Ma volt doktori beiratkozás. Jéj! Gondoltam, páran doktorisok odamegyünk, aláírunk dolgokat, és kész. Ezt még a tegnap esti kamarázás utáni fejfájással is meg tudom tenni.
Aha.
Tudod, hol élsz, Bogáta, amikor odamész minden cuccoddal, és:
negyed órát késik az egész procedúra, mert a megnyitó beszédet tartandó tanár nem talált parkolóhelyet, majd a megnyitó beszédében a lakása tetőburkolása körüli problémákra hivatkozik
amúgy kb. 100-an vagytok
a TO-sok szószólója előre elnézést kér a leendő 4 év alatt történő adminisztrációs problémákért
majd beszedi a jelentkezési lapjainkat fotóstul, csak azért, hogy egy asztalra lerakva minden összekeveredjen, és mikor sorra kerülsz az aláíráshoz és a hitelesítéshez, a munkatársnak negyed óráig kelljen keresnie a papírjaidat (miért kellett beszedni bazzeg, miért nem lehetett simán odavinnem?!)
közlik, hogy "akinek nincs itt a diplomája, attól elbúcsúzunk" - úgy persze, hogy nyilván NEM szerepelt egyetlen e-mailben sem, hogy a diplomát hozni kéne... és nyilván nekem átvenni sem volt időm, hiszen Udmurtiában voltam, a TO pedig jövő héten nyit. Uccu, zárvatartás közben rátörni az ajtót a nyilvántartási csoportra, ahol némi kuncogás közepette a kezembe nyomták a kitüntetéses oklevelet - de a nagyközönség köreiben, mikor szinte senki nem hozta magával a diplomáját, szabályos pánikhangulat uralkodott
végül, mikor sorra kerülök, és végre megtalálják a hányódó papírjaimat, rá sem néznek a diplomámra
a "kötelezően elhozandó"-ként megnevezett adókártyámra, TAJ kártyámra, bankszámlaszámomra sem
és mindezen bohózat közben olyanokat hívnak meg előadni, mint az előadóművészeti doktoranduszok országos szövetsége. Hogy tartson bemutatót a PhD-s csellózásról.
És mindez... megvan online és látszik a Neptunban, és még az aláírásomat is bármikor beszkennelem nekik ha kell, és úgysem ront vagy javít vagy változtat semmin az, hogy még papíron is megcsináljuk ugyanazt, amit a neten, csak az egész jó sok idő és jó sok fa.
Szóval mi Németh Danival (akinek nagyon örültem) csak ültünk, és nem hittük el, mert pontosan úgy éreztük magunkat, mint minden uncsi és értelmetlen iskolai sorbanállós évnyitón, pedig már soha többé nem akartunk volna így érezni.
ELTE, drága... még szerencséd, hogy benned van a FU tanszék, mert téged amúgy nem nagyon szeretlek.
Hát igen, Franciaországba nem vittem magammal a laptopomat, így nem tudtam nap mint nap dokumentálni az eseményeket úgy, mint Udmurtiában, pedig megérdemelték volna.
Csodálatos két hét volt, és különösen örültem neki, hogy nemcsak én, hanem az öcsém is jól érezte magát az úton, tehát nem volt rossz velem utazni. Franciaország hihetetlenül változatos, 2-3 naponta egészen különböző helyeken jártunk, bennem pedig furcsa, retrospektív érzés alakult ki, hogy íme, itt egy ország, melynek a nyelvét 10+ éve beszélem, de még szinte semennyi időt nem töltöttem benne (3 napot a fővárosban kb), basszus, ebbe már réges-rég bele kellett volna szeretnem, mert lenyűgöző!
Kár lenne elfelejteni az út részleteit, így röviden írok pár sort minden állomásról. Megérdemlik.
Chamonix - Mont Blanc
Yeah you heard me, erős kezdés, rögtön a legmagasabb hegy lábához buszoztunk el röpke 17 óra alatt négyóránkénti kiállásokkal. Már maga az út megérte a pénzét, de átkelve a Mont Blanc-alagúton és alászállva Chamonix über-posh-fancy világába tényleg úgy éreztem magam, "mint aki megteheti". Persze nem, a kempingünk Chamonix-tól odébb, Argentiers-en túl, majdnem Svájcban volt, és a kisvárost járva konkrétan az éves családi bevételt el tudtuk volna költeni egy nap alatt, de erre nem volt idő, mert fel kellett felvonózni a Mont Blanc lábához, illetve túrázni kellett a hegyoldalban. Előbbi esetben meglepetten tapasztaltam, hogy magaslati betegségem van, tehát 3800 méteren olyan légszomjam és szédülésem volt, hogy a nagy óriás tövében csak azon tudtam gondolkozni, idehányjak-e, vagy csak szimplán ájuljak el. Utóbbi (tehát a gyalogtúra) pedig úgy megviccelt minket, könnyű sétának lett hirdetve de 5 órás bokatörő szenvedés lett belőle, szó szerint, mert az egyik utasnak kvázi kiment a bokája. Nem rendesen, de az út hátralévő részében sántított és minden egyéb túrát kihagyott.
A Nap tűzött ránk, Öcsiről kiderült, hogy zergealkatú (hihetetlen hogyan ugrált szikláról sziklára), és a társaság is megismerkedett egymással. Párok, családok, idősebb szinglik, zaklatott 30-as nők... jó fej banda gyűlt össze, melyet elsőre nem láttam ilyen tisztán, de később szinte minden nap kellemes meglepetést okozott egy-egy újabb jó beszélgetés egy új emberrel.
Szóval Chamonix kellően impresszív kezdés volt, mind látvány, mind nehézség szempontjából. Két "kisebb" magashegységi túránk volt, és belenyalhattunk a francia életérzésbe (tele angol turistákkal). Persze egy ilyen hely óhatatlanul iszonyú zsúfolt, és én már alig vártam, hogy továbbrobogjunk valami eldugottabb, "Baraka-kompatibilisebb" helyre.
ilyen utakon túráztunk
a középső magas a Mt Blanc. A baloldali csúcson van egy kilátópont, oda mentünk mi és onnan indulnak a csúcstámadások is.
Monsieur zerge
Provence (Cassis, Aix-en-Provence)
A közhangulat borongóssá vált, miután a siklóernyőzés Chamonix-ban elmaradt a szemerkélő eső miatt. Mindez azonban semmi volt ahhoz képest, amikor Balázs, a túravezető bejelentette, hogy bekaptuk a misztrált, lezárták a hajóútvonalakat, így a beígért tengeri kajakozásnak is lőttek. Elég nyomottan érkeztünk Aix-en-Provence-ba, mely számomra nagyon különleges város volt. Innen származott ugyanis életem 2. barátnője, Anais Rancan, akivel általános iskola első 3 osztályába jártunk együtt, és hárman alkottunk egy csapatott: Fanni (akit azóta is imádok, és akit szintén Franciaország szippantott magába), Anais és én. Anais azonban hazautazott Aix-en-Provence-ba, és én még mindig emlékszem a pillanatra, amikor elment, és ez a város volt a második francia hely, amit megtaláltam a térképen Párizs után.
Anais-nak nem akadtam nyomára Facebookon, Aix-en-Provence viszont így is hangulatos francia kisváros volt, bár nem egészen sikerült átéreznünk a varázsát a fáradtság és a csalódottság miatt. A kemping poros volt, a tömeg nem kisebb, és ez így volt Cassis-ban is, ahová a piac és a kalankák miatt mentünk. Itt kajakoztunk volna, de nem tettük, inkább lefújattuk a fejünket a misztrállal, és a heti piacon elszabadultunk öcsesszel, és átadtuk magunkat a gasztropunkoskodásnak. Kenyeret vettünk, kolbászt, comté és kecskesajtot, színes paradicsomot, majd fogtuk a bicskát és a vágódeszkát és jóízűen elfogyasztottuk őket egy közparkban egy tavacska és a canard capitaliste-ok társaságában. (Andrisnak egyszer a franciaházijában sikerült így fordítania a "tőkésréce" szót). Az arra járó franciák sokan megmosolyogtak, néhányan oda is szóltak nekünk, de mi nagyon éreztük a dolgot. :)
Mindezek után mégiscsak felültünk egy hajóútra, az egyetlenre, amely kiengedett minket a kalankákra, csuromvizesek lettünk a hullámoktól, majd egy sikertelen étteremkeresés után kiültünk a strandra egy-egy sörrel, és belevetettük magukat a jéghideg vízbe. Némi ücsörgés-úszkálás után hazavitt minket a busz, és este folytattuk a kempingben a beszélgetést-iddogálást. Másnap kora reggel indultunk a Pireneusokba.
Provence valahogy nekem nem adott sokat. Azt hittem, varázslatos lesz, de kb. olyan volt, mint a horvát tengerpart (Ledo jégkrémek és piros-fehér kockás graffitik nélkül). Nem volt színesebb, rendezettebb, hangulatosabb... és továbbra is vártam a világtól elvonulós, hipszteres, barakás életérzésre.
áfonyás kolbááász fűszeres kecskesaaajt
ha nincs kajak, jó a jacht is
"laknám" mondta öcsi
A Pireneusok (Luz-Saint-Sauveur, Gavarnie cirkuszvölgy, Pont d'Espagne)
Andris különösen várta a Pireneusokat, de engem is nagyon izgatott, és hát mit mondjak... egészen más, mint Savoyában, az Alpokban, a kisváros tündéri volt, a hegyek pedig kicsit mások, de ugyanolyan lenyűgözőek. De előbb még megálltunk Provence-ban a festői Baux-de-Provence váránál, melyre büntetlenül mondhattuk, hogy "de szép bauxit", mert a szó tényleg innen ered. Trubadúrok énekversenyeiről volt híres ez a hely (meg arról, hogy a misztrál majd' lefújt minket a falakról), és mivel túravezetőnk nem titkolt trubadúr-fanatikus, alaposan kiművelődtünk a témából. Tartalmas megálló volt, melyen életemben először használtam audioguide-ot, ami, jelentem, jó kis találmány. Megtalált a középkori hangulat, na. :) Az utazós nap után indult az út egyik csúcspontja (szó szerint, ha-ha): egy 30 kilométeres túra, tetszés szerint 1300 vagy 1500 km-es szintemelkedéssel (és ugyanannyival lefelé). A cirkuszvölgy, ahol Európa legmagasabb vízesése esik alá, gyönyörű volt, és a felfelé vezető út is a menedékházakig, itt azonban Bogi hozott egy rossz döntést: a nehezebb utat választotta, és elindult a csúcsra készülő csapattal. Nos, nem gondoltam, hogy könnyű lesz, de amikor már az ösvény is eltűnt és 10 méterenként kellett megállni lihegni, a lábam alatt meg a tátongó mélység volt, akkor már kezdett nem vicces lenni a dolog. Mindegy, felértünk a tetejére, csúcscsoki, csúcspálinka, csúcsfotó, hurrá, irány le. Aha... de nem le a hágóig, ahol átkelünk a hegyen, hanem le a hágó alá 200 m-rel, ami után mehettünk fel újabb 200 m-t mert arra vezetett az út! Ekkor Bogika már a sereghajtók közt kullogott és pityeregve kérte a túravezető bocsánatát, amiért nem bírja a tempót és muszáj megállnia, mert mindjárt összeesik. Nyögve-szenvedve valahogy felértünk a hágóra, és onnan indult a térdtörő 1550 m lefelé. Patakokon keltünk át, tehenek és mormoták között gyalogoltunk, de már kevesek tudták élvezni az utat. Öcsi köztük volt, ő még a végén is tudott ugrálni a köveken és a pisztrángokat lesni, hiába törte véresre a lábát a bakancs.
Másnap újabb túra várt minket, de csak egy rövidebb, és végig lefelé... bár ez a társaság nagy részét nem vigasztalta. A tengerszem azonban, ahová feltúráztunk, csodálatosan szép volt (és hideg... én voltam az egyetlen lány, aki belemerészkedett, há!), ahogy a patakvölgy is, tele vízesésekkel. Én személy szerint kicsit befordulva, morcosan caplattam a bandával, de a velünk utazó öttagú család anyuka-tagjával végül nagyon kellemeset beszélgettünk - mi másról, mint családról. :)
Hanem az este. A kb. korombeli (értsd: nálam 10 évnél nem idősebb) lányokkal nyakunkba kaptuk Luz-St-Sauveurt, és kisvártatva találtunk is egy közparkot, melyben élőzene és műanyag poharas sör várt minket. Zseniális, gondoltuk, leültünk a fűre és az utazás egyik legjobb estéje kezdődött, evéssel-ivással, röhögéssel, arra járó pihe-puha szőrű kutyákkal, énekléssel... és egy akkora zakóval részemről, hogy még most is tekintélyes seb van a sípcsontomon. A park közepén ugyanis egy kikövezett patakmeder volt, melyről jól elfeledkeztem a sötétben, beleléptem, és akkorát estem előre, mint egy tanyaló. A sípcsontomon olyan mély seb lett, amilyen mély egy sípcsonton lehetséges, és ez kissé meghatározta az egész hátralevő utamat.
Mindazonáltal egy zseniális este volt ez, amikor végképp megnyugodtam, hogy bármi történjék ezután, itt nagy baj nem lehet. Az emberek nagyon jó arcok, az ország csodálatos, és öcsivel is megvan az összhang. Kicsit lelkifurdalásom volt, amiért erre az estére nem hoztam magammal, de... hát, nekem is kell egy kis csajos este. :)
az a bizonyos vízesés :)
öcsi a hegycsúcson - ő jobban bírta mint én
...gollam
Bordeaux borvidék, Ile de Ré
"Remek srác az öcséd!" mondta Balázs, a túravezető. Kihúztam magam büszkén, mert nem ez volt az első alkalom, hogy Andrist dicsérték nekem az útitársak. Intelligens, érett, érdeklődő... mindenki arról számolt be, hogy öröm volt vele beszélgetni, ha volt alkalma rá. Erre a kialakuló vélekedésre tett rá egy lapáttal a látogatás a Chateau Venus borospincébe, ahol a nagyon kedves körbevezetés és kóstoltatás egy zongora társaságában történt, melyen Andrisnak megengedték, hogy játsszon, és mindenki nagyon el volt ájulva tőle. :)
A nagyon jó (és egyre jobb) hangulatú borkóstolás után megcéloztuk Ré szigetét, a zöld zsalugáteres fehér házacskák, só és biciklik földjét. Maga a sziget iszonyú hangulatos, főleg biciklin (mi is azon toltuk, akárcsak mindenki), bár az első este olyan nagy naplemente-partit csaptunk a homokos strandon, hogy Andris a másnapi bicajtúrát elég nehezen bírta. Kár, mert szépséges volt, így én egyedül folytattam az utamat a sóillatban. Ekkorra már egészen beleszerettem a falvakba, a francia emberekbe, a büdössajtevő-borivó-tenger gyümölcsei közt kotorászó életérzésbe.
Szintén Ré szigetén történt, hogy egy naplemente-bulin betaláltak a "hogy is van ez a finnugor dolog" kérdéssel. Betaláltak már Chamonix-ban is, bár ott inkább csak a nyelvészi életvitelemről kérdeztek, de most jól belemerültünk a teóriába és az érzelmekbe is. Nem sikerült rosszul, nagyon érdeklődők voltak a kérdezők, pedig korábban Nepálban erősen kapták a kurultájos ívet, és sikerült érthetően és hihetően elmagyaráznom a dolgokat. Azt bánom csak, hogy 1. el kellett kussoltatnom egy srácot, aki a "kérdezek valamit de nem várom meg a választ, hanem én fejezem be a mondatot" betegségben szenvedett, illetve 2. a következő este egy útitársam megszólalt, hogy "de a finnugor nyelvrokonság csak egy nagy humbug, nem?", amire sajnos nem volt erőm kimerítően válaszolni (és a társaság is kicsit unta már a témát), így elintéztem annyival, hogy "tegnap ezt másfél órán át kifejtettem, de a lényeg, hogy nem, nem az". Lehet, hogy ezzel kicsit megsértettem. Mindenesetre az út további részében határozottan pikkelt rám.
oh yes please
öcsike zongorázik, mellette én mintha úszószemüvegben lennék
gasztropunkoskodás vol.2
Ile de Ré feeling
Bretagne (Dinan, Sain-Cast-de-Guildo, Fort Latte)
Bretaaaagne! Ha csak egyetlenegy helyet kellene mondanunk öcsesszel, hogy melyik volt a legeslegjobb, akkor ezt mondanánk. Persze akkor az út már egy exponenciálisan növekvő függvény volt boldogságszint tekintetében, de Bretagne, a maga nem-franciaságával, egészen különleges hangulatot árasztott. Több száz év franciáknak való ellenállás és szívás (szar idő, szegénység) után, most, az ország egyik leggazdagabb régiójaként és a világ legmagasabb presztízsű népének (=angol, a franciák ősellensége) közeli rokonaként mintha mindenki konstans röhögne a történelem alakulásán, illetve saját bretonságán.
Letértünk az autópályáról, és nekivágtunk a szántóföldes-kisvárosos tájnak, ami valóban hasonlított Angliára (Devonra, Cornwallra... kb. 10 éve ott is jártam). A kemping csodálatos volt, az óceán partján, ahogy a túra is Cap Fréheltől Fort Latte erődjén és a tengerfenéken át. Történt ugyanis, hogy az út vége felé Balázs ránk parancsolt, hogy le a cipőt, most levágunk egy 21 kilométeres hurkot: apály van, és a kagylófarmon keresztül a homokon tesszük meg az utolsó kilométereket. De sietni kell, mert jön a dagály, és addig át kell érni. Hát őrült hangulatos volt mezítláb átbattyogni az öblön a kagylók között, miközben bretonok gyűjtögették körülöttünk a le-lepotyogó példányokat! A helyzet váratlansága még tovább dobott az élményszinten, amitől egyesek (mint én) ódákat zengtek a helyzetről, mások persze morogtak. :)
Meg kell említenem még a haléttermet. Mert itt halétterembe kellett menni, itt az megy, Bogi pedig (Andrissal együtt) tippelgethet, hogy a francia étlapon vajon melyik a hal, és melyik a kagyló, vagy rák ha már itt tartunk, és terrmészetesen ő fordította a többieknek is az étlapot. Első este én még nem mertem bevállalni a herkentyű-vonalat, de az izgalmakról nem maradtam le: a salátám marinált nyers marhaszeletekkel érkezett. Lol whatever, finom volt így is... a további éttermi kalandok pedig St Malóban folytatódtak.
go home house, you're drunk
gyönyörű... amúgy az az alak ott az öcsém
kagylófarm irl
nyomás át a tengerfenéken yolo
Mont Saint Michel, Saint Malo
Mont Saint Michel, ahha, a hely, ahová egy cseppet sem vágytam! Már jó előre elképzeltem, hogy élvezhetetlen lesz a tömegtől, pogózni kell a japán turisták között, és nem fog adni semmi élményt a klausztrofóbián kívül. Meg is kérdeztem, nem maradhatnék-e le a programról egy kellemes kempingbeli ejtőzésért cserébe, mely mondatommal kivívtam néhányak őszinte megbotránkozását. Még percekkel később is azt hallgattam, hogy "kihagyni, a Mont Saint Michelt, úristen, nem, mi dehogy hagyjuk ki, természetesen elmegyünk oda, micsoda hülyeség..." -_-" (plíz, emberek, azt csináltok, amit akartok, én magamról beszéltem!) Na mindegy, sajnos menni kellett mert különben St Malo is ugrott volna, amit nem akartam. Szóval a híres apátságba esőben és trutymóban érkeztünk, és bár tényleg őrült sokan voltak, valahogy nem volt kezelhetetlenül borzalmas a tömeg. Végül is jó, hogy elmentem oda, bár kétségtelen, hogy a apátság belülről elég kopár, nem ad nagyon sokat, és a története sem kiemelkedően érdekes. Annál nagyobb buli volt a látogatóközpont, amin végiggarázdálkodtam magam, és jó sok mindent megtudtam Bretagne-ról és Normandiáról. Ezután következett St Malo, a kalózok városa. Ez a hely már nagyon is gazdag történelemmel bírt - melyre mi magasról tettünk, mert felmerült a lehetőség, hogy mégiscsak tengeri kajakozunk egyet! Andrissal és két őrült jóarc csajjal, Katával és Krisztivel le is csaptunk egy-egy kétszemélyes kajakra, és miután én magamba tömtem egy kouign amann-t (achievement unlocked!), fürdőruhában és köldökig érő mentőmellényben nekivágtunk a tengernek. Sikítoztunk, énekeltünk, a nyitott doboz sörünkbe folyton sós víz került, a közeledő dagállyal pedig egyre növekedtek a hullámok, tehát a helyzet minden perccel durvult, míg végül egy óra leteltével hagytuk magunkat kisodródni a partra. A fél part rajtunk röhögött, ahogy a sós sörtől bekábulva szó szerint kifordultunk a csónakokból, de úristen de jó volt, nagyon megérte! ^^ A következő programpont a vacsi volt, melyet természetesen már megint hordában próbáltunk megoldani - erről a műfajól személy szerint én szívesen lemondtam volna, de nem nagyon állt módomban. Mert ilyenkor az volt, hogy összeálltunk vagy 10-en, és csúcsidőben nekiláttunk a legfelkapottabb helyeken asztalt keresni, ami persze maga a lehetetlen küldetés, és nyilván kinek kell kérdezősködni, persze Boginak, aki tud franciául. Ez generált némi feszültséget (mikor kerek perec kijelentettem, hogy nem megyek be asztalfoglalni egy zárva lévő étterembe, ahonnan már kétszer elhajtottak minket, és mellesleg tudnak angolul, szóval nem rajtam áll vagy bukik a dolog - na erre a rám amúgy is pikkelő nő kijelentette, hogy inkább külön vacsizik, mint egy ilyen szar emberrel mint én), de végül szerencsésen találtunk helyet, nagyon kedves kiszolgálással. Mindig egy kicsit ambivalens érzésem volt ilyen alkalmakkor: egyrészt adrenalintúra is volt az egész, mert kilencfelé állt a fejem, hogy épp ki mit akar, és hányan, és megvan-e minden, és nem rontottam-e el (a rám pikkelő nő természetesen meggyanúsított, hogy elrontottam), másrészt viszont tényleg öröm segíteni és hasznosnak lenni. Egy ember még meg is köszönte, én pedig végre ettem osztrigát és Szent Jakab kagylót. :)
kötelező kép a Mt St Michelről
kerengő - a nagyon odaillő fémgömbbel
lelkiállapotunk kajakozás után...
Loire-völgy (Amboise, Chenonceau) Szomorúan mondtunk búcsút Bretagne-nak, de az indulást sürgette némi autentikus eső. Sajnos a felhő követett minket a Loire-völgyi Amboise-ba is, bár szerencsére nem sokáig kínozta a bandát. Az embereken már látszott a fáradtság, az időjárásváltozás és a hazaút közeledte, mindenki nyűgös volt, veszekedett egymással, variált. Én is untam már a rossz hangulatot, így miután megkaptuk az itt esedékes biciklijeinket, meg is mondtam Andrisnak, hogy ha lehet, ezúttal tekerjünk csak ketten, külön a többiektől. Beleegyezett, mi pedig nekiváltunk az *állítólag* kb. csak 10 km-es útnak Chenonceau váráig. Aha, az első kereszteződésben belefutottunk abba a kb. hattagú nőtársaságba, akikkel egyébként is lógni (ill. vacsorázni) szoktunk, azzal, hogy "Bogiii, épp egy helyi nőt kérdezünk, hogy hogyan menjünk Chenonceau-ba, és nem értjük, és segíííts!" Na, puff, ennyit a külön utakról, pillanatok alatt egy nyolcfős csapat élén találtam magam, hogy vezessem az utat az' kastélyba. De úristen az az út. Nyilván több volt 10 km-nél, a biciklik ótvar rosszak voltak, leszakadt egy lánc, nekem folyton lecsúszott az ülésem, a lámpáknak kb. fele működött, volt, akinek a váltója is beragadt és 3-asban tolta végig az utat a hegyen át... hát jól megszenvedtük. Folyton bevártuk egymást, de lassan eljutottunk Chenonceau-ba, ahová érdemes volt eljutni, mert a kastély és a kert is különleges hangulatú, csodaszép jelenség volt. Itt kicsit megnyugodtak a kedélyek, én is regenerálódtam egy kicsit, majd miután hősiesen ellenálltunk a kísértésnek, hogy vegyünk egy 300 eurós faliszőttest meg Bouquet de Trianon nevű parfümöt, vettünk egy nagy levegőt és hazaindultunk. Másfél óra volt az út haza, kerülőúton, szembeszélben, a sötétség elől menekülve, mert utunk vége egy erdőn át vezetett... hát na az nem volt semmi. Furcsa módon jobb érzésekkel emlékszem vissza rá, mint a csúcsmászásra a Pireneusokban, de ott és akkor nagyon pánikoltunk, és az erdei félhomályban már azért tekertünk énekelve, hogy elriasszuk a potenciális szarvasokat és vaddisznókat. Hazaértünk, este 10-kor, a búcsúestre. Ez egy utolsó nagy összeborulás volt, mely során mindenki sorban elmondta, mit élvezett az útban, mik a gondolatai - és persze beszélgettünk, énekeltünk, iszogattunk... míg meg nem fenyegettek a kempingüzemeltetők, hogy ránk hívják a rendőrséget. Andris még egy komolyabb búcsút vett a francia boroktól és őrségi pálinkától (amit útitársaink hoztak magunkkal), majd, miután kezdett nehezére esni a járás, betereltem a sátorba. Nem kellett sok ahhoz, hogy elaludjunk.
Chenonceau-i konyhakert: OCD-sek mennyországa
árnyas sétány Chenonceau-ban, mert persze a kastélyt nem fényképeztük le
Amboise
Másnap reggel nem sok erőnk volt, pláne nem az Amboise-i kastély megnézésére, így inkább csak reggeliztünk, sétálgattunk, néztük a várost, beszélgettünk. Délután 1-kor indult a maratoni utazás Budapestre, keresztül fél Franciaországon (Elzász a naplementében de szép volt!), meg Németországon, meg benzinkutakon - az éjszakát a buszpadlón töltöttem. 11 körül érkeztünk meg, de nem vártam az érkezést, mert tudtam, hogy se anya, se Csaba nem jönnek ki elénk. Öcsi vigasztalhatatlan volt. A búcsúzkodás után szótlanul kullogtunk haza, alig vonszoltuk magunkat, és nem segített sokat rajtunk a szintén hullafáradt anya és Csaba sem, mikor végre megérkeztek. Elbúcsúztam Andristól, megköszöntük egymásnak az élményt, átadtam az anyjának, és bedőltem aludni Csaba mellé. 16 nap kempingezés után végre: ágy! Utolsó gondolatok Mindjárt befejezem, na. :) Ebbe a beszámolóba természetesen nem fért bele minden. Nem fért bele, miért volt igazán zseniális a társaság, nem fértek bele a hosszú és tartalmas beszélgetések okozta élmények, a buszutak, melyek során Balázs mesélt nekünk, a francia konyha remek ízei, az esti bulik hangulata, a nyelvgyakorlás, a kapcsolatom Andrissal. Pedig mindezek elég fontos elemei voltak az útnak. Az van, hogy nekem ez az út csak egy út volt. Most, hogy vége, szinte mintha meg sem történt volna. Nem maradtak utána életre szóló barátságok vagy kiheverendő sebek. Nagyon élveztem, de én személy szerint nem a lelki fejlődésem céljával indultam neki (sok társammal ellentétben): a legerősebb érzések, melyek velem maradtak, a sok-sok szépség emléke, illetve az öcsémmel való szorosabb kötelék. Miután az első ismerkedős este kicsit tapló módon bántak Andrissal, melynek alapja az ő kisöcsi-helyzete volt hozzám viszonyítva (mármint ebből csináltak viccet), úgy döntöttem, az idő nagy részében inkább leakadok róla és külön utakon járkálok. Jó döntés volt, bár hamar kiderült, hogy mindketten kb. ugyanazokkal az emberekkel szeretünk beszélgetni, és gyakran simán hármasban-négyesben töltöttük az időt valakivel, különösebb érezhető "hierarchia" nélkül. Ez nagyon jó volt. Persze ha nem is voltunk együtt, általában tudtuk, merre jár a másik, és szinte minden helyzetben egyetértettünk (hova menjünk, mit együnk, mihez van kedvünk), szóval nagyon hálás vagyok Andrisnak, hogy ilyen jó fej útitárs volt. És magamnak is örülök. :) Merci pour tout!
Itt fekszem újra a placckarti emeletes ágyon, és úgy
érzem magam, mint egy elveszett kismadár. Jonas, a cseh srác elővigyázatos
alkat, 50 perccel a vonat indulása előtt nekilátott taxit hívni. Isten az
égben, áldassék a neve: a taxitársaság 27 perc után közölte, hogy upsz bocs,
nincs szabad járművük, és ha nem rendel szintén taxit az egyik kurátorcsaj
(melynek szintén kb. 20 percet késett a fuvarja), mi bizony Izsevszkben
maradunk, és a repülőt is lekésem Budapestre. A taxi rally üzemmódban
száguldott végig a városon, mi pedig 6 perccel a sípszó előtt felugrottunk a
vonatra. Erősen eufemizálok, ha azt mondom, hogy kurvaéletbe. Még mindig
szörnyű rágondolni, pedig már 2 óra eltelt azóta. Ráadásul eredetileg úgy
terveztem, hogy veszek majd valami kaját a pályaudvaron – hát ennek lőttek, így
egy tábla csokival és 1 db péksütivel felszerelkezve vágtam neki a 17 órás
útnak. „Mert én így pörgök.”
Rossz volt Anika kisasszonynak búcsút mondani. Nagyon
hozzám nőtt, bár ez nem meglepő, hiszen napi 24 órában együtt voltunk – de ha
nem lettünk volna, szerintem akkor is összebarátkoztunk volna. Mert ő egy irtó
jó fej, szeretnivaló csaj.
Az utolsó este a jazzklubban az egyik spanyol lány arról
beszélt, hogy többek közt azért választotta Izsevszket, mert remélte, hogy
érdekesebb csoporttársakkal kerül össze, mint egy moszkvai vagy pétervári
kurzuson. Ebben valószínűleg igaza van: én is nagyon megszerettem a bandát, a
kis egyéniségeket, csoportokat, beszélgetéseket. Szinte senki sem volt unalmas,
vagy idegesítően éretlen, és szinte bárkivel érdemes volt elmenni kajálni
egyet, vagy boltba menni, vagy mellé ülni az ebédasztalnál. Persze itt is
megvoltak a „közellenségek”, főként az elkényeztetett kurvaidegesítő indiai
srác, illetve általam is bemutatott magyar ramapitechus személyében, de
összességében nem rontották szinte soha senkinek a napját (és legalább mindig
volt kit kipletykálni).
Számomra az egyik legkellemesebb meglepetés volt a népszerűség.
Általában, ha random összeválogatott csoportba kerülök, ez velem nem történik
meg, most viszont nem tudom, miért (talán felszabadultabb voltam, vagy olyan
menőnek tűnt ez az udmurt dolog?), de az emberek szívesen keresték a
társaságomat, társaságunkat. Természetesen ez köszönhető a hiperszociális és
imádnivaló Anika kisasszonynak, illetve gyönyörűséges és csodálatos
kurátorainknak, Juliának és Vikának is, hiszen általában együtt mozogtunk.
Mindegy, lehet, hogy ezt fura így szóvá tenni, de hozzátartozik a beszámolóhoz,
és nekem nagyon sokat jelentett, mert nem vagyok hozzászokva – és szintúgy hálás
vagyok azokért az izgalmas, érdekes, szórakoztató emberekért, akiket cserébe
megismerhettem.
(Maxim egy kicsit kevésbé hagy nyugodni: az, hogy autista, egyértelmű volt, bár nekem szánalmasan lassan esett le, és egyre kevésbé tudtam nevetni rajta, vagy mérges lenni rá. Azt még mindig nem tudom eldönteni, hogy szimplán autista-e, vagy mellé rosszindulatú is – volt néhány olyan megmozdulása, amelyet így sem tudtam megbocsátani, amikor kinevette a barátaim, vagy vérig sértette Juliát, vagy feltűnési viszketegségből közölte a rádióssal, hogy neki nem elég a félórás interjú, ő még beszélni akar. Most egy kicsit lelkifurdalásom van, amiért néha türelmetlen voltam vele, meg mert nem ismertem fel időben az autizmusát, pedig ő velem tulajdonképpen mindig tiszteletteljes és segítőkész volt. Akkor is, ha szürcsölt, rondán énekelt, mindig kijavított, nyíltan koslatott Vika után, hencegett, és mindenkit halálosan lefárasztott.)
Furcsán egyedül érzem magam. Miért nincs itt senki.
Általában nem zavar az egyedüllét vagy egyedül utazás, de most valahogy kicsit
félek a moszkvai átszállástól és a repülőtérre való kinavigálástól. Hol van
mindenki, akivel eddig mindent csináltam ebben a nagy országban?
