Rám nehezedő, kimerült fáradtságot éreztem a béna előadásom után, és egy nagy adag megkönnyebbülést.
Nem nagyon lelkesedtem azért, hogy megint én adjak elő a TDK-n, de nem maradt más lehetőség, így egyéletem-egyhalálom alapon összeollóztam másfél óra alatt egy ppt-t, és elhatároztam, hogy a hallgatóság nyakába öntöm az összes nyomorom.
Tudtam, hogy dokori kalandjaim során meg vagyok rekedve az elméleti keretekkel, és azt is, hogy ez gáz, de hősiesen próbáltam egy bozótvágó (ill. hering) segítségével utat törni magamnak a modellek sokaságában, hátha találok valami kedvemre valót, és akkor azzal eljegyzem magam, rátetoválom az alkaromra, arra ráöntöm a mari modális kifejezőeszközöket, és a végén úgy megvédem, hogy csak zörög.
Aha, meg unikornisok vannak, és a nyenyecek röpülni tudnak.
Ehhez képest ott szerencsétlenkedtem a táblánál egy rahedli félig megértett modell között, és próbáltam magyarázni, mi bajom mindegyikkel.
És közben éreztem, ahogy vesztem el az arcomat.
Látjátok feleim szümtükhvel, rohadtul nem vagyok annyira képben. És a nyelvészethez is alig értek. Csak evickélek a nagy tengerben, és le vagyok maradva. Nézzétek, ennyire le vagyok maradva. Ennyire nem értem.
Becsuktam a ppt-t és hallgattam a visszajelzéseket, és olyan jó volt. Olyan jó dolgokat mondtak, és közben annyi minden világosodott meg. Persze, szégyelltem magam, de közben mintha egy régi feszültség távozott volna belőlem. Az óriás szörnyeteg sem volt már olyan rémisztő, amikor a nevén neveztük.
Úgyhogy most leteszem egy kicsit az Oxford Handbookot. Túl sokat markoltam. Jó lesz az máskor. Úgyis jobb a szövegeket eredeti helyükön olvasni, nem zanzásítva, tömörítve, x szomszédjukkal együtt.
De most lehet egyszerűen csak a mari nyelvvel is foglalkozni.
Úgyis az a legjobb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése