A házigazdám vázolta nekem a nap menetét: hajnalban levágnak egy kakast, amit csak erre az alkalomra vettek (még kiskorában, nyilván, és itt nevelgették), a húsából húslevest főznek, aztán ő podkogylo-t főz és komanmelnát süt a kemencében, majd elmennek a nagyszülei elhagyatott házába megemlékezni róluk, utána vendégségbe a húgáékhoz, aztán este 10-kor az utcán lesz egy ünnepség, majd fát lopnak, ahonnan tudnak, hajnali 3-kor befűtik a szaunát, és hajnali 5 körül megmosdanak benne - azaz a 77 féle fűből készült főzetben, amit a nők készítettek elő.
Aztarohadt.
Szóval ez lenne a tradicionális napirend a marik Szemyk ünnepén, a nyári napforduló környékén ünnepelt "halottak ünnepén": ekkor megemlékeznek az ősökről, megidézik a szellemüket, meglátogatják a temetőket is, és kérik őket, hogy ne bántsák őket az év többi részében. Tudtam, hogy ez egy igen régi ünnep, és nem minden mari vidéken tartják meg, meg azt is, hogy egyes területeken inkább csak bulit jelent, mint konkrét megemlékező rituálét. Uncsóban azonban őrzik a hagyományokat, és különösen őrzik az Alekszandrov házban, ahol a kiemelkedő intellektusú mari tanárnő és az ugyanannyira különleges egyéniségű és büszke nemzettudatú férje laknak.
Az ünnephez befutott házigazdám unokatestvére, Gyagya Zsenja, egy hatalmas termetű és rendkívül beszédes úr is, aki ha a segítségével nem is, de az anekdotáival és az étvágyával mindig lekötött minket, és vitt egy kis életet az amúgy csendes és komoly házba. Mire felkeltem, házigazdám, Ljudmila reggel óta sürgött a konyhában, még ki sem dörzsöltem a csipát a szememből, a konyhában már ott pihent a megkopasztott kakas - a feje helyén barnállott az odaszáradt vér. Ljudmila egy hatalmas bödön palacsintatészta mellett sürgölődött (jaj, nem lesz időm komanmelnát sütni, kénytelenek leszünk beérni "rendes" melnával!) (a melna az a palacsinta, a komanmelna pedig a többféle tésztából készített, háromrétegű fullextrás változata), éppen kb. arasznyi átmerőjű köröket nyújtogatott ki kelt tésztából, és azon bosszankodott, hogy megvizesedett a túrós-mazsolás töltelék, amit hozzá készített. Odaparancsolt magához, és befogott podkogylo-t készíteni: megmutatta, hogyan töltsem bele a körökbe a tölteléket és hajtsam félbe az építményt, majd azt is, hogyan illesszem össze a batyut szép, fonatos "öltésekkel". Nagyon örültem ennek, mert mindig is tudni akartam, hogyan készül a podkogylo, főleg ha szépre akarom készíteni, így lelkesen gyártottam a kis táskácskákat, Ljudmila pedig dobálta őket a forró vízbe (és bosszankodott, milyen lassan forr az elektromos rezsón). Beüzemeltem a diktafont is, remek lehetőség a szituációs és episztemikus kellés kifejezéseinek felvételére a főzés meg a készülődés mint olyan.
A kakas lassan-lassan puhára főtt a levesben, és megterítettünk a Szemyk-ünnepi ebédhez. Tudod-e, hány melna lehet egymásra pakolva, kérdezte tőlem Ljudmila. Kilenc vagy tizenegy. Leült Gyagya Zsenja, Ruszlan, a háziúr, fiuk, Maxim, Ljudmila és én. Ljudmila furcsán, magától elfelé tartó irányba négybe vágta a melnát (egyszerre csak hármat vágva át), közben egy áldást mondott: köszönetet mondott az isteneknek, hogy békében eljött a Szemyk ünnep, és kérte őket, hogy a következő Szemykig is minden rendben legyen velük, majd kivett egy negyednyi melnát, hármat egymáson, beleharapott, majd továbbadta a férjének. Ő is beleharapott, majd jött Gyagya Zsenja, Maxim, aztán én. Ezután megebédeltünk (leves, podkogylo, melna, egy kis kupica bor, tea lekvárral, mézzel és konfettel aka bonbonnal), nagy műgonddal lefejtettük a kakas csontjairól az összes húst és a csontokat egy külön tálba raktuk, majd összekészültünk arra, hogy meglátogassuk a nagymama üresen hagyott házát.
Na, ha azt hittem, hogy a szent ligetben tartott imádkozásokra bonyolult a felkészülés... aha... hamarost két kosár is megtelt kvasszal, levessel, különböző alkoholos italokkal (vodka, házi mézlikőr, bolti likőr...), konfettel, zöldségekkel, főtt tojásokkal, méhviasz gyertyával háromba vágva, melnával, a kakas csontjaival, egy egész kenyérrel, csészékkel, és egy kopott fazékkal. Két teli kosárral indultunk neki a túrának (Ruszlan bosszankodott is, hogy annyit faksznizunk, mint egy menyasszony az esküvője előtt). Legalább különleges öltözködési előírások nem voltak. (A szent ligetben nyilván lettek volna: szoknyában és fedett fejjel kellett volna lenni.)
Boboj, vagyis a nagyi házában 2014 óta nem lakott senki. A tipikus, cifra ablakos, rönkökből épített, sötétbarna falusi ház kertjében derékig ért a gaz, de azért el lehetett jutni a bejárathoz. A rég üresen álló gazdasági épületek is álltak még. (Ljudmila megemlítette, hogy ő itt nőtt föl, amitől egy kicsit még kísértetiesebb hangulatot kapott ez háztáj.) Az előszobában néhány több éves befőtt árválkodott, bent néhány asztal, szék, pókhálókkal befont sarkok és ablakvédő csipkék, a használatlanságtól megkopott fényű evőeszközök és bögrék, ősöreg fogkefék, sokéves naptár. Ljudmila nagyobbik fia élt itt a családjával 5 évvel ezelőttig (most a Kirovi Területen élnek), erről árulkodtak a kifakult gyerekrajzok és ágyneművel ellátott vaságyak. Két nagy szoba volt egyébként, mindkettőben kemence. Mi csak az egyikbe mentünk be: itt állt az ebédlőasztal, székekkel. Ljudmila és Ruszlan két padot helyeztek egymás elé, és elkezdtek kipakolni.
A kopottas fazék oldalára három helyen felragasztották a három darab méhviasz gyertyát, beletették a kakas csontvázát, mellé kikészítették az italokat és két befőttes üveget. A pad egyik oldalára került ez a fazék és az italok, a másik oldalra a különböző ételek, és megkezdődött a szertartás: először Ruszlan, aztán Ljudmila, aztán Gyagya Zsenja, majd egy ide látogató szomszéd néni járultak a rögtönzött szentélyhez. Hogy ez mit jelentett: leültek a gyertyákkal adventi koszorú módjára feldíszített fazék mögé (azaz a másik padra), ott üldögélve név szerint felidézték halott rokonaikat és ismerőseiket, és minden név kimondásakor egy darab ételt (általában melnát, de néha valami mást, pl. konfetet vagy zöldséget) morzsoltak a fazékba. A többiek legfeljebb 10-20 nevet soroltak fel, Ljudmila azonban komolyan vette a feladatát... ha 100 nevet nem sorolt fel, egyet sem. Mindegyiküknek külön melnadarabot morzsolt, és úgy tűnt, a többiek élénken figyelnek: hiába sorolta már Ljudmila 15 perce a megboldogult ismerősöket és hozzátartozókat, a hallgatóság időről-időre kisegítette, hogy kit, kiket nem mondott még. (Ilyen már csak a név hatalma: nagyon nagy különbség van aközött, hogy valakiről megemlékezel-e a neve kimondásával vagy sem, és ha ismerős nevek sorozatát hallod, több százig is eljuthatsz anélkül, hogy lankadna a figyelmed.) A fazék három oldalán égtek a méhviasz gyertyadarabok, belsejében kisebb halom gyűlt össze különböző ételdarabokból. Mindenkinek azt kívánták, jusson el a feláldozott étel hozzájuk. Néha az italokhoz is hozzányúltak: a kvaszt és az enyhébb alkoholos italokat az egyik befőttes üvegbe öntögették, az erősebb szeszesitalt a másikba. Így ment a rituálé jó egy órán keresztül a poros, elhagyott házban.
Amikor végre végeztek, Ruszlan a régi szent sarokba (minden oroszországi házban van egy szentképpel feldíszített sarok a nappaliban) is ragasztott egy gyertyát és azt is meggyújtotta. Újra a melnához járultunk és megismételtük a háromrétegű palacsintastócba harapást egymás után, miközben Ljudmila megismételte az ebédnél elmondott Szemyk-áldást. Aztán a házi mézlikőrt is körbeadták, majd Ljudmila elém tette az eddig érintetlen vekni kenyeret: Bogata, te adod a kenyeret. Bólintottam, bármit is jelentsen ez. Ekkor Ljudmila, Ruszlan és Gyagya Zsenja felkászálódtak, fogták a korábban használt, kakascsontvázzal és ételdarabokkal megtelt fazekat és az italokkal töltött befőttesüveget és megindultak kifelé. Te maradsz - utasítottak engem, így én a szomszéd nénivel maradtam a házban, kissé összezavarodva, de azzal az általános meggyőződéssel, hogy rendben, nekem semmi sem furcsa, minent elfogadok úgy, ahogy jön az életembe. Ha itt kell várni egy elhagyott házban a szomszéd nénivel, miközben a házigazdáim pogány rituálét bonyolítanak le a hátsó kertben, akkor azt kell.
Kb. 10 perc múlva visszatért a delegáció: nem volt nálunk sem a fazék, sem a befőttes üvegek. Én felálltam, kezemben fogtam a kenyeret és feléjük fordultam (senki nem mondta, hogy ez kell csinálnom, kvázi öszöntből tettem így), Gyagya Zsenja elvette tőlem a veknit, beleharapott, majd mint egy úrvacsorán, továbbadta Ruszlannak majd Ljudmilának. Ők is beleharaptak. Később tanakodtak egy kicsit, hogy kifelejtettek-e valamit (nem csodálom, állati bonyolultnak tűnt az egész), eszküzbe jutott, hogy még egyenként le kell nyelniük egy-egy főtt tojást, és lassan összeszedelőzködtek.
Hazaballagtunk.
Kicsit kába volt a fejem az átélt élményektől, de nem volt megállás: Ljudmiláék már utasítottak is, hogy húzzam a cipőm, megyünk a húgáékhoz is Szemyköt tartani. Nó véj, gondoltam, kizárt, hogy ott is ugyanezt előadjuk. De Ljudmila nem viccelt, a kosarak megint megteltek áldozatokkal, és már trappoltunk is át a patakmedren a húgék házához.
A legközelebbi rokonság és a korábbi módon berendezett "imahely" várt minket: Ljudmila húgáék csak kiszedték a hozott ételeket-italokat a kosarakból, és elölről kezdődött minden. A háziúr és felesége, Ljudmila és két húga sorban végeztek egy-egy megemlékezést a gyertyákkal díszített fazéknál, ételdarabokat tépkedtek bele, kvaszt és alkoholt öntöttek össze befőttesüvegekben és elhunyt rokonok-ismerősök neveit sorolták. A családban itt is Ljudmila tűnt az intellektusnak: megint felsorolt vagy száz nevet - vele kontrasztban az egyik húga végig némán imádkozott. Egy ponton Vitalij, a háziúr feljánlotta nekem is, hogy járuljak a fazékhoz és kérjek bármit az istenektől, de ezt udvariasan visszautasítottam. Nem értek én ehhez, és jobb a békesség: nem akartam szerencsétlenkedéssel megzavarni a családi ünnepet. És egyébként sem vagyok valami szertartásos figura.
Egy ponton megkérdeztem, lehet-e fényképezni. Meg ne próbáld, közölte Ljudmila. Halottak járnak köztünk, nincs helye össze-vissza fotózkodni.
A rituálé, a szent sarokba fordulás és a háromtagú delegáció kertbe tett túrája után már rutinosan üdvözöltem őket a vekni kenyérrel az ajtóban. Megáldottuk még egyszer a Szemyk ünnepet, és ittunk egy pici érdes szőlőlikőrt (ők bornak hívják, de na, igazából erjesztett szőlőlé cukorral).
Este felé értünk haza. Úgy éreztem, mintha ólomból lenne minden végtagom: nem értettem, miért, de a fejem tompa volt, szédültem, és úgy éreztem, egy szikrányi energiám sem maradt. Félig kómában ütöttem a messengert és közöltem beszélgetőpartnereimmel, hogy én teljesen betéptem a Szemyk-től, a halottak elvittek magukkal, vagy ott ücsörögnek az agyamon és szívják le, mint a dementorok. Szerencsére a háziak hagytak pihenni.
Ljudmilával megbeszéltük, hogy este 10-kor megnézzük, van-e az utcán ünnep. Ideális esetben lett volna, máglya és utcabál, de aznap este nagyon hideg és szeles volt az idő: az utca üresen tátongott. Már éppen úgy döntöttünk, hogy visszafordulunk, amikor egyszercsak néhány nő kirontott a könyvtár épületéből: mint kiderült, oda gyűltek be bulizni. Ekkor már nem volt menekvés, be kellett menni és be kellett mutatkozni.
Hiba volt.
Egész eddig elég jól megúsztam az "őrült falusi nénik" jelenséget, de most kijutott belőle bőven: a helyi nénik egymás szavába vágva kiabáltak, sztoriztak, egymást oltogatták, néha egyik-másikuk dalra fakadt, vagy nekiálltak táncolni, de minden egyes dalt és táncot hosszas civakodás előzött meg, hogy mit énekeljenek és mire táncoljanak. Egyikük sem akart hazamenni, húzták-nyújtották az időt, pedig mintha ők maguk sem érezték volna olyan szuperül magukat, egyikük közben folyamatosan mari mulatóst nyomatott a laptopon, de mindegyiket csak kb. 20 másodpercig, aztán elkapcsolt. Több mint két órán keresztül ültem a könyvtár egyik padjában és próbáltam valahogy átvészelni ezt a természeti jelenséget, amikor végül éjfel körül mégiscsak oszolni kezdtek. Ljudmila megtiltotta, hogy korábban hazamenjünk, azt mondta, udvariatlanság, így maradtunk mi is a végéig, minek eredményeképpen amint felálltam, arra utasítottak, hogy álljak be a táncba. Nos én elképesztően tehetségtelen vagyok a mari táncban, amire a természetes reakció nyilván az volt, hogy az összes néni egyszerre akart megtanítani, aki pedig nem, az pedig videózta a dolgot - de hát ezt esélyem sem volt megúszni. Fél egy körül értünk haza a sötét és szeles uncsói éjszakában, azzal a tudattal, hogy hajnali 5-kor kelni kell, vár a Szemyk szauna. Addigra a férfiak összelopkodják hozzá a fát.
Bár rohadt későn mentem aludni, reggel 5-kor kötelességtudóan felkeltem. Ljudmila meglepődve üdvözölt: még szedte a 77 féle füvet a szaunához. Aludhatsz még - mondta, majd felkeltelek. Így kissé bosszankodva, de meg is könnyebbülve visszabújtam az ágyamba, és szundítottam kb. reggel 7-ig, amikor is felkeltett és ellátott a szaunába menet utasításokkal. Mosakodj meg, Bogáta, ahogy egyébként tennéd, majd öntsd magad nyakon a füvekből készült főzettel, és mondd ezt a ráolvasást:
Semyk monča, čyla osalym muškyn luk!
Szemyk szauna, minden rosszat moss ki belőlem!
És ez gyógyír lesz testnek, léleknek is. (Szuper, gondoltam. Van mit kimosni belőlem.)
A főzetes dézsa úgy illatozott, mint egy bio masszázsszalon. Félálomban izzadoztam a forró szaunában, közben ismételgettem magamban a ráolvasást, hogy el ne felejtsem. Mikor kiszaunáztam magam, megöntöztem magam a főzetes vízzel és hangosan is elismételtem a szöveget. Mindig kicsit furcsán érzem magam, ha egyedül félhangosan beszélek (a gondolataim mindig rikácsolnak, de konkrétan magamban beszélni nem szoktam), de gondoltam, nehogy rajtam múljon egy évszázados szent rituálé, én ugyan nem baszakszom a Szemyk szaunával, csinálom, amit mondanak.
Kellemesen illatosan-büdösen támolyogtam ki a szaunából, megreggeliztem a háziakkal (éljen a melna, méz, lekvár, kávé, tea és konfet), majd Ljudmiláék közölték, hogy kimennek a temetőbe Gyagya Zsenjával, de nekem nem kell mennem, mert az hosszú lesz, és nekem nem lenne olyan izgalmas. Erről a programpontról örömmel lemondtam, és lelkesen visszabújtam az ágyamba.
A délelőtt folyamán egyszer még felriasztottak, mert az egyik családi barát felkeresett engem, hogy megmutassa a verseit (amik egyébként nagyon érdekesek, kissé filozofikusak voltak, csak én félálomban kicsit nehezen bírtam őket befogadni), de egyébként kb. délig csak aludtam, pihentem, félálomban lebegtem a Szemyk ünnep összes élménye után.
Ez volt az én Szemyk ünnepem, a mari Mindenszentek.
Krípi volt, komoly, nyers és ősi. Persze az ünnepkörhöz tartoznak bulik, koncertek is, de a lényeg ez, amit egyre kevsebben ismernek már, ebben gyökerezik ez a nyárközépi halottas ünnep. Csoda, hogy átélhettem.
