Eső fénylik az lámpafényben a Herne utcában. Ugyanolyan napok és ugyanazok a képek.
Sárga.
Barna.
Sötétzöld.
Fáradt.
Halott.
Syksy halála után a Liszt Intézetbe való felvételem sem sikerült, ami persze nem baj, csak... de.
Nagyjából az alapvető életfukciók működtetéséig tudtam hátrálni.
Felkelek reggel és megcsinálom a dolgokat (mondjuk a tanítást), mert mások nem érdemlik meg, hogy ezzel terheljem őket, de ez nem húz ki semmiből. Életet pumpálok magamba másfél-két és fél órára, aztán visszaeresztek a semmibe.
Kudarcok és sötétség.
November és március azok a hónapok, amikor az emberek meghalnak, mesélte Anti.
Mit akar kezdeni magával, Bogáta, kérdezte a pszichológusom.
Akinek kellett, az már tud a macskám haláláról. (Őrület belegondolni, hogy ha akár egy hónapja tudtam volna erről, valószínűleg eszemet vesztettem volna. Már csak pár hetem van hátra Syksyvel. Már csak napok. Ma éjjel nem jön vissza és soha többet nem látom.)
De ha az ember mindent leírt, mindenkinek elmondta, mindent a helyére pakolt, mindenkitől szeretettel fogadta a részvétnyilvánítást, akkor nem marad más, csak a hiány.
Nincs itt, és nincs ott.
Nem is lesz soha többé.
Hiába nézek ki az ablakon vagy nyitom ki óvatosan az ajtót. Ez csak izommemória, mindenki tudja, hogy nem fog feltűnni a cicám váratlanul és nem fog halkan nyávogni, hogy bebocsátást nyerjen, egyen egy kis uzsonnát és utána összegömbölyödjön az ölemben és dorombolva elaludjon. Úgyhogy teljesen felesleges kinézni az ablakon. Az üres utcát fogom látni.
Csak azért, mert eltettem Syksy kaparófáit és tálkáit, leszedtem őt a telefonom háttérképéről és mindenkivel tudattam, hogy többet nem látják, még nem zártam őt le teljesen. Még nem tudok megnyugodva továbbmenni.
Úgy járom az utcákat, mint egy beteg. Nem érzem magam fizikailag betegnek, de nem akarok sehol sem lenni, és nem akarom magam dolgoknak kitenni. Teával és vodkával felszerelkezve, takaró alól akarom nézni a kedvenc műsoraimat, megfeledkezve a világról. Sétálni akarok oda, ahová eddig bicikliztem, csöndet akarok akkor, amikor mindig zene szólt.
Tegnap délelőtt, észtóra közben jött a telefon, melyben egy nő értesített, hogy véleménye szerint megtalálta Syksyt a Selleri utcában, holtan.
Persze nem lehetett biztos benne, én meg úgy éreztem, hogy képtelen lennék azonnal elmenni és beazonosítani, de valahol éreztem, hogy valószínűleg ez valóban Syksy lesz. Lerogytam egy üres tanterembe és őrült sírásba kezdtem. Beletelt jó néhány percbe, mire összeszedtem magam annyira, hogy kimentsem magam az óráról és megkérjem Antit, hogy hadd menjek fel hozzá.
Anti elment beazonosítani a talált állatot, és az valóban Syksy volt. Beletette egy kartondobozba és letette a fészeremben, míg összeszedtük a gondolatainkat, hogy mitévől legyünk.
Syksy tehát végre hazatért. A több hetes rémálom és bizonytalanság, mióta elveszett, véget ért. Összegömbölyödve feküdt egy kis dobozban, a biciklim és a tűzifa mellett, aminek a melegében annyiszor pihent. A Facebookra kitett posztjaim, fotóim, küzdelmem az adminisztrátorokkal, a lámpaoszlopokra kiszögelt felhívások végül elvezettek a cicámhoz.
Antival a Tähtvere parkban találtunk egy nyírligetet, ahol végül Syksyt örök nyugalomra helyeztük. (Milyen jó is, ha az ember párja régész, legalább tud ásni.) Mielőtt leeresztettük a dobozt, végül úgy döntöttem, mégis vetek egy pillantást a holttestre. Egyértelműen Syksy volt - vizes, kócos, fénytelen bundával, fehér tappancsai szinte kis sem látszottak a sár alól, a szája már oszlásnak indult. Végigsimítottam a hátán. Az én pici cicám. Ez már csak a teste, amire már nincs szüksége, és ami csupán természetes folyamatokon megy át. Ettől a megtört kis gombóctól el lehet búcsúzni. Leeresztettük a dobozt a földbe és gyújtottunk a hanton két gyertyát.
Anti javasolta, hogy valahol üljünk egy "halotti tort", és emlékezzünk a szép pillanatokra Syksyvel. Megpróbálkoztunk vele az RP9-ben, de nem nagyon tudtam még Syksyről nosztalgiázni, és a halotti vodka ivása is furán csengett ebédidőben a városháza téri étteremben, úgyhogy inkább hazamentünk. Rituálisan leszedtük a felhívásokat a lámpaoszlopokról, majd Anti tapintatosan magára hagyott.
(Antinak annyi mindent köszönhetek, hogy az nem igaz. Felét, negyedét sem tudtam volna ilyen hamar elintézni az elintézendő dolgoknak, és háromszor, négyszer ennyire fájt volna. Az elmúlt hetek és a pénteki nap során rengetegszer látott a legkülönbözőbb időpontokban és helyzetekben sírni, és mindig ott volt velem, hogy átöleljen, mondjon pár megnyugtató szót vagy elterelje a figyelmem, például A Szilmarilok olvasásával észtül. Olyan türelemmel és támogatással fordult felém, hogy arról külön bejegyzést kellene írni. <3)
A halotti vodka után (milyen jó is, hogy Mari Saraheimo múlt héten hozott nekem koskenkorvát a Tallinn-Helsinki kompról!) fájó szívvel lecseréltem a háttérképeimet, a profilképemet és elkezdtem kitakarítani az internetet. Lemondtam az aznapi óráimat, megköszöntem a Supilinn közösségnek, hogy aktívan próbáltak segíteni megtalálni Syksyt, írtam az eltűnt állatok csoportjába, hogy már nem kell őt többé keresni, értesítettem a hozzám/Syksyhöz legközelebb álló embereket. A válaszok többsége nagyon kedves volt, ami önmagában nagyon meghatott. Az eltűnt állatok csoportjába érkezett egy olyan komment is, mely abbéli kívánságát fejezi ki, hogy szegény Syksy a következő életében kerüljön egy gondosabb gazdihoz, aki nem ilyen felelőtlen, hogy engedi kint kolbászolni. Elgondolkodtam pár percig, hogy foglaljam-e össze, hányszor és hányféleképpen próbáltuk bent tartani Syksyt, de végül úgy döntöttem, inkább törlöm az egész bejegyzést. Úgysem releváns már. Anti mérgesen elrakta a telefonom, de persze ettől még újabb tíz perc zokogásban törtem ki.
A helyzet az, hogy Syksyt eredetileg soha nem akartuk kiengedni. Mikor tavaly májusban Imarral elhoztuk a menhelyről, hónapokig bent tartottuk, de Syksy rettentően boldogtalan volt. Sokat sírt, dobálta magát, lebontotta az ajtó szigetelését és az ablakon a szúnyoghálót, és láthatóan nem bírta megszokni a benti létet, akármennyit játszottunk vagy nézettünk macskatévét vele. Később próbálkotunk hámmal és pórázzal, de az is katasztrofálisan sült el. Syksy ugyanis egy nagyon ügyes, ösztönös és hűséges, de nem kifejezetten intelligens vagy adaptív kis macska volt. Remekül feltalálta magát odakint, és bajnok volt fáramászásban, de nem volt hajlandó elfogadni senki más szabályait. És mikor elköltöztem a Herne utcai jelenlegi, apró lakásomba, egyértelműen tudtam, hogy Syksy itt is kijárós cica lesz. Ha 78 négyzetméteren bezárva érezte magát, akkor 20 négyzetméteren konkrétan állatkínzás lett volna őt tartani.
Természetesen mindig tudtam, és Imar is, hogy ha a macska kimegy, akkor bármikor előfordulhat, hogy nem jön haza. Tavaly valamikor ilyenkor el is tűnt 6 napra. (Akkor is azt hittem, hogy elvisz az ideg.) Mindig, minden egyes alkalommal, amikor kiengedtem, volt bennem egy apró szorongás, hogy nem most látom-e utoljára. Amikor pedig felbukkant a kicsi feje, mindig egy apró kő gördült le a szívemről. Ennek ellenére nem tudom, még most sem, megbánni, hogy hagytuk kijárni.
Olyan nagyon szerettem ezt a cicát. Annyi új érzést indított el bennem. Annyira sokat jelentett nekem, hogy velem van ez az egyáltalán nem könnyű másfél év alatt, amíg velem volt. Minden napot egy kicsit boldogabbá tett. Nem beszélve a finnórákon tett halhatatlan hozzájárulásásról. :) Amikor magányos voltam, akkor sem voltam teljesen magányos. Költöztünk együtt, sétáltunk együtt az utcán, szaladt a suhanó biciklim mögött, halkan nyávogott az ajtóban bebocsátásért, büszkén trillázott, mikor döglött egeret vagy madarat hozott, összegömbölyödve szundított az ölemben míg dolgoztam, gyengéden majd a karmát enyhén kidugva az arcomhoz érintette a tappancsát, ha ki akart menni hajnalban, ugrottam érte autók elé, védtem őt más macskáktól, szedtem fel kerítést, követtem el többrendbeli magánterületsértést vagy szedtem le őt fa tetejéről.
Senki és semmi nem tud meggyőzni, hogy nem a szomszédaim által a nyáron a házhoz édesgetett idegen macska okozta közvetlenül vagy közvetetten Syksy halálát. Rengetegszer láttam vagy hallottam, ahogy bántja Syksyt, elkergeti a háztól vagy órákig sakkban tartja egy fán. Nem kevés macskát láttam már Syksyvel érintkezni, de egyik sem volt ilyen agresszív vele, mint ez. Syksy eltűnése napján mikor hazaértem, a macskaverekedés egyértelmű jeleit láttam a lakásban. És rohadtul, végtelenül, észbontóan dühít, hogy a szomszédoknak ételmaradékkal, kolbásszal meg minden moslékkal nyilván muszáj volt a házhoz szoktatni egy idegen macskát, akinek nyilvánvalóan van saját otthona, de nekik köszönhetően most sajátjának nyilvánította Syksy otthonát is, és siekrült pokollá tennie az életét annyira, hogy Syksy már nem is mert a lépcsőházban közlekedni vagy a hátsó bejáratot használni a felügyeletem nélkül, egészen addig, ameddig végül a halálát nem okozta. Ez a macska még mindig büszkén járőrözik a kertben. Tőlem mindenesetre nagyon fél. :)
Az este hátralevő részében egyedül voltam, illetve inkább csak az interneten kommunikáltam emberekkel. Összeállítottam egy kis vetítést Syksyről (rossz minőségben, vízjellel meg minden, de jólesett). Posztoltam instagramra. Válaszoltam a kérdésekre. Különösen jólesett apa üzenete, aki még ilyenkor is meg tudott nevettetni, meg a beszélgetés Imarral, hiszen rajtam kívül ő ismerte legjobban Syksyt. Egyetértettünk abban, hogy bár rettenetesen sajnáljuk, annyira azért nem lepődtünk meg. Syksy nemcsak makacs és öntörvényű, de kifejezetten neurotikus cica is volt, aki folyton rettegett és a közlekedési módszere folytonos menekülésként jellemezhető, A pontból B pontba. Nem beszélve a méretéről, ami szinte automatikusan prédává vagy szekálás áldozatává determinálta.
És őszintén, ez nyugtat meg legjobban. Látni a hús-vér realitást a helyzetben. A misztikumban nem tudok feloldozást találni. Sajnos nem hiszek abban, hogy van macskamennyország, hogy valaha egy következő életben újra látom, vagy hogy valami "elszólította". Azt tudom, hogy az életben vannak felesleges, értelmetlen, hülye tragédiák. De mint olyan, Syksy tragédiája távolról sem az egyetlen. Ahogy anya barátnője mondani szokta, mindnyájan kegyelemből élünk.
Feltehetőleg valamikor megint lesz cicám. De még nincs itt az ideje. Valószínűleg ameddig itt élek a Hernén, nem veszek magamhoz új állatot.
De Syksy az első saját állatom volt, és a világ legaranyosabb, legrövidebb lábú, legszeretnivalóbb, leghűségesebb kis hercegnő-cicája. Másfél éve úgy döntöttem, hogy beengedem az életembe és szeretni fogom. Aki szeret, az egyúttal feliratkozik a fájdalomra is.
Hangos, panaszos nyávogást hallottam tegnap este a szomszéd ház kertjéből. Azt azonnal hallottam, hogy nem Syksy, de azért kipillantottam. Egy fiatal vörös cica kolbászolt a szomszéd kertjében, megállította a drótkerítés (mint ahogy annak idején Syksyt is), és sírt az esőben. Lekiáltottam neki, és mivel reagált, leszaladtam hozzá.
Azonnal követkni kezdett, így bevezettem a lakásba és adtam neki enni.
A macskaimádó messenger-csoport azonnal ellátott tanácsokkal, Anti meg én pedig derűsen figyeltük, ahogy a kb. 4-5 hónapos kissrác felfedezi a lakást. Mindenben ellentéte volt Syksynek: a zavar legkisebb jele nélkül ugrált bútorról bútorra, hangosan csámcsogva evett, belenyomta az orrát a kajánkba és kihívó pózokban mosakodott vagy aludt. És iszonú hangosan dorombolt.
Még aznap megpróbáltam megkeresni a gazdáját. Jöttek tippek innen-onnan, de végül nálunk aludt a macsek. Keresztbefeküdt az ágyon, Anti méltatlankodott is, hogy nem fér el. Én tartottam tőle, hogy már hajnali 3-kor kukorékolni fog, de végül nagyon jólnevelten átaludta az éjszakát. Reggel fél 7-kor aktivizálta csak magát, és akkor már fel tudtam kelni és játszani vele. Aktívan részt vett a reggelizésben (megőrült a kecskesajttól) majd kidőlt. Odakint az utcán leesett az első hó.
Elvittük az állatorvoshoz, de a gyanúimnak megfelelően nem volt benne csip. A környéken nem érezte jól magát, visszabújt a hordozóba, így hazavittem és míg csináltam a dolgaimat, az ágyon szundított. Ekkor hasonlított a legjobban Syksyre.
A gazdái kisvártatva megkerültek, és eljöttek érte. Kiderült, hogy a kissrác neve Leo, és 5 hónapos. Mondták, hogy a tesója is valahol bolyong, de ő még nincs meg.
Elpakoltam a septében elővett macskajátékokat és keféket. Délután sétára indultam, hogy kiszellőztessem a fejem. Láttam a kertben egy fekete-fehér, Leo tesójára hasonlító cicát, de az csak Syksy ősellensége volt. Lementem a folyóhoz és igyekeztem megnyugodni a dércsípte levegőben.
Jó érzés volt megmenteni a kis Leót és visszaadni a gazdájának,
de inkább a saját kis cicámat találtam volna meg végre.
Végigdolgoztam a hétvégét, beadtam a jelentkezéseimet és a cikkemet, három nap alatt összesen aludtam 8 órát, és most végre egy pillanatra lepihenhetek.
Syksy nem került meg, és én személy szerint beindítottam a gyászfolyamatot. Egyszerűen képtelen vagyok többet az ablakban leskelődni, az utcát bámulni, a nevét szólongatni, és pityeregve trappolni fel a lépcsőn, mert még mindg nincs meg. Ha meghalt, akkor meghalt, ha nem, akkor már biztosan feltalálta magát. Az aggodalom és az egyre halványuló remény teljesen kimerített.
Syksyben van chip, kiplakátoltam a környéket, megosztottam minden csoportban, amire csak gondolni tudtam.
Amikor annak idején Imarral úgy döntöttünk, hogy Syksyt kiengedjük, mindketten tudtuk, hogy ezt a kockázatot vállaljuk. Hogy bármelyik nap előfordulhat, hogy soha többet nem jön vissza. Syksy boldogtalan volt bent, és még boldogtalanabb lett volna a jelenlegi apró, Herne utcai lakásomba bezárva. Szüksége volt a szabadságra.
Amivel nem számoltam, az az, hogy a szomszédok magukhoz édesgetnek egy olyan macskát, aki folyamatosan bántja és szekálja Syksyt, olyan mértékben, hogy végül a saját lakásából is kikergeti. Erre nem számítottam, de kivédeni sem tudtam volna. Hogy ez a cica megölte, megsebesítette vagy olyan szinten traumatizálta-e Syksyt, hogy az képtelen hazajönni, nem tudom. Ő mindenesetre nagy büszkén strázsál a bejáratnál és marha büszke magára. A szomszédoknak, akik leslkelődnek utánam, fotókat készítenek rólam a beleegyezésem nélkül és parasztok velem a semmiért, pedig most van macskájuk, nekem meg nincs.
Próbálok nem gondolni arra, hogy mennyire hiányzik. Igyekszem nem ránézni a helyekre, ahol ücsörögni, pihenni szokott. A kefékben még mindig ott van egy kis szőr, a hűtőben ott egy félig elfogyasztott tasak macskakaja.
