Sok-sok gondolkozás és mindenféle élmények után, olyan sok szomorúság és értetlenség után, amikor már olyan sokszor voltam dühös a világra és arra, mit csinálnak más emberek, rájövök, hogy ez a dal sokkal inkább rólam szól. (és nem én vagyok Christina)
Ez egy ilyen időszak. Darabos és rövid bejegyzéses. Mindenegészeltörött.
Still,
“The world is indeed full of peril and in it there are many dark places; but still there is much that is fair, and though in all lands, love is now mingled with grief, it still grows, perhaps, the greater.”
Mert az emberi kapcsolatok az olyan, mint biciklit tartani. Egyszer úgyis tudod, hogy ellopják. Egyszer úgyis tudod, hogy tudtodon és akaratodon kívül átbasznak és kihasználnak.
Senkinek. Soha. Senkit. Nem fogok bemutatni. Soha többé. Elegem van abból, hogy mindenkinek minden fontosabb, mint az én érzéseim. Be tudnék törni egy ablakot.
A beépített ébresztőórám megint működött. Tíz perccel hamarabb keltem föl, mint hogy megcsörrent volna a telefonom. A 709-es szoba két nőnemű lakója hangos nyögdécselések és szitkozódások közepette vette tudomásul, hogy hétfő van és korán reggel suli. Enyhén émelygő gyomorral gondoltam zseniális órarendemre.
B.Cs. tanárnőt nem lehetett lelőni. Olyan boldogsággal mesélt a szociolingvisztika sajátos megfoghatatlanságáról, folyamatosan eltérve a témáról és visszatérve rá, hogy az ember majdnem azt hitte, hogy épp tanul valamit. Legalább tudom, hogy néz ki Labov, és megállapíthattam, hogy Dell Hymes az egyik legcukibb professzorbácsi, amit valaha láttam. Nem lehetett látványosan mást csinálni az óráján, mint figyelni, de mikor a tudatom nem épp az anyanyelv problémáival törődött, olajzöld szemeket, szoros ölelést, jellegzetes hajlibbentést, kivilágított színpadot, hajnali összebújást vizionáltam.
Ma úgy keltem, hogy mindenképpen főznöm kell egy zöldbabfőzeléket. Így hát elmentem zöldbabért és megfőztem az évszázad zöldbabfőzelékét. Hihetetlen jó érzés volt újra a konyhában tüsténtkedni. Mellettem két csaj nagy bánatomra épp fahéjas sütit készítettek. Az egyik leste, mit csinálok.
- Paszulylevest főzöl? - kérdezte. Én kicsit meglepődtem, de miután sikeresen dekódoltam a kérdést, helyesbítettem, hogy nem levest, de igen.
Tovább beszélgettünk a koleszról, főzésről, sütésről, mindenféléről. Megkérdezték, hová valósi vagyok. Mondtam, hogy pécsi.
- Mi a határon túlról jöttünk, erasmuson vagyunk itt.
- Gondoltam - feleltem.
- Honnan? Onnan, hogy a félemeleten lakunk?
- Nem, a paszulyból.
Nagyot néztek, majd felnevettek.
Közben eszembe jutott az osztálytalálkozó. Milyen jó is volt! Pedig mennyire szent meggyőződésem volt, hogy nem lesz jó! Mégis... ahogy haladt előre az idő, olyan érzésem volt, mintha 4 éven át szemüvegen keresztül néztem volna az osztálytársaimat és most látnám csak igazán, hogy mennyivel szeretetreméltóbbak, mint amennyi szeretetre annak idején méltattam őket! Tudom, hogy ilyenkor mindenki igyekszik a legjobb oldalát mutatni, de most úgy éreztem, ennél kicsit többről van szó. Vagy nem, de akkor megmaradok ebben a hitben.
Jó volt. És jó volt Á.T. uraságot látni a jobbomon, ahogy parádézik és beszélget és megjegyzi, hogy hiányoztunk neki, az álszent fejével. Még akkor is jó volt, ha tulajdonképpen nem volt jó.
Jó öreg kollégium, jó öreg ELTE! Minden bajosságával mennyire jó dolog is viszontlátni ezeket! Rohadt dolog lesz ez az Amerika, azt hiszem...
Ma megint Nightquest-koncert. Kicsit máshogy, kicsit más szellemben, hálistennek Budapesten. Aztán egy kicsit visszaveszek a nagy koncertlátogatásból. Abból legalább.
Mostanában egyre gyakrabban képzelem el magam anyukaként. Ábrándozok egy mellettem levő kisgyerekről (aki néha fiú, néha lány), ahogy mesélek neki a világról. Próbálgatom, miket mondanék neki, hogy az ő kis agya is megértse és én is büszke legyek a kis egyszerű magyarázataimra. Nagyon fogom élvezni a világ bemutatását a gyerekemnek. A kisebb tesóim is azt szerették a legjobban, ha meséltem vagy magyaráztam.
Biztos ez egy ilyen hormonális izé, egyébként eszem ágában sincs még anyának lenni, csak nem olyan furcsa és távoli, mint ahogy eddig volt. Persze az életem most egyáltalán nem halad erre. 2012-ben haladt, méghozzá elég szépen, de azt sztornóztam. Sőt, mintha egyre nehezebben és bizonytalanabbul kezelném a kapcsolataimat. Sőt, mintha egyre nehezebb lenne definiálni, mit és kit akarok, és már így is zavaró tumultust érzek azon emberek terén, akikben valami felejthetetlent fedeztem fel.
Amikor 16-17 éves voltam, úgy képzeltem, hogy beleszeretek fiúkba, némelyikükkel együtt járok, lesz, akivel nem jön össze, aztán lesz egy igazi, akivel meg együtt maradunk mert minden tök jó lesz mert összeházasodunk és csinálunk gyerekeket. De mintha csak távolodnék a céltól... nem tudom, lehet, hogy a sok tapasztalat teszi, de már szinte el sem tudom képzelni, hogy úgy magával ragadjon valaki, hogy abban ne kételkedjek. Az is lehet, hogy nem a sok tapasztalat, hanem a kor miatt, mert arra a feltétlen, gyermeki, egyértelmű odaadásra, amire gimiben képes voltam, most így 22 és fél éves fejjel már nem vagyok képes egy új ember iránt. Túl sok minden... én pedig csak agyalok és minden úgy elmosódik. De nem csak nálam! 5 lány szerelmi életét ismerem közelebbről és majdnem mind így vannak. Hosszú kapcsolat, ami elromlott, tombolás helyett új kapcsolat, új kapcsolat helyett elnyújtott egyedüllét. Mintha az élet egy furcsa, kegyetlen játékot játszana velünk. És minden, minden mintha egyre bonyolultabb lenne, és minden egyes nappal veszítünk a reményből, hogy valaki, valaha úgy ki tudja bogozni ezt a kusza halmazt a fejünkben, hogy az minket is megnyugtasson.
Ami azért is furcsa, mert hiába vagyunk régen a "szakmában", és gondoljuk, hogy nagyjából ismerjük a férfiakat, egyszerűen nem ugyanazokkal találkozunk. Az a rémes típus, aki X barátnőmet úgy szereti, engem sosem talált meg, de még Y barátnőmet sem, és az Y-rajongók sem vettek soha észre engem, nem beszélve arról, hogy az én hódolóim sem néztek soha X vagy Y irányába (legalábbis úgy tudom). El sem tudom képzelni, milyen lehet egy X vagy Y típusú sráccal. Komolyan úgy látszik, hogy egyes emberek bevonzanak bizonyos típusokat. De ez meg viszont szörnyű, hiszen akkor akit eddig megcsaltak azt tutiszáz, hogy örökké meg fogják, és aki csakis hódolókat gyűjtöget az sosem tapasztalja meg, hogy valaki a hús-vér embert látja majd meg benne? Predesztináljuk magunkat?
Aki hosszú távra tervezett a fiújával, keservesen csalódott. Aki csak szexpartnerre vágyott, állandóan frusztrálva van a szentimentális rohamoktól. Aki szeretne barátnő lenni, azt ellepik a komolytalan kapcsolatok. Satöbbi. Én meg, aki nagyon kevés időt töltött eddig egyedülállóként, eldöntöttem, hogy most egy jó ideig a férfiaknak legfeljebb egyetlen testrészére vagyok kíváncsi - és ez 10 nap alatt a számomra létező leghalálosabb módon íródott felül. Miért? Hogy történik ez? Oké, hogy Odie mama is megmondta, hogy amit akarunk és amire szükségünk van, az nem ugyanaz, de azért egy halvány sejtésünk lehet felőle, nem? Avagy aki megveszik egy narancsért, az csak mérsékelten lesz boldog, ha elé raknak egy féldisznót, vagy mi.
Egymást lovaljuk a reménytelenségbe és lassan elfelejtünk bízni. Hogy csinálják mások? Nem gondolkodnak? Felvesznek egy szemellenzőt? Tesznek néhány visszafordíthatatlan döntést? Annyira nem értem... tényleg nem a "ki" számít hanem a "mikor"? Attól eltekintve persze, hogy vannak addiktív személyiségek... és azokkal mit lehet csinálni?
Bárcsak tudnám a válaszokat! De ez a január valahogy kifordított mindent.
Valakinek nagyon gyorsan meg kell mentenie, gondoltam, miközben teljesen indokolt indokolatlan csápolással lejtettem körbe a szobámon majd megint majd megint, közben tétlenül néztem gondolataim leszűkülését egy minimális prokarióta, vagy legalábbis ösztönlény-szintre, megszállottan bámulva a facebookot, ha ott van azért, ha nincs ott, azért. Ez a vadvízi örvény beszippantja a tudatomat. A fantáziám úgy csorog ki belőlem, mint a túltöltött edényből a lé, és csak úgy lődözöm a környezetemre a tüncögést, amíg elfelejtem, hol a poharam, merre raktam a kulcsom, és szénné égetek 4 tojást. (Én. Aki büszke arra, milyen jól főz, eh.) Ön- és közveszélyes állapotomban nemegyszer kiröhögöm saját létemet, mennyire éretlenül viselkedek, pedig tulajdonképpen már valóban nem vagyok 17 éves, de... ó világ, hogy rakod ezt össze, hogy nem volt más vágyam, mint felnőni, majd visszabadarintasz a kamaszkorba és én élvezem?
"Love can be like poetry of demons or maybe God loves complex irony?"
A sötétbe burkolózó Pécs jól megszokott utcáin haladtam, a jól megszokott dőlésszögben - mert ugyan mi vízszintes ebben a városban. Némi kétségbeesett készülődés és jó adag szuggerálás volt mögöttem. Baromira nem voltam biztos benne, hogy az egész jó ötlet.
"Take heed, dear heart, once apart, she can touch nor me nor you..."
Villanások és érzések. A szótlanság pecsétje, a látens tudás ereje, ahogy forogtam és pörögtem egy olyan körben, mely inkább dobott volna messze magától, mint ott tartott volna. Olyan volt, mint a tenger hullámai közt befelé úszni.
"Need to understand, no need to forgive..."
Nem is tudtam, hova nézzek és kihez szóljak, csak homályosítottam magam a sörrel és a tequilával. A kellemetlenség nem engedett se menni, se maradni. Nyugodt és mosolygós arccal néztem végig a sok emberen és arra gondoltam, milyen sok mindennel tudom vigasztalni magam.
"Faith brought me here, it's time to cut the rope and fly!"
Telefonhívások és sms-ek egy távoli városból és egy távoli lánytól, akik mind idegenek ehhez a helyhez, de amilyen idegenek, annyira birtokolnak engem és az életemet, kilométerekre röpítve engem is Pécstől, az Infernótól és a jelentől. Inkubátorként kapaszkodtam a mobilomba, közben az ő szerencséjén drukkolva, tudva, hogy ez most nekem a szippantásnyi oxigén a menjinnen-légkörből.
"It's time to turn back time, follow the pale moonlight..."
Fojtogató meleg, rácsos korlát és túlpörgetett füstgép. Ezerszer látott elemek egy régi helyen. Egy idő után benyomakodtam az első sorba, de nem tudtam, mit tegyek. Mint egy kísértet, úgy néztem végig az ismert (de nem így ismert) és ismeretlen arcokon. Jól ismert mozdulatok és fordulatok. Érdekes tudni, hogy több Nightquest-koncerten voltam életemben, mint a Nightquest tagjainak többsége. :)
"Why am I only loved only when I'm gone? Gone back in time to bless the child."
Kék-zöld-kék-piros-újra kék. A zenekar mögötti lámpák ritmusosan váltakoztak, és én jobb híján megbűvölve néztem őket. Egy rakás fekete, némi piros, szőke sörény és fehér felső, pöttyök és csipkék villogtak az állandóan változó lámpák fényében. Barna lobonc hátravetve, jellegzetes mosoly, lánc és ing, fémes csatok egy ruhán, felállás a kordonra, tapsoltatás. Sosem volt még ilyen hosszú egy koncert.
"I wish for this nighttime to last for a lifetime..."
Ha az ember olyan helyre kerül, ahol tudja, hogy vannak, akiket nem kedvel, akkor ne csodálkozzon azon, ha meg is zavarják. Nem tudom, ösztönösségem vagy civilizáltságom diadala-e, hogy végül nagyon kielégítő módon kerültem őket, de büszke vagyok magamra. Akiket meg kedveltem... azokat nagyon. :) Beszélgetések, tequilák, összebújás és lelkizés, nevetés és bénázás. Mikroszkopikus méretű kellemes környezetet alakítottam magam köré, amivel minden bánatomat megoszthattam. Pedig a bánatom inkább csak olyan bánat volt, amit nem kibeszélni, hanem inkább csak felülírni lehet.
"Would you do it for me? Heal the scars and change the stars..."
Megszoktam, hogy az emberek általában félreismernek és rosszul ítélik meg a helyzeteket, amikben vagyok. Nem is valami egyszerű kiismerni engem. Az efölötti teljes megbékélésben gondoltam boldogan a mellettem caplató férfira. Milyen rég is volt, és milyen sok szar történt azóta! Mégis milyen boldoggá tesz látni őt és látni a szeretetet a szemében, ahogy rám figyel!
"In sleep he sang to me, in dreams he came..."
Beszűrődő napfény és vidám sárga fal fogadta az ébredező szememet, és némi boldog elégtétel. Délutánig nem voltam hajlandó kikászálódni az ágyból, csak summáztam az estét és élveztem a kényelmet. Micsoda butaság is az élet, tizenévesnek tettetni magunkat huszonéves fejjel! Hát nem azt élveztem a legjobban, amikor Budapest szólt hozzám mobilon? Megérte, Bogáta? Eljöttél és megmutattad mindenkinek, aki nem akarod, hogy éljen, azt, hogy márpedig te igenis élsz? És most aztán sokkal jobb és annyival büszkébben nézek végig az életemen, hát persze!
De talán egy kicsit mégis. Az egész némaságban és groteszkségben volt némi perverz báj. Mint helyet szorítani magamnak egy amúgy is teli helyen. Itt vagyok, há há.
"A sure as the rivers reach the seas, back in his arms is where she'll be"
Hát ennyit rólam, kivénhedt csirkéről, akinek a fiatalság széruma egyben néha szörnyen megerőltető. Viszlát Pécs, viszlát minden és mindenki, ahová és akikhez nem illek! Nem gyászollak titeket, mert nálatok sokkal szebb dolgok várnak rám 200 km-rel odébb és egy elszigetelt, alternatív valóságban, amit soha, senki nem ronthat el, mert a maga kifordítottságával sokkal igazabb, mint akárhány koncert.
"This is the birth of all hope, to have what I once had..."
Két lenge fehér ruhába öltözött kis angyal szürcsölgette a jól megérdemelt és egyébként tanulás/munka helyett kikért macifröccsét és hallgatta áhítatosan a fekete, művésziesen magas nyakú pulóverbe öltözött ördögöt. A világtörténelem bármelyik irodalmi vagy történelmi alkotásába beleillettünk volna ezzel a felállással, ahogy bekéretőzött a az asztalunkhoz, mi pedig készségesen felfüggesztettük addigi beszélgetésünket és lelkes igyekezettel bevontuk a társalgásba a nagybetűs Hím Egyedet, aki ezentúl gálánsan vette át a társaság központi szerepét.
Jó kis Hím Egyed volt, kedvesen és érdeklődően beszélgetett mindkettőnkkel, és azt az olvadozós vigyorgást, amit utána műveltünk angyalka-társammal, szintén videóra lehetett volna venni. Megtisztelt minket a figyelmével, nekünk pedig sikerült szórakoztatnunk őt, minő boldogság. Evolúciós ösztön volt ez az egész este, semmi más.
Mennyivel egyszerűbb, ha az embert az evolúció diktálja, mint a bonyolultabb, civilizációs fura helyzetek. A sok munkával és szeretettel felépített barát-buborékra, amely Budapesten körülvesz, mindig hatalmas büszkeséggel, és némi anyatigrisszerű védelmező ösztönnel gondolok. Lehet, hogy karrier és szerelem terén nem váltom be a hozzám fűzött reményeket és nem én változtatom meg a világot (mééég, muhaha), de olyan és annyi barátom van, amennyivel kevesen büszkélkedhetnek. Amellett, hogy az elmúlt hét az általában rózsás helyzethez képest is csodálatos volt, mindig kicsit megdöbbent, amikor hozzászokok a jó arcokhoz és hirtelen kilépek a buborékból. Egy-egy nagyobb összejövetelen, ahol kevés mutatkozik meg egy-egy emberből, nyilván más a helyzet, de első meglepődésemben időnként a saját arcomat sem találtam, olyan furcsának éreztem, ahogy viszonyulnak hozzám. Nem mintha bárkinek a szemére lehetne vetni, hogy nem ismer olyan nagyon jól, pláne mert nem vagyok egy könnyen kiismerhető fajta, de néha mégis megütközést tud kelteni, hogy számomra evidens dolgok másnak mennyire nem evidensek, és az emberek milyen furcsán, szinte kétségbeesetten próbálnak engem valahova elhelyezni az emberekről alkotott mintázatukban, és aszerint viselkedni velem (igencsak furcsa eredményeket produkálva).
Mennyivel egyszerűbb dolguk van a magányos portyázó Hím Egyedeknek, akiknek semmi dolguk nincs adott helyzetben, mint Hím Egyednek lenni, és máris nem kell sokat törniük a fejüket azon, hogy melyik végéről ragadja meg az útjába kerülő Nő Egyedet, egy fajtársával együtt!
Ma Nightquest-koncert, héjj. Még nem tudom, várom-e vagy nem, vagy mit gondoljak róla, de asszem egy dolgot betartok: nem próbálom túlcivilizálni magam. :)
