your apathetic life must drown forever just for me

(ha valakit érdekel, miért ez a szokásosnál is hülyébb cím, kulcs hozzá a Nightwish Devil and the Deep Dark Ocean c. száma.)

Én mondom nektek, az olimpia aláássa a blogolási kedvem/időm. Itthon csak egy gép van, amin értékelhető klaviatúra található, és amin sok tesómmal kell megosztoznom, és a szokásos egyedüllét-adagom, mely este 10 és hajnali x (ez az aludni menésem időpontja) közt eltelik, ezúttal elillan, mert apám indokolatlanul sokáig fenn marad olimpiát nézni. Magyarán, totál képtelen vagyok bármire is, ami mélyebb beleélést igényel és számítógép szükségeltetik hozzá. (Ráadásul a ma vásárolt Agatha Christie-regényemről már negyedútnál lerí, ki lesz a gyilkos benne.)

Mióta csak hazajöttem a biciklizésből, készülök rá, hogy végre megírjam a bükki és az alföldi túra élményeit, de már úgysem fog ez sikerülni. Pedig nagyon akartam. Ami azt illeti, már megint semmilyen blogolás nem fog sikerülni, hála a rettentő kellemes családi hangulatnak, ami miatt ma is legszívesebben csak sírnék dühömben. Nem mintha szar lenne, egész nap olimpiát nézünk, csakhogy...

Ma Noémi aggódva szaladt hozzám. Az aranyhörcsögéhez vezetett, aki láthatóan mozgásképtelenül, bágyadtan nézve feküdt a vackából kilógó fejjel. Nagyokat csuklott. Leemeltük a ketrecét, megvizsgáltuk: tulajdonképpen akármit tehettünk volna vele, arra fordult, amerre raktuk. Folyt a nyála, lassan a csuklása is elállt, tíz perc múlva már nem élt. Nem szokott megrázni egy hörcsög halála, Noémivel most viszont együtt kezdtünk el szipogni. Hihetetlen, ahogy egy ilyen kis állat is ekkora bánattal és szégyenérzettel tud eltölteni. Ránk volt bízva, a gondját viseltük, szelíd volt, mindig kijött a ketrecéből, mikor hallotta, hogy jövünk, és a kezünkből elfogadta a gyümölcsöt. Mindig figyelt a nagy füleivel.

Megsimogattam a kis hátát, mert valamiért úgy tűnt helyesnek, pedig tudtam, hogy már rég nem érzi. Ugyanolyan szép volt, mint mikor a tenyerünkön mászott, mi meg ott guggoltunk mellette, lesújtva, hogy hiába minden, nem tehetünk semmit, és közben bármit megadtunk volna érte, hogy újra pislogni lássuk.

Elnézést a gyásznyálért. Nem tudom pontosan, miért, de megviselt, nagyon.

Anya persze egy törzsőrmester együttérzésével fogadta a hírt, rápirított rögtön két legnagyobb lányára, hogy ne picsogjanak itt neki, ez csak egy hörcsög, halt már meg másik is, fog is még. Nyilván ki voltunk vele segítve. Még jó, hogy apa nem volt otthon, ő még hatásosabb vigasztalóbeszédet mondott volna nekünk, attól tartok.

Délután bementem a szemészetre kiváltani a kontaktlencsémet. A mindig érdeklődő eladó (akivel általában jókat beszélgetek), megkérdezte, mire vettek fel az egyetemen. Mondom, alkalmazott nyelvészet. A kollégája egy rendkívül tapintatos "uhh!" felkiáltással reagált, ő pedig feltette az egymillió dolláros kérdést: azzal mit akarok csinálni. Lenyelve a bennem tízesével felgyülemlő kevéssé polkorrekt válaszokat, kitérő választ adtam, arról, hogy majd elválik, egyelőre ez érdekel, most a tanulásra akarok koncentrálni... a szemész persze erre rögtön diadalmasan rávágta: na jó, de egyszer majd valamiből meg is kell élni! Na erre már meg sem próbáltam válaszolni (egyébként is sürgetett a Gyerek, akivel ruhát akarta még nézni). Komolyan, kedves összes olvasóm, komolyan ennyire hülyének nézek ki? Komolyan azt hiszi ez az ostoba nő, hogy én ezen nem gondolkodtam el, mielőtt erre adtam volna a fejem? Hogy béna vagyok, vagy nyomorék? Hogy 3 év sűrített rézb*szás után magyarszakon mindenféle belegondolás nélkül brahiból pipálom be az alknyelv mesterszakot? Hát most már a radai rosseb egye meg, csak azért, mert az ő beszűkült kis szemész látómezejében csak munkanélküli, illetve gyorsétteremben gürcölő bölcsészek tudnak lebegni, és el sem tudja képzelni, hogy az ember akkor is ér valamit, ha nem egy egzakt szakmát tanul, mert az észnek és néhány jól eltalált kompetenciának is van piaci értéke, attól még nem biztos, hogy nincs így! Értem én, hogy rajtam ragadt a "furcsa kis okoska" imázs, aminél szánalmasabb dolgot el sem tudok képzelni (egyrészt mert nekem nem sikerült levetnem semmilyen próbálkozással sem, másrészt mert ilyen vérlázítóan felületesen gondolkodnak rólam, akik elvileg "ismernek"), de azért olyan komoly mazochista hajlamaim nincsenek - és ha másodszor is a nyelvészet mellett döntök, akkor ennek a gondolatsornak a logikájával kikövetkeztethető, hogy az alkalmazott nyelvészet MA nem egy életvezetési sírgödör.

És a legidegesítőbb: Uram teremtőm, hány emberrel kell még majd lefolytatnom ugyanezt a társalgást, akik pontosan ugyanilyen lenézéssel fognak bámulni rám, ugyanennyi alapon!

Ja, szóval nem olyan rózsás a helyzet otthon-fronton. Apám időnként közli velem, hogy alkalmazkodásra képtelen vagyok és el lehet költözni, ha a családba nem tudok beilleszkedni. Csak azért, mert 3 nap után szerettem volna egy kis csöndet este 11-kor a nagyszobában, hogy végre blogoljak - így is elszállt az az ihlet, amit meg szerettem volna írni. De persze az én igényeim nem vethetők össze az övéivel, sőt, még az az előjoga is megvan, hogy mindenféle indoklás nélkül fanyalogjon bármire, amit csinálok (bár hálistennek a mangópudingom még neki is ízlett). De persze az ember ne panaszkodjon olyan sokat az apjára, mert nem illik...

No lám, végül mégis tudtam blogolni, mert már olyan késő van, hogy nagyon. Hiphiphurrá.

Talán már holnap egy kicsit kevésbé leszek ideges, mert végre volt hová levezetni a dolgokat. Csak sajnos pont a szépről nem sikerült írni.

Hallgassatok Eluveitie-t és Anna Murphyt, mert az a csaj istencsászár.

Gaudeamus igitur

"Lehet, hogy ez butaság, sőt valószínű, és amikor eljön az ideje, úgysem lesz akkora a katarzis... de én nagyon szeretném kézhez kapni a diplomámat. Tudom, hogy mire odáig jutok, már rég hozzá leszek szokva a gondolathoz meg minden, csupán unatkozni fogok meg aggódni, hogy minden rendben legyen... de nekem kicsi korom óta azt mondták, hogy majd megyek iskolába, aztán gimibe, aztán meg egyetemre és lesz diplomám. Ez volt a rend, ezt senki nem kérdőjelezte meg velem kapcsolatban. És a diploma mindig úgy lebegett a szemem előtt, mint az elérendő cél, a többi pedig csak részeredmény. És a diploma, még ha egy szaros kis BA bölcsészdiploma is, mégis azt jelképezi, hogy beváltottam a hozzám fűzött reményeket."

Ezek tavaszi gondolataim voltak a diplomaosztómról. Sok mindenben igazam lett, a diplomásság tudata már rég nem hozott annyira lázba, inkább úgy vártam, mint egy szülinapot. Egy formálisabb szülinapot. A tény, hogy a családom és a barátaim eljönnek megnézni/megünnepelni engem, aztán én viszem el őket együtt kajálni meg mulatni, sokkal jobban izgatott, mint hogy kézhez kapom a diplomámat, amiről úgyis tudom, hogy van. A diploma okozta katarzis nem is az volt, amikor kézhez kaptam a bársonyborítású étlap-szerű oklevelet, hanem amikor kimentem, és elárasztottak az emberek, és gratuláltak, és virágot kaptam, és szépek voltunk, és fényképezkedtünk, aztán koccintottunk. Hirtelen rájöttem, hogy ezen a napon nemcsak "dolgom van", hanem ünnepelt is vagyok.

De még csak nem is az. Rettentően jólesett a szerda esti mosolyucca-buli Szonjával és Gyerekkel, akiket ideiglenesen elszállásoltunk... úgy érzem, megfelelő ízelítőt kaptak abból, milyen vidám is itt az élet, és irtó jó volt látni, ahogy élvezik. :) Másnap a délelőtti vásárlás-körút után nagyon sietősen és idegesen készülődtem az ünnepségre, több ízben is elküldtem a környezetemet a fenébe (még szerencse, hogy nem voltak sokan körülöttem, Csaba és Gyerek pedig már edzettek voltak), anyám természetesen már azt mesélte a családnak, hogy "meglátjátok, képes lesz és elkésik", de ez nem is igaz, már három egész perccel az ünnepély kezdete előtt elfoglaltam a helyem a Gólyavár nagytermében. Onnantól kezdve élveztem az egészet. A vers, Orlovszky beszéde (aki Ó szelence előadásokon soha nem beszélt ilyen összefüggően, mint most), a kórus két szép dala (és az, hogy Fio és Attila is benne voltak :) ), az, hogy nem húzták, nem nyújtották, csak éppen annyi ünnepélyességet tettek bele, amennyi szükséges volt, Csepregi Márta és Juhász Dezső tanáraim, akiken látszott, hogy felismertek (nomeg Déri, akin látszott, hogy nem :D), mindez... nagyon jó volt. Persze halál hülyén éreztem magam, miközben kibotladoztam a pulpitusra, de Orlovszky mindent megtett, hogy úgy tűnjön, hogy őszintén gratulál, Csepregi tanárnő mosolya pedig már elfeledtetett velem minden feszélyezettséget.

A legjobb mégis az volt, hogy jól érezték magukat az emberek. A kötelező kinti fényképezkedés után megindultunk a kolibüfébe, ahol szerencsére Zoli már fel volt készülve ránk, és bár eleinte mindenki kicsit zavarban volt, a kaja, a pezsgő és a macifröccs lassan de biztosan megtette a hatását. :) És jó volt látni, hogy végső soron mindenki jól érzi magát. Az ajándékaimnak helyenként volt egy kis oltás-szaguk, de ettől csak még kedvesebbek lettek nekem. :D Különösen Nóri Disneyhercegnő-könyve tett jó szolgálatot, Zsófi azonnal rávetette magát, és attól kezdve szavát nem lehetett hallani, hááááálaistennek! ^^ Apám sem volt mogorva, anyám sem volt túlstresszes. (Egyedül az nem esett jó, amikor apám meg Csaba elkezdték kifejteni, hogy hülyeség időre végezni, ki kell használni minden állami félévet, ami csak van, mert úgy éri meg. Hát elmentektia... "Nem azért keltem át tűzön és halálon", hogy a diplomaosztóm estéjén apám közölje velem, hogy hülye voltam, hogy elvégeztem.) Mikor eleredt az eső, a családom összeszedelőzködött és elment (Gyerek még nagyon maradt volna :D), mi fiatalok meg még iszogattunk ötösben, beszélgettünk, és pont olyan jóféle este volt, amit nagyon szeretek: mindenki nyugodt, jól érzi magát, be tud kapcsolódni, nem kell aggódni, hogy valaki kimarad vagy nem tetszik neki a helyzet. Semmi másra nem vágytam, mint arra, hogy így sikerüljön az este, és örülök, hogy végre azt mondhatom, hogy egy bulin igazán, felhőtlenül jól éreztem magam.

~

A családdal azért nem mentem haza, mert Vivi. Jó volt, hogy Vivi, hogy jön, és újra együtt leszünk hárman, de azt őszintén bevallom, hogy nem gondoltam, hogy ennyire jó lesz. Vivi úgy vetette ránk magát, mint aki a végveszélyből menekült hozzánk, és csak dőlt belőle a szó. Dőlt, én hallgattam, aztán később Nóra is, és rájöttünk, hogy ez bizony kurvajó, mert látszik, hogy rém nagy szüksége volt már rá, minket meg rettentően érdekelt, és egészen oda meg vissza voltunk, hogy végre újra konstruktív részei lehetünk Vivi életének, ahogy régen... és azóta tulajdonképpen semmi sem változott! A büfében egymás szekálása, az összeröhögések, a sajátos stílusa mindhármunknak, az egész pontosan ugyanolyan volt, mint mielőtt elment Angliába, azzal a különbséggel, hogy különösen nagyon örültünk, és ez még jobban feldobott mindhármunkat. :) (Meg Vivi végre megérti a kettővel ezelőtti posztomat, hogy mit hadoválok Mátéról! Juppijjé, nem vagyok mutáns!)

Az őrült ötletek ettől kezdve maguktól ugráltak elő. A Margitsziget, a vodka-PEZcukros üdítő kombó, a dinnyezabálás a Duna-parton, a kicsikocsi-bérlés, a hinta, meg persze a két jó kis srác, akikkel csillagászatról beszélgettünk... az epic szót Nóri már annyit használta, hogy meguntam, de tulajdonképpen nem volt más: epic. Amikor három csaj nyakába kapja a várost és uccu. És az jó nekik. És megtehetik. És övék a világ. És szeretik egymást és együtt vannak.

...és tudom, elfolyik a monitor, úgy nyáladzok, mint egy kéthónapos csecsemő, de ezeket fontos leírni. Mert végre úgy érzem, hogy szimplán sikerülhetnek is a dolgok az életemben, járulékos rossz nélkül.

Azért jöttem ide önöknek, hogy elmondanám, mi hülyeség, mi nem az pt. 1

Héjj, ha az embernek visszatér a blogolási kedve, mi a fenének néz olyat, amitől elterelődik a figyelme arról, amiről szívesen ír, olyanra, miről rengeteg gondolata van de már lerágott csont. Miért néz Szerelmes Shakespeare-t a birkája, amikor előre tudhatná, hogy semmi olyan dolgot nem tud meg a szerelemről, ami számára minimálisan érdekes, vagy legalábbis nem irritáló lenne.

Szerelem első látásra? Na ne röhögtessenek.

A lány egy szépség? Biztos baromira az ő érdeme.

Elválasztják egymástól a szerelmeseket? Remek, annál később jönnek rá, hogy a másik is tud szar arc lenni.

Egy bunkó valamelyik életére tör? Hálásak lehetnek, hogy van kit utálni egymás helyett.

Kevés ideig tart a románc? Jéj, nem kell csalódni egymásban.

Boldogan éltek, amíg meg nem haltak? Az első családi veszekedésig, pl. azon, hogy milyen színű legyen a gyerekszoba tapétája?

Nyilván jókor jön, egyik blogposztomról a másikra, már megint a fránya szerelemről, de egyáltalán nem a friss élmények motiválnak.

Szerintem jogosan gondolom, hogy az emberek túlnyomó többsége ismeri azt az érzést, hogy szeret valakit, de le kell mondania róla, ezért vagy azért. De baszki. Nem azért vagyunk, hogy azt nézzük, amit nem tudunk csinálni, hanem hogy azt, amit tudunk. Nem tudom már élvezni azt a számtalan alkotást, ami az ellenkezőjéről szól. És azért zavar, mert szerintem a szerelem előszobájáig jut el maximum, önzőségre és passzivitásra buzdít, arra, hogy nekünk semmiben sem kell alkalmazkodnunk, mert az "igazi" úgyis "elfogad minket úgy, ahogy vagyunk". Pedig rohadtul nem erre lenne szükség, mert így is túl sokan gondolják ezt.

Tény, hogy nem vagyok egy Disney-hercegnő archetípusa (akármennyire is 415-attribútum, kénytelen vagyok rájönni, hogy nem vagyok olyan széplelkű és passzív, mint a csajok többsége, a kedvenc szereplőim mind olyanok, akik "meglásd, ha egyszer kinyílnak", "még a cipőjüket is maguk kötik"), és kevésbé értékelem a a sárkányvéres kardot, mint egy előrelátó gondossággal megvetett ágyat, ha fáradt vagyok és kába, lehet, hogy ez a hiba. De nekem eddig nem tűnik rossznak.

És nem azért, mert olyan rém megkeseredett lennék. Sok, most furcsa és elbizonytalanító élmény közepette ez azon kevesek egyike, amelyben még érzem a hegeli fejlődéselvűséget. Eddig szerzett tapasztalatok egymásra rakódását, ami jobbat hoz, mint ami előtte volt.

Csak olyan furcsa, hogy más nem gondolja így!

elképzelem, a napfény rám ragyog

Azt a haddnemondjammilyen mocsok kurva életbe. Már elnézést az alpáriságért. Ha ez megnyugtat, sokkal kevésbé fájdalmas, mint amiről írni szándékozom.

Ha egyszer majd megnövök nagyra és bölcsre, akkor megmondom magamnak, hogy csak akkor menjek lelkileg megterhelő helyekre, ha a lelkem eleve nincsen megterhelve. Mint pl. rockmaratonra, ugyebár. De még kicsi vagyok és hülye, és még néhányszor el kell szomorodnom jelentősebb mértékben ahhoz, hogy ezt megtanuljam. Mint most.

Felmerül a kérdés, mégis miért van megterhelve a lelkem. Nos, erre értelmes választ én sem tudok, mégis a lediplomázásom óta abszolút nem találom a helyemet. Nyilván nem egészséges az a mindent kitöltő stressz-élmény után az a teljes tétlenség, amibe egyik napról a másikba kerültem, megspékelve néhány sikertelen megünneplési kísérlettel (államvizsgám napján este, posztállamvizsga-parti, június végi ihb), pláne ezzel a hosszú perspektívátlansággal és az olyannyira elszórt programokkal, amelyek lehetetlenné teszik a munkakeresést (már ha lenne rá bátorságom, ugyebár). De így is, tulajdonképpen olyan nagy bajom nem kéne, hogy legyen, de sajnos az általános rossz kedélyből csak legközelebbi barátaim, anyám és Csaba tudnak néha kimozdítani, meg legutóbb Fanni. Talán fura is, hogy a legjobb élményt épp ő szerezte azzal, hogy legutóbbi találkozásunkkor rajta is meglátszott a növekvő bizonytalanságérzet (szeptembertől Dijon helyett Milánóban tanul tovább) és az átmeneti önbizalomhiány. Határtalanul jólesett, még akkor is, ha saját magunk szapulása volt a beszélgetésünk fő irányvonala. Persze nem az, hogy szar neki, hanem az, hogy valaki végre értette, mit mondok.

"Ha rám szakadna az ég, talán valamit sajnálnék

Gondtalanság nélkül mindjárt jobban ellennék."

Tudom, hogy a Zanzibárt nem szokás szeretni, de én szeretem, van néhány nagyon eltalált dala. A fenti idézet is ilyen. Nem sokan értik meg, miért rossz az, amikor rengeteg időm és pénzem van arra, amihez épp kedvem van, de rettentő nyomasztó tud ám lenni. Pláne ha az ember a rém kritikus apjával él együtt, és amikor felbuzdulna azon, hogy fejleszti a főzőtudományát és az jó lesz, akkor az apja lefikázza a főztjét, nem eszi meg és hagyja megrohadni. Pedig eskü finom volt, Csaba megerősítheti.

Nem akarok erre gondolni, de nem biztos, hogy a kiújuló alvászavaraimnak nincs közük ehhez. Nyitott szemmel hallucinálok, már ha ki tudom nyitni a szemem, valódi érzéseket (csiklandozást, fájdalmat) érzek de képtelen vagyok megmozdulni, erőteljes hangokat hallok a semmiből. Nóri biztos azt mondaná, hogy ez paraszomniás tünet és azt is meg tudná mondani, hogy mit jelent... mindenesetre ijesztő és zavar, hogy egyre gyakoribb.

Kicsit még mindig bizonytalan vagyok a rockmaratont illetően... az ilyen furcsán múltidézős élményekben az a fura, hogy amik történtek, erőteljesek, mégsincsenek hatással az életemre (olyan nagyon), így van, hogy legszívesebben becsomagolnám, dobozba tenném őket és elraknám a polcra, hogy meglegyenek de ne zavarjanak. Scary past befigyel, ahogy szintén Nóri mondaná.

Pedig egy kis időre majdnem úgy tűnt, hogy jó lesz. Minc és Nido a legjobb társaság voltak (még akkor is, ha kétszínűségem volt a belépő ahhoz, hogy Nido megkedveljen), és szerencsére a sok szerencsétlenség az elején is segített elfeledni azt, hogy tulajdonképpen én stresszben vagyok. De Máté így is a programban volt, bár a legjobbkor jött (egy nagyon nem jó hangú pasas próbált megfűzni, hogy karaokizzak vele, onnan rohantam el), akkor is borítékolható volt, hogy a) nem beszélgetek vele eleget és hiányérzetem lesz, b) beszélgetek vele eleget és szar lesz nekem tőle. Nos, néhány ismerős félig tudatos, de nagyon hatékony elzavarásával végül b) verzió valósult meg egy sok órás lelkizés keretében, ami nem tett jót a lelkemnek (vagy nem tudom), mindenesetre legalább kijózanodtam.

Igazán nehéz megemészteni, hogy nem tudom megemészteni Mátét. Meséltem már erről embereknek, mindenki a vállát vonogatta. Ez így marad, majd nyolcvanéves koromban talán elfelejtem. A beszélgetés mégis sok új gondolattal gazdagított.

Évekig kínzott a vágy, hogy csak én legyek neki - a szerelmétől mint egy szenvedélybeteg, úgy függtem. Talán tényleg ez a legjobb szó rá, mert ez a ragaszkodás már az elején sem volt konstruktív, azóta pedig csakis a legönzőbb érzések vezérlik. Könnyebb úgy, ha tudom, hogy szeret... de mióta ez nincs meg, akármilyen furcsa okokból is, úgy érzem, mintha kihúzták volna alólam a talajt, vissza akarom ezt az állapotot, ugyanakkor halálra rugdosom magam, hogy hogy akarhatok ilyet. Sosem voltunk egészséges pár, és valószínűleg ma sem lennénk. Bár ebben is történtek változások.

Tudniillik én sohasem tudtam megbocsátani Máténak azokat, amiket velem tett. Ez nyilván elég drámainak hangzik így, de hiába csavartam a dolgot, nem sikerült. Pedig szerettem volna. Azt viszont sosem gondoltam, hogy ezt ő valaha felismeri és bevallja. Hogy őszintén bocsánatot kér azért, amiért igazságtalan, elnyomó, túlérzékeny, és még mi minden más volt velem, és a frusztrációt, amit a múltja és főként a családja okozott, rajtam vezette le lelki terror formájában. Ez nagyon meghatott: soha, semmilyen mértékben nem vártam volna tőle, nem is tudtam elképzelni, hogy eljut idáig. Továbbra is fenntartom a család predesztináló erejéről tartott igencsak sarkos véleményemet, de az érdekes kérdéseket vet fel, hogy mennyire lehet megjavítani azt, amit egyszer már nagyon elrontottak. Nem voltam jelen ebben az időszakban Máté életében, de egyelőre úgy tűnik, hogy jelentősen. Azok a problémák szűntek meg, amik anno visszatartottak engem abban, hogy visszafogadjam. Perfect timing, ugyebár, de ahogy néztük szomorkásan egymást, nyilvánvaló volt, hogy ez a vonat már valahol messze zakatol.

Ez persze engem nem nagyon vigasztalt. Ami azt illeti, semmi sem vigasztalt. Olyan dolgokat hallottam tőle, amik mindig a legeslegjobban hiányoztak nekem belőle, amíg még szoros volt a kapcsolatunk, most pedig itt van, valahogy, és... ja. Persze fölmerült, hogy tulajdonképpen miért nem keressük egy ideje egymást.

- Sokszor eszembe jutottál ám, hogy fel kéne hívni téged vagy találkozni, vagy valami... aztán végül letettem róla, mert úgy voltam vele, hogy nincs szükségem rád.

- Ja... én vártam, de tulajdonképpen nekem sincs szükségem rád. Legalábbis neked nagyobb lenne rám.

- Ha összevetjük, talán. De egyébként, ahogy kiestél az életemből, nekem sem éri meg.

Na ja. Nem éri meg. Nem éri meg ezt az érzelmi pokoljárást, amit minden egyes jelenlétével okoz, az, hogy neki, személyesen neki elmondjam, hogyan alakul az életem, amit már csak mellesleg a legközelebbi barátaim értenek meg ténylegesen, ők sem mindig. Akkor már inkább nem mondom el - és igyekszem kerülni a vele való találkozást.

Fura dolog ez, mert őt már aztán atomfegyver sem irtja ki a tudatomból, mégis felmerül a kérdés, hogy hogy jobb: rendszeres találkozással, amik segítségével kicsit megszokom és beletörődök, hogy ez van, vagy hosszas kihagyásokkal és alkalmankénti összefutással, amely hosszabb időre kiiktatja egymást az életünkből, mégis fel kell készülni rá, hogy a találkozás elkerülhetetlen, de amellett, hogy a napi tervezett programunkat felborítja, traumatikusabb élmény is.

Nem tetszene neki ez a blogposzt, aznap is nagyon lecseszett, hogy lehetek ennyire bizalmatlan magammal. Meglepett ez a váratlan támadás az önértékelésemmel szemben, de ez is csak a meghatódásomat növelte. Amikor alig látom a jó tulajdonságaimat és a konstruktív/szerethető oldalamat, egészen megráz, ha valaki azért kezd el kiabálni velem, hogy miért szaladok önutálatba a legkisebb kritikától is, elszapulva magamat egy negyedakkora probléma miatt. Akár így van, akár nem, ott helyben nem bírtam vele mit kezdeni, ahogy most sem tudok, attól a megnyugtató tudattól eltekintve, hogy még legalább egy ember van, akit ha idegesítek is, alapvetően jó fejnek tart. Rendkívül utálta, mikor azt mondtam, hogy ő azért van a világon, hogy én szarul érezzem magam, mert nem akart ez lenni nekem. Persze mondta, hogy segítene nekem minden módon, ha tudna. Talán akkor tudna, ha nem akarna segíteni.

Ebben a történetben az a tragikus, hogy nincs vége. Lassan lemondok arról, hogy feldolgozzam, láthatóan nem sikerül. Először megőrültem attól, hogy olyan dolgokért szenvedünk mindketten, amikről egyikünk sem tehet, aztán sikerült kétszer, háromszor is elvesztenem, nem maradt semmi, csak ő meg én és ez a nagy kupac szörnyűség, amit jelentünk egymásnak. Ha igaz, hogy "love can be like poetry of demons or maybe God loves complex irony", ahogy a Sonata Arctica örök érvényűen megénekelte, akkor ez esetben a Jóisten mindenképpen hosszú távra tervezett és kiemelkedőt alkotott, bár nem tudom, milyen hangulatban volt hozzá.

Egyetlen dolog jó, hogy ki meg be tudom kapcsolni ezt a gondolatsort. Ha nem akarok, nem gondolok rá (annyira), nem mérgezi a jelenemet. Bár ez most megkérdőjeleződik, ahogy most így leírtam, épp ezért nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet volt.

Fentiek után felmerül a kérdés, hogyan néztem este Csaba szemébe. Jelentem, jól. Ami nyilvánvaló, mert egyértelműen nem írnék ennyire, még magamhoz képest is kényelmetlenül őszintén erről a témáról, ha Csabával nem jutottunk volna napirendre fölötte. Tulajdonképpen úgy érzem, nagyot lendített a kapcsolatunkon (jó irányba, nyilván). Nem kellene ilyen dolgoknak kitennem őt, de nem gondoltam volna, hogy ilyen megértően fogadja. Amiért nem lehetek elég hálás. Megbízhatnék benne annyira, hogy ez ne lepjen meg nagyon, de túl nagy a bűntudatom. Azt mindenesetre mindenképp elérte, hogy végül elmenjek vele (azaz félig nélküle) NQ-koncertre, még akkor is, ha Ossián-pólóban jött......

~

A rockmaraton további része olyan volt, hogy tudtam, hogy nem kéne folytatnom, de folytattam. A Nightquest-koncertről fölösleges írnom. Pont annyira volt rettentően szomorú és ijesztő, amennyire buli és kellemesen nosztalgikus. Rovácskával találkozni menő volt, amennyire Csabával lángosozni és a csajokkal keverni mindenfelé szintén. Az azért kellemetlen volt, amikor már késő volt, este, és mire visszajöttünk Csabával a fröccsvadászatból, Máté ott állt a helyünkön Rovácskával és beszélgetett - így került össze 3 db. exem egy helyre, ami nem tűnt gáznak, de azért én elég kellemetlenül éreztem magam... kb. mint Donna Sheridan a Mamma Mia!-ban, amikor megpillantotta egyszerre három volt pasiját a vén kecskeólban. Bosszúsan otthagytam a társaságot, jó húsz percig nem is kerültem elő, nem is akartam. Akkor fogadtam meg, hogy nem megyek többet rockmaratonra.

Még szerencse, hogy ezt könnyű lesz betartani.

publikálva

Hejj olvasóim, közkívánatra: a levelem a Narancsban! "Kisdoktor a nagyvilágban" című, jobbszélt. Lényegtelen dologról írtam tulajdonképpen, és meg is vágták egy kicsit, de így is nagyon menő, és a napomat mindenképp feldobta. :) (ha ráklikkeltek jobban látszik, köszönet az olvasható kinézetért Estelnek)

(a rockmaratonról annyi minden formálódik a fejemben, hogy csak na, arról is írok majd, csak egyelőre nincs elég percem rá.)

in philosophic heights (or depths)

A Facebook azért nem jó hely, mert olyan ismerőseinkről derül ki sorra, hogy nem jó arcok, akikről eddig azt hittem, hogy jó arcok.

Valószínűleg mások is jártak így velem.

Bár, jobban meggondolva, ehhez nem kell Facebook. Csak akkor legalább lassabb.

És vajon az jó?

P.S.: Vajon hány műalkotás, kép, vers, regény, film szól arról, hogy nagyra nőtt gyerekek megpróbálnak kapcsolatot működtetni és családot alapítani úgy, hogy sosem volt fogalmuk arról, mit jelent felnőttnek lenni, és őket magukat is csak nagyra nőtt gyerekek nevelték? Kezd ez az egész sztori nagyon unalmassá válni.


Szerk.: Ahogy jár az agyam, egyéb dolgok is eszembe jutottak.


"A stílusom olyan, amilyen, sorry, ez van." Az utóbbi időben több embert is láttam/hallottam ezzel védekezni/érvelni. Nem. A stílusod nem simaizmok révén, tudattalanul áramlik ki a szájszerveden, hanem te magad csinálod. Elhiszem, hogy nem akarsz lemondani az egyéniségedről, de az, hogy inkorrekt, kötekedő, flegma, stb. hangnemben válaszolsz, senki más hibája, csak a tiéd. Ez tipikusan egy olyan dolog, amin csiszolni lehet, és az jó. Nem csak velem szemben.
Look who's talking, valóban, engem is sokszor megbasztak már a hangnemem miatt, és keserves és szomorú volt belátnom, hogy nem a hülye világ ért félre minden egyes alkalommal. De rá kellett jönnöm, hogy egy másodperc fokozott észhasználat közvetlenül szájkinyitás előtt pillanatok alatt bőségesen megtérül, mert nem elég, hogy nem hagysz millió támadófelületet magadon, esetleg közelebb kerülsz ahhoz, amit a másik mondani akart, ahelyett, amit te elsőre felfogtál és leszűrtél belőle, de még állati nagy fölénybe is kerülsz, mert - esetleg a vitapartnerrel ellentétben - te átlátod a társalgást, ő meg nem. Vagy ha ő is átlátja, talán még juttok is valamire, és nem csinálsz egy perc alatt bohócot magadból.
Ez most nem egyéni sérelem kiöntögetése. Ez egy jó tanács, mert nekem már sokszor bevált - bár valóban van még sok eset, amikor engem is elragad az outrage. De igyekszem. És azon esetek száma is meredeken nő, amikor én tudtam gondolkodni, a másik meg pont nem, és meg is lett alázva szépségesen.


Tulajdonképpen olyan ezzel érvelni, mint egy kapcsolat elején azzal, hogy "fogadj el olyannak, amilyen vagyok". Dehogy fogadlak. Majd egy év után, amikor már rég jól ismerjük egymást és egymás csökönyösségeit, majd akkor. De addig úgyis annyit változol, főként tudtodon kívül (és persze én is), hogy te lepődnél meg a legjobban (és te tagadnád legjobban), ha szembesítenének vele. Tehát lassanatesttel ilyen kijelentések tételekor, mert nem leszel komolyan véve, há.


Uff, most már mindenki okos.