Azért jöttem ide önöknek, hogy elmondanám, mi hülyeség, mi nem az pt. 2

-= ez a jelenlegi lelkiállapotomhoz képest indokolatlanul keserű bejegyzés lesz, már régóta írom, de kíváncsi vagyok, mit gondoltok. =-




Ó, a gondtalan gyermekkor...!

Amikor csak játszottunk, és felhőtlenül boldogok voltunk!

Ó igen, akkor. Milyen jó is volt. Tisztán emlékszem, hogy kortyolgattam a forró kakaót egy meghitt este, a kutyákkal szaladtam a dombon, hópehelymintákat vagdostam papírból, dalokat énekeltem anyukámmal. Micsoda idill.
De álljunk csak meg egy pillanatra.

Én szívből rühelltem a gyerekkoromat.

Jaj, miért. Nézzük meg.
Mi akadályoz meg abban, hogy most is csináljam ezeket a dolgokat? Ha akarom, bármelyiket megtehetem (bár anya nem mindig ér rá, hogy énekeljen velem, de azért rá szokott), és higgyétek el, ugyanúgy élvezném. Tehát ezek, meg a játék nem lehetnek olyanok, amik csak a gyerekkorhoz köthetők. Akkor meg mi a nagy nosztalgia alapja? Az ártatlanság, az őszinteség? Na ne röhögtessen engem senki azzal, hogy a gyerekek ártatlanok. A legkegyetlenebb életkorszak, ekkor van még benne az emberben a legtöbb ösztönös agresszió, amit a társadalom remélhetőleg kinevel. Ami meg az őszinteséget illeti, már ne is haragudjon a világ, de a társadalom nincs felkészülve a gyermeki őszinteségre (tapasztalat!!!), a felnőtt pedig akkor jó felnőtt, ha a tanult és kialakított módszereivel egyszerre tud kedves ÉS őszinte lenni - amire gyermekkorában még nem mindig képes.
Akkor? Kevesebb volt a problémám? Hogyne. Nem tudtam, mit beszélnek a felnőttek, mi mi alapján működik, de be kellett illeszkednem egy társadalomba, alkalmazkodnom kellett mások szabályaihoz, ki kellett alakítanom egy személyiséget, meg kellett küzdenem egy készen kapott rendszerrel meg a vadidegen többi gyerekkel, úgy, hogy a legritkább esetben érdekelte az embereket, hogy én mit gondolok (mert lo and behold, gondolkodtam). Nyilván ment, mint a karikacsapás. Nyilván nem kellett pénzt keresnem és nem kellett a bunkó kolléga meg a férges kutya miatt aggódnom. Ja. Olyan gondtalan voltam, hogy ihaj.

Tán hülyén gondolkodom, hogy a hátam közepére sem kívánom vissza a gyermekkoromat? Én eleve tisztátalan voltam, amiért gyerekkoromban is voltak problémáim? Vagy elfelejtettem élvezni az életet? Akármilyen sok szép dolog történt velem kiskoromban (ahogy sok szép dolog történik velem nagykoromban is), valahogy baromira nem ezek jutnak eszembe, mikor visszaemlékezem. Ezekről csak tudom, hogy voltak.

Tehát tényleg én vagyok a hibás? Elhibáztam a gyerekkoromat? Megpróbáltam megérteni, mire föl ez a nagy nosztalgia. Másokat ezek szerint nem bántották a társaik? Nem küldték őket a helyükre a felnőttek azzal, hogy csak gyerekek? Nem érték igazságtalanságok, nem nézték őket le az óvónénik, nem alázták meg milliószor a tanáraik, nem rúgtak beléjük az osztálytársaik... nem volt semmi, csak a Nap és a pillangók?

Már nem ejtenek zavarba ezek a szólamok: hiába próbálkozom arra gondolni, mikor is volt gondtalan vagy egyáltalán, jobb a gyerekkorom, mint a felnőttkor, nem sikerül. Ezzel kapcsolatban több gondolatom és emlékem van, és elég sarkalatosak.

Soha életemben nem tudtam értelmezni az ártatlan gyerekkor képzetét, és ezt úgy kell érteni, ahogy mondom. Emlékszem, ovis voltam, mikor apa sokat hallgatta Demjéntől A szabadság vándorait. Abban van ez a versszak: 

"De a gyermeked már észrevett

Bámult tág szemmel ránk,

Mert ő nemrég, s tisztán született,

Nem érti, miért nem látható,

Aki szabadnak érkezett..."

Tisztán emlékszem, hogy én ezt ovis koromban totál hülyeségnek tartottam. Egyrészt fenntartottam az esélyét, hogy valami furcsa véletlen folytán felfedezem a szabadság vándorait, amint épp felhőkről lábat lógatnak, másrészt totál nem értettem, ezek szerint a szüleim régen és piszkosan születtek? Valóban nem értettem, miért nem látható, aki szabadnak érkezett, de azt furának tartottam, hogy olyan szemem lenne, ami a szüleimnél jobban lát, mert ez fordítva szokott lenni.

A másik ilyen esetre akkor emlékszem, amikor kb. nyolcéves koromban egy lehullott platánlevéllel origamiztam a 30-as busz megállójában. Egy egyetemista lány kedvesen megszólított és megkért, hogy hajtogassak neki is egyet. Közben meséltem, hogyan csinálom, majd elbúcsúzott tőlem. Akkor elgondolkoztam, mit mondtam volna neki még szívesen: hogy nem értem, miért tartják a felnőttek a gyerekeket valami fura szerzetnek, és nem vagyunk mi varázslények, ugyanúgy a szemünkkel látunk és a fülünkkel hallunk, mint ők és ugyanazok a vágyaink és bajaink, mint nekik. Mert már akkor, nyolcévesen frusztrált ez a kicsi-szent-lény paradigma.

Meg egyébként is, hol voltak az ártatlantól azok a gyerekek, akik engem körülvettek! Akik állatokat kínoztak, a legváltozatosabb csúfneveket találták ki rám, megdobáltak órán, kipécézték egy osztálytársamat (vagy engem), önzők voltak, kegyetlenek, gátlástalanok, sőt, néha egyszerűen gonoszak... ezt sírják vissza most felnőttkorban? Újra meg szeretnének rugdosni valakit - vagy éppen azt akarják, hogy megrugdossák őket?

(érdekes, hogy az angol irodalomban erősen jelen van a gyermeki kegyetlenség motívuma, az orosz irodalomban viszont a gyermeki ártatlanságot szinte mitikus szintre emelik - abban az országban, ahol a cárpalánták kedvelt mulatsága volt magasról kidobni a kiskutyákat és megnézni, ahogy kiszenvednek...)

A felnőttek hozzáállása pedig olyan flegma és álszent volt, hogy legszívesebben visszamennék az időben, mint a Butterfly Effect-ben, és felnőtt aggyal a szemük közé ordítanék, hogy egyesre vizsgáztak minden értékelhető emberi tulajdonságból. Mindig azt mondták nekem, ha valami bajom volt, hogy ugyan, addig örüljek, ameddig gyerek vagyok. Meg a másik kedvenc mondásuk: "Probléma? Ne idegesíts már, miféle problémád lehet neked?" Nos, én elhittem készséggel, hogy gyereknek lenni akkor is jobb, ha most ez nekem nem tűnik fel (tekintve, hogy én felnőtt még nem voltam, ők meg már igen), de hogy ne legyenek problémáim...? Csak azért, mert nem olyan szintű problémáim vannak, mint hogy a bedőlt devizahitelemmel hogyan tartom el a családomat, attól még az én problémáim is okozhatnak nekem gondot! Hogy megrendíthet egy gyermeket, ha felszámolják a játszóhelyét vagy igazságtalanul osztályfőnökit kap...! De hát... nem.

De hát miért beszélek én úgy a gyermekkoromról, mintha az életem traumája lenne? Miben volt olyan szar? Egy jó családban jó tesókkal jó suliban, mindenféle hátrány nélkül, egy több téren is tehetséges, rendkívül okos kislány voltam: semmi okom nem lehetett a panaszra (és ezt gyakran az orrom alá is dörgölték). Jó, nyilván nem olyan egy fogyatékos nővér mellett felnőni, mint egy nem fogyatékos mellett, és ez sok figyelmet elvont rólam, de kötve hiszem, hogy ellenkező esetben sokkal jobban odafigyeltek volna rám. Anya mondta, hogy ha a nővérem egészségesen születik, valószínűleg elkezd karriert építeni. Tehát nem ez volt a baj... akkor? Bennem volt a hiba?

Milyen gyerek is voltam én? Nem valami kedves, az tény. Rettenetesen szerettem volna népszerű lenni, de sehogy sem sikerült. Ellenben már kiskoromtól kedve nagyon sok "felnőttesség" volt bennem, és nem szíveltem, ha üngyüribüngyüri kislánykaként kezeltek. Iszonyatosan önérzetes voltam, az igazságérzetem csakúgy tombolt. Nehezen nevettem vagy mosolyogtam, általában egyedül játszottam, történeteket, kalandokat találtam ki a játékaimnak, és minden Barbie babám "lelkére" nagyon ügyeltem. Szerettem egyedül lenni, virágot szedni (addig, ameddig már a virágot is sajnálni nem kezdtem, hogy letépem), és magamban énekelgetni. Rajzolni is jól tudtam. A könyvek közül mindig azokat szerettem jobban, amik felnőttekről szólnak, nem gyerekekről. A támadásokkal szemben védtelen voltam, ellenben nagyban növelték a mogorvaságomat. Viszont nem voltam rosszlelkű. Mindig védtem az állatokat, még a hangyák lefújása ellen is vehemensen tiltakoztam, senkit nem bántottam csak azért mert megtehettem, még a Tom és Jerryt sem bírtam elviselni a brutalitása miatt, apámnak mindig könyörögtem, hogy ha nem ereszti vissza a kifogott halakat, mihamarabb verje fejbe őket (ezen nevethettek, de fontos volt. Más esetben akár félóráig is hagyta volna őket a hajó farában, amíg a szemem láttára meg nem fulladnak.) Tulajdonképpen totál zsákutca voltam. A bájosság és vidámság, amit szeretnek a gyerekekben, nem volt meg bennem, ellenben a védtelenség, az eszképizmus, a felnőtt gondolkodás felé való vonzódás mindig is insipirált, de kortársaim közt inkább csak hátráltatott.

Bármennyire is sokat hibáztak a szüleim a gyerekkorommal kapcsolatban (bár nem többet, mint bármelyik szülő), kénytelen vagyok megállapítani, hogy egyáltalán nem volt hátrányos gyerekkorom, a dologról senki sem tehet: a probléma az volt, hogy nekem pár évig gyereknek kellett lennem. Hogy azok a mankók, amik most támogatnak engem - az élettapasztalat, a tájékozottság, az emberismeret, a bölcsesség, az önuralom, az, hogy már csak korom okán is hajlandóak komolyan venni - nem álltak rendelkezésemre.

És hogy mikortól nem voltam gyerek? Ezen elgondolkoztam, és arra jutottam, hogy akkor, amikor igazi barátokat találtam úgy, hogy ők már felnőttként tudtak kezelni. Mert ők már felnőttek is voltak. Hogy természetes tulajdonságaimat végre értékelték, a szerzetteket - melyek a többiekhez való hozzáállásomat csiszolták - tisztelték. Tehát kb. 16 és fél-17 éves koromtól, a Burning Symphonyval. Voltak ennek előfutárai (Kari, Máté, a KvízPartosok), de ez volt az igazi váltás. És nem igaz, hogy gyereknek lenni jobb, legalábbis nekem nem. Felnőttnek lenni jobb, mert akkor kezdi el elhinni a világ, hogy te egy személy vagy.

De ezek szerint másoknál nem így volt. Nem tudom, hogy az én egyéniségem furasága-e az ok, vagy őnekik jobban áll-e a gyerekség, mint a felnőttség, esetleg visszasírnak-e valami nehéz/megbánt döntés vagy időszak előtti állapotot... nem tudom. De nekem vigasztaló gondolat, hogy életem virágkorát nem egy rég elmúlt állapotban érzem át, amikor nem is volt egészen kifejlődve a tudatom. És tudjátok, mit? Azóta sokkal jobban élvezem a természet közelségét, a réten át biciklizést, vagy anyám ölelését: mert végre érzem, milyen dolog is ez, és hogy tehet boldoggá. Ilyen megértést és feloldódást gyerekkoromban aligha találtam volna.

Valószínűleg ezért is gondolják sokan azt rólam, hogy nem szeretem a gyerekeket. Tény, hogy nehezen tudok mit kezdeni velük (ez gondolom az egyéniségem sajátja, valahogy hiányzik belőlem az anyáskodó-gén), de ez így hazugság: sokkal toleránsabb vagyok a kisgyerekekkel - és az anyákkal - szemben, mint a társadalom nagyja, és egyáltalán nem zavar, hogy léteznek. Az igazság az, hogy sajnálom őket. Sajnálom őket, amiért még kicsik és kiszolgáltatottak, és olyan sokat kell még küzdeniük az életben, hogy kényelmesen érezhessék magukat a világban.

Készséggel elhiszem, hogy vannak, akiknek a gyerekkoruk tényleg felhőtlen (najó, kvázi felhőtlen) volt. Csak nem sok ilyenről hallottam. Nem is sokat beszélgettem róla, ami azt illeti. Nórival beszélgettem erről sokat, mert vele lehetett a legjobban: örömmel döntögettem le vele a gyermekkor idealizálásának hazug falait, hogy végre beszélhessünk egy olyan traumáról, amiről soha a kutya sem kérdezett minket. Amikor gyerekek voltunk, azért, amikor már nem, azért.

Azok az emberek, akik a legjobban szeretnek engem, mind azt akarják, hogy egy kicsit több könnyedség, kevesebb önvád, kevesebb szorongásra való hajlam legyen bennem. Semmi okom az ilyesmire - csak a gyerekkorom. Amikor valahogy sehogy sem tudtam jó lenni senkinek, csak és egyedül azért, mert önmagamnak születtem.