Véget ért 2020, és bár ez természetesen nem jelenti azt, hogy mostantól minden probléma megoldódik és megjavul az élet, talán annak örülhetünk, hogy a kettesek és nullák a dátum mellett nem emlékeztetnek épp arra, hogy ez az év éppen különösen nyomorult.
Illetve talán tényleg lassan lesz fény az alagút végén, na.
De milyen volt nekem 2020?
Az a fura, hogy szinte nem is akarok beszélni róla.
Ez az év persze különleges volt mindenkinek, de az is köztudott, hogy nekem akkor is különleges lett volna, ha nem történik egy világjárvány a tetejébe. Igazából nehéz eldöntenem, hogy mi alakult úgy, ahogy a pandémiának köszönhetően, és mi, amihez annak semmi köze. Ha egyáltalán van olyan dolog, amihez ennek nincs köze.
2020-ban lenyomtam a téli egyetemet Budapesten, az IMM konferenciát Bécsben, és február 13-án kiköltöztem Észtországba, tele reménnyel arra nézve, hogy itt majd minden jó lesz, réges-rég ide szeretnék költözni, itt jobb a szakmai környezet, és persze összeköltözünk Imarral.
Aztán beütött a járvány, elköltöztünk másik lakásba, bezártak a helyek, eltompultak a vibráló színek, elkezdtek túlságosan is hasonlítani egymásra a napok, visszatértek a hajnali pánikrohamok, feloldódott a lockdown majd újra lecsapott, bekúszott a bizonytalanság minden döntésbe, tervbe és mondatba, én pedig hosszú szorongós órákat töltöttem azon gondolkodva, hogy ki vagyok és miért.
Amivel nagyon nehezen tudok megbirkózni, az a csalódottság önmagamban, mégpedig a szakmai életemet tekintve. Nem tudok semmilyen okot, magyarázatot, kibúvót találni arra nézve, hogy miért toporgok még mindig szinte a rajtkockán. Tudom, mit kéne csinálnom és nem teszem. Felkelek reményekkel telve, és a napom arról szól, hogy szép lassan elvesztem a reményt. Csalódok magamban szinte minden percben. Évek óta próbálok segítséget kérni, de semmi sem használ.
És ez az, ami a legjobban fáj, és amit nagyon-nagyon nehezen tudok feldolgozni. Ennek eredményeképpen gyakorlatilag már alig-alig kedvelem magam. És így nagyon nehéz élni a napokat, pláne fenntartani egy párkapcsolatot (egy sziporkázó értelmiségivel).
Szóval ezt el kellett mondanom. Erről nem 2020 tehet, erről én tehetek, és látom benne visszatükrőződve a személyiségem egyik legnagyobb hibáját (=nem tudok fegyelmezetten tanulni és dolgozni, minden IQ-ból, összehányva próbálok meg megoldani, és ami nem sikerül elsőre, vagy nincs egy zseniális ötletem rá nézve, azt nincs kedvem tovább fejleszteni). Nem tudok mit mondani magamnak, és másoknak sem.
Ez a nagyon nehezen elviselhető fájdalom áthatotta az évemet, de nem teljesen döntötte romba. Van egy-két dolog, amire büszke vagyok. Elindítottam a magánvállalkozásomat, és van 16 diákom. Némelyikük azt mondta, hogy nagyon szereti az óráimat. A Tartui Egyetemen marit tanítottam egy szemeszteren keresztül, és nagyon élveztem. (Örök hálám Mariannak és Orsinak az inspiráló, jókedvű társaságért.) Leadtam két tudományos és egy ismeretterjesztő cikket (a tudományosak közösen írt cikkek voltak, de az egyiket kb. 80%-ban én írtam). Előadtam a témámból a doktori szemináriumon. Megjelent több vers- és egy novellafordításom. Tartottam egy továbbképzést a hakniprojektről. Megtanultam marha jó kenyeret sütni - de ez speciel egy olyan terület, amit akarok fejleszteni, és dolgozom is érte szorgalmasan. Régi álmom vált valóra azzal, hogy megtanultam a videóvágás alapjait.
Lett egy cicám, akit nagyon szeretek, és szerintem ő is engem. Normál (=nem covidos) esetben heti öt-hatszor jártam edzeni. Sokkal kevesebb alkoholt ittam. Csatlakoztam egy kórushoz, ami normál (=nem covidos) esetben működött is, sőt fel is léptem velük. Nem maradt abba a hula táncolás sem.
Volt néhány euforikus pillanat is, például a születésnapom, a család látogatása július elején, a PásztorHóra és kb. az egész Rokon Népek Napja, és igen, a karácsony is. Nagyon szép karácsonyunk volt.
Idén elmaradt az IFUSCO, a summer workshop (kétszer), a CIFU és az evidencialitás-konferencia. Nem tudom biztosan, de gyanítom, hogy ezek is befolyásoltak abban, hogy szakmailag ennyire nem tudtam teljesíteni. Nem volt kontroll, nem voltak határidők, nem volt mit várni. Nem lettem magyar lektor sem, pedig erre nagyon számítottam.
Ha csak a járvány okozta lezárásokat nézzük, nekem ez volt az egészben a legnagyobb veszteség: nem volt lehetőségük történni dolgoknak. Sosem voltam egy nagy tervező, abban hiszek, hogy a dolgok igazodnak. A lehetőségeket sem kerestem aktívan, általában megtaláltak. De ha az ember otthon ül, és mindenki más is az ötletek, az eufória, az inspiráció meg sem születik. Olyan, mintha az életem lassan kifogyott volna az üzemanyagból.
Nagyjából decemberre jutottam odáig, hogy hajlandó voltam legalább félig megbocsátani magamnak azért, ahogy érzem magam.
Oké, hogy nem haladok, ha semmi nem vesz körül, pláne nem a témavezetőm, elvesztettem a megszokott környezetemet és nem sikerült beilleszkedni az újba.
Oké, hogy nem sikerült még beilleszkedni az újba, ha tátong köztünk egy hatalmas nyelvi akadály, és amint megérkeztem, bezárt az egyetem.
Oké azt mondani, hogy hiányzik az otthon, hiányoznak a kollégáim, akikkel éveken át dolgoztam együtt, és hiányzik az az érzés, hogy mások ismernek, hisznek bennem és számítanak rám.
Oké, hogy időbe, konfliktusba, türelembe és kompromisszumokba kerül közös életet kezdeni egy új férfival.
Oké, hogy magányosan érzem magam, ha az egyik kedvenc dolgom a világon a hosszú beszélgetés egy kedves baráttal, és a legkedvesebb barátaim nincsenek velem, és itt alig van (azaz mondjuk ki: nincs), akivel hosszan tudnék beszélgetni.
Oké, hogy nem vagyok elég motivált a finnugor közösségben, ha itt már eleve olyan sok lelkes és aktív finnugrista van, akik eléggé összeszoktak (és tudnak észtül!), és eleve, a finnugor dolog ideát nem is olyan "forró" téma, mint otthon. Azt szeretem csinálni, amit mások nem, hogy úgy érezzem, szükség van rám. Itt Tartuban én csak egy finnugrista vagyok a sok közül.
Oké, hogy ha romokban hever az önbecsülésem, nehezebben veszem rá magam arra, hogy új embereket akarjak megismerni.
Az pedig, hogy mindezek közt a párkapcsolatom még mindig megvan (sőt, most éppen elég jó állapotban), kisebbfajta csoda.
Új országba és új környezetbe beilleszkedni időt igényel. Fázisai vannak, és közben az embernek önmagát is újra kell építenie. Gyakran nem is az eleje a legnehezebb. Nem lehet megúszni, és nincs rövid út.
Azt kívánom magamnak 2021-ben, hogy találjam meg önmagamat újra.
