Ja, igen, nézd, ez egy új design

Mivel a FB nagyonügyes "On this day" alkalmazásából tegnap tudtam meg, hogy 4 éve pont azon a napon alapítottam eme blogomat, valahogy úgy döntöttem, megváltoztatom a 4 éve ugyanolyan külalakját.

De azért még aludtam rá egyet, hogy ne tűnjön elhamarkodottnak.

Az volt a célom, hogy kicsit olvashatóbbak legyenek a szövegek a változatosság kedvéért, meg talán hogy ne legyen olyan depressziós. Hátha akkor én sem írok ilyen depressziós szövegeket bele. :)

Na, nekem most egy így tetszik.

Remélem nem csak nekem.

a magyar és a finn iskolarendszerről

Csütörtökön hallgattam egy nagyon remek előadást a finn iskolarendszerről. Összevetve a magyarral. Nem rohannék előre, lássuk, mi történt.

Elsőnként egy finn oktatási minisztériumi főmunkatárs beszélt egy finn "osztálytanítóval" kiegészülve, arról, hogy mi van a finneknél. Körülbelül úgy nézett ki, ahogy számítottam rá: csupa jóság, öröm, és részünkről irigykedés, hogy jajj, bezzeg nálunk miért nem lehet ilyen. Néhány alapvető tény a finn iskolarendszerről:

- Az első 6 évben ún. osztálytanítók vannak, ők tanítanak minden tárgyat. Utána jönnek csak a szaktanárok.

- a finn általános iskola 9 osztályos, plusz 3 a középsuli. A finnek azonban egyáltalán nem mind mennek gimnáziumba, legalább 50%-uk szakközépiskolát, ún. ammattikoulut választ, amiben szakmát tanulnak szinte kizárólag.

- nincs egységes záróvizsga, mint nálunk az érettségi. Iskolatípusra szabott vizsga van. Nincsenek mindent eldöntő döntések sem, simán mehet valaki ammattikouluból gimibe, vagy egyetemre, és fordítva.

- a finneknek nem szokásuk megválasztani az iskolájukat. A tanároknak sem az osztályt. Mindenki a hozzá legközelebb eső suliba íratik be, ezzel elkerülve az ún. "iskolashoppingot", tehát az elitintézmények és maradék szétválását.

- a tanári hivatás népszerű, megbecsült, jól fizetett. Nagyon sokan jelentkeznek, és nagyon szigorúak a követelmények. A tendencia szerint minden 10. jelentkezőből lesz csak tanár, cserébe viszont nagyfokú bizalom övezi őket. A tanár maga választja ki a tankönyvet, amiből tanítani szeretne, és általánosságban a szülők is elhiszik, hogy az az ember a legalkalmasabb arra, hogy a gyereküket tanítsa.

- Szó sincs róla, hogy eltörölnék a tantárgyakat Finnországban, csupán az a szokás, hogy minden tantárgy valamiféle téma köré rendeződik. Értsd: nem végigvágtatnak töriórán az évszázadokon, hanem egyvalamit boncolnak hosszan, komplexen, mintha az egy egyetemi kurzus lenne.

Aztán jött a PISA felmérésről való beszéd, amin én már őszintén elképedtem. Sosem hallottam finneket ilyen egységesen ennyire hosszan... hencegni (komolyan nincs rá jobb szó!), pláne nagy nyilvánosság előtt. A finn oktatók azonban a szó szoros értelmében úgy állították be a PISA teszteket (és az ottani kiemelkedő eredményüket), mintha az lenne az egyetlen, vagy legalábbis a legfontosabb indikátora az oktatás eredményességének, és a finnek óriási presztízskérdést csinálnak belőle, hogy mindig az elsők között szerepeljenek. Ott is szerepelnek, illetve tömeghisztéria van, ha mégsem.

Mindösszességében a finnek eléggé (meglepően!) büszkék az oktatási rendszerükre, és annak az eredményeire. De akkor jöjjön a magyar előadó.

Selényi János előadása talán csak azért tetszett jobban, mert a magyarokról is szólt, de én úgy érzem, azért is, mert izgalmasabb részleteket világított meg. Hamar vége lett a nagy bezzegelésnek. Megint pontokba szedem a lényeget, hátha úgy könnyebb.

- Mielőtt mindenki eldobna mindent, és bevezetnénk azonnal a finn oktatási rendszert, meg kell értenünk, hogy a mi társadalmunk plurálisabb. Nagyobbak a társadalmi különbségek, mindig is nagyobbak voltak (hiszen a finneknek sosem volt nemességük), és ezt tükrözi az iskolarendszerünk is. Nem azt, hogy igazságtalan, rosszul működő hulladék, hanem azt, hogy mások az alapelvei az egésznek.

Egyenlő lehetőségeket akarunk mindenkinek? Persze! Hajlandók vagyunk áldozatot hozni érte? Azt már nem! Hát melyik gazdag, értelmiségi család lenne hajlandó a legközelebbi suliba beíratni a gyerekét, hogy az utca végi közmunkás gyerekének legyen az osztálytársa? Társadalmi szolidaritás néven.

- A finnek nagy szabadsága abban rejlik, hogy már a legelején lemondtak egy csomó szabadságról. Elfogadták, hogy oda megy a gyerekük, ahova. Elfogadták, hogy az a tanár tanítja, aki. Abból a tankönyvből, ami. Ez ellen egyszerűen nem lázadnak. És nem, a finn sulikba sem csupa hiperintelligens zseni jár. Hiába keresel elitosztályt, legfeljebb nagyon-nagyon elvétve találsz, 2-3 városban. Azzal jár a gyereked egy suliba, akivel. Pont.

Nincsenek például 4, 6, 8 osztályos általános sulik. Egyféle általános iskola van, oda járhat a gyerek, és kész. Nem lehet válogatni a képzési rendszerek között.

A magyar szülők azt is megválaszthatják, kire bízzák a gyereküket a leendő iskolában. A finneknél ilyenről szó sem lehet. Az is igaz, hogy a finnek megbíznak benne, akárki is. Ez azért sokat segít abban, hogy hatékonyan tanítson.

Tehát bizonyos keretek között nagy a szabadság, igen. De azokat a kereteket mindenki betartja. Akinek ez visszalépés, az is.

- A PISA-felmérésekről: 2009 óta, mióta belépett a rendszerbe, a listát Shanghai vezeti. Ott pedig ugyanolyan frontális, poroszos tanítás folyik, mint minálunk. Csak nálunk nincs teljesítményalapú versenygazdaság, mint odaát. Tehát nemcsak a finn modell lehet hatékony, lehet más is, ugyanúgy.

A magyar elitiskolák bőven teljesítenek úgy a PISA-teszteken, mint a finnek. Sőt. A probléma csak az, hogy Magyarországon nemcsak elitiskolák vannak, a szakközepek, szakmunkásképzők színvonala pedig egyszerűen összemérésre alkalmatlan az előbbiekkel. Ez van. A magyar társadalom a különbségekre tette le a voksát, a kiemelkedőekre és a hátramaradókra.

- De ha nem PISA, akkor nézzük meg a versenyeket, a a díjakat, az ösztöndíjakat. Halál megszokott dolog, hogy magyarok szinte minden nívós nemzetközi versenyen jelen vannak, zsebelik az érmeket, az okleveleket. A finnek ebből a szempontból kb. a kazahok szintjén állnak (ami azt jelenti, hogy gyengén). Egyszerűen a kiemelkedőségnek nincs kultúrája. Nem szokás, nem cél, nem épül rá nemzeti büszkeség. A finn társadalom kinevel egy csomó tisztességes, megbízható fiatalt, de csodagyerekeket aligha. Erről is lemondtak, amikor az egyenlőség mellett döntöttek.

- És a legérdekesebb kérdés, a tananyag. Hallottuk, hogy a finnek praktikus, mindennapi életben használható, gyakorlatias nevelést kapnak. Hamarabb tanulnak meg kocsit mosni és adót fizetni, mint az Iliász cselekményét és a koszinuszfüggvényt. Ez nagyon ésszerűen hangzik elsőre, de mint oly sokszor, az ésszerűség nem az egyetlen tényező. Nem az.

A finnek egyszerűen nem műveltek. Nem fontos számukra, hogy ki volt Dante, és hogy mi okozta a francia forradalmat. Vagy akár hogy mi a sósav képlete és mi Sri Lanka Bulgária fővárosa. (Innen jön az a tévhit is, hogy nem tanítják már a nyelvrokonságot a magyarokkal. Mondjuk úgy, hogy nem pörögnek rajta. Nincs az a suli, amelyik tagadná, de történetesen megvan nekik a saját nyelvrokonság-élményük (az észtekkel, lappokkal, balti-finnekkel, jobb esetben még a mordvinnal is felfogható), ez a felszínes érdeklődőnek bőven elég, és kész. Ez az a felszínesen belátható rokonságélmény, ami ugye a magyaroknak hiányzik, és okozza a jó sok őrjöngést idehaza.)

A műveltség azonban nemcsak szellemi tartalék, hanem lelki, morális is. A műveltség volt az, amiből a magyarok erőt meríthettek akkor is, amikor átgázolt rajtuk fél Európa, amikor széjjelszakították az országot, kinyírták vagy korrumpálták a nemességét, bábnak használták nagyhatalmi harcokban. Én magam, az amerikai Isten háta mögötti hajléktalangyerek-táborban is érzékeltem (és a cseh barátnőm, Tereza is érzékelte), hogy a műveltségemnek köszönhetően tudok reggel büszkén elsétálni a a sátramtól a konyháig. És a műveltségünk volt ott, amikor hajnali 3-ig közép-európai kaját főztünk a gyerekeknek, és székely népviseletben mutattam be a kis feketéknek és latinóknak, hogyan egyék a gulyást. Ők pedig hihetetlenül boldogok voltak tőle. (És egyébként sose láttak még népviseletet, pláne nem háromszékit.)

A műveltség az érték, az fontos, az megőrzendő. A finnek, és a többi skandináv állam úgy döntöttek, nem őrzik meg, hanem helyette rugalmas, hasznos, nyitott és ügyes munkaerőt adnak a versenyszférának. A magyar (és egyéb közép- és dél-európai) társadalom nem termel ilyen munkaerőt, ellenben művelt maradt.

Rövid távon talán a finneknek van igazuk. Az is lehet, hogy sosem jön el az idő, hogy a kettő mérlegre kerül egymással szemben.

De meg kell érteni, hogy egy más utat választottunk. Ami nem jobb, és nem rosszabb, hanem más. És nem kell utálni a saját berendezkedésünket, legalábbis nem ebből a szempontból, és nem azért, mert nem olyan, mint a finn.

trolin ülve

Biztosan veled is volt már ez az érzés.

Amikor legszívesebben megnyomnád a két függőleges párhuzamos csíkod az életed lejátszóján, és hátradőlnél, kiszállnál, leülnél a kispadra néhány napra, órára, és csak néznéd, ahogyan megy tovább mások élete, forognak az órák és változnak a napok, és végigélnéd az éjszakát is, mert már unod a nappalt, belesnél mások nappalijába, végignéznél a konyhapolcukon és megnéznéd, mikor öntözik a növényeiket és hánykor isznak teát, mit kezdenek a macskaszőrrel, és ragaszkodnak-e a régi dzsekijükhöz. Letennéd az életedet, kiiktatnád az időt, és csak úgy testetlenül pihennél a kozmoszban, ameddig el nem kezd hiányozni saját kis mindenséged.

Persze így az beszél, aki haszontalannak érzi magát. Aki tudatában van saját hasznosságának, az azért nem pattanna meg csak úgy.

Lehet, de én most így, taknyosan és elcsigázottan valahogy unom.

A sehova nem tartozást, a szétfolyó, nyúlós szabadságot, a szerepjátszást, a hangulatingadozást, hogy minden reggel újra és újra fel kell találni magamat, az állandó, bosszantó álmodozást, a kérdőjeleket, a világ törvényeit, az öndicséretet, az önvádat, az átlag felettiséget, az átlag alattiságot, a magasságomat, a példamutatást, az emberek ámulását és ignorálását, az egyediséget, amin néha elgondolkodom, hogy nem hulla öncélú-e, a hiúságomat, a magányos nappalokat és éjszakákat, az egyszemélyes bevásárlást, a barátaim kiegészítését, a tudománnyal bohóckodást, az eszképizmust, a tényt, hogy se munkám, se rendes diplomám, se szakmai súlyom, se párkapcsolatom, se lakásom, 20 évesen is lehetnék pontosan ilyen, és ennek tetejébe a külső és belső állandó hangokat, hogy egy rohadt szavam ne legyen, milyen jó életem van már, és egyébként is, pontosan tudom, hogy optimizmus és pozitív hozzáállás nélkül mit sem ér az egész.

tulkoon kaamos, tulkoon jää...

(Tényleg, hogyan fordítja a GF a kaamost? Polar night. Hát oké, valid, legalább nem Kossuth Lajos...)

Kolibüfé, megint.

A székemnél egy szaxofon, egy ukulele, meg egy nemtommi ücsörög nagy békében, idetette Michael Douglas hasonmása, közben duruzsolt néhány cukiságot nekem. (Fun fact, ő volt, aki hosszasan magyarázott nekem a földönkívüli reptiliánokról, akik a világot irányítják, meg persze A Gyűrűk Ura nyilván a drogról szól.)

Meg van nyitva egy csomó tab, én igyekszem a munkára koncentrálni. Padavanok! Dolgozzatok helyettem a Szövinél!

Felmondási időt tölteni nem fun. Fagyos a levelezőrendszerem. De hát mi másra való a március, mint az elhagyásra, a nagy lépésekre, az újratervezésre..

Végül mégiscsak sikerült megbetegednem. Erősen küzdöttem érte, úgyhogy megérdemeltem. Legalább a testi állapotom végre passzol a lelkihez, és van "legális" okom nyamvadtan nézni és tompán reagálni.

Ha az ember felmondott, akkor ugye először megkönnyebbül, de aztán nekiáll a jövőjén aggódni. Meg azon, hogy egyáltalán értékes ember-e. Van-e haszna. Nem csak máz-e minden. Letett-e már valamit az asztalra.

Egy csomó ilyen rossz gondolata támad szegény kifutó munkavállalónak, mintha csak szakítana: lehet- egyáltalán őt választani, vagy valami hosszútávút építeni rá, képes-e betölteni az emberi élet ezen szerepét?

És persze azt is lehet mondani rá, amit egy frissen egyedülállóvá vált személy vekengésére: majd csak kiigazodik. Majd csak jobb lesz, mert muszáj neki.

Hoping to fly, 'cause it's almost over now...

Böjtölök hússal, kenyérrel, laktózzal, cukorral, sörrel.

Böjtölök ruhavásárlással - igazából kb. mindenvásárlással.

Böjtölök barátok cseszegetésével, hogy talizzunk, mert tudom, hogy elfoglaltak.

Böjtölök olyanoknak való írással, akiknek már nagyon szeretnék, és majd' megőrülök lassan.

Kicsit aszkétikus, de megéri. Még ha ordít az üresség éppen, akkor is.

Ma meghoztam egy nagyon nehéz és szomorú, de időszerű döntést. Máris jobban érzem magam tőle, és kicsit könnyebb a világ.

A dolgok abbahagyása egészen új perspektívákat nyit ki.

Azért lassan szívesen taliznék már valakivel, esetleg. :)

kishalál

Most, egy adag őrjöngés után, és egy nagy világfordulás után valahogy billennek visszafelé a dolgok. Úgy tűnik, ez a hét arra kellett, hogy minden kicsit kibillenjen, majd igazodjon visszafelé.

Ha az ember elront valamit, amin már nagyon sokat dolgozott és nagyon utálta, de nagyon nem akarta elrontani, és nagyon lecseszték, akkor a világ óhatatlanul kicsit megáll. Még mindig keresem a módszert, hogyan induljon újra. De most egész nap gombóc volt a gyomromban, ráz a hideg, mintha lázas lennék, és mintha minden, amihez hozzáérnék, elhervadna, csalódna, bezárulna. Még a holnapot sem látom, csak valami sötétszürke ködöt.

Látom, hogy akarnak segíteni, de mintha egy üvegfalon keresztül beszélnék mindenkivel. Jó ez a szeretet, de olyan távoli... a legközvetlenebb interakció ma egy francia buldognak álcázott jupiteri alienből jött a szürreális múzeumlakásban a Városmajorban.

Elszállt az összes önbizalmam. De úgy tényleg az összes.

Disszolválni akarok.

hoppá, ez egy feminista őrjöngés

egy fiktív személynek

Mert neked természetesen mindent szabad. Mert ha neked fáj valami, azt nem igaz, hogy a világ nem érti meg, hiszen fáj, érted, fáj, és mint József Attilának, ezt a világ minden teremtményének érzékelnie kell, hiszen juj milyen rossz érzés, és természetesen téged a szerelem és a fájdalom feljogosíthat minden gerinctelenségre, amit csak megtehetsz az életemben, hiszen először is én vagyok az a rohadt szemét, aki a te fájdalmadat okozta, ráadásul én is tudnám feloldozni, de nem teszem, ezért nyilvánvalóan én duplán vagyok a rohadék, mert hagyom, hogy fájjon, hát csesszem meg, és te vagy a mártír, amiért még mindig szeretsz ennek ellenére, hiszen te csak a korábbi rossz tapasztalataid miatt vagy most ilyen és nem tehetsz róla, amiért rám projektálod az összeset tömbösítve, de én értsem meg, hogy miken mentél keresztül, és amikor ezeket mind hozzám vágtad, akkor csak a többi hulla gonosz nő ármánykodása miatti sebek beszéltek belőled, meg ha ettől menekülnék akkor rögtön "nem úgy gondoltad", ha meg nem menekülnék, akkor kérjek bocsánatot még azért is, amiért Éva leszakította azt a rohadt almát, és bizonygassam neked, hogy örökre hű leszek és ez tuti, ennyi jár neked, hiszen te annyira szeretsz, nem igaz, hogy nem látom, nyilván a megállapodásainkat lazán megszegheted mert nem bírod ki a nagy szenvedésben, aztán megsértődhetsz, amiért ezt a szemedre vetem, hogy nem így beszéltük meg (hiszen én igazán megérthetném a te feneketlen fájdalmadat), nyilván szórakozhatsz mások érzelmeivel, mert az engem biztos nem zavar, nézhetsz nyilvánosan levegőnek, kibaszhatsz közös projektekből, és még így is lazán elfelejtheted a találkozónkat, mindegy, hiszen nekem tudnom kell, hogy mindezt miért teszed, viseljem a vállamon a teljes felelősséget, mintha csak én csinálnám,  mert ha te exkluzívan az én fülembe suttogod, hogy én biztos megértem, akkor majd én bekajálom, hogy szinte megtiszteltetés, hogy személy szerint velem baszol ki.

Tudod mit? Hát mondjuk lehet, hogy ebből kurvára elegem van.

Legközelebb felgyújtod a házam és közlöd, hogy értsem meg?

Persze, mert én mindig értsem meg, én mindig viseljem el, én mindig heroikus küzdelemnek lássak minden ilyen csapkodós őrjöngést, ha te csinálod és "értem csinálod", én mindig viseljem el hogy végső soron én leszek hibáztatva, és közben csillogó szemekkel nézzek fel rád, hogy micsoda férfi vagy.

Hát hadd lepjelek meg. És a lelki terror sem a szerelem egyik formája.

A kurva életbe most már, minek nézel te engem.

Ja, nőnek.

Najó.

Ma H. tanár úr azt mondta, hogy semmi baj a tegnapi malőr miatt, Zsuzsa (a főnököm) kibérel egy irodát a kolim közvetlen közelében (és tudom, hogy főként miattam teszi ^^), Sz.R. tanár urat szerintem végérvényesen kenyérre kentem, irtó cuki választ írt nekem, olvastam eredeti nyelven Kari Hotakainent, éjjel mégiscsak sikerült leadnom az IFUSCO-absztraktomat, a Kádár-kor női sorsairól olvasva egyre inkább rózsásnak érzem jelen életemet, a munkával és a teendőkkel elképesztő, de haladok, és minden jel szerint holnap is fel fog kelni a nap.

Tehát semmi okom arra, hogy így eluralkodjon rajtam a csalódottság és a spleen.

Ugye.

(nyüssz)

izé.

Munka van lányom, nem érünk rá nyafogni.

end of innocence

Mindig is tudtam, hogy a gyakornokoskodásban eljön olyan pillanat, melyben a vár egy e-mail a "rettenetesen megsértődött" szószerkezettel... de nem nagyon örülök, most hogy itt van.

Nem tudom, jó-e, hogy nem tehetek róla, hiszen egyrészt nem terhel felelősség, másrészt viszont attól még én is belekerültem, úgymond bele lettem lökve a sáros gödörbe, tehát a személyem kapcsolatba került vele, ettől kezdve másokon múlik a megítélésem.

Nem is az... hanem valahol itt ér véget a csillogó szemű gyakornoki ártatlanság. Most van az, hogy nem lehet készpénznek és általános konszenzusnak venni azt, amit egy tanár mond, és navigálni kell az egymásnak ellentmondó viszonyok között és ha az ember a legjobb szándékkal és a legnagyobb kedvességgel és a legmagasabb EQ-val is csinálja a munkáját, akkor is belebillen időnként a pöcébe, és rajta marad annak a nyoma.

Tudom, hogy ilyen az élet, az ilyen dolgok elkerülhetetlenek, de jobb érzés volt hinni abban, hogy én majd leszek az, aki nem bonyolódik játszmákba és tisztáz minden félreértést. (Nyilván ezt is tisztáztam... csak be kell látnom, hogy nem minden, velem kapcsolatos dolog múlik rajtam.) Thankyoucaptainobvious.

Na ez most nem hiányzott nekem. :(

kaikki on hyvin...

Hazajöttünk a síelésből. Eredetileg arról akartam írni, de mivel az élet egy nagy drámakirálynő, felülírta.

A böjt elvileg a lemondásról szól (egy hosszú távú, jobb célért). Ja.

Öreg vagyok én már ehhez. És rettenetesen fáradt. A bűntudathoz, a sajnálathoz, a tehetetlenséghez, az önvádhoz. Fáradt vagyok ahhoz, hogy megint fázzak a fűtött szobában, gúnyosnak érezzem a tavaszi napot, butának a környezetemet (akik úgysem értik), tehetetlen kupacnak magamat, és irritálónak az életemet.

Nassfeldtől Pécsig kb. 7 óra az út. Fejben háromszor megkerültem Európát.

Akarom a barátnőimet, esti beszélgetést, figyelemelterelést, nevetést. De még Pécsett vagyok, és holnap is fel kell kelni és emberek közé kell menni, pedig ott van reggel az ismerős érzés, hogy bárcsak beszippantana a paplan. És már nem tudom, hányadik helyzet ez, hogy rosszul vagyok a munka gondolatától is, mert épp odavan a lelki békém.

Bárcsak... nem is tudom, mit csinálnék!