2015. augusztus 30., vasárnap

Eleje, közepe, vége...

...izé, kiutat látni a csendből.

Miért van az, hogy az előző munkahelyemet azért hagytam ott, mert több idő kellett az egyetemre, és pont abban az időben ért véget a tanév...
...és az új mukahelyemen való kezdés időpontja egybeesik a tanév kezdetének időpontjával.

Mindegy.

Biztos vagyok benne, hogy bírni fogom az iramot, egyrészt mert muszáj, másrészt mert akarom. Tíz körömmel és millió idegsejttel akarok hasznos lenni, mert bár van kifizetődőség az itthonban és a stay-at-home-wife szerepben is, másfél hét alatt pont meguntam.
Pont emlékszem arra a szomorú érzésre, amikor elhagytam a tanszéket júniusban, tudva, hogy nem látom hónapokig.
Pont érdekel a munka, amit elkezdek nemsokára!
Pont... próbára akarom tenni magam, mert úgy érzem (és tudom), hogy az elmúlt hetek az erre való felkészüléssel teltek, és most már szeretnék többet látni, mint a zöld lombokat a hátsó udvarban.

(Megjegyzem, utálok Budán lakni. Remélem minél hamarabb visszaköltözhetek Pestre.)

ZM úr azt mondta ma nekem, hogy ne törődjek semmivel, ami a blogom illeti, a lényeg, hogy én magam megkönnyebbülést lássak benne. Elsősorban magamnak írom, másodsorban csupán a külvilágnak, már akit érdekel.

Úgyhogy most megmondom, hogy az istenbe már, unatkozom, és attól tartok, egy bizonyos fokú szabadságot örökre feladtam. Nem is annyira a párkapcsolat, mint az új lakás miatt. Vagy mindkettő egyformán kiváltotta ezt az érzést. Ülök és teendőket látok... mindenhol...

...szeretnék a kanapén aludni, ruhában.

2015. augusztus 20., csütörtök

komoly lelki dolgok

Berendezni egy lakást az anya-Csaba párossal.
Megpróbálni elmagyarázni a 18 éves, nagyon mindenkinek megfelelni vágyó húgomnak, hogy ne törődjön másokkal, mert nincs értelme.
Elvállalni egy MTT-s szervezést (talán. Most...!)
Meggyógyítani a kutyámat.
Látni FB-on az összes finnugrista ismerősöm oului képeit a Finnugor Világkongresszusról, és ebbe nem belebetegedni.
Otthont csinálni, elégnek lenni, felnőttnek lenni, gyereknek lenni, motiváltnak maradni, jövőben bízni.
Folytatni a jógát.
Megírni egy házi dolgozatot tanévkezdésig, illetve előkészíteni a mari kutatásomat.
Feldolgozni végre a nyári finnkurzust élményét.
Befejezni ezt a hátranyúlós, nosztalgikus, megrekedt, tétlen lusta augusztusi spleent.

Nem írni nyomasztó teendőlistákat arról, hogy még mi mindent kell csinálni, vagy mi nem tökéletes.

2015. augusztus 18., kedd

"A boldog családok mind hasonlítanak egymáshoz...

...minden boldogtalan család a maga módján boldogtalan."

Mondtaja asszem Tolsztoj. (Ja. Google approved.)

Hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy közhírré tegyem, hogy

lófaszt.

Félreértés ne essék, egyáltalán nem akarom eltagadni a boldogtalan családoktól a diverzitást. Valóban elég sokféleképpen lehet boldogtalannak lenni.

De a fenti idézet számomra mindig is visszataszító volt. Lehet, hogy csak én képzelem bele, de nekem ez valahogy mindig azt implikálta, hogy a boldogtalanság legalább sokszínűbb, sőt kreatívabb, míg a boldog családok egyrészt uncsik, másrészt valami fura titok ismerői lennének, amely hozzáférhetetlen, ezzel kvázi külön kaszttá emelve magukat, és ettől mind "nekik könnyű".

De lehet, hogy ez csak az én túlgondolásom.

Mindenesetre azt akarom mondani, hogy tessék szépen a boldog családokat nem túlmisztifikálni.
Ha valamik, hát nem ugyanolyanok.

Boldog családban lenni a következőt jelenti (az én definícióm szerint): két összeillő ember igyekszik folyamatosan közös nevezőre jutni (azaz minél hatékonyabban működni), abban a hitben, hogy együtt valami jobbra és többre képesek, mint külön-külön lennének.
Nem többet.
És most ebbe azért nem veszem bele a gyerekeket, mert kisebb korukban még nem kell nekik tolniuk ezt a szekeret, de ha jól mennek a dolgok, később maguktól hozzáidomulnak ehhez a vezérelvhez.

De hogy kik mitől illenek össze és kiknél mit jelent a közös nevező... please.

Vannak, akik szeretnek mindent sülve-főve együtt csinálni. Mások megőrülnének, ha folyton a másikat látnák.
Egyesek gyümölcsöző közös vállalkozást/kutatást folytatnak, míg másoknak ez maga lenne a pokol.
Vannak, akiknek pl. nagyon fontos gazdagnak lenni, vagy elengedhetetlen kapocs a közös vallásosság.
Van olyan család, amelyben a nő tökéletesen boldog, ha otthon süt-főz-takarít-nevel, meg az urát várja, míg máshol ettől borulna a bili, és teljes a nemi "emancipáció". (Bár én nem ezt tekintem emancipációnak. Szerintem akkor van egyenjogúság, ha mindenki jól érzi magát abban a szerepben, amelyet végez, függetlenül attól, mi az.)
Vannak, akiknek hármasban a tökéletes és természetes, vagy esetleg exogám kapcsolatban, meg vannak, akik ezt el sem tudják képzelni.
Gyerekkel vagy gyerek nélkül. Sajáttal vagy nevelttel. Sérülttel vagy egészségessel. Sokkal vagy kevéssel.
Itthon vagy külföldön. Külön, vagy közös ágyban. Külön, vagy közös kasszán.

Boldog és kiegyensúlyozott családokból származó ismerőseimet láttam már olyan elképedve összevitatkozni azon, hogy mi a családban a "normális" vagy a "helyes" vagy a "hatékony", hogy nem más, mint szűklátókörű fasság azt mondani, hogy a boldog családok mind hasonlítanak egymásra. Abban hasonlítanak, hogy működnek.
De ezzel a logikával a boldogtalan családok meg abban hasonlítanak, hogy nem működnek.

Ez nem észosztás akar lenni, hanem csak ki akartam írni magamból, mert borzasztóan bosszant, ha valaki bárhogyan is azt sugallja, hogy a boldogság egyszerű vagy kiváltság. Nem, a boldogság döntés, és alkalmazkodás, és jó szándék.


Minden boldog család a maga módján boldog. Meg minden egyén is.

Nincs ebben semmi alkímia.

2015. augusztus 10., hétfő

kecske óvörlód, avagy ez az én táborkritikám

Úristen, dehogyis! :D

Dehogy akarok én tábort kritizálni vagy értékelni, vagy bármi ilyesmi, hiszen abszolút nem tartom mérvadónak a saját véleményemet a témában. Mármint azért, mert abszolút nem voltam "átlagos táborozó", és nem is azért írok a táborról most, hogy jól megmondjam, mi tetszett és mi nem. Legfeljebb egy kicsit. :) Viszont nagyon, nagyon szerettem volna már valahol leírni, mit miért csináltam Öregdombon úgy, ahogy.

Ugyanis én nem éreztem jól magam. Sőt, kifejezetten szenvedtem a táborban, de ez nem a tábor hibája. Csak meg akarom magyarázni, mi van (volt).

30-án este érkeztem a háromhetes oului finnkurzusról, és nem volt megállás, másnap utaztam tovább Pécsre, hogy megtekintsem az 1-jén megnősülő unokatestvéremet, majd 2-án, vasárnap reggel már rajta is voltam a pesti vonaton, hogy utána továbbinduljak Parádfürdőre. 0 percet pihentem. Jóformán arra sem volt időm, hogy kimossam a finnországi ruháimat. Ennek két fontos hozadéka volt: 1. a testem kikészült bele, 2. lelkileg abszolút nem bírtam felkészülni az MTT táborra. Ami ugye 2 év kihagyás után 2012 óta az első, amibe eljutok. Ráadásul nem is tudtam ott lenni az elejétől!!! (Ez számomra beleélés/beilleszkedés szempontjából kritikus tényező.)

Oulu nekem olyan volt, mint egy MTT tábor. Jó, nem teljesen, de ha úgy vesszük, még jobban nekem is való volt. A megszokott világtól való elszakadás magamfajta fura szerzetek társaságában, együtt olyan tevékenységeket űzünk, amiket egyébként nem szoktunk, megismerünk egy csomó remek embert, és kiugrunk a komfortzónánkból egy jó nagyot. Csak nekem ez 3 hétig tartott, és úgymond kiegyensúlyozottabban húzott magába, mint ahogy az MTT tábor szokott.
Képzeljétek el, ha egy 3 hetes MTT tábor után 2 nappal mennétek egy másik MTT táborba. Késve, porckorongsérvvel, úgy, hogy hajnalban még sugárban hánytatok az ételmérgezéstől.

Egyszerűen nem működik. Pláne nem működik, ha valaki ilyen nagyon beleérzős, lassú, mélyen megélős, nagy idő- és térigényű introvertált nyomorék (sajnos szó szerint is), mint én.

Pláne nem működik, ha amúgy is, szakterminussal élve, "életszakaszban vagyok", épp hogy frissen kiköltöztem a koliból, nincs rendes otthonnak nevezhető otthonom, és minden egyes kellemetlenül telt tábori félórában azon töprengtem, hogy baszki most a Zsigmond téren is lehetnék és rámolhatnék vagy dolgozatot írhatnék vagy tornázhatnék, hogy rendbe jöjjön a derekam, szóval izé, csinálhatnám a már nagyon esedékes dolgokat az életemben, amikkel haladnom kéne (és akarok is, és jobban is élvezném).

Hozzájön még az a tény, hogy Ouluban rengeteg szabadságot adtak nekünk, már csak a helyszínből kifolyólag is (mégiscsak egy város volt, nem pedig egy tábor) , de egyébként is, mindenkinek megvolt a saját tágas szobája, legalább a nap felében lehettünk egyedül, vagy csinálhattuk azt, amit akartunk. Ez nyilván kivitelezhetetlen egy MTT táborban, és nem is cél (Budapesten sem így élek), csak azt akartam jelezni, hogy ezek után oda menni olyan érzés volt, mintha egy heringes dobozba zártak volna - úgy, hogy személy szerint nem éreztem magam heringnek.

Sajnos nem tudtam azonosulni a csapatom swages-yolós-túltolós stílusával, ahogy a számomra túlságosan bonyi tábori játékkal sem, és bizony gyakran találtam magam olyan helyzetben, hogy olyasmit csinálunk, amivel én nem értek egyet, vagy épp nem látom át, miért jó. De mások láthatóan nagyon is élvezték ezt a hangulatot, úgyhogy valószínűleg ez is egy olyan hiba, amely az én készülékemben van, és így legfeljebb magamra vethetek. Az első napokban még egész jó kedvem volt, próbáltam aktívan belefolyni a munkába, de hamar észrevettem, hogy a szavaimnak nincs élük, nincs rájuk reakció, nem lendítik előre a csapatot. Így hamar felfogtam, hogy valahogy nem sikerül jóarcnak lennem, vagy pusztán nincs szükség még egy vezéregyéniségre a csapatban (merthogy én elvileg valami olyasmi volnék), pláne nem olyanra, amelynek más ritmusra pattog a belső kecskéje. Úgyhogy idővel befogtam.

Ha az ember nem tud hasznos lenni, akkor legalább ne legyen destruktív. Talán nehéz elhinni, de rengeteg energiámba került nem annak lenni, nem felhívni magamra a figyelmet, vagy nem beszólni valamire, ami szerintem nem a jó irányba vitte a csapatot. Így is megkaptam, hogy én vagyok a csapat Lobélia nénije, úgyhogy idővel még jobban igyekeztem láthatatlanná válni. Szívem szerint talán hazamentem volna, de gyanítottam, hogy az csak árt mint használ, és talán bennem is ott marad, hogy talán esetleg jó is lehetett volna, ha maradok. De egyszerűen képtelen voltam hasznára lenni a bandának. Rettenetesen fájt a derekam, és láthatóan nem olyan hangulatúra sikerült a csapat, amihez én hozzá tudtam volna adni. Amiről úgy éreztem, meglóghatok, arról meglógtam, gyanítottam azonban, hogy nem negligálhatom teljes mértékben a csapatom, mert az már szúrná az emberek szemét, így aztán csak szimplán próbáltam nem megszólalni meg nem látványosan szenvedni (biztos nem sikerült teljesen). Ugyanakkor épp ezért végtelenül kínos volt nekem az utolsó foglalkozás "mindenkinek írjunk valami kedveset" feladata, ahogy az olyan szemrehányások is, hogy pl. miért dobtam ki a botomat, vagy miért nem akarok odamenni a nagyölelésbe vagy a közös fotóra vagy bármi ilyesmi, mely során abbéli örömömet kellene kifejeznem, hogy milyen jó nekem éppen. Semmi mást nem akartam, csak azt, hogy ne törődjenek velem.

Mindazonáltal az, hogy próbáltam nem elrontani mások örömét, nem jelentette, hogy én is jól éreztem magam: nagyon sajnálom, hogy így történt, és nagyon bosszantott, hogy nem olyan voltam, amilyen általában vagyok, és úgy eleve, nem tudtam bebizonyítani az MTT-nek, hogy nem vagyok ám rossz arc (pedig milyen régóta próbálkozom ezzel!)

Szomorú, de nem hiszem, hogy másként alakulhatott volna. Talán esetleg ha más csapatba kerülök.

Csak mindenképp le akartam szögezni, hogy bár személyesen voltak problémáim a szervezéssel és a csapatom vezetésével, az, hogy végül ennyire rosszul éreztem magam, az nem az ő hibájuk, hanem senkié.

Egyébként, amikor épp nem magamat sajnáltam, akkor úgy érzem, ez a tábor olyan volt, mint egy kellemes, nem túl nagy kaliberű KÖMT. Legalábbis nekem. Elég autentikus hobbitok voltunk, bár ez a vadkapitalista Barátok Közt-jellegű keretjáték nekem személy szerint nem jött be annyira, vagy nem volt teljesen kielégítő, de tudom, hogy ez ilyen akart lenni, tehát újfent az egyéni szocc probléma hatáskörébe sorolható. Örültem volna, ha az inkábbhagyjuk-emlékű Setétvölgy után lett volna olyan "rendes" MTTtábor-érzésem, de előfordulhat, hogy ez eleve esélytelen volt. Örülök, hogy elhoztam Csaba kecskéjét, mert az szerzett néhány jó pillanatot, ahogy a dohányrend, a Megyei Hírmondó és az imprószínházas tombolások is. Köszönöm mindenkinek, aki kedves volt velem akkor is, amikor saját magamat nem éreztem szerethetőnek, illetve mindenkinek, aki ilyen lelkesen és profin és szívből szervezte ezt a tábort: az MTT fíling, érzés, nemtommi, belső kecske tagadhatatlanul "átjött", még így is.
A végén egészen kibékültem az egésszel, hála a záróbulinak és a hatalmas beszélgetésnek Cinniával, amiért azóta is hatalmas köszönet és hála.

Úgyhogy én most be is fejezem, és megyek vissza aludni, és örülök, hogy ezt végre leírhattam. :)