2011. december 23., péntek

in Gutenberg's whirlpool

Könyvek. Nagyanyám azt mondta, válogassam ki a lakásukban lévő könyveket, melyiknek vennénk még mi hasznát és melyiket adja a helyi könyvtárnak. Persze szokása szerint dőlt belőle a szó, magyarázkodott, hogy próbáltak régen is maradandó darabokat válogatni, így is lehet, hogy elavultnak tűnik néhány könyv, de hát így az internet korában igazán... nem is tudja, ki mást kérhetne meg erre, mégiscsak én vagyok a magyar szakos (ezt el kell ismernem, hiába vagyok alkalmazott nyelvész)...

Sosem szenteltem különösebb figyelmet nagyanyámék könyvtárának, így megdöbbenéssel néztem végig a gyűjteményen. Klasszikusok, verseskötetek, amerikai, francia irodalom, történelmi, filozófiai írások... bevallom őszintén, filléres szoci regényekre számítottam, ehhez képest azon kaptam magam, hogy alig van polc, amin ne lenne könyv, amibe belelapozok és leülök, vajon mi van benne. Mondatok, foszlányok, megállapítások, és máris úgy éreztem magam, mint kicsi koromban, mikor olyan nagy éhséggel vetettem magam minden, számomra érdekesnek tűnő könyvbe, szakmai szinttől függetlenül. Ha én tudtam volna, hogy itt tájékozódhatok az iszlámról! Ha tudtam volna, hogy van itt egy gazdasági atlasz! Franc kotorászott volna a könyvtárakban ha itt egy tökéletes állapotú Arisztotelész!
Olyan lassan haladtam, mint a tetű. Félúton fel is szaladtam a saját lakásunkba, mert egyszerűen nem írtam a rengeteg gondolatot, ami támadt bennem.
Teljesen magával ragadott a betű. Korszakalkotó művek, ideológiák lenyomatai, szórakoztatás, információ, életek munkái... előttem kavargott három generáció műveltsége.

És én ezt válogassam ki!

Vagy kiválogatom a 90%-át, vagy nagyon szigorú és realista leszek.
Elképzeltem az egyetemistákat, akik a már vonalkóddal és könyvtári jelzéssel megjelölt könyveket kiveszik és forgatják. Érdekes volt, de tetszett.

Alig válogattam ki néhány könyvet. De hogy nekünk Maupassant-unk legyen 1912-ből, Ember tragédiája díszkiadásunk, és mai angolra fordított, jegyzetekkel ellátott, illusztrált Shakespeare összesünk (értsd: összesünk, nagyobb a könyv, mint a Cambridge enciklopédia) egyenesen Angliából, na hát ezt azért...

A hirtelen rám zúdult tudásvággyal még most is alig tudok mit kezdeni. De örülök, hogy könyvtárba adjuk ezeket a könyveket, és mások hasznukat veszik, nálunk meg csak porosodnánk, hiába érdekesek... fura gondolat, de legszívesebben bekameráznám a könyveinket, hogy lássam, kikhez jutnak és mihez kellenek majd... és olyan büszke lennék ha látnám, hogy valaki jó hasznát veszi valamelyiküknek!

2011. december 21., szerda

you've just gotta let it go

Otthon. Hó. Határozott izomláz a jobb vállamban és karomban, avagy nem oly nagy boldogság 5 liter vizet cipelni keresztül Budapesten, majd Pécsen, vigyázva arra, minél kevésbé lötyögjön.
6 és fél óra alvás kb. azonnal, amint csak hazaértem. Ja, Pesten egy ideje nem alszom jól.

Túl vagyok a karácsonyi vásárlás örömein, most már ott szeretnék lenni a finisben. Fene tudja, miért nem tudom élvezni az otthonlétet... mintha az önrendelkezés jogától lennék megfosztva, pedig épp elég önálló vagyok itthon is... csak valahogy lustább, kedvetlenebb.

Szeretnék túl lenni ezen az univerzális unalmon, legalább addig, hogy valami történjen... már így is túl sokáig poshadtak bennem a negatív gondolatok.
De semmi sem változik sosem... groundhog day.

Talán a legnagyobb örömöm itthon anyukám. Mintha az egyik legjobb barátnőmmel töltenék sok, jól megérdemelt időt együtt, mely már régóta esedékes volt. De ez tulajdonképpen így is van. Azt hiszem, ez az értelme annak, hogy az ember lánya lánygyereket szüljön.
Meséltem neki egy kicsit a jelenlegi problémáimról... kérdéseimről. Önbecsülésem számára megnyugtató volt, hogy ő sem tudott azonnali okos választ rájuk. Ugyanakkor beljebb sem vagyok. Ha meg "minden igazodik", mint mindig, akkor meg ugyanott vagyok, ahol egy bekezdéssel feljebb voltam: oké, csak akkor igazodjon.

I'm here, knocking on the floor with my feet.


(Másnap du., kocsiban.
Anyám: Szeretem, ha itthon vagy! Sokat változott a kapcsolatunk az utóbbi időben. Már nagyrészt nem a gyerekemként vagy itthon, hanem akivel úgy lehet beszélni...
Én: Mintha egy barátnőddel találkoznál?
A: Igen! És tök jó. Nem sok ember van itt a házban, akihez szólhatok, ha nem vagy itt!
Én: ^__^")

2011. december 18., vasárnap

questions... questions that need answering

Piszokul nehéz azt mérlegelni, hol van annak a bizonyos pohárnak a betelése. Jó ez a hasonlat, hogy "betelt a pohár", de az a helyzet, hogy haláli ritka, amikor jó döntés az, amit indulatból cselekszünk. Márpedig ha a pohár betelik, indulatok jönnek, törnek a vázák, szakadnak a hangszálak. Ugyanakkor ez megnyugtató. X mennyiségű feszültség kijön. A hiányolt érzelmi többletet is megkapjuk - és a pohár máris nincs tele. És akkor már lehiggadt indulatokkal és kellő megindultsággal és nem teli pohárral mi a teendő? Visszazökkenni a rendes kerékvágásba abban a reményben, hogy a kiborulás oka nem merül feledésbe? Nem? Akkor mi? Hány kiborulás kell még ahhoz, hogy tisztává váljék, mi a legjobb döntés?
Meddig tart a türelem és hogy döntsem el azt, hogy mi őszinte, amikor csalódnom kellett az őszinteségben?
Hogyan tartsak fenn egy kapcsolatot úgy, hogy nyilvánvaló, hogy túl korán kezdtük el? És most épp túl korán van? Vagy túl későn? Vagy úgy rossz, ahogy van?
Hogy építsek valakire, aki azért nem ölel meg, azért nem figyel arra, amit mondok, azért nem jut eszébe velem programot csinálni, mert nem én járok a fejében? És hogy döntsem el, akar-e ezen változtatni vagy nem? Meddig legyek elnéző, mert "hát nem akarja és őt is zavarja"?
Hogyan békíthető ki a hit és a jóhiszeműség a büszkeséggel, azzal a bennem kiabáló önérzetes hangocskával, hogy velem_ezt_nem_!!!! ?
Nem akarom azt pufogtatni, hogy minden a szereteten múlik. Kitartó munkával a szeretetet is meg lehet ölni, és nincs kiábrándítóbb, mint egy gyenge jellem.

Nem akarok itt most riasztóan kiteregetős lenni, ez nem ma kezdődött. Én már megint ugyanott vagyok, ahol eddig voltam: magamra támaszkodhatok, másra egyszerűen nem lehet. Ez a tény néha még mindig meglep.


2011. december 6., kedd

-coming soon -

Mikulás! =)

Fene gondolta volna, hogy már egy éve ismerem Zámori Mátét. "Mintha csak tegnap lett volna", hogy a szöszke fejével odatotyogott elém próbán, ugyanakkor amennyi minden történt vele, és amilyen hatással volt az életemre, úgy pörögtek végig rajtam, mint egy hullámvasút.
Most már leállt a hullámvasút. Nehéz visszaemlékezni a tavalyi érzésekre, csak azt tudom, hogy nagyon szép volt. Már csak azért is, mert egy sivár és kétségbeesett nyár és ősz után érkezett, de akkor aztán csőstül. És nem is csak Máté.
Nem is tudom, mikor változtam többet, télen vagy utána, tavasszal. Vagy folyamatosan, ahogy az MTT konstans lobotomizált. Mindenesetre örülök ennek a decembernek is, egészen tavalyi hangulatom van. Hallatlanul élvezem az adventet és a karácsonyi készülődést, ami persze azt jelenti, hogy a szokásos melómennyiség többszöröse szakad a nyakamba, de shame on me, imádom, ha kényszerítve vagyok a pörgésre és hatékonykodásra. Valahol itt van elásva az a rendkívül idegesítő tulajdonságom is, hogy képtelen vagyok az utolsó pillanatban elkezdeni dolgozni - csak az azutániban. (Nem tehetek róla, de olyan büszkeséggel tölt el, amikor előrántok egy tízoldalas házi dolgozatot, ami még meleg a nyomtatótól, és mesélem a leesett állú szaktársamnak, hogy egyetlen éjszaka alatt dobtam össze... és nem is kapok rossz jegyet rá!)
És szeretek beszélgetni, levelezni, ajándékot gyártani, kedveskedni, uralkodni magamon, magabiztosan sétálni, poénkodni órán és kedvesnek lenni az eladóval. Ilyesmire gondolhatott Juhász Gyula is, amikor "szép Tündérország támadt fel szívében", hogy a kommerszet is felvillantsuk.

És talán ez marad most már így december végéig. Mert az idei decemberben sokkal több küzdelem van, mint tavaly, amikor a tenyerén hordozott a világ. Piszoknehéz időnként megérteni egymást, az a nagy büdös helyzet.

Na de nem akarok itt emózni. Bőven van miből töltődnöm... és jóság van.

És új Nightwish!!! :3 Feleségül akarok menni Tuomashoz.

2011. november 28., hétfő

"vagy imádod olvasni, vagy imádod utálni"

Rendhagyó bejegyzés lesz, de már nagyon böki a csőröm, így lesztek szívesek elolvasni, ahogy védelmembe veszem a Twilightot.

Szerencsére nem foglalkozom vele annyit, hogy kiakadjak rajta, de ami azt illeti, minden újabb és újabb támadás dühít, már csak azért is, mert ahogy annyi utálat-trend, ez is olyan dolgon érzi marha okosnak és kifinomultnak magát, amit nemhogy nem ismer, de teljesen fölösleges szidnia, mert baromi ártalmatlan.

Ha megnézzük, a nagy Twilight-ellenesség az első film nagyobbfajta sikere után indult be. Ismerjük ezt a folyamatot, kijön egy film, az első nézők elájulnak tőle, a második generáció már úgy ül be rá, hogy "na mit kell ezen annyira imádni", és juszt se fogja szeretni. Erre rátett egy lapáttal az is, hogy a film első nézői és a sztori első rajongói már olvasták a könyvet, és voltaképpen az fogta meg őket, ők álltak szemben a filmet később látó, "intellektuálisabb-vagyok-minthogy-ez-engem-meghasson" bagázzsal. Akik ugyebár NEM olvasták a könyvet.

Emlékszem, én jóval a magyarországi megjelenése előtt hallottam már a könyvről, irodalom-fakultáción még én reklámoztam a többieknek, mondván, hogy nem a legmagasabb színvonal, de tök jó, mindenkinek ajánlom, nagy valószínűséggel villámgyors bestseller lesz.
Megjegyzem, ha valami ekkora népszerűséget ér el, annak általában oka van. Lehet egy könyv kommersz, könnyű olvasmány, szegényes szókinccsel és klisékkel teletömve, de valaminek akkor is kell lennie benne, ha ennyi embernek ekkora élményt nyújtott, ráadásul bőven a tinilányok társadalmán kívül. Utánam a húgom kezdte olvasni, majd rendkívül művelt és halálosan finnyás anyám, aki kb. nulla felé konvergáló angoltudásával nekiállt végigolvasni az Eclipse-t és a Breaking Dawn-t, mert nem bírta ki, míg megjelenik magyarul. Azt is megjegyezném, kissé személyesebben, hogy felőlem aztán Harlekinruhába öltözött krampuszok is lehettek volna, akikhez Bella így vonzódik, és tökéletesen hidegen hagyott, hogy történetesen csillognak-e vagy sem. Nehéz is megmagyaráznom, mi tetszett annyira a könyvben (főleg az elsőben, a másodikkal és a negyedikkel kifejezetten nem voltam megelégedve). A stílusa, a szerkesztése, a történet lendületessége, főleg azok a részek, amelyek valami értéket mutatnak a nagy misztifikáció függönyén keresztül, egy régebbi, sziklaszilárd, bátorságon, lojalitáson, önismereten, önmegtartóztatáson alapuló értékrendet, illetve a "bepasizás" folyamatának egy olyan tiszta, őszinte, elbagatellizálás és elutasítás nélküli bemutatását, ami úgy kellett a lányoknak, mint egy csepp víz, még nekünk is, pedig mi még szerencsés helyzetben vagyunk sok kortársunkhoz képest. A hithű, értelmes, tapasztalt keresztyén értékrendről nem is beszélve. Ebbe is persze bele lehet kötni, szól erről egy rakás más könyv is, de ez valahogy úgy adja ezt a többletet, hogy igazán nem vártuk volna, nem is lett volna kötelessége, de haláli őszinte, és persze ebbe is bele lehet kötni, de haláli jó jellemek vannak benne, szinte nem is a sztori a fontos, az egyenes következménye csak annak, amilyenek.

Ha valaki egy kicsit is utánaolvas a Twilight társadalmi hatásának és pszichológusok vagy egyebek által elemzett erejének, ilyesmiket fog találni. Persze, mormon hittérítő könyv, rá lehet húzni teljes mértékben, csakhogy ez sem érdekel. Legyen, ha valaki ettől mormon akar lenni, legyen, ha a mormonok így jól érzik magukat, tegyék. Nem ők teszik a legnagyobb kárt a társadalomban.

Így aztán ahogy sok Harry Potter rajongónak a filmek csak úgymond "illusztrációk" a könyvekhez, melyek az igazi élményt adták nekik, a Twilight-rajongók többségének is csak ennyit jelentenek a filmek. Bár nekem személy szerint az első kifejezetten tetszett (ahogy az első könyvet is tartom a legjobbnak), egy pillanatig sem voltam hajlandó komolyabb figyelmet szentelni nekik, csupán szórakoztattak/borzasztottak. Viszont a filmgyártás nem véletlenül indult el, a Harry Potteren és Hannah Montanán nevelkedett konzumergenerációból egyenesen következett a hihetetlen mértékű merchandise-ipar, tulajdonképpen fel lehet öltöztetni egy kiscsajt úgy, hogy tetőtől talpig Twilight-ban van, Twilight-ban alszik és Twilight süt minden iskolaeszközéről. Nem csodálom, hogy megcsömörlött tőle a laikus társadalom. Erről pillanatok alatt annyi bőrt lehúztak, amennyit szerintem még soha semmiről, és persze azt felerősítve, amit ilyen termékeken mutatni lehet: a látványt. Szerencsétlen Robert Pattinson (aki egy rendkívül érzékeny lelkű művész is amellett, hogy itt Edwardot játszik) milyen legyen, ha nem jóképű, ha egyszer arra utasítja a könyv, és Taylor Lautner kockahasa éppoly fontos kellék a történethez, mint Alice Cullen jövőbelátása. Ez van. A második film (ahogy a második könyv is) ultragáz, a harmadik is csak nehezen magyarázható (bár szerintem nem rossz). De annyira nem jók, hogy bármerre is fordíthatnák az azóta abszolút ellenük fordult közvéleményt. Ugyanakkor az abszolút ellenük fordult közvéleménynek észre kellene vennie, milyen beszűkülten és ostobán viselkedik.

Először is meg kéne érteni, hogy a két oldal teljesen elbeszél egymás mellett. A Twilight-rajongók érvei a könyvekben vannak (amiket az utálók csupán töredéke olvasott, már csak elvből is), az ellenzőkéi pedig a filmekben (amikkel a rajongók nem is igazán tudnak mit kezdeni, mert nem veszik őket komolyan). A grafikailag béna farkasfalkával és a szereplők gyenge játékával érvelni egy értelmes, könyveket olvasott rajongónak kb. annyira értelmes, mint egy hithű keresztyénnek azt magyarázni, hogy "dehát evolúció volt, nem fogod fel?!".

Erre persze rátesz egy lapáttal a vámpírrajongók hatalmas tiltakozása, hogy milyen gáz, ez megszégyeníti a vámpírirodalmat, és az idióták többségének Edward Cullen jut eszébe a vámpírokról, Lestat vagy Drakula gróf helyett. Most tegyék a szívükre a kezüket: ha valaki ilyen komolytalan, akár twilighter, akár nem, eszükbe jut egyáltalán foglalkozni vele? Az ilyenje úgyis hamar kihullik (és bár kicsi voltam akkor, lefogadom, hogy az Interjú a vámpírral és a Van Helsing filmek megjelenése után is meg kellett küzdeniük a tiszavirág-lelkesedésű, mérsékelten intellektuális újdonsült vámpírszakértők dömpingjével), azon meg aztán végképp értelmetlenség kiakadni, hogy "nademiazmár, hogy egy vámpír csillog?!" Szerencsétlen Stephenie Meyer hiába szajkózza vég nélkül, hogy egy kib*szott ÁLOM ihlette őt a vámpíros koncepció megalkotásában, teljesen magának írta és álmában sem jutott eszébe, hogy vérmes vitákat kell folytatnia az ortodox vámpírrajongókkal a vérszívók fiziológiát illetően, láthatóan a fent említett réteg képtelen lemondani erről a sérelméről. Azt pedig kifejezetten csúnya dolognak tartom, hogy ha valaki éppenséggel a Twilight hatására ismerte meg a régebbi, konvencionálisabb vámpírirodalmat és belészeretett, sosem lesz olyan, teljes értékű tag, mintha Anne Rice vagy Bram Stroker vezette volna ugyanoda. Ráragad a Twilight-stigma, mintha csak ez egyfajta rasszizmus lenne.

És mindezt úgy, hogy őrületek voltak és lesznek, és a Twilight sokkal több jót tett, mint rosszat (barátságokat, közösségeket hozott létre, formálta egy egész generáció gondolkodását, talán jobb irányba, mint mondjuk a Tom&Jerry). Aki ostoba módon áll hozzá a Twilighthoz, az más esetben máshoz állna ugyanilyen ostobán, erről nem Meyer tehet.
Teljes mértékben végig lehet olvasni a történet mind a négy könyvét annak a szellemében, hogy ez egy merő felszínes, íróilag középszerűen kivitelezett cselekmény, klisékkel dobálózó, sőt néhol buta történetalakítás, szegényes szókincs, szájbarágós mondatok, és nem kell csalódni.

De lehet máshogy is. És guess what, lehet, hogy megéri.


2011. november 23., szerda

dancing on tiptoes in my own secret ceremonials

Ezt a postot már csakazértis kirakom, akármit is írok bele! X(

Mert mindig az van, hogy napközben járkálok fel-alá és blogbejegyzés-vázlatokat pörgetek az agyamban, amiket le akarok írni, utána meg beülök a gép elé és mégsem születik meg a dolog.
Talán mert most ilyen stagnálós-belülkavargós-kivárós korszakban vagyok. Vagy talán lassan vége annak.
Szól az új Florence és én végigszaladok képeken az agyamban, melynek végeredménye egy határozatlan törékenységű idill.

Nóri anakondaszerű ölelése egy meghitt beszélgetés után.
Gyerek tüncögő vigyora, ha meglát egy 16-os buszt, vagy ahogy gyönyörködő tűnődéssel válogat két ékszer közt.
Eszti mélyen a szemembe nézve koncentrál arra, hogy megértse, amit mondok.
Kálmán kikísér a villamoshoz, miután annyi félreértést és meg nem beszélt gubancot köztünk kibogoztunk.
16 hallgató tanárostul felröhög az órai beszólásomon.
A másik tanár reménykedve vár arra, hogy maradjak óra után és beszélgessünk még.
Ankalimon az egész Altairt megrengetve kacag egy hasonlatomon.
Csaba a kocsiban az ölembe hajtja a fejét és a kezemet is az arcára húzza, hogy így aludjon.
A társaság felsorakozik rituális fényivásra.
Zsófikával Szépség és a Szörnyeteg főcímdalt éneklünk és táncolunk az ágyon hozzá.
A pozor.hu címoldalán feszítek.

Zúzmarás varázsvilág a nagyárpádi dombokon.
Édes teaillat a Potalában és az Altairban.
Kolbászvacsi a mosolyuccában.
Családi összröff kriminális mennyiségű étellel.
Csípős hideg a BTK és a Szabó Ervin közti útvonalon.
Zavart nevetés táncórán.
Hegedűszó a kolibüfében.
Cigifüst a Kamara Caféban.

Szorongás és idegenségérzet filharmónia koncerten.
Fojtott düh órán.
Büszkeség, hogy ilyen jól sikerült Gyerek pesti hétvégéje.
Izgatott koncentrálás az Artemisznek címzett leveleimet írva.
Kétségbeesés és megbántottság TLV írása közben.
Csalódás és megbékélés az Accord caféban.
Zsánerképbe illő gyönyörködés a legózó páromban.
Lali magamhoz ölelése egy tétlen negyedóra alatt.
Lelkes várakozás az eljövendő talikra.
Látszólagos semmiségek okozta búrohamok.
Sok-sok nevetés Facebookon.
Növekvő félelem a szakdolimtól.


Ezek mind kifejtésre érdemes, esetenként egymással összefüggő események/érzések, de éppoly impresszionisztikusak bennem is, mint ahogy itt leírtam őket, így hát maradjanak meg ebben a villanásnyi benyomás-szerű formájukban, bennem meg gyűlögethet tovább az átélni- és gondolnivaló.

2011. november 3., csütörtök

~ ~ ~ ~

Érzem a késztetést, hogy blogoljak.

Érzem az estét, érzem a száraz villányit, érzem a stresszt, érzem azt, hogy nem akarom elfojtani, mégsem akarok róla beszélni.

Érzem az erőt magamban, érzem a józan belátást, érzem az örök higgadtságot, érzem azt, hogy túlélek mindent.

Érzem a bizalmat, a szeretetet, az állandóságot, a megnyugvást, egész máshogy, mint eddig.

Kockulást, indokolatlan poénokat, kná-t, szaladást, ágyra vetődést, hajnali motyogást, hogy "édesem", tudatos mozdulatokat, melyektől tudom, hogy tetszem neki, büszkeséget irányomba, és büszkeséget irányába, önmagam legyőzését, hogy talán hagyhatnám a dolgokat igazodni, ahogy mindig is mondták nekem, hogy tegyem.

Tehetetlenség? Valóban? Ilyenkor ugranak az agyamba anyám szavai: "Mit tehetnél? Szeresd! Másra sem vágyik az a szerencsétlen!"

Erről rögtön eszembe jut a párbeszéd Líthason.
Ankalimon: Csaba, te egy nagyon szerencsés ember vagy!
Csaba: Én egy nagyon szerencsés ember vagyok. Miért?
Válasz helyett Ankalimon magunkra hagyott minket.

Nem olyan fából faragtak, hogy féljek vagy vergődjek.

And I'm ready to suffer and I'm ready to hope.

2011. november 2., szerda

There's a place downtown...

KÖÖÖÖMT!!!!! =)

Avagy próbájunk meg írni róla.

A tavalyi KÖMT nekem egy kellemes, bizonytalan, laza, egészen különleges hangulatú összeröffenés volt, félig tábor, félig a fúziója az összes bulizás-fajtának, amit a különböző társaságok produkálni szoktak maguknak. Amilyen ijedt és szomorú voltam gyakran, annyira mély nyomot hagyott bennem az összes beszélgetés és sok, számomra jelenleg fontos emberrel akkor kezdődött "minden". (Itt most nem kifejezetten Csabára gondolok, akármennyire is gyakran emlegeti fel, olyan sokat nem beszéltünk akkor, és rám nem is tett különösebben jó benyomást.) Most meg persze már minden egész más... maga a KÖMT is más volt, egész máshogyan szervezve, meg az én hozzáállásom is... nem akarom bő lére ereszteni, olcsó megoldással a különösen jó és különösen rossz pillanatokat emelném ki.


HIGHS

-Szervezés. Tájékoztattak arról, hogy a csapat új, de ez maximum azon látszott meg, hogy rendkívül precíz és minőségi vezetést láttunk, tele voltunk programokkal, mindig tájékoztatva voltunk mindenről, a keretjáték sem volt buta, remek ötlet volt az összes buli, meg a lebonyolítása is, a kaja is szuper volt, és főként, ha kérdésem/problémám volt, türelmes, pontos választ kaptam rá, nem hülyére vételt vagy egy odavatett bazdmeget.
-Zebegény. Mert ez a falu még mindig imádnivaló, főleg a hamburgerese, ahol a stresszes csajszi minden stresszessége ellenére is nagyon szeretnivaló. És a suli, ahol minden helyiségről tudni lehet, melyik tűzveszélyességi osztályba tartozik.
-Társaság. Ez valamelyest saját magam legyőzésének érdeme is, hogy kevésbé bújtam el a csigaházamba, de ettől függetlenül is király volt érezni, hogy néha nemcsak nekem van szükségem az emberekre, hanem alkalomadtán nekik is rám. Külön köszönet ickéék társaságának, ahol nagyon sok új arccal sikerült beszélgetnem és az királyság volt, és Pillangónak, hogy ilyen jó fej volt egész KÖMT alatt, néha nagyon sokat jelentett egy-egy mosoly vagy összenézés.
-Kibékülés Peredhillel. Win.
-Musical rend. Kicsit a vándor komédiásokra hajazott, csak nagyobb elvárásokkal (merthogy zenéséneklős amellé, hogy mindenki egy nagy röhögést vár tőlünk), de már megint egy őrületes baromságot sikerült összeraknunk, abszolút sikerrel.
-Alkohol. Köszönet a próbálkozásért, hogy az alkesz vonulatot nem próbálták száműzni a suliból, ellenben megpróbálták kulturált és ellenőrizhető mederbe terelni ezt a jelenséget. Koktélok by Yzak FTW!
-Beszélgetés Ankalimonnal. Nem annyira, mint tavaly, de így is borzasztó jól esett, mint mindig.
-Karaoke és Halloween-party. Mindkettő pusztulatosan jól sikerült, külön élmény volt a sok jelmez (meg a 10 perces MTT Farsang az eredményhirdetés után). Mellesleg már én s tűkön ültem, hogy mikor húzhatom már fel a jó kis JRockos szegecses miniruhámat (köszi Nóri, hogy rábeszéltél anno a turiban!).
-Sok-sok tánc. Gót hastánc Esgallal, bollywoodi kalimpálás Narbbal, musical-koreográfia, meg a záróbuli. Már megint nem bírok a lábammal.
-Csaba látogatása. Megbeszéltük, hogy az egészre most nem jön le, de hétfőn nagyon jó volt látni, meg jól esett, hogy megnézte a műsorunkat.
-Egy új kaja megszerettetése Metával. Nevezetesen a majonézé. (icke "sörre" szoktatása is menő volt, de ez kifejezetten az én érdemem.)
-Kvíz és clubfighting győzelmek. Bár az előbbi éppenséggel mehetett volna Metának is, utóbbit meg konkrétan az döntötte el, hogy Seli a röhögéstől nem tudott megmaradni a padon.
-Oregánó a Celebrom-féle sajtossonkás melegszendvicsben. Olyan finom volt..... *.*


LOWS

-Hideg. Oké, hogy nem volt olyan indokolatlanul jó idő, mint tavaly, de azért kicsit fűthettek volna (jobban).
-Musical rend. X db darabban szerepeltem már az MTT-ben, de soha egyik sem volt ilyen stresszes (még a tábori sinda előadás sem), nem volt ennyire feszültségekkel teli, igazságtalan, nem vettek még ilyen hülyére, nem éreztem még ennyire az arrogaciát, mint itt. Persze ennek a fő oka az időhiány, így is az erdő legvastagabb fáját vágtuk ki ezzel a heringgel, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy igazán jól éreztem magam benne.
-Időhiány. Lejött Csaba és alig tudtam vele lenni, főként a musicales előadás miatt. Meg az, hogy Ankalimonnal sem tudtam beszélni annyit, amennyit szerettem volna.
-RZP-ék trollkodása. Igazából nem ér meg ennyi gondolatot, de szó ami szó, nem esett jól.
-Az a jelenség, amikor nagy elánnal rákészülünk egy karaoke produkcióra és az olyan lehetetlen hangnemben van, hogy nem tudjuk normálisan elénekelni.
-Elszakítottam Artemisz polifoamját. Épp csak egy kis csücsök vált le belőle, még teljesen használható, de borzasztóan zavar, hogy jófejmód odaadta, én meg erre elszakítom.
-Az a tény, hogy a menő szegecses ruhám szétkarcolta a felkaromat. Fáj. :(
-Minden reggeli kakaóban fahéj volt. MIÉÉÉÉÉÉÉRT............
-Állandó rosszullét. Naponta kb. ebédig várni mire összegyűlik a normál működéshez szükséges energiám. Valamit sürgősen kezdenem kell az emésztésemmel....
-Az a bizonyos botrány utolsó estén. Ehhez nekem nincs közöm, de mint annyi embert, engem is idegesít, hogy megtörtént.


Asszem minden lényegeset leírtam, vagy ha nem, hát kisnyúl még bővítem. Nagyon jól éreztem magam, kellett is már az életembe, és nem okozott csalódást egyetlen oldalról sem. Bizonyos szempontból rájöttem, hogy jobban is szeretem a KÖMT-öt, mint a tábort. Van valami egészen egyedi hangulata, amikor látom, hogy mindenki szabadon és kötetlenül azt a sportot/táncot/kreatívkodást/művészkedést csinálja, nyomás nélkül, amihez épp kedvet érez - vagy csak sétál ebben a gyönyörű faluban, nagyokat beszélget, és billeg az általa megszokott civilizáció és az MTT-s, saját-magát-hátrahagyós énje közt.
Most nem poszt-szociális sokkban vagyok, most csak feltöltődtem önbecsüléssel és kreativitással ahhoz, hogy több türelemmel folytassam a kis megszokott életemet.

Köszönöm az élményt mindenkinek!

2011. október 28., péntek

...and it goes like this


Éjszaka van, több mint 3 óra.

És nagyon jó volt a kolibuli.

Egy megnyert sörivóverseny.
Egy szépséges szobatárs, akire nagyon büszke vagyok.
Egy nagy nyaláb remény, hogy az Ajtósi egy jó kis bulis koli lesz.
Némi ego-boost, mert nem egy srác próbált megkörnyékezni tánc közben (és jaj de bénák voltak!) de nem is ez, hanem a dicséret, mennyivel felszabadultabban mozgok, mint tavaly.

Ugráltunk, dobáltuk magunkat, törődtünk is azzal, hogy hogy ki néz minket és mit gondol. Holnap 9-kor nyelvtöri 2 óra, csoda lesz ha felkelünk rá, de ez most nem számít.

Nóri: Bazzeg, hogy mindketten kapcsolatban vagyunk, most milyen jót buliznánk!
Én: Szerintem én így is jót bulizok. Avagy, akinek megtetszem, annak amúgy is megtetszem.
N: De mekkora állat egy ilyen kaland!
É: Én kapcsolatban vagyok és baromira nem kell más!
Erre Nóri, a kalandok és flörtök mestere felvisított és körbetáncolt.

Régóta kedveltem azt a srácot, aki nekiállt táncolni velem. Ügyesen mozgott, aranyos volt, jól éreztük magunkat együtt. Legalább 6 számot végigtáncoltunk. Utána azt mondtam, már nem bírom tovább. Kikísért a portához.
-Akkor most... felmész aludni?
-Igen. És ha tanácsolhatok valamit, azt a sört a kezedben ne te idd meg. Így is elég részeg vagy. És maradj ilyen jó fej, biztos pillanatok alatt találsz más táncpartnert.
-Emlékszem rád gólyanapokról. Nagyon jól éreztem magam veled.
-Én is veled. Na tűnés bulizni!
-Hát akkor... jó éjszakát!
Én becsippentettem a belépőkártyámat, ő meg elsomfordált bulizni. Tényleg jó volt a vele töltött idő. És nem nyomult, nem erőszakoskodott, nem élt vissza a helyzettel... jó, hogy vannak még ilyenek a kolinkban.


Mert melyik bulizó élt át akkora adag ijedséget, szomorúságot, bűnbánatot, nyugtatgatást, adrenalint, felszabadultságot, mosolyt, igyekezetet, szeretetet, szimbiózist, megértést, reménységet, mint mi ezalatt a 16 óra alatt.

Hogy is gondolhatnék másra.
Hogy is hagyhatnám abba a Rá gondolást.

2011. október 24., hétfő

fox meets human

2005 
Gyerek: Igen, valahogy mi, Timár-gyerekek mind ilyen furán hülyék vagyunk. 
Én: Abszolút egyetértek. A hülyeség úgy tűnik, Timár-vonás. 
Mamika: Na de gyerekek! Nem mondjatok olyan csúnya szót, hogy hülye! 
Gyerek: Na jó, akkor találjunk ki valamit, ami a Timár-hülyeséget jelenti. Mondjuk... róka! Hallod, Mamika? Nem hülyék vagyunk, hanem rókák!

Ebben a folyamatosan bővülő bejegyzésben kisebb-nagyobb történeteket, szituációkat szeretnék elmesélni, amik velem történtek, és kicsit valahogy "róka" voltam bennük. Főleg idegenekkel vagy fél-idegenekkel való találkozások eredményei, kívül estek a komfortzónámon, meglepőek, szórakoztatóak, vagy talán nagyon is jellemzőek, esetleg tanulságosak, vagy egyik sem, csupán nekem kicsit emlékezetesek.

~~~

Laza turis cuccokban, saruban, szemüvegben, smink nélkül csoszogtam be a Douglasbe a Westendben, és céltudatosan az Elie Saab parfüm felé indultam. Ráspricceltem a tesztelő papírra, és megszaglásztam, mellyel nyertem magamnak egy gondosan kikészítette eladót, hogy segíthet-e valamiben. Talán meglepte, milyen lazán elcsevegtünk Elie Saab kollekcióiról és a parfümről hozzájuk mérve (kiderült, hogy mindketten nagy rajongói vagyunk, bár ki ne imádná azt a ruhagéniuszt), biztatott, hogy ismerkedjek kicsit az illattal, mert kezdetben neki is csalódás volt… azt hiszem, mindketten kellemesen csalódtunk egymásban, simán kinézhettem egy unatkozó libának vagy egy szerencsétlen hippinek, aki háztömbdíva nénikéjének keres kétségbeesetten szülinapi ajándékot, és nekem is voltak fenntartásaim azzal szemben, hogy nem akar-e kinézni innen, de a kedvessége meg az őszinte rajongása a couture divat iránt elmosta minden aggályomat.

(Az Elie Saab parfüm pedig tényleg idővel lágyabb, kifinomultabb lett, de én többet vártam volna. Lehet mentegetni, de megállapítottuk a nőcivel, hogy a ruháinak a nyomába sem ér. Pedig kéne egy új illat… a kis Valentinóm imádnivaló, de mégiscsak 2008 elején választottam magamnak.)

~

Az Oszkár telekocsi rendszer remek dolog, egy dolog miatt nem szeretem, azt pedig úgy hívják, hogy emberek. Nem szívesen csevegek 2 órán keresztül idegenekkel, ráadásul az első ilyen utazásom pont meglehetősen belegázolt az életembe. Voltaképpen nem kellett volna belegázolnia, semmiség, ami történt, de nekem nagyon rosszul esett. Egy testvérpárral és egy harminc körüli hapsival utaztam Pécsre (ifjú titánok, ahogy anyám fogalmazott), mindegyik beszélt arról, mit tanul/dolgozik, a testvérek robotikára specializálódtak a BME-n, a pasas délkelet-ázsiai szállodabizniszben utazott. Én mellettük alig mertem megemlíteni, hogy egyszerű kis bölcsészecske vagyok, ki is vontak rögtön a társalgásból, szóba került, mibe érdemes befektetni, milyen gagyi Magyarország, mennyiből hogyan lehet megélni. Aztán a szállodás pasi megemlítette, hogy a héten született a kislánya, és ami azt illeti, nem is tudja már, hogyan kéne nevelnie, hogyan óvja meg a világ gonoszságaitól, mennyi minden legyen, amit ne engedjen meg neki, vagy egyáltalán szabad legyen-e bekapcsolnia a tévét vagy elmennie suli után hazulról… ebbe bekapcsolódtak a testvérek is, hogy ja, szörnyű a mai világ, tényleg már nem lehet elérni, hogy a gyerek ne legyen drogfüggő vagy ne szívják le az agyát a valóságshow-k, komolyan nem tudják, mit csináljanak vele, ha nekik is gyerekük lesz. Ennek hallatán halkan megjegyeztem, hogy mondjuk a bizalom egy egészen hatékony gyereknevelési módszer, és hacsak nem akarják vitrinbe zárni a kölyköt, így is-úgy is találkozik mindenféle veszélyjel – rajtuk, a jó példán, a kiegyensúlyozott viszonyon, a szeretet mennyiségén múlik, hogy él-e is velük. Mint tudjuk, a gyerek elsősorban meg akar felelni a szülőjének, és ha valamivel ki lehet akasztani a biztosítékot és visszájára lehet fordítani ezt a folyamatot, az az, ha erre lehetőséget sem kap. Erre nevettek, legyintettek, látszik, hogy bölcsész vagyok, mondták, idealista, nem tudom, milyen az élet. Ekkor már kicsit vörösödtem, újra próbálkoztam, rámutattam, hogy én is lány vagyok, és van három lánytestvérem, akik hasonló nevelésben részesülnek/részesültek, és nem tartom magam éppen félresikerültnek – és talán én is láttam már embereket, sorsokat, talán jobban is, mint ők, akik inkább a robotokat figyelték, sőt, engem merészebb tanáraim azzal nyugtattak általánosban, mikor valaki bántott, hogy legyek velük megértő, nekik nincs olyan családjuk, mint nekem. Lehet görcsölni a sok tiltáson, csak sajna nemcsak őket mérgezi, hanem szegény gyereket is. „Nem hülye, csak kicsi”, ugyebár. Ezek közül nem mindent mondtam is ki, de a reakció ugyanaz volt. Elnéző mosoly, jobb ha befogod kislány, nem értesz te az élethez, menj vissza a könyveid közé. Rosszul esett. Nem kell magyarázni, miért.

~

Sebestyénéknél. 
Tamás: Hát igen, mindig nagy dilemma, mi szerint rendezzem a könyveimet. Nagyság vagy ABC szerint? 
Ádám: Én szerző és téma szerint szoktam. 
Ildi: Igen, és igyekszünk úgy tárolni őket, hogy ne a legnehezebbek legyenek a polc közepén... 
Valaki: Én a színekre is ügyelek, hogy hasonlóak legyenek együtt. 
Én: Én aszerint rendezem, hogy mennyire szeretem őket... 
Mindenki: o.O

~

Catherine Kallon az egyik legismertebb divatblogger. Honlapja, a redcarpet-fashionawards.com alaposságával és igényességével kitűnik a többi közül, szerzője pedig világhírű szaktekintélynek számít és gyakorlatilag mindenhová bejáratos, ahol csak érdemes VIP szobát kialakítani. A blogján persze lehet kommentelni, amit én életemben először meg is tettem, ritkán reagál rájuk – de az enyémre reagált. =) Kicsit úgy érzem, ledózerolt, de ha nem tartotta volna értelmesnek a hozzászólásomat, nem is hagyja jóvá a közzétételét… na mindegy, én most itt pattogok, hogy jujj, hozzám szólt… ^^

~

 Eszti: Ezzel azért jobb vigyázni. Nem mindenki örül neki, ha a szemébe mondják a hibáit. 
Én: Szerintem megfelelő környezetben többen díjazzák, mint hinnéd. Szórakoztatja őket, hogy rádöbbennek magukra. De ezek nem is igazi hibák, csak személyes kis furaságok, hogy mondjuk... *ránézek Esztire* amikor nevetsz, a szád elé kapod a kezed és előre-hátra billegsz. 
Ezzel szenzációs öngerjesztő folyamatot indítottam el Esztiben: felnevetett, majd lefegyverezve vette tudomásul, hogy a szája elé kapta a kezét és kétrét görnyedt, melytől még hangosabb kacagásban tört ki, kétszer olyan elánnal hanyatt lendült és tehetetlenül röhögött saját röhögésén, persze szigorúan a keze mögött.

~

Szívesen mesélem társaságban azt az esetet, amikor téma voltam A Szólás Szabadságában. Az eset 2005-ben történt, a 2004 karácsonyi indokínai cunami után. Annyira megindított a tragédia, hogy odamentem anyukámhoz és közöltem vele, hogy én kéthavi zsebpénzemet a cunamikárosultaknak adományozom. Épp jött hozzám egy ilyen e-mail az UNICEF-től, hogy aki tud, adományozzon, hát felvettük velük a kapcsolatot (anyukám segített megírni a maileket) és csekken elutaltuk a pénzt. Közben jött néhány egyéb levél is, melyben az életkoromat, zsebpénzem mennyiségét tudakolták, mondván jönnek hozzájuk gyakran újságírók, és mindenféle „legekre” kíváncsiak, mi volt az eddigi legtöbb adomány, stb., és szeretnének engem példának állítani. Hát mondom, ez egyre jobb, megadtam a paramétereimet.

Nagymamám kb. egy héttel később lerohan: 
-Bogikám, rólad beszéltek a Friderikusz Show-ban? 
Én: ???! 
-Hát a Friderikusz beszélgetett Presser Gáborral és Halász Judittal, akik valami unicefes képviselők, és ott valami 14 éves kislányt emlegettek, meg hogy felajánlotta kéthavi zsebpénzét.

Hát nosza, nyargaltunk az MTV archívumához és bizony, Friderikusz felhozta Presseréknek, az UNICEF magyarországi nagyköveteinek, hogy hallott ilyesmiről, és Presser megerősítette, hogy bizony, ilyen is történt, és ez milyen aranyos dolog. 
Pici kis fruska voltam, azt se tudtam, hova legyek büszkeségemben.

(Kicsit talán megmosolyogtató, hogy „kéthavi zsebpénz”, de nem volt az olyan kevés. Megnéztem az adományozók listáját, és komplett cégek nem fizettek be akkora összeget, mint én.)

(Utósztori: mivel a zsebpénzadományozás azt a kellemetlen következményt hozta, hogy nem volt zsebpénzem, nem vásároltam a barátnőimmel csokit és péksütit a sulival szembeni kisboltban, pedig azelőtt mindig tettem. Rákérdezett az eladó házaspár, hogy miért, büszkén elmeséltem. A hapsi erre legyintett, hogy ne gondoljam én azt, hogy abból bármi is az szökőár-károsultakhoz jut, ilyenekből épülnek a villák a budai hegyekben, gratulál, hogy támogattam a dúsgazdag bűnözőket. Szerény, béketűrő kislány voltam, de most volt először, hogy irdatlanul megharagudtam egy felnőttre, és nem voltam hajlandó mentegetni őt magamban. Soha többet nem tettem be a lábamat abba a boltba. Két évvel később arra jártamban láttam, hogy fel is számolták.)

2011. október 23., vasárnap

little description of at least a half of me

After flipping through the album of him I see the same boy that grew up on those photos. Deep brown hair, big bright eyes that are eager to understand. When he does, that broad smile spreads over his face and says some words that make me sure that he understands more that I would've thought. If not, the hug he gives me and the look on his face says even more.

And I feel his halo.

2011. október 19., szerda

are you mine, are you mine

Ma este elmentem a Mechwart ligetbe hintázni. Kicsit bántott még a tegnapi alkoholfogyasztás kevésbé kellemes hatása, nem volt kedvem sokat sétálni a városban, viszont hamar rájöttem, hogy így képtelen leszek elaludni. Eszembe jutott a hinta a Mechwart ligetben, ahol anno Metával lazultunk, és a hideg ellenére felkerekedtem.

Csökkentett üzemmódban eldöcögtem a 75-ös trolival meg a négyeshatossal, üveges szemmel gondolkoztam, a környezeti input alig negyede jutott el a feldolgozásig. A ligetben kiéhezett szemmel leültem a hinta mellé és szuggeráltam a lurkóknak, hogy tűnésahintától. Mikor célt értem – vagyis valószínűleg tőlem teljesen függetlenül megunták –, felnyergeltem és uccu. Lengtem, gondolkodtam, mindenféle fura szituációkat pörgettem végig az agyamban, élveztem a szelet, a lendületet, közben persze figyeltem, nem kaszálok-e el egy óvatlan kölyköt. Figyeltem a fiatal szülőket, a jól bebugyolált utódokat, gondolkoztam, hogyan illeszkedhet a napirendbe ez a sötétedési játszóterezés. A csípős hideg levegő megihletett, hintázás után úgy éreztem, kell nekem még ebből a hazaszállingózós légkörből, így elindultam gyalog a Margit híd felé. Ballagtam, figyeltem a dugót, a fáradt, már otthonról álmodozó embereket, eszembe jutott egy svéd gyermekvers, amit régen olvastam.

Mikor sötétedni kezd,
akkor jó sétálni.
Járom az utcát,
belesek az ablakokon.
Az emberek odabenn
úgy mozognak az ablak mögött,
mint halak az akváriumban,
ha felgyújtjuk benne a lámpát. 
Mikor egész sötét lesz,
jó beúszni
a saját akváriumomba.
Valaki mondja: Szervusz.
Hol jártál?
És felelek: Csak úgy sétáltam. 
És arra gondolok, hogy most én is
hal vagyok a kivilágított tartályban,
és azokra gondolok, akik belesnek,
akiknek nincs fénytartályuk,
ahol melegedjenek.
Mind a rókákra és a nyulakra,
az otthontalan macskákra
és emberekre.

Én is szeretek belesni az ablakokon, a lakók stílusából egy villanásnyit meglesni. Egyszerű, otthonos belvárosi nappalik, hálószobák. Elképzelem, ahogy egy fárasztó, dolgos nap után a tulajdonos összegömbölyödik a kanapén, tévét néz, újságot olvas, teát vagy sört kortyol, hagyja kicsit csillapodni túlterhelt érzékeit, vagy esetleg máris a következő napon gondolkozik. Tervezés, spórolás, intézés, igazodás… hihetetlenül változatosan egyforma életek. Meleg kabátok, puha takarók, sárgás fények, kopott kulcsok, újra elkoszosodó edények, a fűtés bekapcsolásának kissé fennkölt pillanata.

Már az is szívmelengető, hogy a hideg-meleg kontraszt milyen meghittséget tud okozni. Kisgyermekkorom édes-fáradt estéi jutnak eszembe róla, amikor egy átdolgozott (értsd: napközi, zeneiskola, úszás) nap után valaki értem jött és hazarobogtunk, otthon vacsorát, forró fürdőt, esti mesét kaptam, és semmi más dolgom nem volt, mint élvezni a meleget és az inaktivitást. De az még ma is le tud nyűgözni, ha bepillantást kaphatok egy idegen háztartás esti műszakába.

Pont ennyi dércsípés és utcazaj kellett nekem ahhoz, hogy én is értékelni tudjam a saját kis vackomat. Sokan mondják, hogy milyen otthonos és aranyos a szobánk, de én is kb. ugyanezzel az irigységgel léptem be mások hajlékára, a sajátomban – hiába tudtam, hogy tényleg szeretnivalón néz ki – sosem láttam olyan nagy csodát. Most viszont beléptem, körülnéztem és azt mondtam, ez igen. Ez a mi kis templomunk, ez a zsebkendőnyi kis lyuk, itt kezdődik és ér véget a napi civilizációs manőverezésünk.

Rám mászott az érzés, milyen törékeny is ez a kis nyugalom. Elfáradni nem illik, érzékenynek lenni luxus. De az is pofátlanság, ha egy egyensúly kivételesen nem bomlik fel?

Felhúztam a lábamat a székre, belekortyoltam a teámba. Most ne bánts, világ… hagyd meg nekem ezt a jelentéktelen kis békét…

2011. október 15., szombat

hallgatásom is csak teérted zúgott mindig némán fülemben, mondd, mit tennél te a helyemben

Kiléptem a zenekaromból.

Rossz volt. Rossz volt már benne lenni, és rossz volt kilépni.
Rossz volt, hogy a kilépési szándékomat nem vették komolyan, hanem az volt a válasz, hogy ja, szerintük is jegelni kéne a dolgot egy időre. Úgy kellett külön szólnom, hogy hahó, nekem EMBERI problémáim voltak, és örökre jegelni akarom a dolgot.
Rossz volt, hogy elég nehezen akartak komolyan venni. Lépten-nyomon a bajszuk alá kuncogtak, ha valami hülye poén az eszükbe jutott egy szavamtól vagy megfogalmazásomtól, viccet meséltek egymásnak, amíg én még nem fejeztem be. Rara volt, akit talán a legjobban megérintett a dolog, vagy legalábbis megpróbált a probléma mélyére ásni, de ezzel sajna nem segített a helyzeten. Túl voltam én már akkor azon, hogy megoldani próbáljam ezt, és az őszinte törődés, ahogyan próbálta megtalálni velem a hangot, még jobban felstresszelt és a freakout-zóna felé terelt.
Láttam, hogy látták ők is a problémát, de egyrészt engem is hibáztattak, másrészt saját magukat - ahogyan én ezt pontosan tudtam - nem akarták annyira korlátozni, hogy az én esetleges rossz érzéseimet is figyelembe vegyék, ahogy ezt nem is vártam el (hiszen olyan jól szórakoztak együtt), ezért nem is kerestem erre megoldást. Én igyekeztem, próbáltam beilleszkedni (azaz visszailleszkedni, mert tudtam én velük ökörködni, ameddig Rara meg nem érkezett, és paradox módon pont ő kellett még ahhoz, hogy bezáruljon a kan-közösség és végképp kirekesztve érezzem magam), próbáltam türelmes lenni, mindenféle... nem ment. Pedig nagyon szerettem volna. De ha a megszoksz nem megy, marad a megszöksz.
És mindenekfelett ez volt a rossz. Azzal szembesülni, hogy emberi tényező miatt kénytelen vagyok távozni valahonnan, mert képtelen voltam alkalmazkodni, képtelen voltam harmóniába kerülni a többiekkel. Holott ez nem mindig volt így. Hisztisnek, kicsinyesnek, önzőnek, humortalannak, korlátoltnak, tüskésnek érezni magam - ez vezetett az elviselhetetlenségig. Pedig akartam, és igyekeztem, mégis mindig itt kötöttünk ki, sőt egyre jobban.

Imádtam zenélni a Haramiákokkal, munkám, időm, élményeim, tapasztalataim, új ismerőseim vannak benne ebben az elmúlt másfél évben, rengeteget tett hozzá az életemhez, de minden tépelődés és nosztalgia ellenére tudom, hogy nincs tovább, és nem bántam meg. Ez kicsit olyan, mint a szakítás (egyszerre 4 pasival...), most egy jó ideig rossz lesz, meg más bigét látni a helyemben is rossz lesz...
...de ahogy elkapott az elmúlt napokban is a népszerűtlenség-kesergés, afelett, mennyi negatívat kaptam az elmúlt időkben, igyekezetem ellenére is, meg az elcsökevényesedő barátság-kezdeményeim ahogy lassan inkább mérges tüskéknek érzem a jelenemben, úgy vagyok vele, hogy...
...ha ezt hozza ki belőlem és belőlük, és csak így tudtam láttatni magam, és csak így tudom befogadni őket...

...akkor talán nem is vagyok közéjük való.


(jól van jól van, tudom, hogy bazira feltaláltam a spanyolviaszt, de ez most ennyi minden után nekem egy fontos gondolat.)