meztelen a király

Rám nehezedő, kimerült fáradtságot éreztem a béna előadásom után, és egy nagy adag megkönnyebbülést.

Nem nagyon lelkesedtem azért, hogy megint én adjak elő a TDK-n, de nem maradt más lehetőség, így egyéletem-egyhalálom alapon összeollóztam másfél óra alatt egy ppt-t, és elhatároztam, hogy a hallgatóság nyakába öntöm az összes nyomorom.

Tudtam, hogy dokori kalandjaim során meg vagyok rekedve az elméleti keretekkel, és azt is, hogy ez gáz, de hősiesen próbáltam egy bozótvágó (ill. hering) segítségével utat törni magamnak a modellek sokaságában, hátha találok valami kedvemre valót, és akkor azzal eljegyzem magam, rátetoválom az alkaromra, arra ráöntöm a mari modális kifejezőeszközöket, és a végén úgy megvédem, hogy csak zörög.

Aha, meg unikornisok vannak, és a nyenyecek röpülni tudnak.

Ehhez képest ott szerencsétlenkedtem a táblánál egy rahedli félig megértett modell között, és próbáltam magyarázni, mi bajom mindegyikkel.

És közben éreztem, ahogy vesztem el az arcomat.

Látjátok feleim szümtükhvel, rohadtul nem vagyok annyira képben. És a nyelvészethez is alig értek. Csak evickélek a nagy tengerben, és le vagyok maradva. Nézzétek, ennyire le vagyok maradva. Ennyire nem értem.

Becsuktam a ppt-t és hallgattam a visszajelzéseket, és olyan jó volt. Olyan jó dolgokat mondtak, és közben annyi minden világosodott meg. Persze, szégyelltem magam, de közben mintha egy régi feszültség távozott volna belőlem. Az óriás szörnyeteg sem volt már olyan rémisztő, amikor a nevén neveztük.

Úgyhogy most leteszem egy kicsit az Oxford Handbookot. Túl sokat markoltam. Jó lesz az máskor. Úgyis jobb a szövegeket eredeti helyükön olvasni, nem zanzásítva, tömörítve, x szomszédjukkal együtt.

De most lehet egyszerűen csak a mari nyelvvel is foglalkozni.

Úgyis az a legjobb.

heringgel az őserdőben

A glosszák értelme a random pápua nyelv példamondatai alatt egyre könnyebben világosodik meg a szemem előtt, mert lassan bizony belejövök a gyakorlatba, sőt, időnként kicsit visszább lapozok a cikkemben, hogy a saját (mari) annotált mondataimban gyönyörködjek (much fancy such tudományos). Ma is hülyére olvastam magam, tegnap is, tegnapelőtt is, de mindig megéri, mert egy egészen új világ nyílik ki előttem, de nem úgy, mint régen, amikor megijedtem attól, hogy mennyit nem tudok, hanem mindenről valami újabb jut eszembe, így ezek csak félig felfedezetlen, csábító ismeretlenek lesznek riasztó fekete foltok helyett.

Tudtam, hogy végig kell mennem ezen az úton, ha akarok valamit magamtól, de mindig féltem, hogy fájdalmas lesz. Nem az, hanem izgalmas. Izgalmas a tipó ("a snájdig kicsi dinoszaurusz-ban mi az ágens?" "A macska."), izgalmas az általános nyelvészet ("érdekes a fejébe csapja a kalapját kifejezés, nyilván ez esetben nem arra kell gondolni, hogy feltöri a koponyáját és belegyömöszöli a kalapot" <3 L. tanárnő), izgalmas a modalitás körüli turbulencia (bár megdögölhetne néha), izgalmasak az OTKA-projekt szeánszai (bár néha fájnak - de akkor is imádom őket), és különösen izgalmas a téli egyetemre való készülés során olvasott szakirodalom, és minden, ami a téli egyetemmel kapcsolatos, különösen a mellékhatásként ideérkező Bradley úr gyógyító, gyakorlatias, optimista, inspiráló jelenléte, mely olyan jót tett nekünk, mintha a fájó tanszéki létezésünket kente volna be valami nyugtatóval. (Cs beteg, lehet, hogy ezért van ez a rengeteg orvosi metafora bennem.)

Mi ez, ha nem boldogság, gondoltam ezen a héten különböző helyeken, egy fenszi whiskeybárban Ankalimon mellett ülve, a Csendesben, a Kárpitban, a 014-esben, miközben egy hangsávot annotáltunk Dittával, a VakVarjúban csodálatos családi körben, Bradley úrra várva, Scrappyt, az új projektort hurcibálva, térdelve táncolva a hula halauval, hármasban az Oxford Handbook és egy kenyai dupla eszpresszó társaságában ma délután, a pápua annotált mondatok magyarázatát olvasva a főzésről megmaradt sör mellett.

Egy cseppet sem könnyű doktorandusznak lenni, hatalmas az ugrás a kis MA-s tanuló (tök jó amit csinálsz, szeretünk, csak csináljmárvalamit, ne írj túl nagy fasságot, jó lesz az, jó jegyet akarunk adni), és a nyelvészeti vadonba kidobott doktorandusz között (irány a konferencia, miazhogymég eztsemtudod, ha egy kicsit is fasságot írsz, az egész egyetemünkre hozol szégyent, közlegény!) ...de máshogy nem fog menni.

Tulajdonképpen tetszik itt a mélyvízben.

мый улам, мый улам, мый улам тылат кӧра

Az A épületbe lépve mindig összeszorul picit a gyomrom. Más már, mint amikor én oda jártam kis bakfis BA-sként, sokszor másnaposan az ajtósis (és egyéb) bulik után, de azért visszahozza ugyanazt az érzést. Legszívesebben alakváltó lennék ilyenkor: a tanárok egyik része nem akarom, hogy meglásson (még mindig itt rontja a levegőt ez a hülye?!) egy másik részével azonban szívesen találkoznék (tessékmegnézni, még mindig itt vagyok!) A könyvtárosnénik, a jelentőségteljes pillantások mesterei, külön csoportot alkotnak ebben a  kategorizációban, ők így is, úgy is emlékeznének rám, ők olyanok, hogy letelepednek mellénk a Műhely Caféban, levesszürcsölés közben kihallgatják a beszélgetésünket Dittával és Gergővel, és utána odaszólnak, hogy viszontlátásra, jó tanulást.

A székek még mindig tépik a harisnyát. Még mindig az egri hősnők lelki ereje, testi ügyessége buzdítson minket. A könyvtárosi asztal melletti vitrin még mindig nem szabadpolc. Körülöttem a nyelvtörténet tankönyvet bújják a hallgatók (én éppen egy funkcionális-kognitív cikkben próbálok bőszen értelmet keresni, de valahol a 3. oldal környékén jelzett a bullshit-detektorom sajnos). Kb. fél órával később egy teljes (kb. 10 fős) csoport rontott be, egyenként leadtak egy-egy Magyar Grammatikai Gyakorlókönyvet, és vigyorogva távoztak. A mögöttem lévő srác az agyamra megy, folyton ki-be járkál a hátam mögött, nagy alakú kódexeket stócol egymásra. Én tovább igyekszem koncentrálni a veri fákin fenszi ábrákra, de ennek vége, mikor lehuppan mellém Németh Dani, aki közli, hogy elégedetlen a Körös folyónév etimológiájával, úgyhogy most jól utánajár. Nem akarok vészmadárkodni, de szerintem lőttek a Körös eddig elfogadott etimológiájának. Nekem sajnos mennem kell autózni.

A FU tanszéken töredelmesen bevallom Tücsinek, hogy el fogok lógni az órájáról, de nagyon kedvesen nem bánja. Mire visszaérek az autózásból, három udmurt hesszel a konyha előtt, bent pedig Q tanárnő vesézi Fruzsa diplomamunkájának (finn) nyelvhelyességét. S tanárnő betereli az udmurtokat, szuperül értenek magyarul (szuperudmurtok), belőlem is kijön néhány udmurt szó, amit előtte x-szer végigfuttatok az agyamon, hogy ugye nem mari. Befut Gergő, befut Ditta, ők hősiesen szembenéznek az udmurtokkal, én pedig bebújok a könyvtárba Zoltánhoz, mert lassan az őrületbe kerget az egymásnak ellentmondó szakirodalom a mari komitatívusz és insztrumentálisz egybeesését illetően. Hegesztem az UTDB2-t, közben ott terem HF tanár úr, nekilátunk kötetszerkeszteni, én betörök Zsuzsáékhoz (az engedélyével), majd a Bereczki-kutatószobába is, mert rohadtul kellene az Alhoniemi 1993. Nem találom, csesszemeg, sosem fogom megtudni, hülyeséget ír-e a WALS.

Zoltán hazament, titokban bekapcsolom a mari popzene-playlistemet. Kínos, mert pillanatok alatt azt hallom magam mögött, hogy "látom, édesapám könyveit olvasgatja", Bereczki A. tanár úrtól. Hát igen, elég sokat olvasgatom őket, illetve nyüstölöm, hogy tipológiai adatokat sajtoljak ki belőle. Megdob két programajánlóval és egy ígérettel, hogy a maradék könyveket is majd elhozza a tanszékre a hagyatékból, ha egyszer ráér. 30 másodperc egymásra vigyorgás valakivel, akivel nem szoktam, juppí.

Negyed 8, ideje dobbantani a tanszékről, zárom a könyvtárat, zárom a 14-es szobát. A kanapék mellett elhaladva eszembe jut, hogy mi gyűjtöttük össze a pénzt az újrakárpitozására. Az is milyen szuper történet volt. Mennyire más itt, mint az A-ban, ahol szinte attól szorong az ember, hogy egymáshoz ilyen közel él ilyen sok nagy nyelvész.

Kamara. Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXII. Régi, 6-7 éve ismert arcok. Blog, nosztalgia, számvetés a nappal. Rommá hallgatása az új kedvenc mari popszámomnak. Bradley úr jövő héten jön, eléggé várom, a francba is.

Sokszor azért nem blogolok, mert megint a FU tanszékről írnék, hogy ott mi történt és mi mennyire jó (vagy rossz vagy izgalmas), és arra gondolok, hogy ez az olvasónak már biztos kurvára unalmas.

De az a helyzet, hogy ez az, ami az életem, és ez az, ami inspirál. Ez, meg a családom. Kicsit szégyellem, de erről tudok írni sokat.

az Ősök Ünnepe

Utolsó emlékem Mamikáról az, amikor bementünk a kórházba hozzá, és mondták, hogy nézd Mamika itt a kis védenced, de ő nem ismert fel, vagy csak pillanatokra. Emlékezz a mosolygós Mamikára, suttogta anya a fülembe a sírjánál. Két éve nem jártam ott, és most úgy fájt, mint a temetése napján. Utoljára akkor éreztem ezt a bénultságot, hogy csak állok, de semmi értelme az állásomnak, és semmi értelme a kezemnek, lábamnak, semmi értelme megmozdulni, és kissé szégyellem magam, de csak sírni tudok. Unszoltak, hogy gyújtsak meg én is egy mécsest, de kicsit olyan érzés volt a gyufát elővenni, suhintani a doboz oldalán, szikra, a mécsest meggyújtani, letenni, mintha álmodnék, vagy mintha a kezeim nem is hozzám tartoztak volna. Általában, ha temetőben járunk, én vagyok a legnagyobb mécsesgyújtogató.

Általában, ha temetőben járunk, a pislákoló gyertyalángokban nem az elmúlást, hanem a szeretetet és az emlékezést látom. Szeretem a magas fák nyugodtságát, a lassú ránk sötétedést, csöndes andalgást, és ahogy néha elénk tárul egy nagyobb emlékmű, sok száz mécsessel, és akkor oda mi is teszünk párat, és a kialudtakat újragyújtjuk. Néha egy véletlenszerűen kiválasztott ismeretlen katona sírjához is rakok gyertyát, és ilyenkor egymáshoz közelebb bújva, csendben vagy halkan beszélgetve sétálunk anyával és a húgaimmal, és szinte közelebb érzem magamhoz őket, mint karácsonykor.

Most valahogy egy szál gyertyát sem sikerült újragyújtanom. Zsófi húgom csalódott is volt. A séta tompa volt, a többi sírkő hangulata nem tudott eljutni hozzám. Az járt a fejemben, amit apa mesélt a dédapámról: hogy sírt a Wartburgban a kórházba menet, és mondta neki, hogy ő onnan már nem fog kijönni. Másnap reggel meghalt.

Irma néni gyűjtései és a MyHeritage.com programja segítségével az elmúlt 2 napban eddig 240 rokont sikerült rögzíteni a családfánkban. Legtöbbjük persze rég meghalt, míg belőlünk új és új emberek jönnek létre. Lehet, hogy kicsit megártott ennyi halott rokonnal foglalatoskodni. Lehet, hogy csak egyszerűen fáradt vagyok, vagy nyomasztanak a teendőim. Hiányzik Csaba is, aki a jövőre emlékeztet.

Rég viselt meg ennyire ez az időszak.