Nem igazán volt időm vagy ihletem az elmúlt napokban írni, sajnos.
Még mindig itthon vagyok Pécsett a családommal, és még pár napot maradok is. Egyszer hideg van, aztán meleg, Zsófi szeme dagadt, piros a kötőhártyagyulladástól, Gyöngyike vizsgára tanul és édesdeden duruzsol anyukánk fülébe, Andris napszaktól függően síugrást vagy dartsot néz (mi pedig csajos filmeket), apa néha próbál lépést tartani anyával, folyton sütünk és főzünk és eszünk, és beengedjük Mázlit a nappaliba, Csaba néha meglátogat, tespedünk, éldegélünk, mászkálunk, élvezzük a szünetet. Visszaolvastam a tavalyi bejegyzéseket inspirációszerzés céljából, azokból úgy vettem ki, hogy tavaly hamar meguntam ezt, hát idén nem.
A karácsony mindig érzékeny időszak nekem, ilyenkor mindig ráfeszülök a családi életre, a szentestére való minél alaposabb felkészülésre, és minél teljesebb átélésére. Ezt most úgy hangzik, mint egy recept az ünnep tökéletes elrontására, de nem, varázslatos karácsonyaink szoktak lenni, és idén is minden csodálatosan alakult. Nem tudom, valószínűleg a család nagy létszáma segít oszlatni/tompítani az egyes emberekben lévő feszültségeket. Ha egy kaja nem ízlik, lehet venni a másikból. Ha túl hangos a társalgás, odébb lehet sunnyogni, és még a kistesó sem érzi magát egyedül a legójátéka építése közben, mert biztos mindig lesz egy ember, akinek pár percig magyarázhat. A család ráadásul gyarapodik, soha nem volt még ilyen jó, senkinek semmi oka a panaszra. Nekem legalább nincs.
Épp ezért szenteste előtt nem tudtam aludni.
Olyan jó most minden, de sosem aggódtam még ennyire, és nem éreztem ilyen bizonytalannak a jövőt. Nem feltétlenül éppen 2016 viselt dolgai miatt, hanem mert, nem is tudom, most olyan valószínűtlenül idilliek ezek a pezsgőízű, csillagszóróillatú karácsonyok, hogy tudom, és megrémít, hogy ez nem lesz mindig így. Nem mindig fogunk így, kb. 20-an összegyűlni a Nagyi nagyszobájában a közös karácsonyfánál, így, boldogan és egészségesen, és lesz idő, amikor ezekre a napokra fogok visszagondolni sóhajtós nosztalgiával, mint valami eltűnt aranykorra, hogy bizony, ezek voltak az igazikarácsonyok. Új dolgok jönnek és nekem lesz új családom, a tesóim is elköltöznek a nagyárpádi házból, a szüleim megöregszenek, nem fog úgy várni itthon a család, ahogyan 7 éve kiköltöztem belőle, és a jövő súlyos döntései egyre inkább az én gondjaimmá válnak (meg Csabáéivá, meg a testvéreiméivé). (lol micsoda agglutinációszörny)
Tudom, hogy nem bölcs dolog félni a jövőtől, de ezek a gondolatok, amíg itthon vagyok, minden este elszorítják a torkomat. Semmi mást nem tudok tenni, mint hálás lenni ezekért a napokért, évekért.
"The world is indeed full of peril, and in it there are many dark places; but still there is much that is fair, and though in all lands love is mingled with grief, it grows perhaps the greater."
Leültem a táncteremben és Dittával azon tüncögtem, hogy, sehol máshol sem lennék szívesebben, mint ezek az emberek közt, és mennyire imádjuk a tanszéket. Sóhaj.
A Pikkujoulun összesen 4 műsorszám volt, ebből kettőt én/mi találtunk ki, egyben szerepeltem, egyet pedig reggel Outi rakott össze finnórán a hallgatóival. Mindemellett tegnap tudtam meg, hogy házigazdának kell lennem Petrával, aki még egy ilyen rendezvényen sem volt, és kb. éppen annyira fogalma sem volt arról, mi fog történni, mint nekem. Nagyon nem akartam házigazda lenni, de mégsem hagyhattam őt ott egyedül, hogy oldja meg.
Dél óta folyamatosan próbáltam a többiekkel, igyekeztem egyben maradni, menedzselni a szituációt, és az agyam hátuljába söpörni azt, hogy most akkor tényleg semmi más nem lesz?! Az észtesek, illetve Eszter és Anett nagyon drágák voltak, hogy segítettek a dolgok megvalósításában, és végül nagyon jó érzés volt "lenyomni" a műsort, és tudni, hogy megcsináltuk. De hogy 4 műsorból 3-szor felkonferáltam saját magam? Ott voltak az agyam hátuljában a nagynéném szavai, miszerint mindent megbocsát nekem, de a kicsi koromban gyakran játszott "színházi előadásokat" nem, melyekre odarángattam a felnőtteket. Hát nem ezt csinálom most megint? Mindenféle ötleteim vannak, és békés, normális embereket rángatok ki énekelni mások elé, amikor ez maguktól eszükbe sem jutott volna. Miért csinálom ezt. Főleg úgy, hogy Leila, akinek az észt dallal készültünk hetek óta, végül el sem jött.
Túl soknak éreztem magam. Határozottan így éreztem, és szörnyen szégyelltem magam.
Amikor minden lement, és csökkent az adrenalin, jó volt nézni a sürgő-forgó embereket és beszélgetni a közelembe sodródókkal. Legalább megtörtént a Pikkujoulu. Mégis, én voltam az egyetlen, akit a doktoranduszok végül nem hívtak meg sörözni a buli után, pedig az orrom előtt beszélték meg a részleteket, és azon kaptam magam, hogy Q tanárnő a maga tényszerű módján próbálja vigasztalni az én pityergő fejemet a 014-ben, amitől nyilván még hülyébben éreztem magam, és még jobban hüppögtem. Persze, biztos csak elfelejtettek. Meg hogy csak így tovább... de nem tudtam mást érezni, mint iszonyatos zavart.
Annyi van még bennem, hogy ezt a bejegyzést megírjam róla, aztán befogom a pofám, tényleg.
Szóval Nórival visszamentünk a Golden Rose-ba, hogy remélhetőleg lezárjuk a menyasszonyi ruhavásárlás problematikáját. Nem is igazán azt a procedúrát akarom elmondani, ahogy adott ruha a markomban landolt, hanem azt, mi mindent tapasztaltam a ruhavadászat során.
Az én esetem speciális volt, mert érzelmi okokból én egy bizonyos márkához ragaszkodtam, és mást nem is szívesen akartam volna felpróbálni (végül nem is kellett). Ez lehet, hogy nagyon sznobnak hangzik elsőre, de tényleg inkább csak szentimentalizmus. Már nem emlékszem, hogyan kezdődött az egész, de Nórival egyszer rákattantunk a Maggie Sottero-ra, éveken keresztül nézegettük a kollégiumban az új kollekciókat, kritizáltuk, lestük a beküldött képeket igazi menyasszonyoktól, és arról ábrándoztunk, mi állna jól rajtunk. Izgatott voltam, amikor megtudtam, hogy van Budapesten szalon, amely forgalmaz ilyen ruhákat, és anno mikor Ildi volt menyasszony, őt is ide vittem, és végül egy olyan ruhát varratott magának, amit itt talált. Mikor először láttam élőben ezeket a ruhákat, a bolti eladókat teljesen kiakasztottam, mert sorban tudtam a modellek nevét. :) (A legtöbb menyasszonyi ruhának saját neve van.)
Szóval nekem ez ilyen speciális eset volt, és nagyjából tisztában voltam azzal is, hogyér' adják ezeket a darabokat. Mondhatni, átlag szalonáron, ami 80-180 000 Ft-ot jelent, marha sok minden függvényében. Egy külföldi márka (pl. Mori Lee, Demetrios, vagy az enyém, a Maggie Sottero) hivatalos partnerüzlete kb. ilyen áron ad kölcsönzésre, a régebbi modelleket igyekeznek kiárusítani. Emellett nyilván vannak outlet üzletek, meg saját ruhákat árusító szalonok, ezekből a kevésbé ismertek (pl. Emma, Lili) olcsóbbak, az ismertebbek (Daalarna, Héjja) nyilván ordas módon drágák is lehetnek, meg hát persze a határ a csillagos ég, volt már a Menyasszonyi Börzében, hogy 450 kilóért árultak egy egyedi Zuhair Murad ruhát(!), ami eredetileg nyilván lazán hétszámjegyű összegbe került, ha nem nyolcba. Az ilyen adásvételi csoportokban minden teljesen lutri. Én nem vagyok híve annak, hogy az ember pont a menyasszonyi ruháján akarjon spórolni, de az ilyen csoportokban igazi gyöngyszemeket lehet kifogni őrült jó áron. Mindezek mellett külön kasztot képeznek az Aliexpress és társaival kacérkodó menyasszonyok: ezek fele örvendezve mutogatja csodás ruháját, ami "olyan mint a képen", másik fele könnyek közt keres sos ruhát egy szalonban, mert "nem olyan, mint a képen". Hogy pont te melyik leszel, az vagy a szerencsén, vagy nagyon alapos utánanézésen múlik.
Összességében ez mondható el a teljes esküvői előkészületre. Szokták kérdezgetni tőlem, hogy mennyi pénz meg mennyi idő kell egy esküvő/lagzihoz, de erre nyilván lehetetlen válaszolni, mert minden elképzelés, kapacitás és büdzsé kérdése.
Én szalonból vásároltam a ruhám, mert 1) ehhez kötött valami, 2) ebbe szerettem bele, 3) hálistennek van rá pénzünk.
A meghívót mi magunk csináljuk, mert 1) van kapacitásunk ezzel pepecselni, 2) vannak barátaink, akiket segítségül hívhatunk.
A helyszínt magunk meszeljük ki, mert 1) nem vagyunk normálisak, 2) nem vagyunk normálisak, de találunk még néhány nemnormálist, hogy segítsen. :D
De a fotósért, zenekarért fizetünk mint a katonatiszt, mert nincs olyan ismerősünk, és mert biztosra akarunk menni. A meghívó még lehet kicsit csálé, de ha nekem elrontják a bulit, vagy tokás leszek a képeken, én gyilkolok.
Szóval a menyasszonyi ruha. Nagyon jó nekem, hogy Nórival tudtam kiválasztani, mert mégiscsak vele tüncögtük szét kollégista korunkat ezekre a ruhákra, és olyan jó volt tudni, hogy van valaki mellettem, aki jól ismer, és bízhatok a véleményében! ^^ Azért általában az ember nem úgy indul neki ezeknek a vadászatoknak, hogy van egy barátnője, akivel éveken át már több tíz esküvői ruhakollekciót kielemezett (tudom tudom, mikre nem volt időnk)...
Én konkrétan felpróbáltam az első, általam kinézett ruhát, abszolút nem tetszett, aztán felpróbáltam két tök másmilyet, azok jobbak voltak, aztán ezt, ami végül a befutó lett. Elmentem a Golden Rose másik szalonjába Nóri társaságában, ott is felpróbáltam asszem... 4? ruhát, az egyik nagyon bejött, de nem győzött meg igazán teljesen. Nóri szkeptikusan jött velem felpróbálni megint az első szalonban a nagy esélyest, és teljesen levette a lábáról. Még 2 ruhát felpróbáltunk utána, gyönyörűek voltak, nem álltak rosszul, de abszolút egyértelmű lett, ki a győztes. Még azt is megkérdezték, igent mondok-e a ruhára. És csodálatos volt. :)
Van valami durva abban, hogy leteszem a voksom egy menyasszonyi ruha mellett, és azt mondom, hogy életem egyetlen (tervezett) esküvőjére az és nem más lesz a ruhám, és az ebben készült képeket fogom mutogatni a reménybeli leszármazottaimnak mostantól életem végéig. (Bogáta ne drámázz már, ez csak egy ruha.) De ezzel is az van, hogy ha az ember "lelkére ragad" (ez egy mari kifejezés... azt jelenti, megszereti) egy ruha, akkor nem is kíváncsi többre, még akkor sem, ha elvileg/statisztikailag talán létezne jobb. Mikor kitöltöttem az űrlapot és kifizettem az előleget, egy cseppet sem éreztem, hogy húúúha micsoda mindent eldöntő lépés. A világ legegyértelműbb dolgának éreztem, és egy cseppet sem gondolkoztam azon, hogy jól tettem-e.
Már csak az van vissza, hogy férjhez menjek benne. :) Buta voltam, hogy eldicsekedtem vele facebookon, valószínűleg nem is mutogatom többet, bár én magam naponta többször is megnézem. Az esküvőszervezésből még nagyon sok van vissza, de olyan jó, hogy ez már egy fix pont benne. :)
- járt a Mikulás a munkahelyemen is, hozott minikuglófot
- átestem a tűzkeresztségen: lebonyolítottam kb. 9 hideghívást dán cégekkel, nagy örömömre nem is ment rosszul, és szereztem jó kis cégeket, pedig bizony rettegtem.
- Tanja kézrátétellel megpróbálta gyógyítani a fejfájásomat (sajnos Laura épp közbelépett)...
- ...azzal, hogy közös itsenäisyyspäiväi (finn állam függetlenségének 99. évfordulója) kávézásra hívjon minket, melyre többek sütöttek sütiket, pl. Finnország alakú mézeskalácsot, és jót csevegtünk mind, akik éppen a tanszéken tartózkodtunk.
- Ja, és nem én kaptam, de én is annyira örülök neki, hogy Q tanárnő kapott egy csokor virágot hálából egy finn írótól, akinek a könyvét lefordította, most itt díszeleg az irodában. :)
A nap hátralevő fele tartalmazott egy kirándulást a Honvédségre (nem lesz a kedvenc helyem, bár tény, hogy a világ legudvariasabb férfiai találhatók ott), egy kevéssé eredményes, ámde lelkileg annál biztatóbb plázázást (=nem távoztam fölösleges ruhadarabbal), továbbá egy kifejezetten bosszantó 3 órás KRESZ oktatást (igen, csinálom a jogsit, igen, megvisel de legalább MTT-sekkel vagyok). Itthon várt egy nagy adag brokkolikrémleves, amire Csaba majdnem ránézett, így ebédre és vacsorára is ez jutott nekem (persze nyilván finom), holnap reggel pedig kivételesen nem kell korán kelni.
...azaz Bölcsészdoktoranduszok Országos Konferenciája, Szegeden. Itt voltam az elmúlt két napban, és abszolút úgy csináltam, mintha ez valami hú de nagy dolog lenne, nyilván nem az, de nekem ez volt az első igazi doktoranduszkonferenciám, úgyhogy nekem mégis kicsit az volt. (dat jólformált mondat)
A belem is lógott ezen a héten, így elhatároztam, hogy Szegeden "pihenek": amint megtartom az előadást, egyedül azzal leszek elfoglalva, hogy kiélvezzem a kis kirándulást, jókat beszélgessek és sétálgassak, stb.
Na de addig az előadásom.
Bármennyire is volt nagyon lelkes és támogató a környezetem PP tanár úr és Tücsi is, egyszerűen nem tudtam rábírni magam, hogy kellő figyelmet szenteljek az neki. Most kaptam új munkát, most kezdem a jogsit, járok jegyesoktatásra, a hátam közepe még ez a hülye maris cucc! Nyögvenyelősen, szájamat húzogatva, vonaton végül valahogy mégis összekalapáltam egy ppt-t, és miután megérkeztem Szegedre, a kevéssé felkészültek jól megérdemelt szorongásával vártam, hogy sorra kerüljek. Ja amúgy mondtam már, hogy ez egy elméleti nyelvészeti konferencia, és az én előadásom cseppet sem elméleti nyelvészeti témájú, és amúgy alig volt uralista közel s távol? (Mondjuk ez nem biztos, hogy baj.)
Szóval én hallgattam a hihetetlenül szakmai előadásokat, amiknek a felét sem értettem, meg néztem a szebbnél szebb ábrákat, amik többet mondtak volna Csabának mint nekem, és egyre csökkent bennem a remény, hogy nem fogok totális amatőrnek tűnni. Egyetlen örömöm az volt, hogy csapódhattam HR kisasszonyhoz (azaz inkább ő csapódott hozzám), megismerkedtünk ebéd alatt kedves és jó fej és értelmes egyéb előadókkal, és olyan üdítő volt ilyen jó társaságban (nyelvészek ^^) tölteni az időt, hogy mikor kiléptem a pulpitusra, nem egy sereg villogó szemű szakembert láttam, hanem sorstársakat, amiket érdekel, hogy sikerül nekem az előadás.
Amúgy nem sikerült zseniálisan jól. Éreztem, hogy túl keveset foglalkoztam a prezentációmmal, néha nem jutott eszembe a megfelelő szó, dadogtam, elakadtam. Az előadás felében a kivetítőre pislogtam, amíg le nem esett, hogy előttem van egy monitor, onnan látom, mi folyik épp a kivetítőn. De belefértem az időbe, a mari nyelv iránti lelkesedésem így is átjött, az egyéniségem is (remélem nem zavaró mértékben), az emberek mosolyogtak, és bár nem nagyon tudtak hozzászólni, akik igen, azok nagyon támogató módon tették. És még Kálmán László sem szedett szét, mint ahogy többeket korábban - hátradőlve mosolygott, mintha inkább cuki lennék, mint érdekes/komolya vehető.
Én voltam a szekciómban az utolsó, és hihetetlenül megkönnyebbülve mentem ki a teremből. Szintet léptem! Előadtam egy doktoranduszkonferencián! Az előadásom nem valószínű, hogy eljut a publikációig, de beválogattak, megcsináltam, és nem égtem kiemelkedően nagyot. A szünetben többen odamentek hozzám, beszélgettünk a finnugor nyelvekről, sokkal jobban erőre kaptam, és csendben nagyon örültem, hogy nem a második napra vagy még későbbre osztottak be, hanem túl vagyok rajta máris.
nincs előadás hörcsögpofa nélkül
jajajj csak ne kérdezz nagyon nehezet!
Az előadásom után jött még egy szekció, aztán a Másával való találkozás volt tervben. Fél7-kor azonban rájöttem, hogy ő 8 előtt nem ér rá, így nyugodtam elmehetek a Gringo's Barba a nyelvészekkel, ahol a közös vacsi volt. Igen ám, de a közös vacsira mindenki már délelőtt leadta a rendelését, így negyed 8-kor gőzölgő frissensültekkel várták a vendégeket - kivéve engem, aki egyedül ücsörögtem kajátlanul, tantaluszi kínokat kiállva, mert külön rendelni már nem lett volna időm. Megmagyaráztam a helyzetet a környező asztaltársaságnak, mire kaptam egy kedves embertől egy szelet pizzát. Aztán, ahogy haladt előre az evés és laktak jól az emberek, jött egy tál sültkrumpli. Egy negyed lepény. Néhány csirkefalatka. Valaki nem kérte a salátáját. Összesen négyféle főételt ettem, teljesen ingyen, abszolút jóllaktam, és közben mindenki jót mulatott rajtam. :D Még ittam egy tósztot a frissen megismert pázmányos számítógépes nyelvészekkel, és kilőttem Másával találkozni. Kb. 20 méter után rájöttem, hogy ottfelejtettem a kesztyűmet, de már nem akartam visszafordulni, így is késésben voltam.
Mását eléggé imádom, és nagyon jó volt újra látni. Úgy terveztük, hogy nála alszom, de előtte még sétálgattunk egy kicsit Szeged nagyon szépen feldíszített belvárosában, ittunk egy forralt bort, rengeteget beszélgettünk, és örültünk a karácsonyi hangulatnak.
vidámkodás IFUSCO szatyorral és Másával :)
ettől a póztól majdnem begörcsölt a térdem... nagyon picik az udmurtok!!
Mása valahogy az a csaj, akivel végtelen mennyiségűt tudunk beszélgetni, és soha nem unjuk meg. Ő is elég eleven, animált, mint én, nagyon értjük egymás problémáit meg élethelyzeteit, és hasonló módon tud hallgatni és reagálni, mint én, és persze mindketten nagyonnagyon imádjuk a FU világot. :) Így hosszú ideig ácsorogtunk az egyre hűlő forralt borral a kezünkben, majd elrobogtunk Másáék lakására Szeged külvárosában. A panellakás egyszerű, szinte lepusztult volt, mégis én szörnyen jót aludtam a friss ágyneműben és az apró szobában, a csendben, egy igazi udmurt gyógynövénytea után, és abszolút kipihenten ébredtem. Kaptam megint teát reggelire, beszélgettem egyéb udmurtokkal, és minden kicsit olyan volt, mintha megint Udmurtiában lettem volna. :)
Bementem megint a konferenciára, ahol örömmel láttam, hogy a kesztyűmet valaki elhozta a Gringo's Pubból. A maradék két szekció sokkal közelebb volt az én... felfogóképességemhez(?), illetve örömmel hallgattam K. Rebeka udmurt evidencialitásos, nagyon magas színvonalú, nagyon érdekes előadását. Az utolsó előadó épp HR kisasszony volt, aztán ezzel lezárult a konferencia, kalap-kabát, irány a pályaudvar. A hazautazó nyelvésztanárok mellé szólt a jegyem, igyekeztem nem tudomást venni róluk, ez könnyen ment, miután rosszul lettem a pályaudvaron vett pogácsától. A laptopom lemerüléséig írtam a vonaton ezt a bejegyzést, csak most, a Kamarában fejeztem be, de örülök, hogy sikerült a végére érni. Remélhetőleg sokszor visszakeresem majd, mint "életem első komoly konferenciájának élménybeszámolóját"... :)
