Az ég zöld,

a fehér fekete,

a háború béke,

a részleges mobilizáció teljes, ha oroszországi kisebbséghez tartozol.

Kérlek, Észtország, mesélj még arról, hogy hogyan nem emberek ezek, akiket a frontra küldenek.

Kérlek Twitter, gúnyold ki most azokat, akik az utcára mennek tüntetni. Mondd, hogy gyávák, gyengék, kollaboránsok, amiért csak most mentek az utcára.

Gúnyold ki lehetőleg azokat is, akik most kétségbeesetten menekülnek az országból.

Mesélj nekem erről a külföldön is piacképes diplomáddal, a schengeni vízumoddal, a korlátlan interneteddel, a működő demokráciádból, az otthonod melegéből, hogy te hogyan lettél volna a moralitás mintaképe, rád hogy nem hatott volna a propaganda, te hogy kockáztattad volna a megélhetésedet, a lakásodat, a családod épségét, a gumibotot, a könnygázt, a börtönt, hogy szerveztél volna működő ellenállást, kijátszva a rendőrséget és a mindent behálózó FSZB-t, hogyan ráztad volna fel az országot, döntötted volna meg Putyint, stabilizáltad vagy békésen feldaraboltad volna az orosz föderációt, mert ugyan mi lehet ebben olyan nehéz.

Hiszen a twitteren is rendre megosztod a vicces videókat, hogyan menekülnek az oroszok, meg a divatos megmondóemberek frappáns mondásait arról, hogy nyeri el a gonosz méltó büntetését. Te tudod, mi a helyes.

Látod, most is gyűlnek a videók a merevrészeg frissen sorozottakról. Semmi kétség, orkok. Megérdemlik a halált. Nem szerencsétlen, félrevezetett, sarokba szorított emberek, akiket elvittek a családjuktól és most részegek, mert nemsokára halottak lesznek. Te máshogy viselkedtél volna.

Nevezz engem oroszpártinak ezért a bejegyzésért. Hiszen aki embert lát egy oroszországiban, az csakis ukránellenes lehet, mint az közismert.

Nem tudom, mit reméljek jobban: hogy az észtek egyszer végre megértsék, mit művelt Putyin az országával, vagy hogy soha ne kelljen megérteniük.

Miért vittem el a macska holttestét a gazdájához?

Este 9 körül bicajoztam haza, amikor a Turu utca oldalában egy döglött macskára lettem figyelmes. A cica a járdára kiterítve feküdt, mellette a nyakörve, melyen rajta volt a neve és a címe. Telefonszám nem volt.

Aki elütötte, az valószínűleg megtett annyit, hogy így szem elé helyezte a szegény állatot, de arra feltehetőleg már nem volt (lelki) ereje, hogy megpróbálja megtalálni a gazdáját.

Lefotóztam a macskát és a nyakörvet, és segítséget kértem a macskamentő szervezetes Hannától, aki azt javasolta, vigyem házhoz a cicát ha tudom, és próbáljam átadni a gazdáinak. Vettem egy nagy levegőt, fogtam egy gumikesztyűt és visszatekertem biciklivel a holttesthez. Közben gondolkodtam az érzéseimen. Egyrészt izgatott voltam, hogy segíthetek (mindamellett, hogy nagyon szomorú nyilván), másrészt kicsit valahol reménykedtem, hogy valaki addigra már elviszi a macskát, és nem rám hárul a szörnyű feladat, hogy át kell adnom azoknak, akik mit sem sejtve hazavárják.

A macska még ott volt, és beemeltem a még meleg, merev testet a biciklikosárba. A kérdéses lakás az utca túloldalán lévő paneltömbben volt, de a kaputelefon valahogy nem akart működni. Közben Anti csatlakozott hozzám, és gondolkoztunk, hogy mitévők legyünk. Megkérdeztünk pár helyi embert, hogy lehetne becsöngetni, de senki nem tudta. Végül a tulajdonos maga hallotta meg a lakásból, hogy valakik egy cicáról beszélnek és lejött.

Láthatóan mit sem sejtett, és beletelt 1-2 percbe, mire teljesen megértette, hogy a cicája nincs többé. A bőrömön éreztem a meglepetést, a hitetlenséget, a tagadást majd a kétségbeesést, amit láttam rajta. A karjaiba vette a testet, de nem bírt vele felmenni, leguggolt és végeláthatatlanul zokogott. Én is. Orosz volt, nem tudom, mennyit értett vagy fogott fel abból, hogy a macskát a Turu utca szélén találtam (és nem én magam ütöttem el), de láthatóa nem is érdekelte már, hogy mi ott vagyunk. Egy férfi kijött vele, és vádlóan nézett ránk. Antival elkullogtunk. Neki is fel kellett segíteni engem a lakásba, mert annyira sírtam. A fülembe suttogta, hogy a helyes dolgot tettem.

Amint volt annyi lelki erőm, megírtam Hannának, hogy a dolog elintéződött, illetve írtam a cicás csoportba és felhívtam anyát is. Közben két görcsös sírás között tovább gondolkodtam - miért akarom annyi embernek elújságolni, hogy mi történt? Miért érzek még egy enyhe késztetést arra is, hogy kirakjam a szociális médiába? Jól vállon akarom veregettetni magam, hogy milyen jó ember voltam? Fitogtatni akarom, hogy én, Timár Bogáta, felnyaláboltam a döglött macskát az út széléről és házhoz szállítottam?

Lehet. Lehet, hogy valóban szükségem volt hátba veregetésre és elismerő szavakra. De végül úgy döntöttem, hogy ha így is van, akkor is megérdemlem, mert ez piszok nehéz volt. Pontosan tudtam, mit él át az a nő előttem, aki a karjaiban dédelgeti a cicája holttestét, és előhozott minden fájdalmat és traumát Syksy halála kapcsán, amire mostanában amúgy is túl sokat gondolok. Az önmagammal való elégedettség valahol 5% körül mozgott a mindent elsöprő gyássszal szemben. Meg amúgy is. Tényleg jobb tudni, hol van a macska mint hogy örökösen bizonytalanságban élni, várni, reménykedni, akár évekig.

Szóval lehet, hogy volt bennem fontosságtudat, és lehet, hogy dicséretre vágytam. Lehet, hogy ez motivált abban, hogy magamra vállaljam ezt az egész dolgot. És látva az az orosz nő fájdalmát, elgondolkodtam, miért tettem ezt magammal, miért tettem ezt a problémát a magamévá. De ha teljesen őszinte akarok lenni magammal, akkor is elsősorban az ösztönzött, hogy úgy éreztem, ez a helyes. Nem tudtam volna aludni, ha otthagyom azt a macskát az út szélén, mert bár tudom, milyen meghallani a halálhírét, azt is tudom, milyen gyomorgörccsel hetekig várni, hogy mikor jön már végre haza. A végeredmény ugyanaz, csak kevesebb a kínzás. És tényleg jólesett, amikor mások azt mondták, hogy jó ember vagyok és helyesen cselekedtem. Minden ember, akit tisztelek és akire felnézek, ezt tette volna és nem bújt ki volna a feladat elől.

És végül nem, nem flexelek vele szociális médián, vagy családi, baráti csetszobákban. :)

Rohadt életbe azért. Ezért vagyok nevelőotthon. Nem bírok én elviselni ennyi fájdalmat.