______

Tegnap óta már sokadszorra jön fel bennem az a gondolat, hogy "na most ha cigiznék, kimennék rágyújtani mert ez agyrém".

Érző ember vagyok, nem robot vagy egy kikerülendő akadály!

Legszívesebben bebújnék egy sarokba, összegömbölyödnék és sírnék. De már ahhoz is fáradt vagyok.

idontcarewhattheysay

I often wish that common sense was the only thing that matters...

tulipánok szépen hervadjatok

Azt hiszem, a mangák és animék arckifejezés-tárának teljes tárházát felvonultattam, mikor ma visszaolvastam az MSN message logokat Cinegével. Nem tudom, mi indított erre, valószínűleg próbára akartam tenni magam, mindenesetre a leggyakrabban visszatérő elem mégis az orbitális facepalm volt.

És egy kicsit sem érzem megtépázva a lelkem. Minden egy irányba mutat. Ami valahogy úgy hangzik, hogy "maradj ezen az ösvényen".

napi facepalm

Föl, le. Föl, le.

Föl és le járatja a szemét rajtam a néni szüntelenül, amikor felszökkenek a buszra. Nem is tudom eldönteni, mit tenne szívesebben: meghosszabbítaná a tunikámat bokáig érőre, vagy szimplán hólyagosra égetné az egész kilátszó lábamat, cicanadrágostul. Egyenesen a szemébe néztem, felvontam a a szemöldökömet, de ő tovább járatta a szemét rajtam. Sütött róla a megvetés. Elfordultam és belenevettem a kapaszkodó karomba.

Most komolyan, nénik! Tényleg azt gondoljátok, hogy elszégyellem magam tőletek? Titeket már Moliere (szóljon, aki tudja, hogyan kell hátrahajló ékezetes e-t csinálni) is kiosztott a Tartuffe legelső jelenetében!

Három hónap.

Legalábbis nagyjából.

Oké, hogy a hullámvölgyek után hullámhegyek jönnek, de ennyire???

Hogy mozoghat valakinek a személyisége ilyen széles skálán, alig megfejthető összefüggésekkel?

Mindez tiszteletet ébreszt és egy kicsit megriaszt. Nem szoktam hozzá ehhez a total cluelessness állapothoz. Pedig nem vagyok olyan szar emberismerő. És ami még jobban elképeszt, az az, hogy az én érzelmeimen is néha csak tátom a számat. Eddig valahogy nem így működtem...

Ez az eddigi legfelnőttebb kapcsolatom. Ez persze valamennyire törvényszerű, hiszen én is "felnőttebb" vagyok, mint eddig valaha, és ez így is marad remélhetőleg még sokáig, de itt most a váltás 90 fokos. Nem 180, de azért a 90 bátran elmondható. Lehetetlenül meredekből egyenesbe. Minden egyes percét élvezem a higgadtságnak és korrektségnek, ami körülvesz, mióta együtt vagyunk.

Igen, jó nekem. :)

Nomen est...

Azt hiszem, mégiscsak kezdek megbékélni a nevemmel.

Akivel már valaha beszélgettem a nevemről (márpedig ez az ismeretségi köröm túlnyomó többsége), az tudhatja, hogy a nevemhez fűződő viszonyom finoman szólva is ambivalens. Bár ezermillió embertől hallottam, hogy "de szép neved van!" meg "ilyet még nem is hallottam... de jó!", sőt, olyanról is tudok, aki elhatározta, hogy születendő gyermekét Bogátának fogja hívni (öt év körüli másod-unokahúgom is utánam lett Bogáta), én ugyan senkinek nem fogom megköszönni azt a sok csúfolást és megaláztatást, amit elszenvedtem a nevem miatt. Persze ezek főleg oviban meg alsóban történtek - eltekintve néhány paraszt felnőttől, akik voltakvannaklesznek, max. egy húszéves lány előtt kevésbé kezdik forgatni a szemüket, mint egy <14 előtt - de azok épp eléggé bennem maradtak. Most is elég védtelen vagyok a rosszindulattal szemben - akkor meg még jobban az voltam, és mindig féltem bemutatkozni, amikor új társaságba keveredtem.

Ennek már vége, és csak néha vágok bosszús grimaszt, mikor visszakérdeznek vagy ki kell javítaniuk a 'lárka'-t 'áta'-ra, ellenben remek indítótéma minden társalgásnál. Csak be kell mutatkoznom, és máris van miről beszélni! "-Bogáta? Nahát! Milyen szép neved van! Még sosem hallottam! -Nem lep meg, igen kevesen vagyunk az országban. Az IWIW szerint kb. 45-en. -Honnan származik ez a név? -Szláv eredetű, jelentése 'gazdag'. De semmi oka nincs, hogy ezt kaptam. Egy szomszéd néni ajtaján látták a szüleim, amikor még panelban laktak. -És a tesóidnak is ilyen különleges nevük van? -Nem, csak én kaptam ilyen nevet. De volt is vele balhé bőven..." És hálás lehetek a nagymamámnak, aki látni sem akart, amíg nem kaptam egy második nevet, az ellenőrnek, aki elmagyarázta, hogyan kell nevet változtatni, mert elborzasztotta a Bogáta név, a volt évfolyamtársaimnak, akik a legkülönbözőbb fantázianevekkel csúfoltak, mert ezeket mind elmondom, partnerem álmélkodik, kacag, máris megkedvelt, és innen indulva olyan sok mindenről lehet beszélni. A Bogáta lett a társalgási jolly jokerem.

Lehet, hogy a szüleim ezt is előre látták, mikor ezt íratták a miniatűr kis rózsaszín karszalagomra, és bár még mindig nem tudom azt mondani, hogy megérte, néha most már hálás vagyok nekik, hogy anno ezt a nevet adták nekem.

So will you please show me your real face

Tegnap kitöltöttem egy 94 kérdésből álló személyiségtesztet, amit egy barátnőm facebook-oldalán találtam (ha valakit érdekel). Lelkiismeretesen kitöltve azt kaptam, hogy én az INTP - tervező személyiségtípusba vagyok sorolható, mely jellemzője, hogy mindenekfelett racionalista, "Mindenre logikus magyarázatot keres, ami érdekli. Elméleti beállítottságú. Jellemzően olyannyira leköti őket, hogy a problémákat logikus magyarázatokká alakítsák, hogy életük nagy részét a saját fejükben töltik, és olykor nem  tulajdonítanak túl nagy jelentőséget vagy értéket a külvilágnak. Az INTP nem érti és nem tartja sokra a személyes szubjektivitás vagy érzelmek alapján hozott döntéseket. Az INTP-k nincsenek természetesen ráhangolódva mások érzéseire, és nem igazán állnak készen arra, hogy megfeleljenek mások érzelmi szükségleteinek." Csak hogy a legjobbakat említsem. El tudtok esetleg képzelni mérnökként?

Valahogy nincs szerencsém ezekkel a személyiségtesztekkel. Az 50 kérdéses eneagramma azt hozta ki, hogy alkalmazkodó tucatember vagyok, és a legszörnyűbb rémálmom kilógni a sorból vagy valamiféle különlegességet produkálni.

Erről eszembe jutott egy régebbi eset, melyen azóta is jókat vigyorgok és szívesen mesélem, ha valaki végighallgatja.

Volt barátommal, Cinegével (igyekszem következetesen a Cinege nevet használni, de ha Mátét láttok valahol, akkor az is rá vonatkozik -druszaság rlz) halloweeni programot kerestünk anno 2008-ban, és mikor megláttam, hogy a pécsi Ifjúsági Ház Halloween-buliján a Virrasztók-koncert mellett jóst és grafológust is meghívnak, azonnal rángatni kezdtem, hogy grafológus grafológus grafológus.

Tudniillik engem nagyon érdekelnek az emberek, a személyiségük, Agatha Christie-t is azért olvasom olyan lelkesen, mert hiszek abban, hogy mindenkinek az egyedi személyisége tükröződik mindenben, amit csinál - így az írásában is, és igenis le lehet vonni következtetéseket abból, hogy hogyan teszi az i-re a pontot. Persze persze, tudom, hogy az ember írásképe ezer más dologtól is függ, de tartottam olyan intelligensnek a grafológiát, hogy ezt figyelembe vegye. Cinege is a szkeptikusok oldalán állt (pedig alapjáraton ő egy ezoterikusabb alkat, mint én), áltudomány, mondta nekem, őt anno nem is tanították meg rendesen írni, ez látszik az írásán, és egyébként is, ő mindig máshogy ír. Szkeptikus arccal vette el a lapot a három grafológustól, akik már épp menni készültek, de minket még utolsóként vállaltak. A feladatunk levélírás volt - mindegy, kinek, mindegy, miről.

Nos persze, ilyenkor nem jut eszembe semmi. Ráadásul fájdalmas arccal bámultam a néhány golyóstollat, mely a rendelkezésünkre állt: utoljára általános hatodikos koromban írtam önszántamból golyóstollal, azóta kizárólag töltőtollat használok. Végül lelkesen firkantottam egy levelet másod-unokatesómnak egy képzelt horvátországi családi nyaralásról és széles mosollyal lecsaptam a grafológusok elé.

Mély csend. A három nő megrökönyödve nézte a lapot. Fél perc után az egyik óvatosan megkockáztatta, hogy könnyed, humoros alkat lehetek, aki az élet problémáihoz is humorral próbál hozzáállni. Hát, az évek során kialakult egy egész kellemesnek nevezhető humorérzékem, de azért hogy én legyek a mókamester, az azért kissé túlzás. Arról nem is  beszélve, hogy kiskoromban kifejezetten komoly és kellemetlen voltam. A grafológus látta, hogy nem talált, mire tovább vizsgálódva megállapította, hogy reál beállítottságú vagyok. Fail. (akkoriban magyar-töri fakultációs voltam, négy nyelven tanultam épp és hegedültem egy folk metál zenekarban) Nem akartam nagyon mutatni, hogy olyan messze jár tőlem, mint Cook kapitány az Északi-sarktól, de azért az arcomra fagyott mosoly mégis ott volt az arcomra fagyva. Az önbizalmam felé váltott gyorsan, és azt mondta, hogy nagy pulzálás lát benne, mintha néha nagyon magabiztos volnék, néha meg egyáltalán nem. Ez esetben eltalálta a triplahúszast, ez egy nagyon jellemző tulajdonságom. Megkérdezte, hogy a rám váró fiú a barátom-e, ezt megerősítettem, majd a levelemre szegezve a tekintetét megkockáztatta, hogy jól megvagyunk. Nos, ez akkor, 2008 október végén valóban elmondható volt rólunk De nem nagyon szoktunk beszélni a kapcsolatunkról másoknak, mondta. Ezzel már vitatkoznék, nem tartom magam egy különösebben prűd embernek, és még ha nem is beszéltük másoknak magunkról (márpedig beszéltünk), akkor is általában jól látható volt, mikor akarjuk letépni egymás fejét és mikor ellenkezőleg. Kiszúrta a 'Gyöngyi' nevet a levelemben (az egyetlen név, amit írtam benne, a megszólításon kívül), hogy ez az ember számomra valaki különleges és fontos lehet, nagyobb betűkkel írtam, mint a környezetét. Nos tény, Gyöngyi húgom számomra egy különleges és fontos valaki, de ennek a kitalálásához azért nem kellett olyan nagy tudás. Kikövetkeztette továbbá, hogy a harmóniára törekszem minden esetben - erre nem igazán tudtam mit mondani, mert általában harmónia vett körül, és nem igazán voltam tisztában azzal, hogy egyébként mennyire vagyok neutralizáló hatással a környezetemre. Mondott még pár dolgot, amik nagyrészt ökörségek voltak, nem emlékszem már az összesre, de láthatóan kezdett kicsúszni a talaj a lába alól - mire egyik kollégája nekiállt mindig rákontrázni, mikor látta, rajtam, hogy hülyeségnek tartok egy feltételezést, mindig rámutatott random pontokra a szövegemben, melyekben az állítás ellenkezőjének bizonyítékát vélte felfedezni. Kérdezték a horoszkópomat, de a Rákkal nem sokra mentek, az aszcendensemet, ami Mérleg, erre rögtön ráhúzták a harmóniára való törekvésemet, hogy lám, igazuk van... alapjáraton okoztam nekik egy nagy szenvedést, ők meg okoztak nekem egy nagy csalódást, és mikor végeztek és letörten elbattyogtam a padhoz, ahol Cinege várt rám, elég fájdalmas grimaszt vágtam felé, mire ő sötét elégtétellel nyugtázta, hogy már megint igaza volt. Bizalmatlanul leült a grafológusokkal szemben és felvette a "győzzetek meg, ha tudtok" arckifejezését.

Nos, én nem hallottam,  miket mondanak neki, ellenben azt tisztán láttam, hogy ellenszenves tekintete egyre jobban felragyog, egyre szélesebben mosolyog és nagyokat bólogat. Kevesebb ideig ült a grafológusok vallatópadján, és mikor felkelt, elképedéssel közölte velem, hogy igazam van, tényleg van valami ebben a grafológiában. Mint kiderült, a szövegét látva megkönnyebbülten kiáltottak fel, hogy végre egy rendes, férfias kézírás, és rögtön megállapították róla, hogy műszaki beállítottságú de az elvontabb és érzelmibb dolgok irányában sem teljesen analfabéta, zenész, sőt gitáros (ezt mondjuk a hosszúhajúférfi-sztereotípiából jó eséllyel tippelhették is), nagyon büszke és határozott, de gyakran küszködik önbizalomhiánnyal, nagyon tud szeretni és ragaszkodni... többre nem emlékszem, de mondta, hogy bár időnként nála is mellényúltak, ő teljesen le van nyűgözve és tényleg nem gondolta volna, hogy ebben van valami de lám.

Én ezt hallgatva úgy nézhettem ki, mint a síró anime-szereplők, akiknek vastag hullámos csíkban folyik le a könnyük, teljesen az arcuk vonalát követve. Neszeneked. Ebből nem tudtam meg, hogy a grafológia áltudomány-e vagy sem. Lehet, hogy Cinege írása nagyon tipikus (vagy csak akkor éppen tipikusra sikerült), az enyém meg nagyon nem az, lehet, hogy én egy UFO vagyok, Cinege meg nem (bár azért őrá sem igazán lenne alkalmazható a prototípuselv, azt hiszem), lehet, hogy a golyóstoll zavart be, vagy csak nála jobban tippeltek, meg eleve, egy ilyen gyorselemzéstől mit vár az ember... lehet találgatni, lehet mesélni ezt a sztorit, mint egy tanulságos állatmesét, én meg gondolkodhatok, hogy valószínűleg tényleg külön kategóriát kéne felállítani nekem a személyiségtípusok között, mert az én közelemben az összes teszt bekrepál. :)

mert megígértem

És mégsem az volt az első gondolatom, hogy jesszus, nyitottam egy blogot. Hanem megerősítettem az éjjel a hűtőn hagyott cetlit döbbenten bámuló szobatársamat, hogy igen, elromlott a hűtő, amit 1, azaz egy napja vásároltam (és heroikus küzdelemmel BKV-ztettem kicsi urammal).

Ha az ember másfél éve tervez valamit, ami aztán mégsem következik be, akcióba lendül, de keresztbe tesznek neki egyszer, aztán másodszor is, aztán majdnem harmadszor is, végül fizikailag és szellemileg is alaposan megküzd érte, csak azért, hogy utána szinte azonnal elromoljon... nos akkor elgondolkozik, hogy nem lenne-e célravezetőbb (már csak lelki okokból is) szimplán megfogni és egy elegáns mozdulattal kib*szni a negyedik emeletről az Ajtósi Dürer sorra, hátha kilapít egy arra kószáló kocsit.

Még szerencse, hogy egyébként nagyon kellemes napom volt. Talán még a márciust is megszeretem. Bár még ne kiabáljuk el...

An ordinary evening

Három lány ücsörög a kolibüfében és a párkapcsolataikról beszélgetnek. Érdeklődéssel hallgatják egymást, van itt szó mindenről, kedvesük külsejéről, stílusáról, szexről, figyelmességről, megértésről, családról, szokásokról, távolságról, programokról, nézeteltérésről, büszkeségről, harmóniáról, megbocsájtásról... mindenről, melyet három egyetemista lánynak meg kell osztania egymással, hogy külső visszajelzést kapjanak életük egyik legnagyobb feladatának megoldásában. Együtt sírnak, együtt nevetnek, egyenként osztják egymást és párosan váltanak időnként jelentőségteljes pillantást.
Az irigységnek nyomát sem látni.
Mindegyikük a szíve mélyén meg van győződve róla, hogy ő csinálja a legjobban.

napi epikvin

Ankalimon nem lesz jezsuita. Mondta, hogy a 8 napos lelkigyakorlat után dönti el, és ím visszajött és ím így döntött, de hadd tegyek közzé egy megjegyzést ezzel kapcsolatban:


JUHHÉÉÉÉÉÉÉ!!!! =))))))))))
 

Ha megkérdeznék, hogy ki az, akivel a legtöbb témáról, a legkötetlenebbül, a legtartalmasabban tudok beszélgetni, hogy stabilitást, lelki támaszt nyújt, beigazolja a sejtéseimet és kigyomlálja a gyarlóságaimat, megkönnyebbülök a végére és jobb embernek érzem magam, akkor azt mondanám, hogy édesanyám. Ha meg erre forgatják a szemüket és helyesbítenek, hogy ne családtagot mondjak, akkor azt mondom, hogy Ankalimon. Nem akarok most annyira belemenni ebbe, érdekes lehet a mi kis történetünk, de a lényeg az, hogy meglehetősen zokon vettem volna, ha türelmes és kitartó MTT-be ágyazás után két évre lelép a kis életemből, és ki tudja, milyen Ankalimonként jön vissza.


Remélem, soha nem bánja meg ezt a döntését, és megtalálja az összes boldogságát. :)

~

Nem egyszerű dolog ám elkezdenem azt, hogy megint blog. A "megint" itt három év (jesszus! Három év!!) kihagyást jelent, mármint az internetes-virtuális-klaviatúraszaggatós módszerből, a kézzel írt papíralapú agyvéreztetés továbbra is folyamatos volt, persze szigorúan magamnak (meg azoknak, akik beleolvastak a távollétemben, akikről nem tudom, hányan vannak, ha vannak). Ezt továbbra is fenn akarom tartani, mert valahol bunkónak is kell lennem (remélem itt nem leszek az, legalábbis nem szándékosan), meg egyébként is szeretem a kézírásom. :P Asszem ki kéne szakítanom magamból a józan eszem egy részét és elraktározni valahol, majd elővenni minden alkalommal, amikor postolok egy bejegyzést, hogy leellenőrizze, mert pillanatnyi hangulataimat nem tartom teljességgel megbízhatónak. Most sem. Majd reggel fölkelek és "jesszus, blogot nyitottam!" ez lesz az első gondolatom. Holnap meg is írom, hogy igazam volt ebben a bejegyzésben.

Lesz itt minden okosság és butaság, rejtjeles és egész nyílt, és köszönöm a bizalmat és érdeklődést mindenkinek, aki arra biztatott, hogy mégiscsak indítsak el egy ilyet. Jólesik ám. :)