Azaz álmodj nagyot, mondja nekem a kis fekete táblára, krétával felírt szöveg egy műnövénybe beleszúrva a könyvtár menzáján az asztalomnál, farkasszemet nézve velem, a sült sertésszelettel és a szósszal leöntött krumplival.
A kasszánál ugyanilyen tábla ugyanilyen műnövényben arra szólított fel, hogy nevessek. Jó helyre tették, épp a kártyás fizetéshez használt terminál mellé. Azon nevessek, hogy öt euró a menü?
A szomszédos asztalnál ülő lányok műnövénye a "ne felejts el ragyogni" instrukciót hirdette.
Nem tudom. Egy kicsit kellemetlenül érzem magam ezektől a szövegektől. A legváratlanabb pillanatokban törnek rám azzal, hogy álmodjak nagy álmokat, ragyogjak, nevessek, vegyek egy mély levegőt, ragadjam meg a pillanatot, legyek magam a változás, amit látni szeretnék a világban, meg még mi nem.
Mintha minden pillanatban a jövőmet kéne építgetnem.
Mintha minden pillanatban a legjobb formámat kéne nyújtanom.
Belegondoltak már, hogy milyen érzés egy depressziós embernek azt olvasni a sertéssültje fölött, hogy ne felejtsen el ragyogni?
Amúgy én csak ebédelni szeretnék. És ebben a tíz percben, ameddig megeszem ezt a szelet húst barna szósszal és krumplival, nem szeretnék azon gondolkozni, hogy mi történt a legutóbbi nagy álmaimmal, és hol tart a jelenlegiek megvalósítása.
Nagyot álmodtam, mikor ide költöztem, például. Vagy amikor úgy döntöttem, elkezdek azon dolgozni, hogy el tudjam olvasni (például) ezt a műnövénybe tűzött észt feliratot. Nagyot álmodtam, mikor férjhez mentem és nagyot álmodtam, mikor elváltam. Muszáj hétfő ebédidőben emlékeztetni engem az álmaimra?
És a helytelenül megsütött, rágós menzai húst nyiszálva nem akarok ragyogni. És ha nincs semmi vicces, nem akarok nevetni.
Esetleg talán mosolyogni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése