Fekszem az ágyban, fejem az ablaknál, és hagyom, hogy a tudatom átcsússzon egy másik valóságba. A delírium a mindennapok része: az arcomra sütő nap, a fejem alatt száguldó forgalom sosem emel ki a jelenből, míg a félálomnak olyan érzékletes, zakatoló hangulatot ad, mint egy sajátos mantra, melyben a nyitódó troliajtók, zörgő platók és harsogó dudák adják a szeánsz aum-ját.
Ilyenkor pihenek. Ilyenkor próbálom abbahagyni a folyamatos készültséget, az állandó gondolatáradatot (nem mintha menne). Ki lép ki a liftből, ki ír rám cseten, kivel futok össze a folyosón vagy a a campuson, mikor bukkan fel Ő, mikor valaki más, ezermillió Ő, villog-e a gtalk, egyedül vagyok, vagy nem, szaladni kell-e vagy nem, vajon van-e Szonjánál kávé.
"A nyelvet csak rendszerében lehet vizsgálni. Az elem semmi, az oppozíció minden." Mondtaja Saussure. Én is így vagyok most. Én semmi vagyok, a többiekhez való kötődésem minden. Persze ez így nem igaz, de ha megnézem, mit mondhatok el magamról, mit mondok? Járok egyetemre, azon kívül szinte semmi programom, eltekintve néhány MTT-s kötelezettségtől, ami most még nem aktuális.
Ja, nyilván üres az életem. Annyira üres, mint a Csendes-óceán (hogy referáljak Pi életére). Hogy is táblázhatnám tele a napomat előre, ha sosem tudom, mikor lesz nagyon jó, hogy épp "arra járok", mint Mr Quin? Márpedig épp arra járni a legérdemesebb dolog, amit az ember csak csinálhat. Büszkének lenni magamra, a lányokra, a nagy nevetésekre, a meg nem szűnő randomságokra... jaj de nyálas vagyok. Nehéz erről beszélni.
Villanások ugranak ki ebből az eseménytelen hétből.
Viktor cinkosan rám vigyorog (örvend a szívem hejj...!)
L. tanárnő szeretettel mosolyog rám, miközben megpróbálok felfejteni egy nyelvészeti problémát.
Belekanalazok Csaba sajttortájába, ami a legfinomabb, amit eddig ettem.
Földig érő zebraszoknyámba belekap a szél.
Eszti egy ünnepelt celeb mosolyával integet körbe a Kamara törzsvendégei közt.
A pincér megpróbál mindenképpen legalább két jó poént kicsikarni magából azalatt az 5 másodperc alatt, amíg kikérjük a második sörünket.
Alex arról mesél, milyen, ha kiszívják a nyakát.
A felszálló cigifüstben köhögve ereszkedek le a tűzlépcsőn a szürke pulóveres és a vörös bőrdzsekis közé.
Igyekszem a filmre koncentrálni.
Kálmán az éjszaka közepén felhív (...mint macskát szarni :D)
A Vasember fittyet hány mindenre, amit földrajzból tanultam.
Lökök egyet a lábammal és Charlotte kerekein máris átsuhantam az úton.
Andris nagyon igyekszik valami okosat mondani a mainstream filmekről.
Besenyő Pista bácsi elmondja önöknek, mi hülyeség, mi nem az.
A 8.-on igen lassan indul be a sütő.
Tisztán érzem, hogy föl kell nevetnem, különben nincs indokom az elpirulásra.
Zoli örökké békés fejjel keveri a málnaszörpöt a házmester fröccsbe.
K.A. rám integet a biliárdasztal másik végéből.
Anyám értelmes, hosszú levelet ír nekem.
Csaba begombolja az ingét munkába menet.
Szobatársam hitetlenkedve csóválja a fejét, hogy elhagytam a 709-es kulcsát.
Félig bosszúsan, félig nevetve ismerem fel a jellegzetes kézmozdulatokat: Czinege úrfi is pont oda ment találkozni, ahová Kincső és én.
És még annyi minden. Izgalmas, csodálatos.
Feel the rain on your skin....
Persze mindenkinek megvan a saját kis problémája, de hát azért vagyunk sokan, hogy ne legyünk egyedül ezekben. Látni valaki arcán, hogy az előbb még szomorú volt és feldúlt, de most már nem az, és már jobban van - ez az egyik legjobb dolog, amit láthat az ember. (Persze az az arc épp én is lehetek.)
Erős kezdés volt. Eltelt két hét, és úgy érzem, a fél szemeszter már a hátam mögött. De most irány haza. Kicsit eszembe kell jutnia, milyen, ha nem a saját készítésű álomvilágomban lubickolok. Persze alig várom majd, hogy újra visszacsöppenjek bele, de most kell egy kicsi anya, meg család, akik a földet képviselik a magasan röpködő lábaim alatt.
Most mászkálok föl-le, mint Natasha a liftben, és minden megállónál valami jó dolog történik.
-= ez a jelenlegi lelkiállapotomhoz képest indokolatlanul keserű bejegyzés lesz, már régóta írom, de kíváncsi vagyok, mit gondoltok. =- Ó, a gondtalan gyermekkor...!
Amikor csak játszottunk, és felhőtlenül boldogok voltunk!
Ó igen, akkor. Milyen jó is volt. Tisztán emlékszem, hogy kortyolgattam a forró kakaót egy meghitt este, a kutyákkal szaladtam a dombon, hópehelymintákat vagdostam papírból, dalokat énekeltem anyukámmal. Micsoda idill. De álljunk csak meg egy pillanatra. Én szívből rühelltem a gyerekkoromat. Jaj, miért. Nézzük meg. Mi akadályoz meg abban, hogy most is csináljam ezeket a dolgokat? Ha akarom, bármelyiket megtehetem (bár anya nem mindig ér rá, hogy énekeljen velem, de azért rá szokott), és higgyétek el, ugyanúgy élvezném. Tehát ezek, meg a játék nem lehetnek olyanok, amik csak a gyerekkorhoz köthetők. Akkor meg mi a nagy nosztalgia alapja? Az ártatlanság, az őszinteség? Na ne röhögtessen engem senki azzal, hogy a gyerekek ártatlanok. A legkegyetlenebb életkorszak, ekkor van még benne az emberben a legtöbb ösztönös agresszió, amit a társadalom remélhetőleg kinevel. Ami meg az őszinteséget illeti, már ne is haragudjon a világ, de a társadalom nincs felkészülve a gyermeki őszinteségre (tapasztalat!!!), a felnőtt pedig akkor jó felnőtt, ha a tanult és kialakított módszereivel egyszerre tud kedves ÉS őszinte lenni - amire gyermekkorában még nem mindig képes. Akkor? Kevesebb volt a problémám? Hogyne. Nem tudtam, mit beszélnek a felnőttek, mi mi alapján működik, de be kellett illeszkednem egy társadalomba, alkalmazkodnom kellett mások szabályaihoz, ki kellett alakítanom egy személyiséget, meg kellett küzdenem egy készen kapott rendszerrel meg a vadidegen többi gyerekkel, úgy, hogy a legritkább esetben érdekelte az embereket, hogy én mit gondolok (mert lo and behold, gondolkodtam). Nyilván ment, mint a karikacsapás. Nyilván nem kellett pénzt keresnem és nem kellett a bunkó kolléga meg a férges kutya miatt aggódnom. Ja. Olyan gondtalan voltam, hogy ihaj. Tán hülyén gondolkodom, hogy a hátam közepére sem kívánom vissza a gyermekkoromat? Én eleve tisztátalan voltam, amiért gyerekkoromban is voltak problémáim? Vagy elfelejtettem élvezni az életet? Akármilyen sok szép dolog történt velem kiskoromban (ahogy sok szép dolog történik velem nagykoromban is), valahogy baromira nem ezek jutnak eszembe, mikor visszaemlékezem. Ezekről csak tudom, hogy voltak.
Tehát tényleg én vagyok a hibás? Elhibáztam a gyerekkoromat? Megpróbáltam megérteni, mire föl ez a nagy nosztalgia. Másokat ezek szerint nem bántották a társaik? Nem küldték őket a helyükre a felnőttek azzal, hogy csak gyerekek? Nem érték igazságtalanságok, nem nézték őket le az óvónénik, nem alázták meg milliószor a tanáraik, nem rúgtak beléjük az osztálytársaik... nem volt semmi, csak a Nap és a pillangók?
Már nem ejtenek zavarba ezek a szólamok: hiába próbálkozom arra gondolni, mikor is volt gondtalan vagy egyáltalán, jobb a gyerekkorom, mint a felnőttkor, nem sikerül. Ezzel kapcsolatban több gondolatom és emlékem van, és elég sarkalatosak.
Soha életemben nem tudtam értelmezni az ártatlan gyerekkor képzetét, és ezt úgy kell érteni, ahogy mondom. Emlékszem, ovis voltam, mikor apa sokat hallgatta Demjéntől A szabadság vándorait. Abban van ez a versszak:
"De a gyermeked már észrevett
Bámult tág szemmel ránk,
Mert ő nemrég, s tisztán született,
Nem érti, miért nem látható,
Aki szabadnak érkezett..."
Tisztán emlékszem, hogy én ezt ovis koromban totál hülyeségnek tartottam. Egyrészt fenntartottam az esélyét, hogy valami furcsa véletlen folytán felfedezem a szabadság vándorait, amint épp felhőkről lábat lógatnak, másrészt totál nem értettem, ezek szerint a szüleim régen és piszkosan születtek? Valóban nem értettem, miért nem látható, aki szabadnak érkezett, de azt furának tartottam, hogy olyan szemem lenne, ami a szüleimnél jobban lát, mert ez fordítva szokott lenni.
A másik ilyen esetre akkor emlékszem, amikor kb. nyolcéves koromban egy lehullott platánlevéllel origamiztam a 30-as busz megállójában. Egy egyetemista lány kedvesen megszólított és megkért, hogy hajtogassak neki is egyet. Közben meséltem, hogyan csinálom, majd elbúcsúzott tőlem. Akkor elgondolkoztam, mit mondtam volna neki még szívesen: hogy nem értem, miért tartják a felnőttek a gyerekeket valami fura szerzetnek, és nem vagyunk mi varázslények, ugyanúgy a szemünkkel látunk és a fülünkkel hallunk, mint ők és ugyanazok a vágyaink és bajaink, mint nekik. Mert már akkor, nyolcévesen frusztrált ez a kicsi-szent-lény paradigma.
Meg egyébként is, hol voltak az ártatlantól azok a gyerekek, akik engem körülvettek! Akik állatokat kínoztak, a legváltozatosabb csúfneveket találták ki rám, megdobáltak órán, kipécézték egy osztálytársamat (vagy engem), önzők voltak, kegyetlenek, gátlástalanok, sőt, néha egyszerűen gonoszak... ezt sírják vissza most felnőttkorban? Újra meg szeretnének rugdosni valakit - vagy éppen azt akarják, hogy megrugdossák őket?
(érdekes, hogy az angol irodalomban erősen jelen van a gyermeki kegyetlenség motívuma, az orosz irodalomban viszont a gyermeki ártatlanságot szinte mitikus szintre emelik - abban az országban, ahol a cárpalánták kedvelt mulatsága volt magasról kidobni a kiskutyákat és megnézni, ahogy kiszenvednek...)
A felnőttek hozzáállása pedig olyan flegma és álszent volt, hogy legszívesebben visszamennék az időben, mint a Butterfly Effect-ben, és felnőtt aggyal a szemük közé ordítanék, hogy egyesre vizsgáztak minden értékelhető emberi tulajdonságból. Mindig azt mondták nekem, ha valami bajom volt, hogy ugyan, addig örüljek, ameddig gyerek vagyok. Meg a másik kedvenc mondásuk: "Probléma? Ne idegesíts már, miféle problémád lehet neked?" Nos, én elhittem készséggel, hogy gyereknek lenni akkor is jobb, ha most ez nekem nem tűnik fel (tekintve, hogy én felnőtt még nem voltam, ők meg már igen), de hogy ne legyenek problémáim...? Csak azért, mert nem olyan szintű problémáim vannak, mint hogy a bedőlt devizahitelemmel hogyan tartom el a családomat, attól még az én problémáim is okozhatnak nekem gondot! Hogy megrendíthet egy gyermeket, ha felszámolják a játszóhelyét vagy igazságtalanul osztályfőnökit kap...! De hát... nem.
De hát miért beszélek én úgy a gyermekkoromról, mintha az életem traumája lenne? Miben volt olyan szar? Egy jó családban jó tesókkal jó suliban, mindenféle hátrány nélkül, egy több téren is tehetséges, rendkívül okos kislány voltam: semmi okom nem lehetett a panaszra (és ezt gyakran az orrom alá is dörgölték). Jó, nyilván nem olyan egy fogyatékos nővér mellett felnőni, mint egy nem fogyatékos mellett, és ez sok figyelmet elvont rólam, de kötve hiszem, hogy ellenkező esetben sokkal jobban odafigyeltek volna rám. Anya mondta, hogy ha a nővérem egészségesen születik, valószínűleg elkezd karriert építeni. Tehát nem ez volt a baj... akkor? Bennem volt a hiba?
Milyen gyerek is voltam én? Nem valami kedves, az tény. Rettenetesen szerettem volna népszerű lenni, de sehogy sem sikerült. Ellenben már kiskoromtól kedve nagyon sok "felnőttesség" volt bennem, és nem szíveltem, ha üngyüribüngyüri kislánykaként kezeltek. Iszonyatosan önérzetes voltam, az igazságérzetem csakúgy tombolt. Nehezen nevettem vagy mosolyogtam, általában egyedül játszottam, történeteket, kalandokat találtam ki a játékaimnak, és minden Barbie babám "lelkére" nagyon ügyeltem. Szerettem egyedül lenni, virágot szedni (addig, ameddig már a virágot is sajnálni nem kezdtem, hogy letépem), és magamban énekelgetni. Rajzolni is jól tudtam. A könyvek közül mindig azokat szerettem jobban, amik felnőttekről szólnak, nem gyerekekről. A támadásokkal szemben védtelen voltam, ellenben nagyban növelték a mogorvaságomat. Viszont nem voltam rosszlelkű. Mindig védtem az állatokat, még a hangyák lefújása ellen is vehemensen tiltakoztam, senkit nem bántottam csak azért mert megtehettem, még a Tom és Jerryt sem bírtam elviselni a brutalitása miatt, apámnak mindig könyörögtem, hogy ha nem ereszti vissza a kifogott halakat, mihamarabb verje fejbe őket (ezen nevethettek, de fontos volt. Más esetben akár félóráig is hagyta volna őket a hajó farában, amíg a szemem láttára meg nem fulladnak.) Tulajdonképpen totál zsákutca voltam. A bájosság és vidámság, amit szeretnek a gyerekekben, nem volt meg bennem, ellenben a védtelenség, az eszképizmus, a felnőtt gondolkodás felé való vonzódás mindig is insipirált, de kortársaim közt inkább csak hátráltatott.
Bármennyire is sokat hibáztak a szüleim a gyerekkorommal kapcsolatban (bár nem többet, mint bármelyik szülő), kénytelen vagyok megállapítani, hogy egyáltalán nem volt hátrányos gyerekkorom, a dologról senki sem tehet: a probléma az volt, hogy nekem pár évig gyereknek kellett lennem. Hogy azok a mankók, amik most támogatnak engem - az élettapasztalat, a tájékozottság, az emberismeret, a bölcsesség, az önuralom, az, hogy már csak korom okán is hajlandóak komolyan venni - nem álltak rendelkezésemre.
És hogy mikortól nem voltam gyerek? Ezen elgondolkoztam, és arra jutottam, hogy akkor, amikor igazi barátokat találtam úgy, hogy ők már felnőttként tudtak kezelni. Mert ők már felnőttek is voltak. Hogy természetes tulajdonságaimat végre értékelték, a szerzetteket - melyek a többiekhez való hozzáállásomat csiszolták - tisztelték. Tehát kb. 16 és fél-17 éves koromtól, a Burning Symphonyval. Voltak ennek előfutárai (Kari, Máté, a KvízPartosok), de ez volt az igazi váltás. És nem igaz, hogy gyereknek lenni jobb, legalábbis nekem nem. Felnőttnek lenni jobb, mert akkor kezdi el elhinni a világ, hogy te egy személy vagy.
De ezek szerint másoknál nem így volt. Nem tudom, hogy az én egyéniségem furasága-e az ok, vagy őnekik jobban áll-e a gyerekség, mint a felnőttség, esetleg visszasírnak-e valami nehéz/megbánt döntés vagy időszak előtti állapotot... nem tudom. De nekem vigasztaló gondolat, hogy életem virágkorát nem egy rég elmúlt állapotban érzem át, amikor nem is volt egészen kifejlődve a tudatom. És tudjátok, mit? Azóta sokkal jobban élvezem a természet közelségét, a réten át biciklizést, vagy anyám ölelését: mert végre érzem, milyen dolog is ez, és hogy tehet boldoggá. Ilyen megértést és feloldódást gyerekkoromban aligha találtam volna.
Valószínűleg ezért is gondolják sokan azt rólam, hogy nem szeretem a gyerekeket. Tény, hogy nehezen tudok mit kezdeni velük (ez gondolom az egyéniségem sajátja, valahogy hiányzik belőlem az anyáskodó-gén), de ez így hazugság: sokkal toleránsabb vagyok a kisgyerekekkel - és az anyákkal - szemben, mint a társadalom nagyja, és egyáltalán nem zavar, hogy léteznek. Az igazság az, hogy sajnálom őket. Sajnálom őket, amiért még kicsik és kiszolgáltatottak, és olyan sokat kell még küzdeniük az életben, hogy kényelmesen érezhessék magukat a világban. Készséggel elhiszem, hogy vannak, akiknek a gyerekkoruk tényleg felhőtlen (najó, kvázi felhőtlen) volt. Csak nem sok ilyenről hallottam. Nem is sokat beszélgettem róla, ami azt illeti. Nórival beszélgettem erről sokat, mert vele lehetett a legjobban: örömmel döntögettem le vele a gyermekkor idealizálásának hazug falait, hogy végre beszélhessünk egy olyan traumáról, amiről soha a kutya sem kérdezett minket. Amikor gyerekek voltunk, azért, amikor már nem, azért.
Azok az emberek, akik a legjobban szeretnek engem, mind azt akarják, hogy egy kicsit több könnyedség, kevesebb önvád, kevesebb szorongásra való hajlam legyen bennem. Semmi okom az ilyesmire - csak a gyerekkorom. Amikor valahogy sehogy sem tudtam jó lenni senkinek, csak és egyedül azért, mert önmagamnak születtem.
Nahát Bogáta, itt vagy, tele élményekkel, mégis képtelen vagy blogolni? Na ja, annyi az élmény, hogy már rég elmaradásban vagyok, ráadásul egy kicsit nyomás alatt is érzem magam: ennek a bejegyzésnek jónak kell lennie. Be kell bizonyítanom, hogy jól írok. Hát, eh, akár jól, akár nem, most ez lesz, amit kaptok.
Amit én kapok. Ez az iszonyú sokszínűség, ez az állandó érzelmi forrófürdő. A kollégium, a kapcsolatok, a tennivaló, a bizalom.
A sörpadoknál ülve a sokadik Pepi koccan a sokadik macifröccsel. Fáradt-pihent, szomorú-vidám emberek gyülekeznek, elmennek, gyülekeznek újra, megértően vagy éppen gunyorosan hallgatják a másikat, cukkolás van, kirepül a söröskorsó a kézből, harsány nevetések lepik el a kertet, az asztal alatt összekoccannak lábak, láng lobban a kis műanyag szerkentyűből, a füst kibocsátói igyekeznek, hogy az eredmény ne azonnal az arcomba menjen (úgyis belemegy). Téma van, nincs olyan, hogy nincs, Zoli rendíthetetlen nyugalommal készíti a bűnre csábító étlap tartalmát. Hosszú, lusta esték ezek, mégsem akarjuk sosem, hogy véget érjenek: talán a büfé légköre adja, hogy ilyenkor igaznak érezzük, hogy miénk a világ. Itt van minden, amit csak akarunk.
A nevetéstől úgy érezzük, kiugrik a tüdőnk. Igen, mi válogatott társaság vagyunk, méghozzá egy olyan ember válogatása, aki elterjedt vélemény szerint elég jó emberismerő. Egy szociális ínyenc, mi pedig a kiválasztott menü vagyunk. Igyekszünk rászolgálni. A kaja vegetáriánus, a borok finomak, a tetőről szép kilátás nyílik néhány ferencvárosi tűzfalra. Egyre többen és többen leszünk, egyre nagyobb a választék, mire én már csak azon kapom magam, hogy szorongatom a borom, egyedül ülök és gyönyörködöm az emberekben. Milyen kevéssé ismerem én őket, mégis milyen otthonos, hogy itt vannak, mindegyikről sok mindent tudok, sok közös megpróbáltatáson estünk túl, sokszor láttuk egymást dolgozni/előadni/veszekedni/elfáradni/diadalmasan mosolyogni, most meg itt vagyunk, ez a kis közösség, ez a fél falura való ember, és lám, itt vagyok én is, és hogy ezek itt mennyire szórakoztatók...! Csak győzzek mindenfelé figyelni. És én még tartottam ettől a bulitól, nem éreztem magam rendes MTT-tagnak: egy frászt nem vagyok az. Ugyanúgy otthon ez nekem, mint a többi jelenlévőnek.
Bárcsak azt mondhatnám, hogy a tűz vidáman pattogott, de ez igazából csak akkor volt igaz, amikor nem felejtettek el fát rakni rá. Megjöttem - és ezt az emberek észrevették. Valaki voltam: leültem és odajöttek beszélgetni, sok ismerős arc, mind olyan kedvesek... hogy is tarthattam antiszociálisnak magam? Egyik pia jött a másik után. Én ültem és néztem, ahogy alakul a fiatalok élete. Sosem voltam egyedül, mégsem kellett igyekeznem, hogy jól érezzem magam. Nóri bolondozott a fiúkkal, Vivi hol vidáman, hol szomorúan beszélgetett a világgal. A sörpad felborult alattam. Egy srác merően nézett - idővel oda is jött hozzám. Megtanultam leírni egy 2-est a levegőben, majd hullámvonalat, csettinteni és elengedni - még ha nem is sikerült olyan kecsesen és elegánsan kivitelezni, mint a mellettem ülő fiúnak. A kertet az én zeném töltötte be, és az embereknek nagyon tetszett: azt hittem, kidurranok a büszkeségtől. Egy tál leves: ez volt a bónusz, szigorú fejadag és extra tantaloszi kín, amíg megvárod, hogy ehetőre hűljön. Tánc a pislákoló tűz körül, még ha olyan is, amilyen. Random. Hülyeségek. Amit csak nem szégyellünk.
A fejemet hátrafordítva egészen elöntött az érzés: a múltban vagyok. Ez nem itt van és nem most. Maximum 16 éves lehetek, és ez egy tali. A káprázat egy másodperc töredékéig tartott, és amint újra előrenéztem a zuglói járdán, visszakerültem a világba, de akkor és ott elöntött az érzés. Semmit sem változtam azóta, akkor is pont annyira önmagam voltam, mint most, 22 évesen. De ők sem. A szüntelen nevetni akarás (és nevetés), a kergénél kergébb ötletek, a megrökönyödött emberek, akiket hátrahagyunk - mindez annyira igazi volt, hogy nem lehetett szimplán nosztalgiatalálkozónak tartani. Hamar elfáradtam, tulajdonképpen rosszkor is jött a találkozó, de úgy mentem haza, hogy istenem, ezek az állatok, ezek a random kiválogatott emberek a semmiből, akik mégis olyan fontosak lettek nekem, ezek a totális idióták, ezek az életben nem fognak változni, még 80 évesen is fogócskázni és járókeret-viadalozni fognak, meg rictusemprát kiabálnak egymásra, és azzal fognak viccelődni, hogy titokban megcukrozzák egymás gyanútlan töltött káposztáját, esetleg belerejtenek egy aranygalleont... jaj ti, népek.... mikor volt 2005?...
Egy papírrepülő landolt előttem a kockás asztalon. Arra néztem, amerről jött: dobója mohón bámult engem. Elmosolyodtam és visszadobtam, nyilván bénán, a repülő a cipője orránál kötött ki. A társalgás ment tovább. Hogy is jutottunk idáig? Hogy gyűlt össze ennyi ember? Hogyan toltuk össze az asztalokat, hogy lett három korsó sör az egyből, hogy lett hirtelen a 8 órából fél 12? Miféle ördöngösség játszott közre abban, hogy betegre szórakoztuk magunkat egy totál átlagosnak szánt estén? Hogy kezdtünk el repülőket hajigálni? Mi is volt az a bizonyos auschvicc? Mi ez a varázslat?
Ezekre a kérdésekre akkor sem, most sem kerestem a választ. Egyet akartam: ne múljon el. Bárcsak örökké rácsodálkozhatnék, mennyi jó fej ember vesz körül, mennyire szeretem ezeket a lányokat, bárcsak örökké tartana a korsó söröm és örökké lenne mit mondanom ennek a rakás embernek. Bárcsak örökké bámulna rám mohón a papírrepülő dobója.
Micsoda forgatag, micsoda zaj, milyen fékevesztett randomság! Micsoda színes társaság! Ilyet nem látott hetedhét ország, mint ami egy átlagos józsefvárosi albérletben csak úgy megtörténik. Magyarul beszélgetnél? Angolul? Házi készítésű fényt innál? Ordítva nevetnél a válogatott hülyeségeken? Haramia-dalokat énekelnél? Karjaidat lengetve, fékevesztetten táncolnál? Minden szembejövőt megölelnél? Tedd. Szabad. Tedd meg a világnak, hogy leraksz a küszöbre mindent, amit hoztál, ami nyomaszt, amiben kételkedsz, és lásd csak azt, ami ott, akkor, előtted van. Ne csapd szét magad: számítanak rá (minden ilyen buliban szétcsapja magát valaki), és attól kezdve te leszel a mérce ("akárhogy is, legalább nem voltam olyan alpári, mint xy"), és lehetőleg ne is legyél mérges vagy szomorú, mert biztos nem akkor fogod megváltani a világot. Inkább egyél még egy kézzel nyújtott sótlan pizzát, hallgass meg egy word joke-ot, szívj be némi second-hand (second-lung) nikotint és vesd bele magad a kalimpálva táncoló forgatagba, hátha maga Katona Dávid is felkér egy csimpánzkeringőre.
Reggel úgyis meg fog lepni, hol ébredsz.
És amikor egyedül vagyok. Végtelen mennyiségű ágy, napfény, kilátás, rendezgetnivaló. Tiszta, takaros fél szoba, nekem kedves tárgyak úgy rendezve, ahogy én akarom. Még egy elmosogatni való kés, még egy felragasztani való emlék. Szentély. Felnőtt létem szentélye. A tolkienes takaróm, a varázsteám, a szívemnek kedves serpenyő, kés, körömvágó olló. Ülök az ablakban, teát kortyolok és Istenről olvasok, hogyan tart meg egy kis fiút egy bengáli tigrissel az óceán közepén. Minden nap újra rácsodálkozok, milyen jó élni, reggelit készíteni, mosogatni, megtervezni az ebédet, rajzolni, bebújni az ágyba... élmény minden perc.
Jó, na. Elmondom, mi van. Ha elkezdek blogolni, olyan szomorúság és magány kerít hatalmába (főleg amiért "nem igazán végeztem a dolgokkal", ahogy az előbbiben írtam), hogy egyszerűen lefagy a blogolóizmom. Ami van. És ez rossz. Pedig van gondolatom, Jó meg rossz.
Először is magyarázzatok el valamit, ha el tudtok. Miért van olyan tanár, aki csakis azért tesz fel kérdést, hogy rossznak tartson minden választ rá? És még csak nem is ennyi. Ha nehéz és nehezen feltérképezhető kérdés lenne, akkor még talán érthető lenne, hogy nem válaszolunk. De hogy látszólag evidens kérdést tesz fel, aztán leolt mindenkit, aki az eddigi tudása alapján válaszol... mondok egy példát.
Szófajtan-alaktanból a Magyar Grammatika volt a tankönyvünk. Egyetemi tanárok írták, akik minket is tanítottak, minden benne volt, ami a vizsgához, illetve a kognitív szemléletű nyelvfelfogáshoz kellett, úgy is hívtuk, hogy a Fehér Biblia. Ebben volt ez, hogy:
-A képző megváltoztatja a szó jelentését......
-A jel módosítja a szó jelentését........
-A rag kijelöli a szó mondatbeli szerepét.......
Ekkor a tanár felteszi a kérdést: mi a képző jellemzője? Mondom, az, hogy megváltoztatja a szó jelentését. Erre úgy néz rám, mint aki legalábbis azt állította, hogy tűzre minden Bibliával. Azt mondja, ez életveszélyes tévedés. Na jó, de akkor miért tanultam ezt két évig ugyanezen az ELTE-n?...
Azt kérdezi, milyen toldalékok vannak. Válaszoljuk: prefixum, infixum, suffixum. Wrong, kiált a tanár, mert a suffixum nem helyes, postfixum van, melynek változatai a suffixum és a flexió. Na de nem magyar grammatikában, hanem a németben, amit tévesnek tart! De minket nyilván le kell oltani.
Persze, ha nem válaszolunk, az a baj. Ha nem tudjuk, hogy érti azt, hogy milyen csoportjai vannak a nyelvi jeleknek, nyilván mi vagyunk a hülyék, amiért hallgatunk kukán, mert nem értjük, mi szerint. De nyilván, műveletlenek vagyunk, jaj.
Másik kérdés: mi a flektáló nyelv. Mióta az eszemet tudom, a németet mondjuk rá példának. Mondom, a germán nyelvek. Erre majd' leszedi a fejem, mint mindenki tudja, a sémi-hámi nyelvek flektálnak, nem holmi német. Faszom. (Később megjegyzi: ja, egyébként a német is flektál.....)
Mondjunk példát arra, hogy a rag nem zárja le a szót. Ez volt a leggyönyörűbb: a legeslegritkább eset az ilyen a magyarban( a rag majdnem mindig zárja a szót), és én épp véletlenül emlékeztem a kiakolbólít szóra, melyben a ból az rag, míg az ít az képző, és a grammatikatanár direkt felírta a táblára annak idején, hogy íme, egy kivétel. Így tehát megneveztem. A tanár csak vetett egy megvető pillantást rám és azt mondta, menjünk tovább.
Itt volt az az eset, hogy nem hagytam magam. Azt mondtam, ez igenis példa. Óra végén vallotta be, hogy valóban, ez tulajdonképpen jó példa volt. De majdnem lehúzott a vécén addig.
Hát tudjátok mit, a faszom abba, hogy ganénak néznek minket az ELTE-n. És kibaszottul nem ez az első. Egyik órán kifejezetten ingyenstatisztikát kell szolgáltatnunk az MTVA-nak, kreditért, és MA-s létünkre meg vagyunk lőve, 10 fős szakon nem hirdetnek meg más órát, tehát a képlet egyszerű: vagy kinyalom egy általam zsigerből utált orgánum becses seggét, vagy nem diplomázok le. Ez van, más nincs. És viseljem el, hogy egy önkényesen látogatáskötelessé tett kollokviumot hallgassak, amin az előadó konkrétan hülyének néz minket. És nem elég, hogy marketinget tanít a hülye bölcsésznek, aki "úgysem jó másra, hadd tanuljon valami értelmeset is", de olyan mértékben hülyének van nézve, hogy azt én 5 évvel ezelőtt sem viseltem volna el egy kistanártól, anno gimiben. ("Jó, hallunk olyat sokszor, hogy projekt, de ki tudná megmondani nekem, mi a fene lehet az, hogy projekt?" "Mit szimbolizálhat az, hogy a Balaton Soundon Heinekent csapolnak, a Szigeten pedig Drehert?" "A Rama margarinnak vajon magasabb a presztízse, mint a Delmának?") Tehát a jó édes kurva anyját az MTVA-nak és a baromi professzionális előadójának. Így az arcába. És nem a levegőbe beszélek, anno volt, hogy sírt a kistanár csak azért, mert rájött, hogy butább nálam és állatira nem tud válaszolni a kérdésemre. Gimiben ezek szerint nagyobb volt az érdekérvényesítő képességem, mint egyetemen. Ott tudtam kihez fordulni jogorvoslatért, itt pofabe.
Igen, most anyáztam egy nagyot! És jólesett! De majd írok pozitívat is, ha egyszer el jutok odáig jól.
Nagyon szép temetés volt. Csendes, meghitt. Tele volt virágokkal, meg szalagokkal. A fájdalom és a belenyugvás lengte körül a koporsót. Emberek jöttek, ismerősök, ismeretlenek, őszintén szólva nem nagyon törődtem velük, de mindegyiküknek örültem, hogy eljöttek.
János bácsi, a lelkész talán még soha nem beszélt ilyen szépen. Mamika vejeként ő maga is jól ismerte és szerette, és ebben a tudatban minden szó más színben tűnt fel.
Szépek voltak a koszorúk, a temető dolgozói diszkrétek és ügyesek, azon kaptam magam, hogy örülök, minden milyen méltó Mamikához. A szívem egyre inkább összeszorult, a koporsó látványától, majd a szertartástól, majd a kocsiba tevéstől, majd a kriptába eresztéskor. Minden egy újabb arcomba tolt bizonyíték volt, hogy nincs tovább. Csak néztem a feldíszített sírt, amin az én nevemmel is pihent egy koszorú, és finoman nógattam magam: gyerünk Bogi, hidd már el. Elmúlt az ideje a tagadásnak és a tiltakozásnak.
Aztán vége volt. Kicsit olyan volt, mint felébredni: nyomás a kocsiba, össze ne sározzuk magunkat (szakadt az eső), irány a kertvárosi ház, figyelj, ki nem boruljon a saláta. Nehezen kapcsoltam, nem szívesen engedtem el ezeket a gondolatokat: úgy éreztem, nem végeztem még velük. De ha menni kellett, akkor menni kellett, ha szóltak hozzám, válaszolni kellett, és lassan az embereknek megjött a bátorságuk ahhoz, hogy szóba álljanak velem (a temetésen eléggé kerültek engem, mi tagadás, én is őket).
Békés, a lehetőségekhez mérten jó hangulatú állófogadás volt. Az emberek nem szeretnek szomorkodni, pláne csoportosan, ráadásul a családtagok többsége nagyon szeret beszélgetni egymással, úgyhogy nem volt panasz a hangulatra. Mamika is örült volna, ha így látja a családját.
Fájdalmas, nehéz, szívet tépő volt a tegnap, de meg kellett történnie. Talán már én is nyugodtabb vagyok - legalábbis már nincs mitől félnem.
Nem ragozom tovább. Ez volt az utolsó bejegyzésem Mamikáról. Sajnálom, hogy ilyen sokat terheltem ezzel a társaságot, de sokat jelentett, hogy ennyit írtam róla.
(Kérlek hallgassátok meg az egyik legkedvesebb dalomat. Nemcsak most, eddig is mindig ez adott erőt nekem, ha szomorú voltam.) (00:38-tól indul)
Mindenféle horcruxok és szomorúságok ellenére ez egy tagadhatatlan tény és a tegnap erőst demonstrálta is ezt, nehogy elfelejtsem. A rengeteg szeretgetés ellenére még mindig nehezen tudok pozitívan írni, de legalább minden okom meglenne rá. Najó, nem, de akkor sem tudok rossz élményként gondolni a tegnapra, mert szükségem volt mind a spontán, mind az új, mind a régi benyomásokra meg emberekre és jó volt. A tegnap olyan volt, mint az egyetemi/kollégiumi élet összesűrítve, mindenből volt egy kicsi. (na ja, kicsi) :) De főleg férfiakból, legalábbis ahhoz képest, hogy általában mennyivel kerülök interakcióba naponta, a tegnapi kiugró volt. (már most látom, hogy Nóri, Vivi és Szonja röhögnek a markukba. Igen, tudom, szexeltem. Mindenkivel.)
Fél 1-től folyamatosan ittam, kb. hajnali 2-ig. Először Kamara, jé összefújja a szemetet a szél, Szonja és Eszti beszélgetése mellé ott termett Nóri, Vivi és én is, hoppá, majd elmaradt az órám, így azt előbb említettek némelyikével kitoltuk egy kicsit a dolgot... fél 4-ig, amikor is épp az egyik kedvenc hímneműmmel, G.M. úrral mentem találkozni, egy hirtelen felindulás kapcsán. Külön bejegyzést és külön lelkiállapotot érdemelne ő és a beszélgetésünk, de mivel a mostani bejegyzésem célja az, hogy valami pozitívat is írjak, most csak vázlatosan számolok be róla. No nem mintha. A téma szomorú volt ("te, kedves rutinos, mit tanácsolsz, hogy éljem túl, hogy elássák azt az embert, akit az egyik legjobban szerettem a világon?"), de maga a beszélgetés nem. Persze nem csak erről volt szó, és nem csak szomorkodtam neki, de mitadisten, nem balhéztunk és nem sírtam (olyan nagyon), és nem elég, hogy erre olyan szüksége volt a kapcsolatunknak, hogy ihaj, hanem úgy érzem, tényleg tudott olyat mondani, vagy nem tudom, sugallni, hogy egy kicsit talán tudok már mibe kapaszkodni majd csütörtökön, meg most is. És meséltünk és röhögtünk egymáson és magyaráztunk és ja. Jó érzés ismerni valakit, tudni, hogy mi fából faragták és mit gondol rólam. Czinege úrfi pedig nyilván ebben is kiemelkedő (miben nem). Talán valami ilyesmi lehetett a kedvenc megszólalásom tőle, amikor épp valaki elvesztéséről beszélt:
- Nem lehet tudni, mikor jön az, hogy "beüt"a dolog. De ne félj tőle, mert bármilyen szar, legalább ugyanannyira jó is, mert... hű de nagy Jäger!
(ugyanis meglátta a kb. tízliteres nagy jägeresüveget a pult mögött.)
Miután 10 perc fuldoklás után összekapartam magam a földről, tudtunk tovább beszélni, de... jaj. :) Egyébként meg kicsit mindig meglep, hogy mit gondol rólam, az életemről, olyan eltérően gondolkodik, mint a többiek, akik ismernek, mindig meg tud világítani olyan oldalát is a dolgoknak, amire én nem is gondoltam volna, hogy szerepet játszhatnak az életemben. De pont ezért, na. De nem merülök bele.
Miután csodálatosan rendeltetésszerűen leitattam Czinegét az Ördögsarokban, hazasprinteltem a koliba, ahol már készítették elő az esti összeröffenést. Az összeröffenésből a negyediken nos, hét országra szóló spontán kolibuli lett, iszonyú sok emberrel és iszonyú jó hangulattal, én meg nem győztem dagadni a büszkeségtől, hogy hüpp, végre, bulizó egyetemisták, a "mi" szintünkön... Határtalanul örültem a dolognak, pláne azért, mert Szonja rögtön a legjobb oldaláról ismerte meg a kolit, és még Seyda is tudott kivel beszélgetni, tehát minden vágyam teljesült, masszírozás terén is... két srác ugyanis kitalálta, hogy versenyt masszíroznak, és én jelentkeztem alanynak. Ebből a szempontból jól is sikerült a dolog (bár úgy fáj a hátam azóta is, mintha összevertek volna), mindketten jót masszíroztak, bár azóta is nehezen magyarázom meg, hogy miért hagytam, hogy tusfürdőt használjon az egyik masszázsolajnak. No mindegy. Tehát ment a parti, egyre részegebbek lettünk, Békéscsaba úrfi Niagarát csinált a piszoárból, épp a bőszen felmosó Nórit néztem bambán, mikor befutott a hívás Kálmántól, hogy ugyan már, menjünk be a városba velük piálni. Voltak kétségeim afelől, hogy jó ötlet összeereszteni Szonját és Hódot, de legnagyobb meglepetésemre Szonja teljes mellszélességgel támogatta az ötletet, úgyhogy elindultunk. Nem volt garantálva színtiszta alkoholmentességünk, egy srác a megállóban szóba elegyedett velünk, hogy az éjszakai járat nem fog jönni és inkább ő visz el minket a városba, de nem tudtunk sokat beszélgetni, mert az éjszakai járat hogy, hogy nem, de jött. :) Szonjával odáig meg vissza voltunk, hogy milyen arany életünk van, pedig akkor még nem is találkoztunk a srácokkal: azt nem tudom, hogy Hód és Szonja mennyire örültek egymásnak, gyanítom, hogy valamennyire igen, de Kálmán és én annyira indokolatlanul baromiranagyon megörültünk egymásnak, hogy a hátralevő időben egész végig csak vigyorogni és örvendezni tudtam, pedig ha az arcom a májam állapotát tükrözte volna, inkább sírásra görbült volna a szám. A továbbiakban párokra szakadva folytattuk az estét, amíg Kálmánék albérletében meg nem pihentünk és hajnali négykor pontot nem tettünk a randomkodás végére.
Ma felébredve nyilván számot kellett adnom magamnak arról, hogy mit is keresek Kálmánéknál, és kissé szégyenkezve azt is meg kellett állapítanom, hogy az első diskurzuselemzés és nyelvelméletek órát gyaníthatóan ellógom, de az életemet könyörtelenül folytatnom kellett. Miután Csabával (és Fioval) találkozván még mindig nem vittem vissza a könyvet az Ervinbe (kifogynak a papírkészletükből lassan, annyi levelet küldtek már nekem), és még mindig nem vásároltam be, erőnek erejével felkerekedtem és gyomorbántalmaimat leküzdve elkecmeregtem a kollégiumig. Na nem mintha ott nyugtom lett volna. Először Zsuzsi történetei biztosítottak arról a büfében, hogy alpáriságom nem a legalja mindennek, és minden állatkodást lehet még a képzeletet túlszárnyaló szintekre fokozni, majd újfent Nórival, Vivivel és Szonjával fogadtuk az épp a büfébe tóduló embereket. Általános tompaságom és alkoholcsömöröm erősen korlátozott abban, hogy megfelelő beszélgetőpartner legyek - de hamar bele kellett edződnöm a társalgásba, mert Vivi éppen úgy döntött, hogy nem kímél. Se erőm, se kedvem ahhoz, hogy az elhangzott poénokat felidézzem, az viszont felettébb említésre méltó volt, hogy mindenki kerek szemekkel hajolt oda hozzám, hogy Bogi, mi volt a sráccal a bulin, akivel elmentem masszírozni? Mint kiderült, mikor az emberek láttak minket a szobába menni, mindenki azonnal és ugyanazt a következtetést vonta le, attól kezdve pedig, hogy hol van Bogi, csak egyetlen válasz létezett. Eltekintve attól, hogy ez a sztori rengeteg poénnak adott alapot, erősen bosszantott, hogy úgy gondolták, hogy az első kolibulin az első utamba akadó gólyával lefekszem, pláne hogy van barátom, csesszemeg. És hát mondhatom én, hogy nem volt semmi, max. pár együttérző mosolyra számíthatok, véleményváltozásra nyilván nem ("De nem volt semmi!" "Tudod, hogy nekem bevallhatod!" "De nincs mit!" "Ugyan, nem ítéllek el!" "ÁÁÁÁÁRRRGGGHHH"). Nahát mindegy, mém lett belőlem rövid úton, de talán még lesz alkalmam megfoltozni méltatlanul megtépázott hírnevemet. Addig meg szereztem egy tiszteletbeli szexpartnert, hurrádejó, ilyen sincs mindenkinek.
A szobában nagyon otthonosan vagyok. Szobatárs kisasszony nyitott és kedves, de egyelőre úgy be vagyok tojva tőle, hogy alig merek hozzá szólni.... remélem ez majd oldódik. A 415-telenség továbbra is furcsa néha, főleg ha beszélnek róla, hogy ja, a 415, igen (a szívemhez nőtt az a szoba és az az életvitel, nah, nekövezzetek), de ugyanúgy élvezem az itteni nyugalmat és kihívást is, hogy ez már a 709, de én még rendületlenül itt vagyok magamnak.
Imádok egyedül lenni. Imádom, hogy felpattanhatok a biciklire és mehetek amerre akarok, ilyenkor úgy érzem, enyém a világ. Van bérletem, van kollégiumi belépőkártyám, vannak felvett óráim: van élet, ami az enyém és nem kell osztozni rajta és nem függ mástól! Ezzel persze nem a barátaimat degradálom, mert nélkülük aztán kitörölhetném mindezzel a s*ggemet, de ezt a helyzetet már nagyon vártam. Csaba persze kicsit nyűgös is ezért, kevesebbet vagyok vele és nem mutatom jelét annak, hogy hiányzik, de ez most annyira kell... holnap úgyis mehetek vissza Pécsre, hogy csesződne meg, annyira akarok, mint kiszögelni magam az ablakunk fölé. De erről nem beszélek, ugyebár.
A holnapi napot még kiélvezem. Aztán meg talán visszaszivárog belém az életkedv, a nyüzsgő város fényeit figyelvén, a magas koliablakból.
Tudom, a blogom lassan úgy néz ki, mint egy nekrológgyűjtemény, és ez vajmi kevéssé vigasztalja azokat az erre járókat, akiket az érdekel, hogy hogy vagyok, de türelmet kérek tőlük: ez is részese annak, hogy tulajdonképpen hogy is van a lelkem.
Ez egy ömlesztvény lesz. Ömlesztvény arról, hogy mi minden volt/van velem, amik mind megérdemelték volna, hogy érdemben leírjam őket, csak vagy időm, vagy számítógépem nem volt hozzá. Avagy jó és kellemetes dolog a mosolyuccában lakni és Csaba gépét használni, de ha mégiscsak vendég vagyok, illetve ha a munkanélküli pasim csakis a facebook és származékai böngészésében jeleskedik (és morog, ha megvonják tőle az eszközt), akkor aránylag kevés időm/affinitásom van ahhoz, hogy hét országra szóló blogbejegyzéseket írjak. Igen, blogoláshiányom van! Hosszú mondatszörnyeket akarok kreálni, wááááááááááá!
Az, hogy Mamika, rendületlenül szar. Nem nagyon tudtam eddig elmagyarázni, hogy milyen is... mintha két külön érzelmi síkon léteznék. Az egyik a gyász, a másik olyan, mintha minden menne tovább normálisan. Most, blogolva jut eszembe a hasonlat, hogy olyan, mintha egy horcruxot hordoznék. Vannak a dolgok, de semminek sem tudok egy közepesnél jobban örülni, ellenben tompább és negatívabb minden, ami ér. Szar. Mintha valaki megbénítana. Valaki hiánya, nyeh.
Toszkánáról annyi gondolatom és mesélnivalóm van, hogy jól leírtam naponként pontokba, hogy majd leblogolom az egészet, na ja, hogy is mondják jobb helyeken, lófaszt. Toszkána jó volt, király volt, nagyon szép helyeket láttunk és igazi utazásélményem volt (eltekintve attól, hogy folyamatosan számolgattuk az eurocenteket a hülye pénztárcaelvesztés miatt), de azért még idő, hogy kiheverjek mindent, ami ott volt. Gyereket, például. Nagy bőszen és azzal a szent fogadalommal indultam neki, hogy elviselem a kis hülyeségeit és nem veszekszem vele, de újfent szembesülnöm kellett azzal, Barnstaple óta először, hogy az én idegi kapacitásom olyan stresszhelyzetben, amikor személyiségbeli disszonancia van és nincs szelep, amin kiereszthetem a gőzt, nos, véges. És ha jelezni kezd a piros gomb, hogy idegkapacitás level is very low, akkor már nincs fogadalom és nincs türelem, ott már túlélésre játszik az ember és a vörös felhő a legjózanabb gondolaton is rajta ülepszik. Anya szerint anyabajom van, mások talán akkor értik meg jobban, ha azt mondom, hogy a szokottnál kicsit jobban helikopternek éreztem magam. És nem elég, hogy helikopternek éreztem magam, drága húgom mindent megtett, hogy azt is megértesse velem, hogy helikopterekre nincs szüksége a világnak. Bogi, ne csináld ezt, maradj csöndben, nyugodj már le, lehetőleg próbálj meg megszűnni Boginak lenni, mert ez így nagyon gáz. Nem voltam felkészülve rá, hogy a 3. nap után amit én mondok neki, sokkal kevésbé lesz fontos, mint amit idegenek mondanak. Pedig várható volt... csak nem hittem el. És sajnos a harmincfős társaságból kivételesen egy ember sem volt, akivel úgy igazán szót értettem volna. Mármint nem fáradok el a társaságában. Így maradt, hogy nem elég, hogy senkinek nem beszélhetem ki magam, de Gyereket külsejénél, modoránál, helyzeténél fogva mindenki előnyben részesítette hozzám képest. Ő meg képes volt megértő felhanggal azon sajnálkozni, hogy én miért nem látom meg mindenkiben a jót, mint ő, és ugye azért igyekszem egy kicsit, hogy olyan legyek, mint ő....
Csak tudnám, hogy bírtam eddig életben maradni, az ő megváltó utasításai nélkül!
Franc, még mindig ez jut az eszembe Toszkánáról. Sajnos ez szar volt, és eléggé meghatározza a hangulatomat még mindig. Persze az egyetem majd segít, de pont a kollégiumi jelentkezés volt olyan, hogy eleinte inkább erősítette a Bogi-csak-akkor-jó-ha-nincs-jobb gyanúmat, a 415-ből való kiköltözés kapcsán. Másfél szar napig úgy éreztem, hogy puffneki, barátnőim is boldogabbak nélkülem, de hálistennek nem kellett sokáig így éreznem magam. Gyakran a szememre vetik, hogy akkor sem ismerem fel, hogy szeretnek, amikor az arcomba ordítják, na most kénytelen voltam elismerni. Nóri és Vivi nemhogy partnerek voltak abban, hogy ne vesszünk össze, hanem értelmesen megmagyarázzuk, mihogymerre, hanem olyan örömmel és szeretettel fogadtak, hogy végképp nem tudtam azt gondolni, hogy bármit is rossz szándékból, vagy akár engem elfelejtve tettek is volna. A gólyahét egyetlen napja, amelyen részt vettem, egy hatalmas pozitív energiabomba volt, alig hittem el, hogy ez is az én életem, egy ilyen lelombozó toszkán út után. És jah... talán mégiscsak van értelme Boginak lenni.
Mielőtt még nagyon beleéltem volna magam ebbe a boldogító ténybe, találkoztam Ankalimonnal, aki nem tett sokkal boldogabbá e téren. Felvilágosított, milyen nagy port kavart a táborkritikám, és most sokan utálnak, nyöh, nyeh, franc, most mit csináljak. Mármint nagyon utálom, hogy sokan utálnak, de nem tudok és nem is akarok szabadkozni. Persze az ember mindig megteheti, hogy befogja a száját és nem köti a világ orrára, hogy mivel mi baja, de most nem így történt, ciki, elszúrtam, úgymond. De nem is ez... csak... sok-sok ideje szeretném, ha az MTT egy kicsit jobban megismerne, és jobban tudná, hogy tulajdonképpen ki is, mi is vagyok, miben vagyok jó, mire vagyok képes. Csak eddig nem nagyon sikerült, akárhogyan is történtek a dolgok. Most pedig egy sokakat megbántó táborkritikával kell elérnem, hogy az embereknek egyáltalán legyen véleményük rólam. Bosszant, na. Ahogy az is bosszant, hogy Ankalimon mufurcnak nevez, amikor én tényleg igyekszem kedves és nyitott lenni (és rendületlenül jószívűnek tartom magam!), de bizonyos szint után nem_megy. És akkor ennyi? Nincs létjogosultságom? Néha tényleg úgy érzem, hogy a végső válasz mégiscsak az lenne, ha meggebednék, úgy simán. Persze nem, de akkor is.
Tehát határozottan nyüsszögős hangulatban ért Mamika halálhíre, és ez rossz volt. Legalább nem ront el semmilyen eufóriát, nyöh...
Anyámmal ma egész nap Nagyi régi lakrészét sikáltuk, hogy előkészítsük a visszaköltözését. Egyrészt undorító, bútorcipelős-kékzöldfoltcsinálós-poros-pókhálós-mocskolós meló volt, másrészt végeláthatatlan (kb.8 éven át csak hordtuk le oda az épp nem használt dolgokat), harmadrészt folyamatosan bennem volt, hogy miért is csináljuk ezt a dolgot. A nagy takarítás közepette rengeteg fotó, emlék került elő a régi időkből, jé ez, jé az, hurrá. És szar. Szar ez az egész. Amikor jön a szomszéd és kérdezi, hogy vagyunk, és anya sajnálkozva mutat rám, hogy szegény Bogit viselte meg legjobban, mert ő messziről figyelte az eseményeket... ó, mert közelről biztos kevésbé viselt volna meg. Nem, egyszerűen nem bírom elviselni, hogy anyám az orrom előtt vitatja meg telefonon az unokatesójával, hogy milyen virágból készült koszorúkat rendeljenek a sírra, mert ez megőrjít, és nem tudom, hogy ők mit éreznek, de utána amikor a szobámba tették azt az elfonnyadt rózsát, amit akkor szedett le anya, amikor mentünk a kórházba látogatni Mamikát, amikor utoljára láttam, akkor piros volt és virult, most fonnyadt és halott... nem, gyűlölöm, vigyék onnan, nem bírom látni, de nem bírom kihajítani a szobámból, hozzáérni sem bírok, nem... egyszerűen nem bírok ezzel mit csinálni. Tudom, hogy anya kedvességből válogatja ki az asztalomra a közös képeket Mamikával, a Sepsimagyarósról szóló füzettel együtt, de nem leszek tőle boldogabb, a fene egye meg...
Olvasott már valaki Harry Pottert úgy, hogy gyászolt valakit? Nekem a hetedik került a kezembe (meg egy kicsit az első, olaszul), és egészen megdöbbentett, milyen más így olvasni. Nem elég, hogy halál halál hátán, de mindent a halál határoz meg! Minden a halál körül forog, és bármilyen riadtan és kelletlenül olvastam tovább szerda reggeltől, a végére valahogy olyan immunitás és nyugalom szintjéig jutottam el, hogy szinte úgy éreztem magam, mint Harry: régi ismerősként üdvözöltem a halált. Életrajzi tény, hogy Rowling igen hamar elvesztette édesanyját és ez nagyon meghatározta az írói stílusát, és a könyv végére egészen mélyen átéreztem, hogy tudatosan-tudattalanul micsoda önterápia lehetett ez az írónőnek. Sokat, iszonyú sokat veszteni, és megbékélni vele... ez ilyenkor mindenki célja, és engem őszintén megdöbbentett, micsoda monumentális módon erre megy ki Harry Potter összes története.
Durva volt erre ráismerni. De már elolvastam, így vége a dolognak. Egyébként metált hallgatni és énekelni még jó dolog, ahhoz nem kell gondolkodni, mégsem vidám, és legalább kijön valami, ami érzelmes. Mázli mellé jött egy új kutya, az ő ideszoktatása most az egyetlen feladat, amit a magaménak érzek és szívesen csinálok. El akarok menni már Pécsről, nem bírom ezt a tétlen tompaságot, a családtagok értetlenkedő mosolyát, a sok teendő miatti pörgést, ezt az egész szart, ami ezért van. És gyanítom, hogy az én búvalbaszottságom sem viszi előbbre az ő életüket. Nem találok más utat, mint hogy kicsit összekapni az életemet, mert itt nem igazodik semmi.
(ezt a szabadvers-szerűséget nyáron ötöltem még ki, a Mamikának címezve)
Vannak az embereknek nagyszüleik. Sőt, néha vannak dédszüleik is, és az jó. Fűzi hozzájuk őt valamilyen viszony, többé-kevésbé kötődik hozzájuk, aztán elszomorodik vagy csak tudomásul veszi, ha már nincsenek.
Nem akarom senki érzelmeit degradálni, de igenis nehézségekbe ütköztem, amikor azt próbáltam elmagyarázni az embereknek, hogy miért ráz meg annyira Mamika küszöbönálló (mától pedig már bekövetkezett) halála. Magamnak is nehezen fogalmazom meg - ami azt illeti, most jövök rá, mennyi gondolatom is van róla, mennyire mélyen benne volt az életemben úgy, hogy szinte észre sem vettem. Mamika... ő más volt, mint bármely rokon, akihez érzelmi szálak fűznek.
Mamika mindig is volt, és úgy tett-vett a kertvárosi vagy a balatoni házban, a magas hangjával, ősz hajával, nevetős arcával, mintha örök lenne. Nem öregedett, nem fiatalodott, de nem is volt sem öreg, sem fiatal. Remegős ujjai mellett járt olyan gyorsan az agya, mint bármelyikünknek, szeretete őszinte volt, vágott barackja utánozhatatlan. Soha nem kellemetlenkedett, soha nem voltak külön igényei, szerintem eszébe sem jutott magára gondolni. Mégsem lengte körül szent-szerű aura, mert mindez a természetesség olyan szintjén volt, hogy észre sem vettük, ő sem.
Mamika mégsem ettől volt csodálatos, azazhogy nem csak ettől. Akármilyen önzetlen, sőt kissé jelentéktelen volt, ő igenis fontos volt. Fontos, kikerülhetetlen, mindenki érdeke. Nagy, színes és sok domináns nőt felsorakoztató családunkban valahogy ő volt az alapja a dolgoknak. Mindenki ugyanannyira szerette, mindenkinek ugyanúgy a Mamikája volt, mindenki tisztelte úgy, hogy senkivel nem került konfliktusba. Most látom csak, hogy mennyire Mamika volt minden. Minden elvet, stílust, flúgot, családi bölcsességet ő alapozott meg, egyfajta ősanya-szerű hangulat lengte körül. Az előtte történt dolgok, Erdély ködbe vész: ő jött ide, ő alapozta meg az életünket, ő hozta magával a megőrzendőnek tartott dolgokat, és alakította ki viszontagságos élete során a többit. Anya is azt mesélte, hogy ha családi bölcsességre vagy fontos mondatra emlékszik vissza, mindig rájön, hogy nem az édesanyjától, hanem inkább Mamikától hallotta. Ő volt az örök támpont, úgy, hogy szinte észre sem vettük! Minden igazodik - ez volt a legfontosabb mondandója számunkra.
Viszont nálam nem áll meg ennyinél.
Kicsi koromban az unokatesóim sokat szekáltak. Érzékeny voltam és védtelen, nagyon cirkuszoltam, ha nem hagytak békén. Ekkor csapott fel Mamika a "védőmmé", megígérte, hogy ha bántanak a fiúk, menjek csak oda hozzá, majd ő elzavarja őket. Így aludtam lassan a szobájában, töltöttem délutánokat a kertvárosi házban, tettem felfedező utakat a dédmamai mindennapok jellegzetes tárgyai közt (gyógyszeres doboz, zsebrádió, női újság, keresztrejtvény és késsel hegyezett ceruza), és hallgattam a magyarázatokat, lestem a régies életet. Lassan, látványosan, ártalmatlanul kialakult a "kedvenc dédunoka"-imidzs, én pedig még az esetleges unott vagy érthetetlen délutánok/éjszakák után is szívesen mentem Mamikához, mert mellette különlegesnek, értékesnek éreztem magam, ő pedig boldogan ápolta a védői szerepkörét. Ha belenyúlok az emlékezetembe, tele vagyok élményekkel vele kapcsolatban. Ő fésült a legjobban a világon, kinevetett, mikor egy esküvőre készülődvén megdicsértem a ruháját, ugyanis még csak a kombinéját húzta föl, metszett nekem egy mogyorófavesszőt és megbízott, hogy ha éjjel túlságosan horkol, csapjam meg vele (persze nem durván)...
Határtalan öröme, mikor meglátott, nem halványult az évek során, pedig a kisgyermekkor elhagyásával értelemszerűen eltávolodtam tőle. Nem izgatott már a gyógyszeres doboz és a zsebrádió, ellenben annál nehezebben tudtam elmagyarázni Mamikának, mi izgat helyette épp. Kamaszkoromban még inkább jelentéktelenné vált az éltemben, de soha nem feledkeztem meg róla, ez lehetetlen is volt. A közelmúlt viszont egész más.
Mamika mesélni kezdett nekem. Lánykoráról, Erdélyről, az akkori életről, fiatalsága szereplőiről, tisztán, élvezettel. Utolsó éveire felerősödött benne az Erdély iránti nosztalgia, nekem pedig mesélt, lélekben már ott járt, régi újságcikkeket, kivágásokat hozott, és nemcsak érdekes volt, amit mesélt, hanem egyszerűen jó volt hallgatni, jó volt közben nézni őt. Néhány hosszú délután telt el így, és látszott rajta, hogy ő is, ahogy én is, újraértékeli a kapcsolatunkat. Megvédeni való Bobókából partner lettem, tanítvány, őt értékelő személy.
- Milyen jót beszélgettünk, Bogikám! - mondta csak két hónapja. - Nem is emlékszem, beszélgettünk-e valaha így!
Szóval innentől kezdve más volt, mást jelentettünk egymásnak, és én határtalanul büszke voltam rá, hogy engem megtisztel a történeteivel. Most visszagondolva rá kell jönnöm, hogy mindig is határtalanul büszke voltam rá. (Úgy éreztem, ilyen valakicsodája a többi gyereknek egyszerűen nincs.)
Ezután már csak a kórházi ágyon láttam viszont. Kicsit a humorérzékemet csiklandozta, ahogy egy combnyaktörés, egy műtét és egy agyvérzés után, álmából felriadva is feladatának érezte, hogy minket, látogatókat szóval tartson és szórakoztasson. Szó sem volt arról, hogy ez már nem az a Mamika volt, akit megismertem. Ez az a Mamika volt, csak sérült és beteg, és én azt akartam, hogy meggyógyuljon és egészséges legyen. Sokat beszélt románul, és én egy kicsit szégyenkezve álltam ott, mert bár felismert, mégis olyan érzésem volt, hogy elsősorban nem engem akar látni. Ha mindenható lettem volna, ott és akkor lecseréltem volna magam a régi élete szereplőire, olyan alakokra, akik soha nem tudják meglátogatni őt a kórházi ágyán, mégis valahol mélyen leginkább rájuk vágyik.
Aug.23-án Mamika elaludt, és attól kezdve nem ébredt fel. Hazavitték, ott ápolták, egészen tegnap éjjelig. Eddig bírta a szervezete étel és ital nélkül. Elaludt, és nem ébredt fel, s így a legjobb, és nem szenvedett sokat, friss és jó fej maradt élete végéig, csak pont ezzel nehezítette meg a mi gyászunkat: hogy ilyen hirtelen, egyszercsak, előjel nélkül, amikor nekünk ő még kellett volna.
Nehéz erről beszélni, aki érezte már, érezte, aki nem, attól türelmet kérek: ha valaki fontosat egyszerűen leeresztenek a földbe, ha az engem ölelő kezeket becsomagolják és elássák. Jelenleg nem tudom feldolgozni, nem érek a gyászom végére. Hihetetlen és elfogadhatatlan, és hiába az észérv és a belenyugvás, meg a tény, hogy az élet ilyen, ez akkor is olyan szörnyű, hogy gyűlölködve szaladnék ki a világból, ha lenne bármi, ami nem ez a világ. De mindenhol csak az vesz körül, hogy ez van, semmi sem igaz annyira, mint ez, és vagy belenyugodsz abba, amibe ép ésszel nem tudsz belenyugodni, vagy nem nyugodsz bele, ami semmin sem változtat, csak te érzed magad szarabbul. Megbéklyóz és az arcomba üvölt ez a tény, én pedig már nem is tudom, mihez fohászkodok. Nem akarok a tudatomnál lenni.
Azt hiszem, ez elkövetkező időben még rengeteg dologgal kell szembesülnöm, hogy mennyire Mamikához kötődik, úgy, hogy észre sem vettem. Most is attól tartok, hogy valami létfontosságút kifelejtettem. De nem tudok ezen örökké gondolkodni, úgyhogy zárszónak bemásolnám ide Mamikának azt a versét, amit egyszer nekem szavalt, amikor dühös és szomorú voltam, vigasztalásképpen. Lediktáltattam vele, azóta is a kollégiumi szobám falán őrzöm (nyáron még Szonja is elkérte, annyira tetszett neki):
Kiket szeretsz s akik szeretnek,
Ha bántanak, ha megsebeznek:
Ne haragudj rájuk sokáig!
De öntsd ki szíved, s ha letörléd
A fájdalom kicsordult könnyét:
Bocsáss meg! Hidd, enyhedre válik.
Ó, egymást hányszor félreértjük,
Szeretteinket hányszor sértjük,
Bár szívünk éppen nem akarja.
Mi is talán vérzünk a sebben,
Nekünk is fáj még élesebben,
De büszkeségünk be nem vallja.
Ne légy te büszke, légy őszinte,
Híved legott azzá lesz szinte,
Oszlik gyanú, megenyhül bánat;
Oly hirtelen jöhet halálunk
S a sírnál késő a bocsánat.
(egészen máig nem kerestem rá, kinek a verse ez, de mivel nem tudtam kívülről, most megtettem: tehát Gyulai Pál: Tanács c. költeménye, és igen, az utolsó előtti sor hiányzik, de Mamika anno így diktálta nekem, szóval én is így írom le.)
