a leghosszabb éjszaka

Kisültek a mézeskalácsok, néhánynak dió van a tetején. Nem rajongok az illatukért, de most kellemes hangulatot adnak, talán azért, mert délután óta vaddisznóragun ügyködök, és az már beitta magát a hajamba is.

Mázli nyüszítve igyekszik bejutni, de hiába. Egy szava sem lehet, délután 3-ig bent volt, mert jó fej voltam és beengedtem.

Darts-világbajnokság megy a tévében, a laptopomon megnyitott receptek és facebook. Mindenhol mindenki a karácsonyi kreálmányait osztja meg (az én vaddisznóragum kevésbé dekoratív). Itthon a hangulat békés, kicsit álmos, kicsit befelé forduló. Szeretetteli. Más ez az idei karácsony, mint az eddigiek.

Megborzongat a tavalyi karácsonyi blogbejegyzésem, melyben attól rettegtem, milyen hamar tönkremehet az akkori gondtalan, idilli időszak.

Villámgyorsan változik az időjárás, mindenkinek fájdogál a feje, az utolsó pillanatokban összeállnak a díszletek a holnapi ünnepléshez. Igen, szeretnénk egy szép karácsonyt együtt, és igen, nagyon szeretjük egymást. Kár lenne azonban belehazudni, hogy ugyanaz a varázs.

Az már soha többet nem okoz álmatlan éjszakákat, hogy az ünnepi hangulat a családunk és a szeretteink közt túl romlatlan és idilli.

magányos rodeó a sokemeletes fényfüzérek közt

Jóságos úristen, mikor tudtam én élvezni a Vörösmarty téri karácsonyi vásárt.

A melegen és felöltözött, főként olasz és orosz nyelven zsibongó tömegben nem egyszerű szlalomozni, különösen mert sok árus vagy performőr mozdulatlanul áll a tömeg sodrásában, vagy ellentétes irányban halad a kezében egy szórólappal vagy szappandarabbal. A forralt bornak és a kürtőskalácsnak ünnapi hangulatot kellene sugároznia, de ezt letöri a sor és a sietség, újításként a Deák Ferenc utcán hatalmas hangszórókból üvöltenek a jazzesített jingle bellek, száncsengő ritmusára dübörgő unásig ismert dalok. Ha bemegyek valahova, pár másodperc alatt átáll az agyam az adott bolt saját karácsonyi válogatására, gond nélkül ugrok ár a Jingle Bell Rock és a Last Christmas között mentálisan. Arra gyúrok, hogy már meg se halljam őket.

Olcsó textil, puha poliészter, aranyos nyulacskákkal és rénszarvasocskákkal vonzóvá tett, rossz szabású, silány pizsamák és köntösök az Oysho-ban, ragasztásnyomos, csálé képkeret 5500 Ft-ért a Zara Home-ban, zöld, vörös és fekete bársonycsodák, "csak az ünnepekre" a ruhaüzletekben. Igen, most vegyél egy csipkés bodyt, ami olyan jól áll a próbababán, egy Rudolffal ellátott bugyikát, egy kis fekete ruhát szilveszterre, biztos ki fogsz tűnni a tömegből. Nem arról van szó, tudom, hogy fogyasztani azt kell, ettől pörög a gazdaság és nő a GDP, és azt is tudom, hogy az emberek tényleg őszintén örömöt akarnak okozni, ezért vásárolnak ész nélkül.

De miközben boltról-boltra járva szédelgett a fejem az ingerektől és a sok "csudától", folyamatosan ott járt a fejemben a Printa, a szuper stílusos újrahasznosított ruhái, zero waste háztartási- és irodaeszközei, szellemes és tényleg csinos kis mütyürkéi, amiket "szemétből" készítettek, és az a tény, hogy nekem mindig az volt fontos, az volt különleges, amihez valamilyen élmény kötött. Annyi szép adventi emlékem van, és egyikhez sem kellett száncsengő. Mégis miazisten ez, és hogy került ide. Mintha minden évben nagyobb erővel támadna a karácsonyi klisészörny, piros-zöldre színezve mindent, ami valaha is történt bármelyik év bármelyik decemberében, hogy semmi másról ne szóljon ez az időszak, csakis Santáról (már nem is Mikulásról), csakis arról a nyomorult rénszarvasáról, a fehér peremes vörösről, az ezerszer megénekelt, de soha meg nem történt szánkóutakról. A kisagyamig, a gerincvelőmig hatolnak ezek a szögegyszerű ingerek.

Menjetek innen, nem én vagyok a célközönségetek.

A stílusom nem "menő", a munkám nem "menő", ahogy élem az életemet, amik érdekelnek, egy cseppet sem menők. Én nem vagyok menő.

Eddig csak gondolkodtam rajta, hogy jó lenne kevesebb cuccot venni, környezettudatosabban élni, tudatosabban dönteni arról, hogy mi kell és mi nem. Most viszont már konkrétan undorít a mainstream vásárlás. Különösen karácsonykor.

Melegen üdvözlöm ezt a változást.

#suomi100

Az egész napot belengte egy ünnepi légkör.

Persze, régóta készültem erre a napra, mint valamiféle karácsonyra, ami visznt csak százévente egyszer van, de pont ezért nem tudtam, mit várjak tőle. Kicsíptem magam Finnország kedvéért. Bekaptam egy jó kis 600 miligramos Algoflexet a tegnapi kamarázás emlékére, és meggyőztem magam, hogy vasalatlanul is jó lesz a felsőm, ideje indulni.

Referáltam kognitív nyelvészetből, ami hónapok óta gyilkolt - de alig emlékszem rá. Amire emlékszem, az a lelkes finn szakosok, a megosztó érzelmi hátterű de nagyon sikeres médiafelhajtás az előző este (8 óra alatt 60 új lájk nem rossz teljesítmény a tanszéknek), az "Eläköön!"-kiáltások, a kék-fehérbe öltözött diákok és kollégák, a közvetítés az YLE-ből, a hatalmas és nagyonfinom Finnországos torta... az, hogy mindenki boldogan ugrott be akár csak 10 percre a 29-esbe kávézni és sütizni. Győzelmi hangulata volt a napnak (bár én alig vonszoltam magam a fáradságtól. De: letettem a kognitív nyelvészeti referátum terhét, az is egy győzelem.)

Ahogy a kék-fehéren kivilágított Erzsébet-hídhoz közeledtem, azt hittem, kidurran a szívem a boldogságtól. Igen, ez Finnország tiszteletére van! Finnország 100 éves! A kicsi, legatyásodott, parasztok lakta északi peremvidék, aminek a függetlenségi nyilatkozata Lenin és Trockij aláírásával van hitelesítve, és nyomban fejest is ugrott egy polgárháborúba, az ország, ami kétszer verte vissza sikeresen a hatalmas Vörös Hadsereget, az egyetlen ország, ami teljes egészében visszafizette a hadisarcot (Marshall-segély nélkül), sikerrel lavírozott két szuperhatalom közt, miközben összefogással és az oktatásra időt-pénzt nem kímélve napjainkra a világ egyik legfejlettebb, legszabadabb, legszuperebb országává vált, pozitív példává az egész világ számára. A finnek méltán büszkék a saját 100 évükre, és megérdemlik, hogy az egész világ őket ünnepelje.

Hát ilyen volt a mi ünneplésünk is. Kicsit előbújunk a tanszék falai közül, finn dalokat játszottak a KK-ban, finn kajákat adtak a nagymenzán, mi mindenkit beinvitáltunk egy (undi) finn kávéra, és örültünk saját finnségünknek.

Vidáman, de érzelmileg iszonyú fáradtan tekertem haza, de még este sem tudtam elszakadni az éleő közvetítéstől.

Heini hangja a finn állami tévé műsorában olyan megnyugtató volt, hogy majdnem elsírtam magam. Jaj, ez a nő az esküvőnkön énekelt (és engem is énekelni tanított anno). Emberek jönnek-mennek a tanszéken, és mindenki egy kicsit hozzáad a személyiségéből a hangulathoz, de az ember soha nem felejti el azt, aki kinyitotta a száját egy új nyelven. Heini egyénisége minden nap hiányzik a folyosókról és a termekből.

Elalvás előtt összegömbölyödve még egyszer hálát adtam az égnek, hogy Finnország az életem része.

meztelen a király

Rám nehezedő, kimerült fáradtságot éreztem a béna előadásom után, és egy nagy adag megkönnyebbülést.

Nem nagyon lelkesedtem azért, hogy megint én adjak elő a TDK-n, de nem maradt más lehetőség, így egyéletem-egyhalálom alapon összeollóztam másfél óra alatt egy ppt-t, és elhatároztam, hogy a hallgatóság nyakába öntöm az összes nyomorom.

Tudtam, hogy dokori kalandjaim során meg vagyok rekedve az elméleti keretekkel, és azt is, hogy ez gáz, de hősiesen próbáltam egy bozótvágó (ill. hering) segítségével utat törni magamnak a modellek sokaságában, hátha találok valami kedvemre valót, és akkor azzal eljegyzem magam, rátetoválom az alkaromra, arra ráöntöm a mari modális kifejezőeszközöket, és a végén úgy megvédem, hogy csak zörög.

Aha, meg unikornisok vannak, és a nyenyecek röpülni tudnak.

Ehhez képest ott szerencsétlenkedtem a táblánál egy rahedli félig megértett modell között, és próbáltam magyarázni, mi bajom mindegyikkel.

És közben éreztem, ahogy vesztem el az arcomat.

Látjátok feleim szümtükhvel, rohadtul nem vagyok annyira képben. És a nyelvészethez is alig értek. Csak evickélek a nagy tengerben, és le vagyok maradva. Nézzétek, ennyire le vagyok maradva. Ennyire nem értem.

Becsuktam a ppt-t és hallgattam a visszajelzéseket, és olyan jó volt. Olyan jó dolgokat mondtak, és közben annyi minden világosodott meg. Persze, szégyelltem magam, de közben mintha egy régi feszültség távozott volna belőlem. Az óriás szörnyeteg sem volt már olyan rémisztő, amikor a nevén neveztük.

Úgyhogy most leteszem egy kicsit az Oxford Handbookot. Túl sokat markoltam. Jó lesz az máskor. Úgyis jobb a szövegeket eredeti helyükön olvasni, nem zanzásítva, tömörítve, x szomszédjukkal együtt.

De most lehet egyszerűen csak a mari nyelvvel is foglalkozni.

Úgyis az a legjobb.

heringgel az őserdőben

A glosszák értelme a random pápua nyelv példamondatai alatt egyre könnyebben világosodik meg a szemem előtt, mert lassan bizony belejövök a gyakorlatba, sőt, időnként kicsit visszább lapozok a cikkemben, hogy a saját (mari) annotált mondataimban gyönyörködjek (much fancy such tudományos). Ma is hülyére olvastam magam, tegnap is, tegnapelőtt is, de mindig megéri, mert egy egészen új világ nyílik ki előttem, de nem úgy, mint régen, amikor megijedtem attól, hogy mennyit nem tudok, hanem mindenről valami újabb jut eszembe, így ezek csak félig felfedezetlen, csábító ismeretlenek lesznek riasztó fekete foltok helyett.

Tudtam, hogy végig kell mennem ezen az úton, ha akarok valamit magamtól, de mindig féltem, hogy fájdalmas lesz. Nem az, hanem izgalmas. Izgalmas a tipó ("a snájdig kicsi dinoszaurusz-ban mi az ágens?" "A macska."), izgalmas az általános nyelvészet ("érdekes a fejébe csapja a kalapját kifejezés, nyilván ez esetben nem arra kell gondolni, hogy feltöri a koponyáját és belegyömöszöli a kalapot" <3 L. tanárnő), izgalmas a modalitás körüli turbulencia (bár megdögölhetne néha), izgalmasak az OTKA-projekt szeánszai (bár néha fájnak - de akkor is imádom őket), és különösen izgalmas a téli egyetemre való készülés során olvasott szakirodalom, és minden, ami a téli egyetemmel kapcsolatos, különösen a mellékhatásként ideérkező Bradley úr gyógyító, gyakorlatias, optimista, inspiráló jelenléte, mely olyan jót tett nekünk, mintha a fájó tanszéki létezésünket kente volna be valami nyugtatóval. (Cs beteg, lehet, hogy ezért van ez a rengeteg orvosi metafora bennem.)

Mi ez, ha nem boldogság, gondoltam ezen a héten különböző helyeken, egy fenszi whiskeybárban Ankalimon mellett ülve, a Csendesben, a Kárpitban, a 014-esben, miközben egy hangsávot annotáltunk Dittával, a VakVarjúban csodálatos családi körben, Bradley úrra várva, Scrappyt, az új projektort hurcibálva, térdelve táncolva a hula halauval, hármasban az Oxford Handbook és egy kenyai dupla eszpresszó társaságában ma délután, a pápua annotált mondatok magyarázatát olvasva a főzésről megmaradt sör mellett.

Egy cseppet sem könnyű doktorandusznak lenni, hatalmas az ugrás a kis MA-s tanuló (tök jó amit csinálsz, szeretünk, csak csináljmárvalamit, ne írj túl nagy fasságot, jó lesz az, jó jegyet akarunk adni), és a nyelvészeti vadonba kidobott doktorandusz között (irány a konferencia, miazhogymég eztsemtudod, ha egy kicsit is fasságot írsz, az egész egyetemünkre hozol szégyent, közlegény!) ...de máshogy nem fog menni.

Tulajdonképpen tetszik itt a mélyvízben.

мый улам, мый улам, мый улам тылат кӧра

Az A épületbe lépve mindig összeszorul picit a gyomrom. Más már, mint amikor én oda jártam kis bakfis BA-sként, sokszor másnaposan az ajtósis (és egyéb) bulik után, de azért visszahozza ugyanazt az érzést. Legszívesebben alakváltó lennék ilyenkor: a tanárok egyik része nem akarom, hogy meglásson (még mindig itt rontja a levegőt ez a hülye?!) egy másik részével azonban szívesen találkoznék (tessékmegnézni, még mindig itt vagyok!) A könyvtárosnénik, a jelentőségteljes pillantások mesterei, külön csoportot alkotnak ebben a  kategorizációban, ők így is, úgy is emlékeznének rám, ők olyanok, hogy letelepednek mellénk a Műhely Caféban, levesszürcsölés közben kihallgatják a beszélgetésünket Dittával és Gergővel, és utána odaszólnak, hogy viszontlátásra, jó tanulást.

A székek még mindig tépik a harisnyát. Még mindig az egri hősnők lelki ereje, testi ügyessége buzdítson minket. A könyvtárosi asztal melletti vitrin még mindig nem szabadpolc. Körülöttem a nyelvtörténet tankönyvet bújják a hallgatók (én éppen egy funkcionális-kognitív cikkben próbálok bőszen értelmet keresni, de valahol a 3. oldal környékén jelzett a bullshit-detektorom sajnos). Kb. fél órával később egy teljes (kb. 10 fős) csoport rontott be, egyenként leadtak egy-egy Magyar Grammatikai Gyakorlókönyvet, és vigyorogva távoztak. A mögöttem lévő srác az agyamra megy, folyton ki-be járkál a hátam mögött, nagy alakú kódexeket stócol egymásra. Én tovább igyekszem koncentrálni a veri fákin fenszi ábrákra, de ennek vége, mikor lehuppan mellém Németh Dani, aki közli, hogy elégedetlen a Körös folyónév etimológiájával, úgyhogy most jól utánajár. Nem akarok vészmadárkodni, de szerintem lőttek a Körös eddig elfogadott etimológiájának. Nekem sajnos mennem kell autózni.

A FU tanszéken töredelmesen bevallom Tücsinek, hogy el fogok lógni az órájáról, de nagyon kedvesen nem bánja. Mire visszaérek az autózásból, három udmurt hesszel a konyha előtt, bent pedig Q tanárnő vesézi Fruzsa diplomamunkájának (finn) nyelvhelyességét. S tanárnő betereli az udmurtokat, szuperül értenek magyarul (szuperudmurtok), belőlem is kijön néhány udmurt szó, amit előtte x-szer végigfuttatok az agyamon, hogy ugye nem mari. Befut Gergő, befut Ditta, ők hősiesen szembenéznek az udmurtokkal, én pedig bebújok a könyvtárba Zoltánhoz, mert lassan az őrületbe kerget az egymásnak ellentmondó szakirodalom a mari komitatívusz és insztrumentálisz egybeesését illetően. Hegesztem az UTDB2-t, közben ott terem HF tanár úr, nekilátunk kötetszerkeszteni, én betörök Zsuzsáékhoz (az engedélyével), majd a Bereczki-kutatószobába is, mert rohadtul kellene az Alhoniemi 1993. Nem találom, csesszemeg, sosem fogom megtudni, hülyeséget ír-e a WALS.

Zoltán hazament, titokban bekapcsolom a mari popzene-playlistemet. Kínos, mert pillanatok alatt azt hallom magam mögött, hogy "látom, édesapám könyveit olvasgatja", Bereczki A. tanár úrtól. Hát igen, elég sokat olvasgatom őket, illetve nyüstölöm, hogy tipológiai adatokat sajtoljak ki belőle. Megdob két programajánlóval és egy ígérettel, hogy a maradék könyveket is majd elhozza a tanszékre a hagyatékból, ha egyszer ráér. 30 másodperc egymásra vigyorgás valakivel, akivel nem szoktam, juppí.

Negyed 8, ideje dobbantani a tanszékről, zárom a könyvtárat, zárom a 14-es szobát. A kanapék mellett elhaladva eszembe jut, hogy mi gyűjtöttük össze a pénzt az újrakárpitozására. Az is milyen szuper történet volt. Mennyire más itt, mint az A-ban, ahol szinte attól szorong az ember, hogy egymáshoz ilyen közel él ilyen sok nagy nyelvész.

Kamara. Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXII. Régi, 6-7 éve ismert arcok. Blog, nosztalgia, számvetés a nappal. Rommá hallgatása az új kedvenc mari popszámomnak. Bradley úr jövő héten jön, eléggé várom, a francba is.

Sokszor azért nem blogolok, mert megint a FU tanszékről írnék, hogy ott mi történt és mi mennyire jó (vagy rossz vagy izgalmas), és arra gondolok, hogy ez az olvasónak már biztos kurvára unalmas.

De az a helyzet, hogy ez az, ami az életem, és ez az, ami inspirál. Ez, meg a családom. Kicsit szégyellem, de erről tudok írni sokat.

az Ősök Ünnepe

Utolsó emlékem Mamikáról az, amikor bementünk a kórházba hozzá, és mondták, hogy nézd Mamika itt a kis védenced, de ő nem ismert fel, vagy csak pillanatokra. Emlékezz a mosolygós Mamikára, suttogta anya a fülembe a sírjánál. Két éve nem jártam ott, és most úgy fájt, mint a temetése napján. Utoljára akkor éreztem ezt a bénultságot, hogy csak állok, de semmi értelme az állásomnak, és semmi értelme a kezemnek, lábamnak, semmi értelme megmozdulni, és kissé szégyellem magam, de csak sírni tudok. Unszoltak, hogy gyújtsak meg én is egy mécsest, de kicsit olyan érzés volt a gyufát elővenni, suhintani a doboz oldalán, szikra, a mécsest meggyújtani, letenni, mintha álmodnék, vagy mintha a kezeim nem is hozzám tartoztak volna. Általában, ha temetőben járunk, én vagyok a legnagyobb mécsesgyújtogató.

Általában, ha temetőben járunk, a pislákoló gyertyalángokban nem az elmúlást, hanem a szeretetet és az emlékezést látom. Szeretem a magas fák nyugodtságát, a lassú ránk sötétedést, csöndes andalgást, és ahogy néha elénk tárul egy nagyobb emlékmű, sok száz mécsessel, és akkor oda mi is teszünk párat, és a kialudtakat újragyújtjuk. Néha egy véletlenszerűen kiválasztott ismeretlen katona sírjához is rakok gyertyát, és ilyenkor egymáshoz közelebb bújva, csendben vagy halkan beszélgetve sétálunk anyával és a húgaimmal, és szinte közelebb érzem magamhoz őket, mint karácsonykor.

Most valahogy egy szál gyertyát sem sikerült újragyújtanom. Zsófi húgom csalódott is volt. A séta tompa volt, a többi sírkő hangulata nem tudott eljutni hozzám. Az járt a fejemben, amit apa mesélt a dédapámról: hogy sírt a Wartburgban a kórházba menet, és mondta neki, hogy ő onnan már nem fog kijönni. Másnap reggel meghalt.

Irma néni gyűjtései és a MyHeritage.com programja segítségével az elmúlt 2 napban eddig 240 rokont sikerült rögzíteni a családfánkban. Legtöbbjük persze rég meghalt, míg belőlünk új és új emberek jönnek létre. Lehet, hogy kicsit megártott ennyi halott rokonnal foglalatoskodni. Lehet, hogy csak egyszerűen fáradt vagyok, vagy nyomasztanak a teendőim. Hiányzik Csaba is, aki a jövőre emlékeztet.

Rég viselt meg ennyire ez az időszak.

első impressziók Svájcban

A Lindenhof parkjában ücsörgök sajgó lábakkal, és az elém táruló Zürich épületeit vizsgálom, ahogy felkúsznak a környező dombokra. A sötétszürke beton fölött, a pasztellszínű, keskeny házak aljában arany színekkel villognak a boltkirakatok. (Ahogy öregszem, úgy van egyre nagyobb csömöröm a világmárkáktól és a villogó, aranyló boltfeliratoktól.)

A házak közül felemelkedett egy mentőhelikopter. Valaki bajban van a hegyekben. Mellettem két kamaszlány az MBTI-típusokról beszélget svitzedütschül. Csaba arra figyelmeztetett, hogy ne vegyem zokon, ha úgy tűnik, a svájciak le akarnak csulázni. Nem akarnak, csak imádják a glottális réshangokat, egyem a szívüket.

Miután ma abszolút nem tudtam értelmezni a várost, egy kapusvetődéssel a Nemzeti Múzeum ajtajai mögé vágtam magam, hátha kicsit jobban megértem ezt a helyet. Egyáltalán miért van ez az ország? Miért viselkedik úgy, ahogy? Milyen jogon teheti meg, hogy így viselkedjen, és egyáltalán, milyenek a svájciak?

Az első dolog, ami szembejött velem, Kálvin János kézzel írt és szignózott levele 1554-ből. Azt hittem, dobok egy hátast. Öcsém, ez az ember alapította a vallásomat. A mellékelt magyarázatok meggyőzően vezették le, hogyan következett Kálvin tanaiból egyenesen a kapitalizmus és az amerikai állam működésének több alapelve.

De jött Rousseau, jött a Vöröskereszt alapítója... összességében a múzeum valami olyasmit akart kihozni a Svájcban megfordult nagy gondolkodók bemutatásából, hogy születhet nemzet annak az alapján is, hogy egy bizonyos embertömeg hasonlóképp gondolkozik a világról (és máshogy, mint a világ többi része).

Szép gondolat, de nem igaz. A válasz a bankok. És a hegyek, amelyek közt biztonságban lakhattak a bankok. És ezt a múzeum a kiállítás végére egyre kevésbé próbálta titkolni.

Így lett Svájc egy négynyelvű, völgyről-völgyre változó, falusi idillel marketingelt és elitista vadkapitalizmussal működtetett konföderáció. Így lett a vallásszabadság fellegvára, míg a nők csak 1990-ben kaptak általános választójogot, ugyanis a demokrácia értelmében ezt az ügyet is meg kellett szavazni, a szavazóképes férfiaknak, ugye. Így mesélte anya még 2000 környékén nekem, hogy Svájc egyáltalán nem befogadó ország, a nemzeti múzeum kiállításában azonban Refugees Welcome-pólókat árulnak. Svájc megengedheti magénak, hogy konzervatív legyen és sznob, közben pedig a progresszió és a liberalizmus mázával is nyakon öntse magát. Mert gazdag és gyönyörű, azért.

Zürich fura. Szép, de fura. Meglátjuk, milyen lesz a többi hely.

Holnap indulunk Svájcba.

Meguntuk ezt a mocskos életet itt. :)

Na jó, nem. Csaba konferenciázni megy, és van olyan drága jó lélek, hogy magával visz.

Be kell vallanom, hogy nem vagyok egy nagyon jó utazó. Ritkán köt le egy szál óváros, vagy akár látványosság, mindig az "eldugott" oldalát keresem az adott országnak (városnak), de ahhoz meg lusta/félős vagyok, hogy valóban fel is kutassam.

Így aztán ritkán sikerülnek olyan igazán fergetegesen az utazásaim. Kicsi koromban is emlékszem, hogy mindig számoltam a napokat, mikor megyünk már haza. Ritkán éreztem jól magam utazás közben, szinte lehet azt mondani, hogy nem tanultam meg utazni.

Felnőtt koromban most úgy néz ki, hogy sokkal jobban élvezem azokat az utakat, amelyek egy határozottt (nem turisztikai) céllal röpítenek engem egy másik helyre, így ott úgymond "csinálok" is valamit. Például egy nyári egyetem sokkal nagyobb élmény volt, mint a nászutam (pedig az is király volt). Pedig ha szembeállítjuk Oulut, Izsevszket vagy Joskar-Olát Madeirával, azért objektíve nem tudom, melyik nem a legutolsót választaná gondolkodás nélkül. De hogy mást mondjak, Párizsban is jobban élveztem a török, arab és afrikai bevándorlók zsibongó utcáit, mint az Eiffel-tornyot vagy a Sacré Coeur-t. És mindezeket bármikor lecserélném egy falusi teázásra mari vagy udmurt házigazdákkal. Nem tudom, biztos valami bajom van, sosem állítottam, hogy normális lennék.

Ezzel csak azt akartam mondani, hogy nem igazán tudom értelmezni azokat a szólamokat, melyek szerint "jaj Bogáta de jó neked, annyit utazol". Egyes utazásaim teljesen összehasonlíthatatlanok egymással - és mellesleg nem mindegyikbe ugrottam fejest teljes hurrárohammal. Meg, miért is kéne nekem boldogabbnak lennem attól, hogy távol vagyok az otthonomtól (sőt, minél távolabb vagyok, annál boldogabb)? Milyen korreláció áll fenn az általános endorfinszintem és az átlépett országhatárok száma közt?

(Jó, ésszel fel tudom fogni, hogy az utazás sokak számára azt a bizonyos kitörést jelenti a mindennapok mókuskerekéből, ami meg, ugye, unalmas, és így az utazás az az idő, amikor egyáltalán nem ugyanolyan, mint minden egyéb nap, és így nem unalmas - csak nekem spec. nem ilyen az életem, durván szólva nem a helyszín dönti el, hogy izgalmas-e a napom vagy sem.)

Jó tudom, most már kössem fel magam, én elkényeztetett túltenyésztett eltartott informatikusfeleség.

És adjam valaki másnak a jegyet Svájcba.

De nem adom másnak, kíváncsian várom a zürichi sétákat, hófödte hegyeket, hasító gyorsvasutakat, kőszáli kastélyokat (ill. kecskéket), és az időtöltést Csabával ebben az elmondások szerint túl tökéletes országban. Tök jó lesz. Dolgozni onnan is tudok, csak még fondüzni is.

És még udmurt Despacito is van. Mi másra vágyna bárki is.

Hideg tej a langyos eszpresszóban...

...pimasz vigyor a velem szemben ülő magyaros gólyasrác szemében...

...zárban forduló kulcsok és kézből kiejtett eszközök...

...lassan, szinte érezhetően távozik az adrenalin a testemből, érzem, ahogy elnehezedik a karom.

Tegnap este és ma reggel is tanítottam, tegnap finnt, ma finnugrisztikát. A kettőt csupán egy hosszú és alkoholos és indokolatlan dumamaraton választotta el egymástól Csaba és Ankalimon társaságában. (Zseniális ötlet, mi?) Amikor hajnali fél 2-kor befejeztem a reggel 8:15-ös órára való felkészülést, nem voltam éppen vidám (bár nyilván minden perce megérte).

Istenem de nehéz most működésben tartanom az agyamat.

Nah.

*sóhaj*

*komi elektropop-playlist beindít*

Most jön az, hogy figyeljek a diákjaimra. Lássam a visszajelzéseket, üzenjen nekem valamit egy üveges tekintet, egy előkapott mobiltelefon, egy kiegyenesedő derék. Ne ragadjak le csak annál, aki kommunikál. Még akkor se, ha jó arc.

Soha senki nem tanított tanítani, majd még ügyesedek.

De rájöttem, hogy szeretek táblára írni, feladatokat adni, kérdésekre válaszolni, kérdéseket feltenni és várni a bekiabált választ, mellékinformációkat, "fun fact"-eket megosztani, jó érzés kimondani az óra első mondatát, és a végén meg azt, hogy köszönöm a figyelmet.

Megfertőződtem, a fenébe is.

RNN 2017(?)

Vonat, kóla, fornetti, szolid de érezhető fejfájás. Tegnap éjjel valamikor hajnali fél kettőkor zuhantam bele végleg az alvásba egy meglehetősen szociális este után, és fél 8-kor ébredtem arra, hogy fáj a minden és vizetakarok. Azóta propellergyorsasággal hajat mostam, vonatjegyet vettem, megreggeliztem, összehajigáltam a cuccaimat, megöntöztem a virágokat, elpakoltam a konyhát és alig egy óra elteltével most itt ülök a vonaton vizes hajjal és vigyorgok.

Nem igazán van olyan sok okom a vigyorgásra, hiszen a tegnapi egésznapos karjalanpiirakka-készítés és rokonnépeknapjázás alaposan hazavert, mindennel elmaradásba kerültem, ráadásul egy cseppet sem tettem hozzá sokat említett rendezvény sikeréhez. Mármint, mások sokkal nagyobb és önfeláldozóbb munkákat végeztek.

De mégis milyen jó volt. Az is, és az extenzív szocializáció is. Kicsit a 2014-es időkre emlékeztetett, amikor Gergő szervezte a társadalmi életet, és hajnalig cseteltünk, és nagy kupacban összegyűltünk, és kis csíra voltam a nagy okosok között (mondjuk ez még mindig így van), és előkerültek régi arcok és nevek, és még mindig ugyanolyan jó a Petroskoi-t énekelni, egyetlen különbség, hogy egy kicsit már jobban tudom a szövegét.

A plauzibilis érvelésről kellett volna olvasnom egy (egyébként nagyon érdekes) cikket, de a nosztalgia nem hagyott nyugodni, megnyitottam a Flórától kapott FU zenés mappámat és beléjük merültem újfent. 

Ó jaj, mennyi minden volt már, és még mennyi minden jön még.

De ez a Rokon Népek Napja, ez mindenkinek nagyon jólesett.

Latiatuc feleym ʒumtuchel mic vogmuc.

Az agyam egy különösen kegyetlen játékot játszik velem, éppen elalvás előtt tolulnak az agyamba azok a gondolatok, hogy mi és miért ment rosszul az egyetemi óratartás alatt.

Muszáj ilyenkor kikapcsolnom őket, mert különben elvisz a szégyenérzet, és lőttek az alvásnak, és hát persze minden egyes percét ki lehetne elemezni annak, hogy mit bénáztam én össze tanítás címszó alatt.

Alapvetően nem gondolom, hogy annyira borzasztóan sikerült volna, de ha elkezdem mikroelemezni, jaj, akkor nagyon.

"Jaj, magasra helyezted a mércét", sajnálkoztak a családomban, mikor hazajöttem, és mindenkinek meggyőződése, hogy amúgy meg jól ment. Pedig nem ment jól. Félreértettem egy kicsit a felkészültségüket, rendszeresen lefagytam, remegett a hangom, össze-vissza nyökögtem, és a mondataim nem oda futottak ki, ahova szántam őket. És rohadtul nem éreztem magam egyetemi színvonalúnak. S. tanárnőn is láttam, hogy egy perc bizodalma sincs bennem. És nem igaz, hogy "elsősök, biztos nem érzékelték" a szenvedésemet, mert meggyőződésem, hogy nagyon is érzékelték.

Az óratartás utáni vagy négyórás félálomban volt bőven időm feloldódni zsibbadásban és a szégyenkezésben. Igen, klasszik, ez vagyok én, nagy a pofám mint az ólajtó, aztán ha egy olyan egyszerű de fontos dolgot kell csinálni, mint egy óra megtartása, akkor akkorát hasalok, mint ide Piripócs.

Ma pontban 13:00-kor beindítottam apa autóját, elemeltem a lában a kuplungról és azzal a lendülettel le is fulladtam. A családom mögöttem kellemetlenül meglepett fejjel várta a folytatást. (Persze korábban jól eldicsekedtem vele, hogy milyen jól megy a tanulóvezetés, ofkorsz.) Majd mikor végre sikerült mozgásba hozni a járművet, indokolatlan rallisebességgel kirongyoltam a fák közül, csak azért, hogy 50 méter után egy fékezés során megint lefulladjak, elálljam a nagybátyám útját, és tovább veszélyeztessem környezetem testi épségét. Az utca végén átadtam a kormányt apának és összezavarodva, rosszkedvűen lehuppantam az anyósülésre. Baszki, egész eddig azt hittem, be tudok indítani egy tetves autót és végig tudok menni egy egyenes utcán vele, hát nem.

Hát igen, mindenki így kezd - foglalta össze a tanulságot Vali az ebédasztalnál (hozzájuk igyekeztünk egyébként, amikor én ezt a sofőrösdis mutatványt előadtam). És bár messze nem ugyanaz órát tartani, mint autót vezetni, és óbasszus mennyit kell még fejlődnöm, valahogy az érzés ugyanaz volt utána.

Annak a tervezgetése, hogy hogyan fogom legközelebb jobban csinálni.

Valamikor.

Egyszer majd csak megnövök én is, és akkor ezek is menni fognak.

De most azért egy kicsit megzuhantam. :)

kirahvi sanoo: öri öri öri

A ka luna o uwekahuna - kántáltam, majd egy lele uwehét próbáltam kipréselni a lábaimól és az egyensúlyérzékemből. Persze mindezt este 11-kor, pizsamában. Hátralép, előrelép, fordul, emel a láb, taps, tekintet követi a kezet, ééés nemfelborulni. Csaba megpróbált adni egy puszit de inkább fedezékbe húzódott.

Görcsös finnugorozásból és görcsös hula táncolásból állnak a napjaim mostanában. (Igen, hula táncolok.) Az előbbinek az oka az, hogy pénteken tartok egy egyetemi órát (helyettesítek), utóbbinak, hogy a KÖMT-ön hula rendet vezetek. 10 hónapja tanulok csak hulát, nem vagyok olyan pro benne, és még sosem tanítottam... semmit, pláne nem táncot. Az egyetemi tanítás pedig az, amit mindig is akartam csinálni, és mindig is rettegtem tőle. Majd ha nagy leszek. Majd ha okos leszek. Majd ha professzor leszek.

Kimegyek a konyhába, és főzés közben magamban nyelvrokonságot magyarázok. Míg párolódik a hagyma, a finn fonémakészletet igyekszem beleszőni a mondandómba, szeletelés közben odacsapom a kést, mert belelendültem abba, hogy mit nem magyaráz a tipológiai hasonlóság. De jaj, hogyan legyen ez érthető. Hogyan ne legyen szájbarágós. Hogyan ne üvöltsön le rólam az igyekezet. Jaj jaj!

Ugyanez pepitában a hulával. Zuhanyzás, a nyitóáldás felidézése. Fésülködés, hogyan magyarázzam el, milyen a helyes alapmozgás. Cipőhúzás, ötletelés arról, hogyan adjam át a hula filozófiáját. Az én tanárom egy olyan mestertől tanult, akinek a Mauna Kea lávafolyamaira nézett az erkélye, én egy kis csíra vagyok még, csesszemeg.

Ma szégyentelenül ellógtam általános nyelvészet óráról (L. tanárnő nem ezt érdemli :( ), a délutáni kőkemény kutatócsoporti megbeszélés után pedig szabályosan betéptem a finnugor daloktól Flórával és Tücsivel. Csak ültünk a 029-ben és csapattuk ész nélkül. Nem tudom, ez biztos valami betegség, hogy engem mennyire felpörget az, ha komiul meg északi számiul meg olonyeci karjalaiul énekelek a többi retardálttal, de valahogy én így érem el a belső békét. Nem hülyék ezek a finnek, az ottani finnugristák kiadtak egy praktikus kis zöld könyvet, tele dalokkal, klasszikusokkal, nyelvrokonok dalaival, átköltésekkel, "nyelvész verziókkal", és rendszeresen összeülnek némi ital társaságában csak azért, hogy ezeket énekeljék. Bizonyítottan oldja a stresszt és segít a tudományos előremenetelben.  Csaba, mikor hazaértem, azt hitte, valami kocsmázásból jövök, pedig egy kortyot sem ittam.

És ha énekel az ember, nem is fél.

Már én sem félek annyira.

vízimadarak Varsóban

Feljöttem a metrókijáróból, megindultam a II. János Pál pápa úton a Złote Tarasy bevásárlóközpont különleges hullámzó üvegkupolája alá. Autómentes nap van Varsóban, ingyenes a tömegközlekedés. (Autóból nincs kevesebb.)

Lengyelország ugyanolyan kellemes és kényelmes, mint januárban volt, amikor a céges kollégáimmal jöttünk ide újévi bulira. Az idő kicsit komor, gyakran esik az eső, és szürkék az épületek, de a belváros díszletei mégis feldobják a hangulatunkat, ahányszor csak az egyetemre megyünk ifuszkózni.

Hogy én mennyire imádom az IFUSCO-t. És persze, az ideit nem lehet összehasonlítani egy több mint száz emberes "nagy" összfinnugor IFUSCO-val, amin ott vannak a "nagy öregek", meg egy csomóan Oroszországból, és állandóan karjalaiul ordítozunk az utcán, meg moldvai néptáncra fakadunk, és alig beszélünk angolul, mert mindenki tud legalább három mini finnugor nyelven. Najó, kicsit túlzok. De értitek.

Ez az IFUSCO inkább a finn nyári nyelvkurzusok alumnusainak összgyűlése volt, és ürügy arra, hogy újra lássák egymás arcát. Hála Istennek, a finn nyelvkurzusok alumnusai is rendkívül jó fejek. Lilja folyton produkálta a hangulatot, és olyan arccal szaladgált, mint akinek 5 napon keresztül folyton szülinapja van. Én is. Mert rohadtul imádom az IFUSCO-t. Ilyenkor egy cseppet sem kell visszafognom a finnugoros vadulást (amit egyébként visszafogok), és egész nyugodtan lehetek elképesztően hülye. Általában jól áll.

Valamikor az első napok egyikén mondtam Daninak (akit már megint iszonyatosan megszerettem), hogy tulajdonképpen ez az ideális létformám. Utazás, mászkálás, jó fej emberekkel való találkozás, érdekes előadások hallgatása, érdekes előadás tartása, este sör és dalok. Így kell élni, kéremszépen.

Most már egy kicsit elfáradtam. Sok volt a sör és sok volt a nyelv. Túl sok volt a poénkodás és az önértékelési válság két poén között. Az előadásomat bárcsak meg se tartottam volna, néhány dolgot bárcsak ki se mondtam volna, meg eleve, mit kell nekem itt pattogni, de aztán meg jönnek a pozitív visszajelzések, meg egy ének, meg egy érdekes téma, és akkor megint jó, és megint elönt a rózsaszín köd. Szórendi tipológiát magyarázni az éjszaka közepén a Varsó utcáin.

Nem tudom, mit csináltam itt, és az jó volt-e az embereknek.

Úgy érzem magam, mint Shizuku a Könyvek Hercege végén, amikor befejezte a könyvét és összeomlik és elsírja magát, mert megtalálta élete hivatását, de még nem elég jó benne.

Köszönöm varsói finnugristák, hogy néhány órára most is a hetedik mennyországban érezhettem magam.

The love of my life

"...and ain't nobody wanna see you down in the dumps

'cause you're livin' your dream, man, this shit should be fun"

Én, a rossz időpontokban elutazás istennője, éppen Anyádon fekszem és írom e sorokat, a City Beer söre helyett Celebrom házipálinkájától elfelhősült aggyal.

Tegnap volt a tanévnyitó tanszéki értekezlet, minoros tájékoztató, óramegbeszélés, TDK gyűlés. Koncentrálhatnék a diszfunkciókra és az elkeserítő tünetekre. De ehelyett az jut eszembe inkább, hogy jöttek gólyák a minoros tájékoztatóra, és még mindig a Nightwish miatt akarnak finnül tanulni. Meg hogy milyen jó volt Tücsivel ott bolondozni velük és megkínálni őket a nászajándékba kapott finn csokival. Meg Havas tanár úr szóbája és az OTKA szerdai szuper ígéretes és inspiráló és komoly alakulóülése. Shit just got real, egy kutatócsoport tagja lettem! Aztán meg a TDK délután, a többiek, akikről tudom, hogy egyenként mennyire nagyszerűek és mennyire tisztelem őket, és kötetlenül lehetett a világmegváltó terveinkről beszélni, és nem volt „hülye” ötlet, és nem volt lehurrogás, és tudom, hogy csak azért van esély ezeket a terveinket megvalósítani, mert itt vagyunk együtt és segítünk egymásnak. És utána a hosszú lelkizős sörözés Lillával és Gergővel, mintha a gyerekszobámba vonultam volna vissza a kedvenc kis játszótársaimmal.

Annak idején az a romantikus kép élt bennem életem szerelméről, hogy az majd mindig mozgásban tart, mindig érzelmileg felkavar, és inspirál, és egy kicsit rejtélyes, és a legnagyobb szélsőségeket hozza ki belőlem, de meglesz köztünk az „összetartozunk” érzés, és rengeteg lélegzetelállító emlékkel lát el, amire majd sok-sok év után is úgy emlékszem, hogy na igen, akkor aztán igazén éreztem, hogy élek.

A házasságom hála Istennek nem ilyen, de ahogy a FU tanszék engem folyamatosan inspirál és fejleszt és tükröt tart önmagam elé… az pont ez az érzés, ezek a pillangók a gyomromban.

Ő az én életem vonzó, karizmatikus, bipoláris depressziós, és kicsit bántalmazó szerelme.

Rettenetes válságban kezdtem neki ennek a tanévkezdésnek, és ahhoz képest lelkesebben távoztam, mint valaha.

És Ed Sheeran tökéletesen leírja, hogy mit érzek.

Az esküvőm

Igen, komolyan. Mivel annak idején nem volt időm leírni, most megnyitom a képeket, és a segítségükkel megpróbálom leírni, milyen volt.

And here it goes.

Szóval volt nekem egy esküvőm pénteken. Ez volt a polgári szertartás, melyről meggyőződésem volt, hogy "csak úgy" megtartjuk majd, semmi fakszni, úgyis a másnapra kell készülni, összegyűlik a szűk család, felhúzzuk a gyűrűt és kész.
Aha.
De a ruhát bizony akkor is fel kell húzni, mert utána kreatív fotózás lesz, kell haj, smink, csokor, tücsök pech ellen. Úgyhogy én személy szerint délelőtt 11 után csakis az előkészületekkel voltam elfoglalva, úgyhogy nem nagyon volt rálátásom arra, mi egyéb történik a helyszínen.

Nem nagyon tudom elmondani, mennyi minden előzte meg ezt az egész műhely-esküvőt, mert az mennyiségben és meghatottságban is túlmegy minden szón. A Timár és Sebestyén család, időnként barátokkal kiegészülve, ezt a putrit alakította esküvői helyszínné.

És nem csak kipakoltuk. Meg lefestettük meg kitakarítottuk. Hanem hogy Csilla hónapokon át vakarta a kerítést, Zsófika fáradhatatlanul ültette és öntözte a muskátlikat, apa hozta raklapjával a fóliát és végezte a bevásárlást, és kaptunk pálinkát és horgolt terítőket és teknőket, és fényfüzéreket, és potom 4000/főért árajánlatot vacsira a Szent Györgytől, és sós ringlit babbal, és zsenge gyökereket, és gyönge szekereket, és csak kérni kellett, és mindenki szívesen segített, csak azt kellett megmondani, mit kérünk. Na jó azért megmutatom a végeredményt.

És mindez olyan jó hangulatban telt. Senki nem panaszkodott. Sőt, talán elmondhatom, hogy végtelenül élveztük az egészet. Poénkodtunk, beszélgettünk, anarchoszindikalista közösséget alkottunk, bulit szerveztünk, söröztünk, a nagyik sütöttek sütit, vigyorgó fejet rajzoltunk egymás fenekére mésszel, simogattuk a Mázlit.

Szóval eljött a Péntek, és én önmagam csinosíttatásával voltam főként elfoglalva: kiakasztottam a fodrászt, amikor átcsináltattam az elkészült frizurámat másmilyenre (végül közös nevezőre jutottunk), aztán ottfelejtettem nála a fülbevalómat (az 1000 Ft-os bizsu fülbevalómat amit a Gyöngy-Házban akasztottam le), majd mentem a Szent Györgybe, ahol Mil kisminkelt gyönyörűre. Éppen elkaptam az éppen Szonjáékat fuvarozó Futósbarátot, és hazarobogtunk. Gyors ebéd és pihenés után jeleztem anyának, hogy ideje felhúzni a ruhát.
Mivel a többiek készülődtek, anya egyedül készített össze és fűzött be a páncélszerű ruhámba, úgyhogy olyanok voltunk, mint a Mamma Miában a készülődős jelenet, amin mindig sírok. Valahogy nehezen jött a "shit just got real" érzés: Bogáta, ez most nem egy próba, te itt most tényleg menyasszony vagy! Ez az a nap! Húzd ki magad!
Kitipegtem teljes díszben a nagyszobába, és itt már, részben a tízcentis magassarkúnak, részben Fox döbbent kiáltásának köszönhetően, amikor véletlenül belém futott, már kezdtem belehelyezkedni a szerepbe. Nem gondoltam, mellesleg, olyan apróságokra, milyen nehéz lesz beülni apa kocsijába, és mennyire kényelmetlen lesz egyenes háttal ülni ebben a ruhában, de már nem volt visszaút. :D

Sok vacillálás előzte meg az "első megpillantás" ceremóniáját, kicsit talán túl is spiláztuk, vagy zavart a közönség, nem tudom, de Csabával nagyon boldogan ugrottunk egymás nyakába - és rögtön szét is esett a boleróm ezzel a lendülettel! :D Úgyhogy a nagy örvendezés kicsit megbicsaklott némi elsősegélynyújtással a menyasszonynak, de végül minden helyre került.

Maga a ceremónia... hogy is mondjam. Bárcsak lett volna egy kis darabkám, ami kívülrl figyeli az eseményeket, és nem kell kihúzott derékkal ülnie és nem aggódik azon, hogy a háttérzenét hagyják-e a refrénig játszani. Mert maga a ceremónia tömény boldogság volt. Az anyakönyvvezető nem giccsezte túl a dolgot, mi sem, a dalok szépen lementek, Csaba ragyogott és én imádtam, és a legközelebbi, legjobban szeretett rokonaink mosolyogtak fültől fülig a padok közt. Megölelgettük-megszeretgettük felmenőinket, és úgy éreztem, én vagyok a legszerencsésebb lány a világon ezekért az emberekért.

A koccintás után a fotóssal és Zsófival (és persze Csabával) útra keltünk a kreatív fotózásra az Esze Tamás utcai belső kertbe. Nem nagyon vagyok jó abban, hogy az elaléló szerelmes hölgyet alakítsam, úgyhogy nagyon nehezen birkóztam az arcizmaimmal, de igyekeztem aranyosan nézni, és minél kevesebb helyen elszakítani a ruhámat. Különösen emlékszem egy pillanatra, amikor a fotós leültetett minket egy padra, és kérte, hogy beszélgessünk komoly dolgokról, miközben ő fotóz. Így fogtuk magunkat és Gyalog Galopp-idézeteket mondogattunk egymásnak. Itt. :D

Kezdett fájni a lábunk és szétcsúszni a fejünk, így megcéloztuk a Séta téri sörös/fröccsös bódékat, és bevártuk az érkező Szonját és Foxot. És igen, esküvői díszben leültünk a sörpadokra egy-egy fröccsre, és az élet császárainak éreztük magunkat, és az eladók teli szájjal vigyorogtak, és az emberek bámultak, és mi beszélgettünk és jól éreztük magunkat.
Zsófi végig nagyon ügyesen cipelte meg csatolta az uszályomat, amikor kellett, és még a fröccsözésünket is elviselte, úgyhogy nagyon hálás vagyok neki. :)

Hazaérkezésünk után kivedlettem menyasszonyi ruhámból és megvizsgáltam rajta a szakadásokat: szegényt alaposan megviselte már a kreatív fotózás is, nem beszélve a cipőmről. Öhö, no stress, úgysem fog látszani, izé… igazából lehet, hogy visítanom kellett volna az állapotán, de akkor már ez nem érte el az ingerküszöbömet. A további előkészületekbe Nóri és Dávid érkezése csöppent bele. Nóri végre itt van, juhú, koccintottunk is egy gyorsat, majd mindenki beleugrott a koszorúslányruhájába, hogy méretre legyenek szabva anya és Nagyi által. Én már ilyenkor az eseményektől és az izgalomtól azt se tudtam, merre vagyok arccal előre, annyira emlékszem, hogy kint ültünk a teraszon, hatosban, beszélgettünk, nevetgéltünk, mindenki felvillanyozva, és baromi jól éreztük magunkat, és én legszívesebben örökre ott maradtam volna velük, de legalábbis hajnalig. Ez a nap a maga meghittségével, a szűk családdal, a legközelebbi barátokkal már önmagában kitett egy csodás esküvőt. Anya mérgesen elzavart minket aludni („mindenki rohadt másnapos lesz holnap!!!”), és én is ágyba bújtam, olyan érzésekkel, mint egy művész a nagy premier előtt, de egy szuper főpróba után.

Reggel nem volt sok bajom, de azért egy pici igen. A Bazi Nagy Görög Lagzis „Felébredt a menasszony!!!” felkiáltásos sikító-rohanó-szépítkező-menyasszonybasztató vadulás elmaradt, ehelyett kb. csipás szemmel járkáltam fel-le a lakásban, és mérsékelt sikerrel próbáltam felfogni, mi is történik épp. Anya már full fordulatszámon pörgött, a műhelyben ezerrel folyt a díszítés, Nóri pizsamában kapkodta le Zsófikával együtt a védőhuzatot a Mari elnevezésű székekről, apa káromkodott, hogy a jég betömbösödött, érkezett a fodrász, felráztam Szonját és Foxot, hogy uccu meló van felkelés, közben a virágos is érkezett, és jól feldekorálta az autót. Még félig pizsamában és fésületlen hajjal sikerült belegyalogolnom az első ember lelkébe, mikor megemlítettem, hogy a narancssárga baromira nem szerepel az esküvői színeink közt, úgyhogy ne tegyen fel olyan tüllszalagokat a visszapillantó tükörbe, és mellesleg annak sem örülök, hogy a csokorban van (küldtem egyébként képet neki, hogy milyen csokrot szeretnék és abban sem volt narancs). Nyeltünk egy sort mindketten, no hát no, mindegy, akkor ne legyen tüllszalag, a virágos eliszkolt.

A műhelyben Gyöngyi és Futósbarát halálmegvető bátorsággal ugrott fejest a szükségesnél háromszor nagyobb vágottvirág-erdőbe, hogy csinos kis szálacskákat válasszanak le és tegyenek a péniszalakú üvegcsékbe, és aranyosan elhelyezgessék az asztalokon a fakorongok és csipketerítők társaságában. A maradékra Fox és Dávid lettek rászabadítva, hogy díszítsék fel a kaput velük, és úgy alapvetően borítsanak be minden elképzelhető négyzetcentimétert virággal. A vendéglátós Gábor is megérkezett és nagy erőkkel szervezkedett, így én fedezékbe vonultam és inkább megnéztem, hogy halad a fodrász. Nóri frizurája után én jöttem, keresztbe tett ujjakkal fohászkodtam azért, hogy a hajam elsőre tessen, de a fodrász nem hagyott cserben a tudományával. Hatalmas megkönnyebbülés volt belenézni a tükörbe és imádni, amit látok. Szonja következett, aki valami ultravagány frizut kapott, közben anya kiigazította Nóri koszorúslányruhájának alját. A fodrász rákérdezett a kanapén árválkodó szürkéskék koszorúslányruhára, hogy azt senki nem viseli-e… kínos és szívfájdító volt elmesélni neki, hogy Eszti meggondolta magát. Megpróbálta elütni valami „menjen a fenébe az ilyen” megjegyzéssel, de nem igazán tudtam mit felelni. Még mindig, és azóta is rettenetesen fáj, hogy Eszti nem volt ott az esküvőmön, és az életemben, és ez nem tud kevésbé fájni, csak legfeljebb ritkábban gondolok rá.

A délelőtt hátralevő részében nem volt határozottan definiált feladatom, így csak mászkáltam föl-le, mint egy riadt kotlóstyúk belőtt hajjal, mert persze a menyasszonynak nem adunk piszlicsáré feladatot, de ilyenkor a rendezkedés meg a dirigálás sem az én dolgom, de hát az sem volt elvárható tőlem, hogy feltett lábbal lazuljak, ha egyszer itt folynak az előkészületek a saját kertemben. Borzadva néztem, ahogy a szépen kigondolt és kidíszített bejárat elé apósék felszereltek egy iszonyú ronda kék-fehér strandsátrat „eső ellen”, és nem voltak hajlandók elbontani, de ilyenkor az ember már egy kicsit a ’szom, mindegy, essünk túl a napon, nem éri meg az összeveszést hangulatában van. Én legalábbis abban voltam, és egyébként is, anya idegállapotát nézve jobban aggódtam azon, hogy elviszi egy szívroham, mint azon, hogy ronda lesz a helyszín. Megkerestem inkább Foxot és Dávidot, hogy vajon mennyire utálnak, amiért a „virágoslány” szerepet osztottam rájuk, de Fox fülig érő szájjal közölte, hogy ez tiszta matematika, úgyhogy megnyugodtam.

Megérkezett Esztur, akinek nagyon megörültem, és rögtön meg is kérdeztem, mennyire tud varrni. :D Közölte, hogy "nem egy cosplay-isten", de hálistennek vállalta, hogy segít felvarrogatni a szétjött öltéseket a ruhámon, úgyhogy szegényt jól el is dugtam a szobámba egy tűvel és cérnával. Ebédidő lett, mindenki odacsődült a nagyszobába és felkapott egyet az Öcsi által odamanifesztált hamburgerekből és pizzákból, majd lassan elkezdődött a "szereljük össze a menyasszonyt" projekt. 3-kor van kikérés, tehát fél 2-re jön Mil kisminkelni, az tart kb. egy óráig, valamikor 2 és fél3 közt érkezik a fotós, belegyömöszölnek az addigra már remélhetőleg szakadásmentes ruhába, és jól kiadnak Csabának, majd mehet a menet a templomba. Megjött közben Fanni, akinek végtelenül örültem, és azzal a lendülettel őt is behajítottam Esztur mellé varrni. A boleróm franciakapcsa előző nap elveszett, így szétfejtettem egy régi melltartómat, hogy újabb kapocshoz jussak, és Fanni kezébe nyomtam. Minden jól haladt, a koszorúslányok készülődtek, ment a zsibongás, azonban már közeledett a 2 óra, és Mil sehol. Hívom, nem veszi fel. Rohadt élet, hívom megint, hát azt hitte, fél3-ra kell jönnie. Bevágódott gyorsan a kocsiba, de hát engem már evett az ideg, mindjárt itt a fotós, én meg még susogósmelcsiben szaladgálok. Negyed 3 elmúlt, fél 3 közeledett, Mil hív, elvileg itt vannak a háznál, de hát rohadtul nem voltak itt, akármerre néztem. Kínomban a kishúgom éppen arra bicikliző barátnőjét, Lizát kértem meg, hogy ugyan tegyen már egy kört, és ha tanácstalan fiatalokat lát egy kocsiban, irányítsa őket hozzánk. Jön a hívás Miltől, rossz helyre vitte őket a GPS, de most már megvan, száguldanak ide. Hát izé, jó hír, hogy ideérnek, de én már akkor bőgtem mint az újévi malac. Mindjárt kikérés, lesz negyed órám a majd'egyórás sminkelésre, az lesz az arcomon egész este, a készülődős képeknek annyi, és még tiszta ideg is vagyok. A lányok kollektíven rám vetették magukat, hogy megnyugtassanak, megfogtak és elkezdtek felöltöztetni, sorrend ide vagy oda. Megjött a fotós, mosolyogva elkezdte dokumentálni a kaotikus állapotokat.(Később mint kiderült, leginkább Eszturt dokumentálta. :D) Nóri hozott egy-egy pálinkát mindenkinek, közben befutott Mil, kiszórta az összes eszközét, és irgalmatlan gyorsasággal elkezdett sminkelni. Közben Fanniék a fűzővel viaskodtak, a ruhát igazgatták rajtam, Zsófika a patentokat csippentette össze, tehát annyi volt a nagy emelkedett hangulatú készülődésnek, inkább úgy éreztem magam, mint Mulan, akit össze-vissza cibálnak, hogy valahogy menyasszonyformája legyen. :D

Csodával határos módon úgy-ahogy készen álltam a kikéretésre, aminek persze nem lehettem igazán nagy aktív részese, Nagyi ajtaja mögül hallgatóztam csak fél füllel. Valahonnan innen számítom a "baszki csak történnek velem az események" időszakát. Egyszercsak apa kivezetett, és kicsit meg is lepődtem, kik várnak a kertben (Ónodiék például, na nem mintha baj lett volna), aztán mindenki örült, meg fotózkodtunk, de nem igazán voltam ura a helyzetnek. Mindenki engem nézett, de hát még egy óra hátra volt a templomi szertartásig, mit csináljunk addig?

Némi téblábolás után végül megindultunk a templom felé (jajjakocsibabeülés. jajjazegyeneshát. jajjdefelvagyokcicomázva.), vigyázva, hogy ne röpüljön le az autódísz. Apán láttam, hogy pont olyan megilletődött, mint én magam, én meg közben lámpalázasan mantráztam magamnak, hogy én vagyok a menyasszony, én ülök fehér ruhában az anyósülésen, erre fogok emlékezni, lazuljak el, átismételtem magamban az összes pinterestes és fb-csoportokban olvasott bölcsességet a "csak rólunk szól ez a nap" témakörében, és hirtelen a templomnál találtam magam. Láttam a szállingózó násznépet, és ugrott egyet a gyomrom, hogy jujj, ezek mind az én esküvőmre érkeztek, csini ruhában, de valahogy nem akartam lelőni önmagam mint fő attrakciót, így bebújtam a lelkészlakba Szonjával. Megjelent János bácsi, a lelkész, elintéztük az unortodox adminisztrációt (Csabának sikerült kereszteletlenül keresztülvernie azt, hogy templomban esküdhessen velem), az idő vánszorgott, de Szonjának nagyon hálás vagyok, hogy többször is tüncögve rám nézett, és tapsikolt, hogy lám, itt vagyunk, férjhez megyek! :) Ez nagyon sokat segített átérezni ezt.

Eljött az idő a bevonulásra, belekapaszkodtam apába, némi stratégiai megbeszélést tartottunk a koszorúslányokkal a bevonuló alakzatot illetően, kellően felment bennem a pumpa az idegességtől (nem miattuk), gyilkos hangulatban bezavartam a késő násznéptagokat, hogy takaroggyanak befelé, aztán megindult a zene és a bevonulás. Pillanatok alatt elnyelte a templom Csabát és a koszorúslányokat, aztán mentem én is, félig magamnál, de azért nagyon boldogan, látva a mosolygós ismerős arcokat. Így valahogy mindennek értelme lett, tudtam, hol vagyok és miért vagyok itt, szólt a vonószenekar (anya jár közéjük csellózni), mely sokkal nagyobb volt, mint amekkorát vártam, minden és mindenki egy csodás meglepetés volt, és már csak az az egy félelmem maradt, hogy ne viselkedjek otrombán és ne csináljak teljesen hülyét magamból.
Ez úgy sem egyszerű dolog, ha a szentbeszéd csodálatos vagy akár átlagos - de a miénk nem volt az. János bácsi már a legelső jegyesoktatáson megmondta, hogy kinézett számunkra egy bibliarészletet, és ennek örültem, mert mégiscsak kicsi korom óta ismer, és a jegyesoktatások is nagyon jól sikerültek, ő is szeretett minket, mi is őt. Amire nem voltam felkészülve, az az, hogy az esküvőmön esik neki a nyelvész szakmámnak. Azazhogy nem esett neki, és egész biztos nem rossz szándékkal hegyezte ki rá az igehirdetés egy részét, de az a fanyar... gúny(?), amivel mindenféle ál-nyelvészeti okfejtéseket vezetett le, hát nálam legalábbis nem vette ki jól magát. Hosszú is volt, fájt is a lábam rettenetesen, és baromira kiszolgáltatva éreztem magam. Nem tudtam válaszolni János bácsinak, nem tudtam elszaladni a közeléből, de még csak odébb nézni sem (fotóz a fotós!), csak kaptam a szentszékről az ívet az arcomba, és próbáltam minden önuralmamat összeszedni, hogy ne sírjon le rólam egy kilométerről a frusztráció. Persze lesírt.

Oké, nem kell "hinni" a finnugor nyelvrokonságban. Vagy nem kell nekem hinni (bár jó néhányszor próbáltam elmagyarázni János bácsinak). De a nyelvészet nekem nem a hobbim vagy a hülyeségem, hanem a szakmám, amiből PhD-zek, és ezt igazán tiszteletben lehetett volna tartani. Ha nekem az lett volna a szent meggyőződésem, hogy lila unikornisok szaladgálnak az égen, azt sem illett volna kifigurázni az esküvőmön.
Túlreagálom? Lehet. Megkönnyebbülésként ért az eskütétel rész, de az emelkedett hangulatot kicsit lerántotta, hogy János bácsi kb. szavanként adogatta a szánkba az esküt. Nem nagyon sikerült beleélni magunkat a szent fogadalomba úgy, hogy egy egész szintagmát sem mondhattunk ki egyben. :D Gyönyörű volt azonban a vonószenekar játéka, beletettek a ceremóniába egy meglepetés vonósnégyest is, és mikor odanéztem, anyát láttam csellózni köztük. :) Nagy dilemmája volt korábban, hogy zenéljen-e a zenekarral az esküvőn vagy nem, és lám megoldotta, egy dalba beszállt, és nagyon meghatódtam. :')
Lassan-lassan véget ért a szertartás, és sajgó lábakkal kibotorkáltunk a templom elé fogadni a gratulációkat. Nem igaz, hogy az ember ilyekor csak darája a "köszönöm-köszönömöket": minden egyes ember gratulációja nagyon jólesett, bár igaz, hogy egy idő után kicsit túl sok volt már az arc, és nem volt időm feldolgozni az örülést mindenkinek, és egyre vékonyodott a hangom, a végére már csak cincogtam, hogy jajköszi köszi, nagyon kedves vagy... jött néhányember, akire nem is számítottam, annyira örültem nekik, meg a kollégáknak, meg a rokonoknak, meg az emtétéseknek, meg a mindenkinek... jahj :)
Csináltunk egy jó nagy csoportképet, amin végül senki sem látszik, aztán megtörtént a csokordobás. nos, hát sokan mondták, hogy bunda volt, a csokor Nóri kezében landolt, (<3), de igazából azért dobtam olyan picit, mert baromira kevés mozgásteret adott a boleróm, és nagyon rettegtem, hogy elszakad. De hát azért milyen menő már, hogy Nóri kapta el. ^^

Aztán elindultunk haza. Nagyárpádot végigdudáltuk: nesze világ, megjöttünk, végre itt az esküvő!!! Kicsit szakadozva ért oda a násznép, de végül csak összegyűltünk, és Csabával mari babona szerint háttal besétáltunk a gyönyörű virágokkal díszített kapun át. Fura érzés volt félig vendégként, félig házigazdaként megérkezni A Műhelybe, ahol pezsgővel vártak, és a főasztalnál a helyünkön két hatalmas horgolt állatka várt: egy menyasszony- és egy vőlegénymaci! Zseniálisan néztek ki, el sem hittem, mikor anya később elárulta, hogy Nagyi horgolta januárban! Megint úgy éreztem magam, mint aki szét akar szakadni: egyrészt a mosolygó menyasszony akartam lenni, másrészt viszont egy láthatatlan kis szellem, a nyest, vagy egy segítő virágos lány is akartam lenni, és házigazdaként üdvözölni az embereket, vagy mellettük áll, amikor ők kikeresik a nevüket a DIY ültetési rendünket olvasva, leülnek a helyükre, vesznek egy tányérral a svédasztalos kajából, kihalásznak egy röviditalos üveget a kádakból, csapolnak maguknak egy sört. Koccintottunk az érkezőkkel, vártunk egy picit mire mindenki elhelyezkedik a kis helyén, aztán kezdődtek a csoportképek.
Ami Andiék esküvőjén olyan jól működött, és katonás rendben zajlott (hívnak egy-egy családot, és közben bemondják, melyik másik család készüljön fel), annyira kaotikusra sikerült a miénken. Nem mindenki hallotta a saját nevét, szétszéledt a nép, random beugráltak emberek közénk pedig nem is hívtuk, és bár vigyorogtam meg minden, őszintén aggódtam, hogy hősies ceremóniamestereink, Nóri és Fox idegbajt fognak kapni. Próbáltam kontroll alatt tartani a helyzetet, kissé menyasszonytalan, kiabálós módon, mielőtt még feladtam és teljesen és átadtam magam az elemeknek, de így sem esett jól, ahogy a násznép egyes tagjai viselkedtek. Például nem ordítasz a menyasszony arcába, akár itt van a teljes MTT, akár nem. Azért, mert egy lagzin nem ordítasz a menyasszony arcába, és kész. Egyébként miután sikerült belelazulni a dologba, nagyon élveztem, majd a dolgok végeztével töltettem magamnak egy felesnyi akármilyen szeszesitalt.

Az a helyzet, hogy bármennyire is szent elhatározásom volt a "jelenben élni" és "csak élvezni az egészet mert rólam szól", egyszerűen nem ment. Az adrenalin annyira elfelhősítette az agyamat, hogy teljes készültségben jöttem-mentem mindenhova, egyesek próbáltak nyugtatgatni, vagy megkérdezték, hogy vagyok, vagy kérdezgettek a helyszínről, de ettől még inkább kiéleződött az ugye minden rendben van pánik. Mégiscsak elég unortodox, amit mi itt csináltunk! Kisgyerekek szaladgáltak a menyasszonyi asztal előtti üres téren, Csaba unokahúgai megbűvölve nézték a Kriszanáéktól kapott zseniális rajzolt ajtódíszünket. Leültem a székemre, beszélgettem néhány odatévedővel, figyeltem az emberek arcát. Feltalálják magukat. Nincs baj. Nyugi.

Kezdődött a vacsi, én persze alig ettem valamit, inkább néztem a többieket. Aggódtunk, hogy nagy sor lesz a svédasztaloknál, de úgy tűnt, minden rendben zajlott. A kaja csodálatos volt, imádom a Szent György Fogadót, és a tulipános lányokat, hogy így levezényelték az étkeztetést, ideális volt minden. Villacsörgetéses csókkövetelés... volt, de hálistennek nem vitték túlzásba. Én amúgy nem bántam, de tudtam, hogy Csaba nem rajong érte. Ezután következett a speech, amiben Csaba és én köszöntöttük a vendégeket. Na az van, hogy én napokig gondolkoztam, milyen beszédet mondjak az egybegyűlt násznépnek, ami közérthető, mégis kifejezi azt a felfoghatatlan mennyiségű hálát, amit érzek. Nagyjából összeállt a fejemben - és nagyjából a 30%-át sikerült is elmondanom ott helyben a lámpalázban a mikrofonba. Ilyenkor nem lehet csak azt mondani, hogy "úúú de hálásak vagyunk apunak anyunak mindenkinek..." ez, hiába igaz, így elég semmitmondó, úgyhogy egyáltalán nem volt olyan könnyű összerakni azt a speechet, úgyhogy jó volt érezni a közönség figyelmét, és látni a tüncögést az arcokon. :) Az én speechem után (ha jól emlékszem) Nóri megható beszéde jött, amin bekönnyeztünk Csabával, majd Fox Ünnepi Kockaverse. :)) Aztán kizavartak minket a teremből.

Ez várt, mikor visszaérkeztünk. A teljes Timár-Sebestyén klán hangzerrel a kezében, egy sokversszakos epikus költeménnyel, amit csak nekünk készítettek, és minden rokon fújt, húzott, ütött vagy pengetett valamit, mi pedig el voltunk ájulva. Mekkora arcok már ezek!!! Nem bírtam elhinni, hogy még ilyen méretű menőségre is volt még energiájuk ez az őrületes mértékű szervezkedés mellett, és hát persze borzasztó nagy sikert arattak.

Ezután következett a mi "első táncunk". Csabával már jópár hete tanultuk-gyakoroltuk, én hónapokig kerestem a megfelelő dalt, végül meglett, végül eltáncoltuk. Kicsit izgultam, hogy menyasszonyi ruhában és tűsarkúban hogy fogom bírni a forgások amplitúdóját, de végül sikerültorrtörésés bokaficam nélkül a végére érni a koreográfiának. Megintcsak az volt, hogy próbáltam belefeledkezni Csaba tekintetébe, de mindig ott motoszkált bennem a lámpaláz. Ez az a pillanat!

Meghajoltunk... és ezután kezdődött a buli. Apám elém ugrott nagy lelkesen, hogy na itt van, de én kitértem előle és a parkettre vonszoltam apóst. A násznép lelkesen tódult a parkettre, különösen a rokonaim, és hamar beindult a buli. A második számnál szép nagy kör alakult ki, a sárgalábú cinegére, mert nyilván, de legalább lehetett egyentáncolni, hogy le-sza-kad-a-teteeje. A továbbiakban igyekeztem táncolni, izé,  menyasszonyosan viselkedni. A zenekar... nos, eleinte megbántódtam azokon a hangokon, akik megjegyezték, hogy valószínűleg nem ilyet akartunk, de igazából igazuk volt. Tényleg kicsit változatosabbra számítottunk a repertoárjukat tekintve, de az is igaz, hogy a fél násznépre (ahol a barátok ültek) nem láttak rá, és amikor szóltunk nekik, rögtön stílust váltottak. És egyébként pedig pontosan és lelkesen játszottak, tök profik voltak, és Nóriék is nagyon dicsérték, hogy bármit meg lehetett velük beszélni, azonnal reagáltak.

Végigszántva a tekintetemet a násznépen, összességében elégedett voltam. Anyán különösen láttam a felszabadulás jeleit, és ez jobban megnyugtatott, mint bármi más. Egy kicsit az MTT-sek miatt aggódtam, eléggé elszeparálva mulattak, de kénytelen voltam rábízni őket saját talpraesettségükre és egymásra, mert annyi más dolog és ember is volt. A Finnugor Tanszék egy ponton megakasztotta a showt, és Heini a csodás hangjával előadott egy finn népdalt. Éljen-éljen, Heini énekelt az esküvőmön, ez annyira sokat jelentett nekem! :) Felidézte az összes nagyszerű halatlan tavas emléket a finn népdalkörből. Aztán jött egy magyar népdal az összes finnugoros előadásában, és jujj mindenkit mennyire imádtam, megint csak: ezek az emberek erre készültek, és ezt csinálták a kedvünkért! :')

Folytatódott a buli. Gondoltatban a keblemre öleltem a zenekart, amikor leadta a Két pej ló című örökzöldet és a családom megvadult, csapoltattam magamnak egy sört, és tettem pár kört a kertben. A finnugorosok elkaptak engem, az éneklést nem lehet csak úgy abbahagyni, kisvártatva torkunk szakadtából nótáztuk a tavalyelőtti népdalkör örökzöldjeit, finnül, oroszul, mariul, talán még hantiul is. Épp a Kylä vuotti-t üvöltöttük kórusban, amikor Nóri becsapódott az orrom elé és közölte, hogy jön a torta. Uccu,lássuk a tortát, én sem láttam még. Hát ott állt, a zsúrkocsin, roskadozva a gazdag krémektől, teletűzdelve liziantuszokkal, mint egy Pinterest-zsánerkép. Csaba már várt vigyorogva, és háromra előkaptuk az általa készített DIY fűrészt és nekiestünk a tortának.

A fűrész története az, hogy amikor a zenekar frontembere nálunk járt egyeztetni, elejtette példaként azt a tipikus esküvői beszólást, hogy tortaszeleteléskor "akinek fent van a keze, az az úr a háznál". Ez Csabát annyira megrémítette, hogy elkezdett alternatív megoldás után nézni, és végül inkább összeszerelt maga egy Luca széke-szerű, ilyen-olyan fából készült fűrészt, mintsem hogy megkockáztassa, hogy valaki elsüsse ezt a poént a lagzin. Én magam egy picit féltem, hogy "overkill" lesz ez az ötlet, de végül nagyon sikerült beleélnem magam a műveletbe. :) A torta anatómiájával mi sem voltunk teljesen tisztában, kicsit meglepetéskéntértek az ilyen-olyan lapok meg csövek, de olyan jólesett kiszolgálni a vendégeket, és egy-egy szelethez mellékelni egy szál virágot is, hogy végül nem is adtam át a szeletelést a tulipános lányoknak, pedig ott álltak segítőkészen. A torta is nagyon jóízűre sikeredett. Win.

Valamikor ekkortájt jutott eszembe Mázli. Szegény kutya anya irodájába volt bezárva egy apró irattároló helyiségbe, mert nem mertük megkockáztatni, hogy a násznép között cirkáljon a kisgyerekek között. Leszaladtam hozzá, szegény alig élt-halt, nyüszített, teljes idegállapotban volt, én úgy simogattam, mintha nem lenne holnap (jól ráijesztve egy tulipános lányra, aki épp arra járt szörpöt újratölteni, erre azt látta, hogy ott kuporog a menyasszony a sötétben a kutyával). Aztán gondoltam egyet, baszki, 10 óra elmúlt, a nagyonpici gyerekek már alszanak, Mázli úgysem fog jelenetet csinálni, ahhoz túl félős, uccu, kieresztem. Szegény kutya kilőtt mint a Szputnyik, de rögtön lefékezett a nagy hepajt látva, és némi nyüszítős szaglászás után önkéntes száműzetésbe vonult a tető alá.

Tudtam, mi közeleg. Az, hogy eladó lesz a menyasszony. Huh heh, ekkor már rég lerúgtam magamról a tűsarkút, hordja akinek hat anyja van, szerváltam megint valami lélekerősítőt, és Nóri meg Fox parancsára Csabával megtámogatva áruba bocsátottam magam. Jöttek-jöttek a népek, táncoltam mindenkivel, jól haladt minden, amikor is hirtelen valami brutál lökést éreztem, és azon kaptam magam, hogy Celebrom ezerrel száguld velem a bejárat felé. Siktoztam-rúgkapáltam, könyörögtem, hogy legalább ne a legeslegelején raboljanak el, így Celebrom végül úriember módjára visszaszállított, hogy táncoljanak velem tovább. Ment továbba menyasszonytánc, ezután kicsit nagyobb rettegésben, aztán egyszercsak hopp, egy hatalmas nagy vállon találtam magam kettőbe hajtva, amelynek tulajdonosa szintén sprintelt a kijárat felé. Rémületemre apai unokatesóm, Dóri vőlegénye rabolt el, akit aznap láttam először életemben. Esélyem sem volt ellenállni, ellenben azt rohadtul éreztem, hogy nem számolt a ruhám anyagmennyiségével, és már a füvön járt, amikor akkorát zakózott velem, hogy métereket gurultunk mind a ketten. Mire levegőt vehettem volna, nagybátyámmal együtt felkaptak és betuszkoltak a kocsijukba fejjel lefelé, és elhajtottak velem a helyszínről.
Először is azt sem tudtam, melyik végtagom merre van, de amint végre sikerült legalább a fejemet kirángatni az alsószoknyám rétegei közül, nyüszítve-sírva könyörögni kezdtem nekik, hogy vigyenek vissza. Nagybátyám közölte, hogy elmegyünk diszkóba. Azt hittem, elvisz az infarktus. Az alábbi problémáim voltak a tervvel:
- a család Timár ága kisalföldi, és rohadtul nem ismerik Pécset
- én sem tudom, hol van Pécsett diszkó de abban egész biztos voltam, hogy Nagyárpádtól relatíve messze
- NEM AKAROK DISZKÓBA MENNI
- a szemem előtt láttam a teljesen lefagyott násznépet és Nórit meg Foxot, és kivert a verejték
- nem nagyon ismertem a kocsiban ülők egyikét sem, így fogalmam sem volt, hogy meghatja-e őket a könyörgésem, meg eleve, hogyan kéne velük beszélni, mit várnak tőlem.
Végül visszakanyarodtak velem, és elvittek egy "számunkra szignifikáns" helyre, ami esetünkben a régi romos tejfeldolgozó volt. Odahívták Csabát. Megjelentek Foxszal, megbeszélték a kiadási feltételeket. Visszamehettünk a lagziba. Emlékeztetnék mindenkit, hogy a procedúra alatt mezítláb voltam.
Csabának végül meg kellett mosnia újdonsült anyósa lábát. Arról nagylelkűen letettek a rablók, hogy a vízből igyon is egy kupicányit. Én azt hittem elsüllyedek, anya fülig vörös volt, Csaba jámboran belenyugodott az elkerülhetetlenbe, így végül meg lett mosva anya lába és folytathattuk a menyasszonytáncot. Hát nem mondom, hogy a régi voltam. Kicsit kábán botorkáltam vissza a parkettre, közben többek simán csak lerakták a nászajándékot és elmentek, kevesen maradtak a táncolni vágyók közül. Aki maradt, azzal roptunk egy kört, majd mindenki az izgalmaktól elfáradva vetette rá magát az újra felszolgált maradékokra.
Hogy is mondjam, most már értem, miért sok menyasszonynak nem a menyasszonytánc a kedvence. Eleve fárasztó, rablás nélkül is, a rablás viszont mint olyan baromi ijesztő. Nem bánom, hogy a család ritkán látott Timár ága is kivette a részét a lagziból, úgysem ismerjük őket eléggé, de...hát nem tudom. Valószínűleg jobban örültem volna egy MTT-s menyasszonyrablásnak. De ami történt történt, és így kell szeretni, és valamilyen szinten én el tudom fogadni, hogy ez az epizód így zajlott.

Elkezdett elszállingózni a násznép, és egyre többen kérdezték, mikor jön az újasszony. Uccu, Nóri segítségével Csabával megléptünk a műhelyből és felszaladtunk a szobámba. Ő felvette a bátyja bordó ingjét, én pedig Mamika székely ruháját. Mamika székely ruhája! Tisztán emlékszem, amikor eszembe jutott, hogy az lehetne a menyecskeruhám. Mindig azt hittem, hogy Mamika még ott lesz az esküvőmön, de sajnos már nem lehetett ott, de mikor kitaláltam, hogy az ő konfirmációs ruháját hordjam menyecskeruhaként, azonnal minden annyira a helyére került. Mikor beszámoltam erről a tervről, anya vigyorán láttam, hogy ő is tökéletesnek gondolja a tervet. Voltak erdélyi rokonaink a násznépben, akik csak erre vártak. Magamra pattintottam a kapcsokat és a gombokat, és... beültem a talicskába. Nem tudom, mikor jutott eszünkbe az, hogy Csaba talicskán toljon be mint újasszonyt, de hajthatatlan volt a kérdésben, így mikor eljött az idő, én engedelmesen elhelyezkedtem az alkalmatosságban, megkapaszkodtam és hagytam magam feltolni a rámpán. Megint kicsit féltem, hogy nem bénaság-e, amit csinálunk, de később a többiek azt mondták, jól nézett ki. :D Csaba megált velem középen, én kipattantam a talicskábólMamika ruhájában, engedelmesen hagytam magam odavezetni a mikrofonhoz, és bemutatkoztam, mint Sebestyénné Timár Bogáta. :) Kitört az üdvrivalgás, kezdődhetett a csárdás.

Ez történhetett valamikor hajnali 1-fél2 körül, és bevallom, hajnali 4-ig nem sok emlékem maradt. Győző bácsi alig engedett el a táncból. A szomszéd úgy megforgatott, hogy alig álltama lábamon utána. Körtáncok formálódtak, Ati-Peti furán táncba elegyedett K. Lillával (mint később kiderült, nem hitte el, hogy Lilla nem külföldi... így az "bevallotta", hogy az iráni Rakveréből származik, és akkor megnyugodott), a fotós elköszönt, szállingózott el a nép. Az egyik legemlékezetesebb jelenet az volt, amikor felszaladtam a kertbe ribizliért, majd lefelé menet Mázli kijött a tető alól és elkezdtem simogatni. Ott ültünk a sötétben, amikor is megjelent Ati-Peti, és sugárban lehányta a műhely oldalát. Meglapultunk Mázlival, de észrevett minket. Kicsit kábán gratulált, hogy jó a buli, mert évek óta nem hányt, majd Mázli felugrott és elfogyasztotta a hányását. Ollé, az én esküvőm, gondoltam magamban, és visszaballagtam az emberek közé. Tele voltam minden földi jóval és rosszal, és elképesztően rengeteg mindenféle élménnyel, alig láttam már ki az arcomon. A zenekar bejelentette, hogy jön az utolsó számuk. Rendben, de apa megjelent egy gitárral, és utasította a szintis-frontembert, hogy asszisztáljon a Nyálon lőtt lány balladájának eljátszásához. Elé tolta az akkordokat, elém a mikrofont, felálltunk a színpadra, és félimpróból előadtuk, hogy Marynek hívták, mielőtt átlőtték a nyálát... Az énekesnő a mobiljával videózta a performanszot.

Ez volt a záróakkord. A zenekart kifizettük és elbúcsúztak, mindenki aludni tért. Csabával mi felmentünk a tetőre megvárni a napfelkeltét, de a halvány derengés az ég alján nehezen erősödött, erőt vett rajtunk az álmosság. Bebújtunk a szobámban az ágyba, és aludtunk 3-4 jól megérdemelt órát.

Nem volt nagyon késő, mikor fölkeltem és kimásztam az ágyból. Olyan 8-9 körül lehetett, egyesek már-még fent voltak, mások már el is utaztak tőlünk (pár vendég ugyanis nálunk aludt). Anya mosolyogva köszöntött, és kisvártatva visszaszállingózott pár vendég elköszönni. Visszabattyogtunk a műhely zilált asztalai és langyos vízben úszkáló röviditalai közé, és eszegetni kezdtük a maradék sütiket. A mobil sörpultból mindenki csapolt magának egy gyógysört, ücsörögtünk, örvendeztünk a fel-felbukkanó látogatóknak, és igyekeztünk felidézni, egész pontosan mi is történt az éjjel. Kiterítettük a kék nászajándék-polifoamokat, Mázli rögtön rájuk is feküdt, megjelent néhány MTT-s fürtökben, előkerültek a finnugorosok, mindenki elmondta a kedvenc sztoriját, egy kicsit újraéltük az eseményeket, különböző szemszögekből. Némi pihenés után megérkezett a Sebestyén Services Ltd.,hogy segítsen nekünk elpakolni a helyszínt, és a nászajándékok örvendezős-tüncögős kinyitogatása után végleg véget ért az esküvő. Visszacammogtama házba, ahol Gyöngyi cicaszemekkel siránkozott azon, hogy mostantól aztán mi értelme lesz az életünknek, ha nem kell már esküvőre készülni. Lehurrogtam, de egyetértettem vele. Szinte a mai napig nem térek magamhoz az egészből.

--

Hát így zajlott a mi tökéletes esküvőnk. Minden szempontból tökéletes volt? Nyilván nem, és lett volna, amit szívesen megváltoztattam volna, így visszatekintve. Nem akarom azzal játszani a fatalistát, hogy "de így volt az igazi", vagy hogy így kellett lennie. De az a hihetetlen érzelmi háttértámasz, amivel nekivágtunk, az a családiés baráti összefogás, az a rengeteg "személyre szabás", amitől a magunkénak éreztük az esküvőt, a vendégek, a helyszín, a koncepció... gyakorlatilag "hülyeállóvá" tették a rendezvényt. Ha minden elromlott volna, amit terveztünk, még akkor is felejthetetlen és szuper lett volna ez a lagzi, attól, amiből az létrejött.

Úgyhogy nem elemzem tovább. öszönöm mindenkinek, aki eljött, és hozzájárult. Ígérjük, boldog házasok leszünk. :)