillanatok alatt az egész világról beszélgetni kezdtünk, és hamarosan már örültem is, hogy egyedül végzem ezt a hívást, és részletesen el tudom magyarázni neki a SEO rejtelmeit, és megnyugtathatom, hogy az online kommunikáció nem az első lépés a pokolba... nagyon kedvesen, nagyon elégedetten búcsúzott el tőlem, és én is vigyorogva tettem le a telefont.

Na irány hatékonykodni a kedvenc dolgozó-kávézómba. Legszívesebben a BTK felé vettem volna az irányt, ahol tegnap L. tanárnőbe is belefutottam (<3), meg Salánki tanárnő is odaszökkent hozzám a máris barnára sült arcával, hogy mi a helyzet velem, épp most ment át a TO-ra aláírni a kreditelismertetést... jó 10 percig csevegtünk, és említette, hogy a fülébe jutott, milyen elégedettek voltak velem Csepregi tanárnőék a felvételin. Na én máris az egekben voltam! ^^ Ja, s aznap először jártam antikváriumban, rögtön négyben, mire megtaláltam A cár őrültjét... az antikvárius jelezte, hogy megvan, de mikor felkelt, hogy levegye nekem a polcról, hirtelen rákiáltottam, hogy meg ne tegye, majd én kikeresem! De nem lenne egyszerűbb, ha ő tenné? De, természetesen, de én akarom megtalálni! Bele se merek gondolni, mit gondolhatott rólam szegény, ahogy ott akaratoskodtam, mint egy ötéves, de perpillanat nem érdekelt. Pár perc múlva megtaláltam. Mivel minden féláron volt, 600 pengő forintért hozzájutottam az nemes műhöz, mire az antikvárius, lelkesedésemet letörendő, mondta, hogy pár napja még volt egy dedikált példányuk is, csak azt elvitték... a mindenségit neki!

Na de vissza a mába, a munkába. Addig minden nagyjából oké is volt, ameddig a CCC-ben a rádió el nem kezdett ellenem dolgozni. Dögöljmeg, pedig egész jól voltam eddig! Brrr. Imádom az itteni rádiót, de néha azt kívánom, bár ne játszanának annyi számot, amit ismerek... mindig lefagy az agyam tőlük.

Zsuzsával vagy egy órát beszélgettünk a munkáról. A kecske a szakadékban, csak mi jön most? Vagy kihasználjuk az úton-útfélen felsejlő új kapukat, vagy beleesünk ugyanazokba a hibákba? Mindent más megvilágításba helyezett egy sokkoló új hír, amiből még mindig alig térek magamhoz. Munka, most aztán alaposan megingott a talaj alattad, én meg csak lesek... úgy érzem most magam, mint akiről újabb adag gyermeki naivitás hullott le, és semmi sem az, aminek látszik... nem, nem örülök neki.

Ma este Minc volt terítéken és egy csomó régi-új téma. Hosszú órákat beszélgettünk, miközben a Gozsdu-udvar jól szituált járókelői vitorláztak el mellettünk, mi meg csak váltottuk a világot folyamatosan, mint mindig. Pár kirakós újra a helyére rakódott. (Remélem neki is.) Jólesett az új hely, az új környezet, és mint mindig, jólesett a zenére hasítás a bicajomon az erzsébetvárosi szűk utcákban. A közelben tűzijáték. Nahát, vajon mit ünnepelhetnek, kérdezte Minc.

Most újra hajnal, újra szoba, újra egyedül. Holnap kiköltözöm, de képtelen vagyok erre felkészülni. Csak szédülök bambám, mint akit tarkón simogattak egy homokzsákkal. Onnan jött e-mail, ahonnan nem akartam, onnan nem, ahonnan akartam, és közben megint megállapítom, hogy bizonyos szintű indokolatlanságra kizárólag az élet képes, mert fikciónak túl átlátszó lenne...