A következő címkéjű bejegyzések mutatása: megérint. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: megérint. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. október 25., szombat

Hõimupäevad 2025

Reggel 9:45-kor összefutottam a busz előtt Ruzsits Orsival és felszálltunk a... tök üres narvai buszra. A buszsofőr ugyanolyan összezavarodott volt, mint mi, de idővel megjelent Britt, Anna V ja Dima, Atte és Riku, innen-onnan ismerősök, és legalább 10 helyet sikerült megtölteni a vagy 50 fős buszon. Irány Narva.

Nem mindenki volt lelkes, hogy a rokon népek napi koncert megint Narvában kerül megrendezésre. Igen, finnugor főváros, de tavaly is ott volt, akkor is elég kicsi volt az érdeklődés, és most sem tűnt több izgalommal kecsegtetőnek. Alig tízen vagyunk a 70 fős buszon, baszki.

De akkor is, a majd' háromórás út pillanatok alatt eltelt ebben a nagyon is ismerős baráti társaságban, és földet értünk Narva északi végében. Ami szuper, csak a déli végébe akartunk volna menni - mindegy. Szép az idő, lehet sétálni.

Narva mindig megborzongat. A nem túl széles Narva folyó másik oldalán Oroszország mereszt ránk szemet - valamikor az izgalmak és lehetőségek földje számomra, most félelmetes ellenség. Minden, amit nem akarok beengedni ebbe a zsebkendőnyi, csodálatos, meseszerű, fájdalmak és lemondás és kemény munka árán szerzett életembe idefent Európa csücskében, ijesztően tornyosulva velem szemben. Ideát a hatalmas narvai erőd. Odaát a még hatalmasabb ivangorodi erőd. Az orosz zászló lengedez a bástya tetején, és vajon hány ember lelkében is itt, a biztonságos parton? Mennyire biztonságos ez a part??

Jó lenne szeretni Narvát. Sokan szeretik. Nekem még nem egszen sikerült a szívembe zárnom.

A nArt művészeti kiállítótérben nem voltam felkészülve arra, hogy Darali Leli műveibe botlom. Darali Leli! Mintha egy másik világból jönne. Az észt művészeti akadémia finnugor divatkiállítása mélyen megérintett, de különösen az, hogy valahol van még Darali Leli, aki aktívan tevékenykedik. Imádtam a kiállított darabokat és a kurátor lelkesedését is.

Mégis meg kellett kérdeznem, honnan jutott eszébe Hõimulõim-nek nevezni ezt a kiállítást. Kínos vagy nem: a Hõimulõimed a mi szervezetünk bejegyzett márkaneve, és eléggé meglepődtünk, amikor a nArt meg az EKA bejelentett egy ilyen nevű kiállítást. A kurátor szegény nagyon elpirult, mikor szembesítettük vele, hogy gyakorlatilag lenyúlták a nevünket, de semmi baj, ez legyen a legrosszabb, hogy véletlenül ilyen szuper kiállítással hozznak minket összefüggésbe.

Sárgálló juharfák, sárgálló járdák, sárgán sütő Nap, sárgálló tökök. Szépséges őszi nap még a narvai munkásnegyedben is. Nagyszerű társaság. Irány a Rugodiv.

Kicsit fura, hogy a Rugodiv az elmúlt két évben ilyen ismerős lett, de miért is ne. A bejárat körül választási kampánysátrak álltak, bent ismerős kirakodóvásár, ismerős arcokkal. Alekseev úr nagyon boldogan mesélt az idei magyar bandáról (érthető módon - elég szuperek voltak, nekem is a szívembe lopták magukat), ráadásul mariul, aminek külön örültem. Anna M lehuppant mellénk és az indokolatlan dolgokkal töltött croissantok mellé és elmesélte, mik az eddigi rokon népek napi benyomásai. Britt és Atte ültek mellettem, kisvártatva megjelent Anti is, aki mindazidáig egy buszos túrát vezetett ide Narvába és környékére. Bár nem voltunk különösebben beöltözve (Annán kívül), páran lefotóztak minket. Körülnézve, mi voltunk a fiatalság. Nagyjából 15 éve mi vagyunk a fiatalság, de ha ragaszkodnak hozzá, továbbra is az vagyunk.

A rokon népek napi koncert hosszú volt és szuper. Végül elég sokan el is jöttek, és aki nem, az igazán sajnálhatta. Mindenki beleadta azt, amit tudott. Nagyon sokat tapsoltunk. Nagyon belelkesedtünk az este folytatása iránt a RoRo klubban. Brittel tempósan rúgtuk az avart a folyó menti sétányon és tervezgettük az újabb finnugor projekteket. Annyi rendezvény folyt az elmúlt évben itt, hogy teljesen összekapcsolódott Narva városa a finnugor tervezgetéssel.

"Te vagy a Timár Bogáta, ugye?" kérdezte a Liszt Intézet észt gyakornoka tőlem magyarul. "Már nagyon sokat hallottam rólad." Hát, ezt el tudom képzelni. De nem volt kedvem tovább fejtegetni, miket és hogyan hallott rólam, átadtam a beszélgetés lehetőségét R. Orsinak, ő úgyis egy sokkal kedvesebb ember, mint én.

"Can I ask you something?" kérdezte tőlem a Dänkki Briha énekese kicsivel a koncert előtt. "Are you Bogata Timar?" Mint kiderült, követ engem twitteren és instagramon, és tetszik neki a kontent, amit csinálok. Ennek a hírnévnek kicsit jobban örültem.

A RoRo klubban némi iszonyú zsíros vacsi és pár sör után el is kezdődött a Dänkki Briha-koncert, amibe Britt és én lelkesen vetettük bele magunkat. Ilyen már csak ez a hely, a pálmafás díszlet előtt egy dobogó és egy aprócska parkett terpeszkedett, Britt és én szinte ki is töltöttük. Ez van, nem tudok mit mondani, én már csak olyan ember vagyok, akit belelkesít, ha pasik símaszkban és napszemüvegben énekelnek karél és vepsze nyelvjárásokban elektromos hegedűvel és számítógépes loopokkal, és a koncert szerves része egy 1887-es kiadású Kanteletar. A táncba becsatlakoztak néhányan, és alig akartuk leengedni a Dänkki Brihát a színpadról. Mie tulen takasii viel...

"Eskü, úgy érzem, ide akarok költözni", mondta a magyar népzenekar egyik tamburása. Meg tudom érteni, válaszoltam. Örültem nekik, Bátáról jöttek, ami Pécstől csak egy köpés, végre nem moldvai zenét játszottak, szuper hangulatot hoztak és imádták Észtországot. Végre úgy tanítottak csárdást, hogy nem magyarázták túl, és beavattak néhány egyszerűbb figurába is.

"Olyan tökéletes ez az este. Úgy érzem, ide akarok költözni", mondta a Dänkki Briha hegedűse. Meg tudom érteni, válaszoltam. Tényleg, hol és kinek koncertezzen ez a zenekar, ha nem Narvában, Inkeriföld határán, a finnugor közösségnek. Lelkiztünk egy sort a lépcsőn a bár és a színpad között karélokról, identitásról és hegedülésről. Lecsorogtunk sörért, és maradtam is volna vele lelkizni tovább, ha nem csendült volna fel a csárdás a magyarok koncertjén. "You're a cool dude."

De felcsendült a csárdás, én pedig behajtottam Attén az ígéretét, hogy táncol velem a mai koncerten. A zenekar lelkes tapsától kísérve, pár botlással és összezavarodással fűszerezve, de végül is sikeresen mutattuk be a csütörtöki táncházon tanult figurák egy részét, a magyar vendégek nagy örömére. Nagyjából soha nem sikerült még önállóan értelmesen magyar táncot táncolni, ami nem moldvai, így ez az én nemzeti érzésemnek is, fura módon, de szintlépés volt.

Tudod, kinek volt kedve hazamenni. A DJ berakta a Tuuterin Tyttäret-et, amit réges-rég hallottam utoljára, perdültem párat rá majd megirányoztam a buszt.

Hazafelé menet Tartuig énekeltünk. Ilyen is rég volt.

Minden tökéletes volt.

Valószínűleg ezzel egy időre véget értek a narvai finnugorkodások, de biztos nem végleg. A buli megy tovább máshol, mostanában valahogy erősödő karél fókusszal.

Fontos feltöltődni, és ez most igazi feltöltődés volt.



2025. szeptember 25., csütörtök

szia Bogi 2003-ban

Nem mintha mindig utáltam volna a hegedülést. Eleinte élveztem.

Bár lehet, hogy az egyéniségem nem illik a hegedűhöz, szerintem legalább ekkora szerepet játszott a megutálásában a hibaközpontú, egyre nehezebb, akadémiai jellegű zenetanulás (miért van az, hogy mindenben olyan tehetséges és lelkes voltam 6-8 évesen aztán minden teljesen elromlott??), a nem különösebben érdeklődő tanáraim, és anyukám nemérdekel-akkorismuszáj hozzáállása a hegedüléshez.

A mai napig nehezen veszem kézbe azt az átkozott hangszert, és az az egyetlen előnye az összes többi hangszerrel szemben, hogy legalább valamennyire tudok rajta játszani.

És teljes agyrém, hogy a dalokat, amiket mostanában a legtöbbször játszom rajta, csak azért tudom, mert egyszer nagyon szerelmes voltam egy bizonyos Imarba, és vele megtanultam őket.

KPK koncertek, egyetemi rendezvények, CIFU...

...most meg az észt állami tévé.

A mordvin dalok éneklése és játéka nem volt könnyű az ETV stúdiójában, de valahogy megcsináltuk, és a teljes glancban-sminkben végigtáncolni az egészet nagy közösségépítő élmény volt.

Csak egy vasárnap délelőtti, nyugdíjasoknak szóló műsor. De azért mégis.

A 13 éves Bogáta rendszeresen ellógott hegedűórákról, mert az élet túl érdekes volt, és mert annyira unta ezt a rémes hangszert.

A 13 éves Bogátára valószínűleg elég sokkolóan hatott volna, hogy egyszer pont hegedülni fog az észt tévében.

Lehet, hogy akkor nem lógott volna el annyi hegedűóráról. Ki tudja. Lehet, hogy de.

De azért néha durva visszatekinteni. Szerintem a 13 éves Bogáta örült volna.

2025. június 25., szerda

FUFF után nehéz folytatni

Nagyon vártam ezt a FUFF-ot. Az utolsó pillanatokig kissé nehezen álltak össze a dolgok, de mire eljött a fesztivál, nagyjából 90%-ban felkészültnek nevezhettem magunkat, egy jól felkészült csapattal vészhelyzet esetére.

Más volt, mint tavaly.

Más volt a helyszín: Uusvada egy életérzés, egy külön dimenzió, és az én dolgom többek közt a résztvevők átsegítése a saját dimenziójukból ebbe.

De közben az itteniek miatt is aggódtam, hogy hogy fogadják azt, hogy idegen dimenziók emberei alkotnak filmeket róluk. Az ő földjükön, az ő ruháikkal, az ő történeteikkel. Pattints nekünk kérlek ide egy Pekót meg egy menyasszonysirató leelo-t, kösz. 

Nothing without the community: ez a szociolingvisták egyik alapszabálya. Márpedig én nem vagyok community, de még Edina sem igazán, hiába él sok ideje Szetuföldön. A community-t nekünk kell belerángatni ebbe, azzal az ígérettel, hogy ez majd jó lesz nekik.

Lényeg a lényeg, aggódtam.

Aztán lett valami. :)

 

Más volt, mint tavaly, mert idén a FUFF mint fesztivál teljes pompájában jelen volt: a vega kaja szuperfinom volt, a workshopok felszabadítóak és közösségépítők, a filmek sokszínűek és lebilincselők, az esti koncertek különlegesek és magukkal ragadók. A szauna forró volt, a tó hűvös, a tábortűz marasztaló. A gyerekek felszabadultan szaladgáltak, a felnőttek lelkiztek és tervezgettek. Még a legellenállóbb résztvevőt is magával ragadta a fesztivál két legfontosabb (és a mai világban szinte luxusnak számító) ajándéka: a sokszínűség és a közösség.

Mindezt én elsősorban kívülállóként szemléltem. Voltam már elég FUFF-on ahhoz, hogy csak megfigyelőként is átérezzem a hangulatot, de személy szerint nem mertem belevonni magam semmibe, mert nekem folyamatosan készenlétben kellett állnom. Én voltam a 48 órás workshop koordinátor-főnöke.

Már amennyire tudtam az lenni: a színészek, segítők és helyszínek szervezése nagyban Edinára és Antira hárult, ami nagyban zavart engem, mert nem tudtam olyan hasznos lenni, mint amennyire szerettem volna.

A csoportok is önfejűbbek voltak, mint tavaly: az ötből csak hárommal éreztem az összhangot. A lengyelek, bár kedvesek voltak és támaszkodtak rám, olyan szinten túllépték a számunkra kezelhető keretet, hogy gyakran elvesztettük velük a fonalat, a lett alkotó pedig nem nagyon állt szóba velem. (Akkor azért egy kicsit jobban, amikor megtudta, hogy nem csak egy random csajszi vagyok, hanem láttam már közelről finnugort.)

De a FUFF már csak ilyen: ha szervező vagy, akkor vagy föl-le rohangálsz vagy készenléti helyzetben őrködsz, mint egy vadászkutya. Időnként ugyanazokat a dolgokat ismétled el sokszor. Vagy galambot teszel tisztába. :) (Szegény pára... hálisten épségben túlélte a forgatásokat meg ide-oda szállítást, de azért aggódtunk érte rendesen.) Közben pedig barátokat szerzel és bevonsz új embereket a varázsvilágba, amiben te magad már néhány éve élsz.

It's the friends we made along the way.

 

A belga fiúkkal addig röhögünk amíg belefájdul az oldalunk.

Urmas rendszeresen megkérdezi, hogy vagyok, és meg is hallgat.

Beata, akit napok óta alig láttam, a forgatások végeztével végre leül pihenni, megkínál vodkával és órákig beszélgetünk filmekről, lengyelekről, Szetuföldről.

Aare és Rieka Hõrn nem tapsolnak egyetlen film után sem, ami kicsit megfagyasztja bennem a vért. Utána mégis Aare odamegy hozzám és megkérdezi, hol lehet visszanézni a filmeket, Rieka pedig egy nagy, hosszú ölelést ad.

Anti vizesen, csatakosan, szúnyogcsípésekkel tele érkezik haza. Anti pravoszláv keresztet vet a Langenu-koncert előtt. Tudom, mennyit jelent ez az este neki. Anti félmeztelenül leelo-t énekel Rein Järvelillel és Evar Riitsaarral, mert még azt sem várták meg, hogy megtalálja a nem-fellépős pólóját. Anti van, Anti a párom. <3

Lihtsalt Eva befészkel mellém és szimplán megkérdezi, ki vagyok. Némi beszélgetés után hamar egymás rajongói leszünk. Az este egy kritikus pontján ad valamilyen gyógynövénnyel felturbózott forralt bort, végighallgatja a problémámat és máris jobban érzem magam.

Merca extázisban énekli a Fekete Pillangót a finnugor diszkóban és elvárja, hogy én is így tegyek. Így én is extázisban éneklem a Fekete Pillangót. Elutazása előtt hálából megölelget, és megköszöni, hogy ilyen végtelenül cuki filmstábot szerveztem neki.

Hanna többedik órája lelkizik az ominózus cuki filmstábbal. Amerre csak nézek, általam szeretett embereket látok, ahogy jól érzik magukat egymással.

Bartosszal többedszerre kerülünk egymás mellé. Az utolsó esti tábortűznél nincs kedvem elmenni mellőle.

It's the friends we made along the way.

 

Azért elég király dolog ez, amit csinálunk.

2025. május 25., vasárnap

a nagy Osztrák-Magyar Monarchia térkép

lekerült Imar faláról és átköltözött a mi nappalinkba. Vele jött a régi robotgépem (még nászajándék volt, jesszus), néhány könyv és még pár ez-az.

Most ott terpeszkedik az egyébként nagyon vagány térkép, amit Krakkóban vettünk 2019 végén, a kanapén. Antit tegnap alig lehetett levakarni róla.

Értelemszerűen a térképpel nemcsak az 1910-es évek tagországai, nagyvárosai és úthálózata költöztek be a lakásba.


Mikor beléptem az Emajõe utcai lakásba, Imar nem volt jó kedvében. Imádta ezt a helyet és imádja Tartut - a lakás költözés közbeni, felfordult állapota még engem is megrázott, pedig nekem bőven vannak rossz emlékeim innen. Imar, az alakváltó kraken démon szárnyaszegetten bóklászott a szanaszét heverő dobozok között.

Jó nekem, hogy rosszul van? Jó nekem, hogy nem beszélek vele? Jó nekem, hogy most beszélek vele?

2021 óta ignorálom őt Tartuban. Ignorálom, ha ott van valahol, ignorálom ha nincs ott. Tudatosan nem hozom szóba és nem viszem tovább a beszélgetést, ha valaki más szóba hozza. Hol van, mit csinál, mit gondol, mit mond? Leszarom. Pedig ez nem mindig egyszerű.

Holnaptól már nem kell ignorálni, mert nem lesz itt.

De egy 15-20 percig, amikor könyveket böngészek a jó öreg polcokon az időből, amikor egy alakváltó varázslény földi halandó társa voltam (legalábbis papíron), átérzem, miért is igényel tudatos erőfeszítést ez a nagy ignorálás.

Vége, vége vége vége. Ez a szárnyaszegett lény, akivel most egy jót beszélgettem, istentelen rohadék tud lenni minden átmenet nélkül, ha éppen újra jó kedve van.


Otthon nemsokára megszokom ezt a nagy Osztrák-Magyar Monarchia térképet, és nem lesz más, mint egy, a lakásunkon lógó falidísz. Elveszíti időkapszula jellegét. Körbenövi őt is az élet, mint más, múltbéli történéseket, helyeket, tárgyakat és embereket is.







2025. január 10., péntek

Meredten bámultam a két igen határozott csíkot.

Majd a padlóra rogytam.

Hát ez bazmeg nem covid teszt.

Sírtam az örömtől. Nem gondoltam volna, hogy én spontán teherbe tudok esni a meglévő ilyen-olyan nyavalyáimmal. Már megvolt az időpontom a nőgyógyásznál, hogy kikutassuk a terméketlenségem okát. Erre itt van tessék, a két csík, és a válasz több titokzatos változásra, amit az elmúlt időben a testemen megfigyeltem.

Az, hogy késik a menzeszem, nem újdonság. Mindig késik. A reggeli hányingert betudtam a rémes vastablettának, amit reggel éhgyomorra kell letolni a torkomon. Túl sok bennem a sav, nyilván ezért ébredek fel éjszakánként heves szívdobogásra és gyomorfájásra. A mellem meg nagy és érzékeny mert ugye mindjárt megjön a menzesz. Hát de nem jön.

Egy rimis gombapörkölt miatti felfordult gyomor és lemondott finnóra kellett ahhoz, hogy végre vegyek egy tesztet. Nem szoktam így kiborulni egy gombapörkölttől ugyanis.

Sírtam a félelemtől és izgatottságtól is. Hiszen épp most vázoltam fel, milyenre tervezem a 2025-öt! Vége az önálló életnek, vége annak, hogy én vagyok a legfontosabb: mostantól itt a gyerek, ha minden jól megy, meg is születik, kezdődnek a hosszú éjszakák, rövid alvások, hasfájás, sírás, betegség, programok, bölcsi, mókuskerék, a gyerek belekalkulálása mindenbe. Akartam anya lenni, akarom ezt a gyereket, de akkor is vége a könnyű jó életnek, úgyhogy jobb is erre realisztikusan felkészülni. Jesszus anya leszek meg minden, hogy kell ezt csinálni.

Aztán ott volt a magány: Anti munkában volt, nem akartam neki messengeren írni, vagy a munkahelyén felkeresni a hírrel. De ki másnak mondhatnám el? A családot beavatni később szokták, amikor már tuti, hogy minden rendben van, a gyerek kezd gyerekformát ölteni. Nagyon hiányzott, hogy felhívjam anyát, kibeszéljem vele, ami történik, meg ahogy érzem magam, de nem akartam neki hamarabb elmondani, mint apának, annak viszont várnia kell. A barátnőim? A legközelebbiek sajnos kifejezetten nem vonzódnak a gyerektémához, és még egy különösen jó barátnőmnek sem született gyereke. Az a gondolat sem nagyon tetszett, hogy mindenki szemében átalakuljak normál Bogiból várandós Bogivá, bevonzva a szokásos kérdéseket.

Apropó, amikre még egyáltalán nincs válaszom. Felhívtam az egyetemi klinikum diszpécserét és megtudakoltam, maradjon-e a január 28-ai időpont a hírek fényében, és ő azt mondta, maradjon. De ez még ugye majdnem 3 hét. Addig nem tudok semmit arról, miféle lény lakik bennem, és milyen kilátásai vannak a jövőre nézve. Addig én is a sötétben vagyok. El sem tudom mondani, mennyire várom már a 28-át.

Hát itt tartunk most.

Juhú, spontán teherbe tudtam esni! :)

2024. október 4., péntek

...mut jos sä tykkäät, nii lähekkö baariin?

Péntek este van, és magammal igen elégedetten verem a billentyűzetet a Barlovában. Becsületesen végigcsináltam minden edzést, minden litvánházit, minden modalitásos tudományos cikket, neveltem egy kombuchát és nem hanyagoltam el senkit. Itt van még ez a Postimees-cikk, amit jó lenne befejezni, de most egy kicsit csak pihenek és örülök.

A Sulps/Naiiv tulajdonosa befűtött a hideg hajón. Regina és én lehuppantunk a kanapékra és vártunk, hogy bemelegedjen a kandalló. Más nem is jött be a hajóra egész vasárnap este, miénk volt az Emajõgi ezen apró része, és kiélveztük minden pillanatát. Regina szuper, ahogy a Naiiv tulajdonosa is, én meg büszke voltam, hogy létre tudtam hozni ezt az estét. Ringott a padló, sötéten folyt kint a víz, vasárnap este csak kötelességtudatos helyiek hazafelé menet, illetve tanácstalan turisták járták az utcákat. Egy kicsit indokolatlanul szeretem a vasárnap estéket a belvársban: minden olyan békés és összezavarodott. Éjfél körül csupán a fáradtság miatt kúsztunk haza.

Santeri ragyogott a boldogságtól az 50. szülinapján. Én is ragyogtam az örömtől, hogy elmondhattam a többieknek, hogy mégis benne maradok a Kännu Peal Käbiben, és csinálhattunk egy remek koncertet. Santerihez elmenni mindig öröm és kiváltság, főleg hogy lenyűgözhettem annak a történetével, hogyan égettem el a kandallójában Imar szerelmes leveleit 2021-ben. De a legjobb mégis Heini volt, hogy vele végre beszélgethettem egész pontosan 2021 óta először, és ezt senki és semmi más nem pótolhatta volna. Egyes emberek pótolhatatlanok az ember életében, még akkor is, ha nem beszélgetünk valami sokszor, és nekem Heini az.

Orsi belecsobbant az obinitsai mesterséges tóba. Elvittük magunkkal Szetuföldre gombászni és felfedezni. Lüübnitsában vettünk egy indokolatlan méretű zsák hagymát, Obinitsában körülnéztünk a Taarka Tarõ finnugor szentélyében, a Meremäe kilátótoronyban elláttunk Petsereiig, a Piusa folyó völgyében leszedtük a rókagombát és megmártóztunk a hideg, varázserejű vízben. Senki nem mondhatja nekem, hogy a Piusa folyónak nincs varázsereje. Receptre írnék fel egy délészt túrát minden kiégett értelmiséginek és alulszocializált cserediáknak, hadd szeressenek bele örökre Észtországba, és keressék ugyanazt az érzést (hiába) máshol.

Anti mellett állva a Meremäe kilátóban a bőrömön éreztem a fájdalmát. Az ő gyerekkora ott van Petseriben és azon túl. Az ő egyetemi évei, kutatásai és magányos felfedezései ezek a dombok, völgyek, földutak és félig elhagyott falvak. Ellátunk a petseri gyár kéményéig de az a hely világokra van tőlünk. Ha valami értelme van az életemnek, az ez. Érezni magamon minden finnugor nép minden örömét és problémáját, érteni, honnan jön az öröm és a bánat, mit lehet tenni, legyen az csak csöndben hallgatás.

Soha nem fogom ezt megunni.

Ehh!

Izgalmas beszélgetések folynak e-mailekben, izgalmas felkérések érkeznek innen-onnan.

Végigmenni a folyosón a tanszéken, játszani a MyFitnessben, leülni egy kávészünetre, elmenni ebédelni és kibeszélni a világot, belefutni emberekbe váratlanul, örülni, szeretni, várni, mit hoz még az élet...

Mivel érdemeltem ki a konstans pillangókat (és lovakat és százlábúkat) a gyomromban?




2024. szeptember 4., szerda

pezsgő és covid a végtelen nyár végére

Köhögök mint egy szamár, és alig tudok aludni. Jól kinyírt a covid, a mai napig nem egészen tudok kimászni belőle.

Egle, az edzőm összeráncolt homlokkal nézte az adataimat. Hogy van az, hogy több mint fél éve emelgetem a súlyokat, izzadom szanaszét magam kardio edzéseken, sétálom a kilométereket és vezetem a kalóriákat, de egy cseppet sem változott semmi. Se zsír, se izom. Kedvem lett volna belerúgni minden bútorba az irodában. Izmos, enyhén túlsúlyos. Március óta. 50 kilóval guggolok és 110 kilót tolok ki lábbal a nagy büdös lófasznak.

Hétfő reggel a fodrásszal kínunkban nevetve próbáltunk közös nevezőre jutni, mit akarunk kezdeni a hajammal, de az eredmény szép lett. Ahogy az újságírót vártam, 200 m-ről hallottam a közfelkiáltást: Elagu! Elagu! Elagu! Tanévnyitó volt az egyetem főépülete előtt, Tartu krémjével és egy csomó elsőévessel feldíszítve. Szépen sütött a nap, és én elterültem az egyik újonnan készült fa nyugágyon a folyó partján, hogy összeszedjem a gondolataimat az interjú előtt.

Ami holnap megjelenik a Maaleht-ben. Tegnap három és fél óráig szerkesztettem, hogy legalább részben megközelítsen egy olyan szöveget, amivel tudok azonosulni, de fogalmam sincs, mennyit hagy belőle jóvá az újságíró. A hozzám elküldött formában egészen botrányos, és elég rossz fényben fest le engem. Úgy érzem magam, mint Marie Antoinette vagy VIII. Henrik valamelyik felesége a lefejezése előtt. Együnk brióst és nyissunk pezsgőt!

Életem első litvánórája után beugrottam az olasz delikáteszbe és adtam egy kis üveg magyar paprikát a boltosnak. Cserébe kaptam egy karika kecskesajtot. Hazafelé menet belefutottam két baráti társaságba is, akiket boldogan leköhöghettem. Imádom ezeket a kora őszi estéket Tartu belvárosában. Minden tele van a vakációkról visszatérő egyetemi dolgozókkal és új, csillogó szemű diákokkal. Szinte lehetetlen otthon ülni.

A Naiiv fedélzetén a tulaj lehuppant elém két üveg fehérborral (amit magának szánt). Elsírtam neki a bánatomat az interjú miatt, és megmutattam neki a legfrissebb véleménycikkemet, ami aznap jelent meg az újságban. Pillanatok alatt megjelentek mások is, minek az lett az eredménye, hogy a fehérbor valahogy az én poharamba is átvándorolt, lenyomtam egy nőt szkanderben (talán mégiscsak erősödtem ebben a fél évben), és lelkes eszmbecserébe bonyolódtunk az észt etnogenezisről. Hazafelé biciklizve azon gondolkoztam, hogy ezek tulajdonképpen korai húszas éveim káoszos estéi a Krúdy utcai Andersenben, csak most van pénzem, nem keresek párt, képes vagyok időben hazamenni és a káoszos haver a kocsma tulajdonosa, akinek úszó szaunája van.

Az egyetem szenátusának közleményét látva könnyek szöktek a szemembe. Konkrétan utalnak a nyílt kezdeményezésünkre, amit július végén adtunk be. A huzavona, az igényfelmérés, a szövetségesek keresése, a félelem, a figyelmeztetések, nehogy pattogni merjünk, a kételkedő vagy gyűlölködő üzenetek... de az aláírások összegyűltek és döntés született egy független bizottság felállításáról, ami a jövőben kivizsgálja ezeket az ügyeket. Nem a rektor, aki lehet, hogy esetleg nem tudja, milyen zaklatva lenni. Indult egy képzés is a zaklatás felismeréséről és kezeléséről, ill. megjelent egy újabb bocsánatkérés is a rektor részéről, ami már nem tartalmazta azt az állítást, hogy lehetetlen lett volna más döntést hoznia. Mindezek nem biztos, hogy a mi kezdeményezésünk nélkül létrejöttek volna. Lehet, hogy mégis megérte küzdeni.

Húzós volt ez az első hét. Húzós volt az egész nyár vége. Húzós is lesz egy ideig, de erre való a szeptember.

Bárcsak örökké ennyi idős maradnék, bárcsak örökké bennemaradhatnék a szép, végtelen, boldog nyárban és őszben.

2024. június 18., kedd

FUFF 2024

Sinderella a jobb oldalamon terpeszkedik, ahogy szokott, a hasát a kezem felé fordítja hátha megsimogatom. (Általában bejönnek a számításai.) Én fekszem az ágyon és rohadok.

Második napja nem bírom elhagyni a lakást.

Holnap remélem sikerül. Időnként sikerül felkelnem és felöltöznöm de akkor sem bírok kimenni az ajtón.

Kint még bőven világos van, az idő gyönyörű, és rengeteg a tennivaló. A fejem viszont ködös és nem megy a gondolkodás.

Talán ez lep meg a legjobban a Finnugor Filmfesztiválban, amin az elmúlt hónapokban dolgoztam, és ami most szombaton ért véget. Hogy nem bírok feltápászkodni belőle. Olyan vagyok, mint azok az állatok (általában rovarok), akik miután világra hozták a kicsinyeiket, maguk elpusztulnak. Egyszerűen nem tudok az előttem álló feladatokra koncentrálni. De még az alapvető funkcióimat sem nagyon tudom ellátni. Ottmaradtam a fesztiválon.

Ami annyira nem meglepő, mert ez az esemény tényleg jó sokat kivett belőlem. Kapok érte pénzt, de így is kicsit kínos, valójában hány órát töltöttem a szervezésével. (Kurva sokat ugyanis.) Az sem segít, hogy valószínűleg még egy ideig nem láthatom a filmeket, legalábbis a végleges verzióit.

Ahhoz már kicsit késő van, hogy elmeséljem, mi történt, mikor és hogyan. Minden csapatnak megvolt a maga bája és különlegessége. De mindenki nagyon jó fej volt, ahogy a színészek és a finnugor segítők is (kivéve akik nem - de ebből nagyon kevés volt). Nem akarom szó nélkül hagyni azt sem, hogy ezt nem mindenki lett volna képes megszervezni.

Ügyes vagyok. Szuper filmek készültek, barátságok és új ismeretségek szövődtek, láttam, ahogy a vendégek bepillantanak a kisebb finnugor népek világába és beleszeretnek Észtországba. Ezek már egyenként is olyan dolgok, amiktől teljesen bepörgök.

De aztán látva a félig üres termet az ERM-ben a vetítés kezdetén, elgondolkoztam, hogy vajon ki a fenét is érdekel, hogy ez megtörtént. Pár amatőr-félamatőr filmes csinált egy-egy párperces filmet valamiről, amiről elég keveset tudnak amúgy. Érdekel ez valakit? Lett ettől valakinek jobb?

Talán ha meglesznek a filmek online is, kicsit nagyobb visszhangja lesz. Vagy ha viszik őket fesztiválokra. De tulajdonképpen mire is pazaroltam ezt a rengeteg időt, amit a doktori dolgozatommal kellet volna inkább töltenem?

Ki kell kapcsolnom a fesztiválszervező Bogit és be kell kapcsolnom a nyelvész Bogit. Igen, várnak a hétköznapok, a mókuskerék. Ha nem akarom, akkor is.

Ismerem a finnugor világot. Biztosan tartogat nekem még bőven munkát és projektet.

De most először fel kell száradnom ebből, és ez meglepően nehezen megy.

2023. október 15., vasárnap

a finnugor diszkó

Nagyon kevés időm van mostanában blogolni, főleg most, októberben, amikor megfulladunk a finnugoros programokban.

De a tegnap diszkót úgy érzem, mégiscsak érdemes leírni, mielőtt feledésbe vesznek a részletek. (márpedig feledésbe fognak.)

A diszkó gondolata már régóta keringett a fejekben, de a nyár során tisztázódott le, hogy a Fenno-Ugria ezévi programjai főszervezőjének más elképzelései vannak egy finnugor zenés estéről, mint nekünk, úgyhogy a szervezés teljes mértékben ránk marad.

A szervezetünk elnöke én vagyok, úgyhogy nyilván belefolytam én is a szervezésbe (meg rangidős finnugristaként is), de a főszervező Britt volt, aki nagyon a szívén viselte az eseményt. Egymillió dologról kellett dönteni. Legyen belépőjegy vagy ne? Árusítsunk ételt-italt? Szabadjon alkoholt fogyasztani? Honnan legyen technika és ki fizeti? Kik legyenek a DJ-k? Legyen a zenén kívül más program is? Ki csinálja a posztert és a marketinget? Bár néhány témában erősebb viták alakultak ki (például a belépőjegyet érintően), többségükben az egyeztetések meglehetősen produktívra sikeredtek, és Brittnek hála nem nagyon vesztünk el a részletekben vagy csúsztunk túlságosan mellékvágányokra.

Ami ugyanis elég gyakran előfordul, az az, hogy a szervezők olyan szuper eseményt akarnak szerveni, hogy egymillió részletet is kitalálnak, amiből káosz és késések és kapkodás lesznek. Én erősen lobbiztam a minél minimalistább megközelítés mellett, és továbbra is úgy gondolom, hogy helyes döntés volt.

Kb. egy hónappal az esemény előtt tehát előállt a program: belépőjegy lesz (5 vagy 3 euró), karszalaggal, helyben nem árusítunk semmit, viszont lesz víz meg szörp (ez zseniális ötletnek bizonyult), korhatár nincs, kezdés 7-kor, az elején csinálunk egy kisebb vetélkedőt (végül azt elvetettük, hogy csapatokban versenyezzenek díjakért), aztán zene éjfélig. 4 és fél órát kell megtölteni zenével, és hamar össze is állt a DJ-csapat: Anti, Britt, Atte és én. Nyilván én vittem két műszakot is: a bevezető megérkezős zenét (nekem ez volt a kedvencem) és az utolsó, ún. hazaküldős szettet, amiben az elv az volt, hogy az elborultabb dalok kerüljenek sorra, hogy az emberek inkább haza akarjanak menni. A bevezető után volt tervben a vetélkedő (ezt Orsi csinálta), aztán indul a zene először Antival, aki a folkosabb dalokat hozza, majd Britt, aki a könnyedebb, családbarátabb slágerekre koncentrál, itt-ott retró dalokkal is, majd jön Atte, aki a buli velejét adja. Itt jönnek az igazi veretős finnugor örökzöldek. Majd én a betegebb, hazaküldős vonallal. A DJ-alteregók kitalálása volt talán a kedvenc részem. Mindenki kitalált magának egy nevet és szerzett egy fotót, akár beöltözéssel, akár egy meglévő képet machinált, akár az AI által generáltatott magának, mint Atte. Nagyon vagány egyéniségek alakultak ki.

Ami bennem kicsit felemás érzéseket hagyott, az a plakát volt. Agatha, bár csinált egy motívumot (ami tök jól nézett ki), kihátrált a palakátkészítés feladatából, így én egy hétvége éjjel alkottam valamit random ötletekből meg egy canva-sablonból, ami végül egész menőn nézett ki. Miután kiderült, hogy az ötlet másoknak is tetszik, még helyre kellett rakni benne egymillió nüanszot, meg egy FB-headert is kellett alkotni az eseményhez, meg le kellett fordítani a cuccot oroszra, és mindez (részemről legalábbis) meglett október 3-ára, a plakátok mégis 1 nappal a buli előtt, október 12-én kerültek ki. Ez nagyon bántott, nem tudok mást mondani. Főként a nyomda szívatott meg minket, de akkor is. Lehet, hogy a plakátok nem nagyon befolyásolták a résztvevők számát, de szerintem azért lett volna szerepük azok elérésében, akik nem tartoznak a közvetlen és online lévő elérési körünkbe, és a lelkemnek (najó, egómnak) is jót tett volna, ha a tanszéken látom a plakátot kitéve. Egyrészt mert valamilyen kinyilatkoztatás lett volna, hogy na, itt vagyunk, csinálunk dolgokat, másrészt meg a tanszékiek abszolút célközönség és nem mind lógnak állandóan szociális médián, ellenben nézik a hirdetőtáblát. És a plakát valóban felkeltette a figyelmüket, amikor kikerült: többen is kérdezték tőlem, hogy mi ez, és volt, aki végül el is jött.

De összességében az emberek jól elvégezték a rájuk kitűzött feladatokat. A nulláról építettük, ugye, az egészet. Anti szervált hang- és fénytechnikát (imádtam, mikor 12-én este kiderült, hogy bénázik a keverőpult - de szerencsére ez is hamar megoldódott, és milyen jó, hogy kipróbáltuk!) meg karszalagokat, Britt megcsinálta a FB-eseményt és nyomta a marketinget, Orsi végül elkészült a vetélkedőjével, Emil felajánlotta az ajtónállóskodást és végül ott is maradt egész éjjel, én biztosítottam a laptopot (ezen a vén masinán ugyanis lehet még reklámmentesen youtubeot hallgatni) és azt, hogy szoftverszinten minden simán menjen a zenék lejátszásával. Meg izé, sok esetben én szolgáltattam a B-tervet, lásd pl. plakát, de más helyzetekben is fel voltam készülve arra, hogy mit lehet tenni, ha valami esetleg kisiklik (extra laptop, extra hosszú lejátszási lista például).

13-án, bár rém fáradt és kialvatlan voltam (kösz Vassu...), kicsivel 5 után megjelentem a Darali Leli tervezte udmurt ruhámban az Ugala épületében két laptoppal, töltőkkel, és frissen szerzett tudással arról, hogy hogyan kell media playeren lejátszási listákat alkotni. Anti épp a fénytechnikát helyezte el itt-ott, Britt a helyszín kialakításán gondolkozott. Nekem nem volt sok más dolgom, mint csatlakoztatni a masinériát a keverőpulthoz és feltölteni a gépemre a lejátszási listákat, illetve itt-ott segíteni és aggódni. Hálistennek minden működni látszott, és a többiek is lassan-lassan megérkeztek. Közeledett az este 7, és bár én megrögzött protestáns vagyok, vetettem egy keresztet mielőtt lenyomtam a nyitólista play gombját. Felhangzott a számi rap, és elkezdődött a rendezvény.

Nyilván nem tudtuk, mire számítsunk. A FB-on kb. 40 ember jelezte, hogy rész vesz, ami persze akármit is jelenthet. 1-2 szállingózó vendég kivételével az első fél órában senki nem jött. Antival kettesben rugóztunk a dalokra és igyekeztünk nem aggódni azon, hogy Orsi tervezett vetélkedője 10, 5, 2 percen belül esedékes és nincsenek még vendégek. Fél 7-kor jelent meg hirtelen egy nagy csoport mari, kiegészülve a Kuznetsov és Denisov-családokkal, gyerekestül. Az én utolsó dalom szólt éppen, még éppen volt idő őket beterelni a parkettre, hogy Orsi vetélkedőjében részt vegyenek.

Ekkor kezdett el először kombinálni az agyam. A diszkó ugyanis volgai finnugor értelemben az, hogy megy a mulatós és az emberek a tuc-tuc zenére táncolják azt az 1-2 féle táncukat, amihez hozzá vannak szokva. (Általában ez a mariknál a körbensétálós-csoszogós). A finnugor konferenciák diszkói azonban a részvevők által hallgatott zenék széles spektrumára épít, vagyis nagyon sok különböző nyelven nagyon sok műfaj szerepel, ami minden számmal más embereket mozgat meg. Nem egészen tudom pontosan, miért, de valahogy az én fejemben sokkal jobban élt a fiatalok idecsábítása, mint a helyi meglévő finnugorok szórakoztatása. Ami elég nagy hülyeség, akárhonnan nézzük. Úgyhogy mikor megjelent egy csomó mari, rögtön az jutott eszembe, hogy ha ezeknek nem adunk csasztuskás diszkót, sarkon fordulnak és hazamennek, márpedig a DJ-listákban nem szerepel _olyan_ sok csasztuskás diszkó.

De előtte még ott volt Orsi vetélkedője, ami szerintem tök jól sikerült, leszámítva azt, hogy az utolsó kérdésénél (hegyi vagy mezei mari dalt hallasz-e?) hibajelzést adott a fájl. Úgyhogy jött az impró, az internetről vadásztam le irtózatos propellergyorsasággal egy hegyi mari dalt és kerestem meg benne valamelyik versszakot. Orsi holtra vált fejjel nézett rám, de én "no time to explain" üzemmódban voltam - minden teljesen jól alalkult végül. Kitalálták, hogy hegyi mari. Később megmagyaráztam Orsinak is. :)

Aztán jött DJ Anti:vist a folk szettel. Anti megközelítése kicsit más volt, mint a többieké, inkább a különböző nyelvek reprezentációjára koncentrált mint a bulifaktorra, de mivel elég sokat beszélt DJ-zés közben mindenki számára világos volt, hogy legalább milyen nyelvű dalok hangzanak. Ennek ellenére, bár szentül megfogadtam, hogy senki DJ-szettjébe nem pofázok bele, a 6. szám környékén, látva, mennyire nem találják a helyüket nemcsak a marik de a többiek sem, megkértem Antit, hogy dobjon be egy emergency šij kandyra-t, különben kiürül a parkett. Felhangzott tehát Stanislav Shakirov és rögtön beindult az élet. Kör, csoszogás, tuge mo, sadyge šol. Ez egy ideig a parketten tartotta az embereket, ahogy persze Anti zseniális jelmeze is, a szetu népviselet egy fejre erősített őzkoponyával.

Én egy ideig szupportáltam őt a parti beindításában, majd a marik keresésére indultam, volt ugyanis egy üveg mari balzsamom és szerettem volna adni nekik belőle. Meg is találtam őket kint, ahogy nyilván vodkáztak, és persze nyilván mikor megláttak, elindult a tukmálás, hogy igyak én is. Már el is felejtettem, hogy hogy is megy ez, hogy hiába utasítom vissza sok-sok alkalommal, akkor is újra meg újra megkínálnak, és ha elfogadom, hogy befogják végre, akkor tuti adnak még még még. Ez nekem mindig egy kicsit kínos, de hálisten nem vitték nagyon túlzásba a dolgot, és közben rém jót beszélgettünk mariul. Az egyik legjobb emlék az egész estéből. Rögtön megmondták, hogy ha egyszer megnyílik a határ, elvisznek ide is, oda is, meg nagyon értékelik, hogy beszélek velük mariul és nagyon nagyra tartanak. Aki olvassa a blogom, tudja, hogy érzek a marik iránt, személyesen mennyire fáj, hogy egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy már szívesen látnának, vagy hogy én szívesen beszélnék velük (jobban utálom ugyanis az orosz agressziót és az agymosást, mint amennyire szeretem a finnugorokat), úgyhogy ez nagyonnagyon jólesett.

Visszaszambáztunk azonban a diszkóba, ahol már kezdtek szép számmal gyűlni az emberek, és Anti szettjére is egész sokan táncoltak. A gyerekeikkel érkező, kicsit idősebb finnugorok mellett itt-ott megjelentek fiatalabb, korábban nem látott résztvevők, ahogy az egyetemről ismerős arcok is. Nagyon örültem például Kehayov prof. úrnak, aki aznap kapott hírt a diszkóról, és azt mondta, nem jön, mégis felbukkant. Kolja Anisimov, mikor meglátott, rám vetette magát, és hangosan megcsodálta az udmurt ruhámat, amit most látott először. A marik után ő is hálálkodni kezdett, hogy milyen jó, hogy megszerveztük ezt a diszkót, és lehetne többször is tartani ilyet. Kolja valamiért biztos volt benne, hogy ez a rendezvény az én érdemem, de gyorsan kijavítottam, és jó volt látni, hogy végül megtalálta Brittet is, hogy neki is megköszönje.

Britt végül elfoglalta a helyét a DJ pult mögött és beindult DJ mertǖder szettje nem mással, mint Korda Györggyel. Néha fura látni, hogy mi ragad meg az emberek fejében, a magyar kultúrából, én spec. soha nem gondoltam volna, hogy Korda György fontos része, de mire eddig a gondolatig eljutottam, már láttam, hogy Silver és Orsi vadul ropják a parkett közepén, úgyhogy abszolút egy szavam sem lehetett. Brittnek nagyon jól állt a DJ-skedés, és közben sokadszorra mondtam el egy néma köszönetet Valerijnek, aki aznap délelőtt küldött el nekem egy csomó mari diszkószámot, ami végül nagyon jól jött. Történt ugyanis, hogy Britt és Anti véletlenül kb. ugyanazt a mari dalt választották be a szettjükbe (erről is én tehetek, ragaszkodtam ahhoz, hogy Anti beletegye anélkül, hogy alaposabban megvizsgáltam volna, hogy máshol nincs-e hasonló), így Brittnek gyorsan valamivel be kellett helyettesítenie a keletkezett lyukat. Valerij dalai között találtunk egy tökéleteset, és amikor az felcsendült, megint megtelt a parkett. És nagyjából telve is maradt. Egy ponton persze beindult Az ördög útja, amit természetesen illett végigtáncolnom - már el is felejtettem, hogy a PásztorHóra milyen sokáig húzza és milyen gyorsra pörgeti fel. Maratonfutás lett belőle a végére, és kicsit sajnáltam, hogy annyi embert hívtam magammal táncolni (it will be fun, they said), mert a végén majd's összeestünk a légszomjtól. :D A legepikusabb pillanat mégis az volt, amikor sorra került az Italmas, és bevonszoltuk Kolját a mikrofon mögé, hogy nyomja nekünk élőben. Mindenki a parkettre rohant és őrült bulit csaptunk. Kolja persze tudja, hogyan kell felpörgetni a hangulatot, haknizott eleget életében. Szinte lehetetlen volt elszabadulni a parkettől, egymást érték a jó számok, amikre kötelező volt táncolni.

Tettem egy kört az előtérben, és nagyjából tetszett, amit láttam. Emil láthatóan nem vágyott leváltásra, jól érezte magát az ajtónálló szerepében. Sokan ácsorogtak-beszélgettek, még mindig jöttek új és új emberek, senki nem volt túlságosan részeg vagy viselkedett kellemetlenül. A vizeskancsók kiürültek, így elkezdtem őket szép sorban megtölteni, de nyilván nem történhetett ez meg anélkül, hogy itt-ott meg nem szólítottak volna. Kolja megint elkezdett nyunyorgatni és Ingával megtanított a helyes alkoholtukmálás szabályaira udmurt módra. (Bonyolultabb, mint gondolnád. A tukmált italba ugyanis bele kell innod egy kicsit, majd utánatöltened, hogy bizonyítsd, hogy nem valami rossz lötty, te is szívesen meginnád.) Aleksei Ivanov kérdőre vonta Antit, hogy hogy hagyhatja, hogy Kolja ennyire nyunyorgasson engem, de Anti úgy döntött, nem bonyolódik ökölharcba.

Színre lépett Atte, vagyis DJ Soome Sorts. Őszintén, Atte szettje számomra egy kisebb rejtély, mert bár ismertem róla néhány dalt, a többséget nem, mégis akkora bulit hozott össze, hogy az állam kerestem a padlón. Persze Atte listáján voltak olyan örökzöldek, mint a Superudmurti vagy az udmurt Despacito vagy a Cha cha cha, de valahogy sikerült megtalálnia azokat a slágereket is, amik a frissen érkező észt fiataloknak is ismerősek voltak, nem beszélve arról, hogy egyre inkább mindegy volt már, hogy mi szól és milyen nyelven, ameddig volt jól ugrálható ritmusa. Így például a Nád a házam teteje a legprosztóbb mulatós stílusban akkora sikert aratott, hogy csak néztem, és a Keče lekteš, mely kihagyhatatlan mari klasszikus, az Oleg Slavin-féle verzióban is jót ment, pedig Oleg Slavin még a gagyi diszkóhoz szokott mariknak is kicsit túl gagyi és diszkó. Végül befutott Christiana is a bulira, aki persze végtelenül megdicsért, hogy milyen jó partit hoztunk össze, de aztán nekem rohannom kellett, a marik ugyanis kérték Attét, hogy a hazaindulásuk előtt még játsszon le nekik egy mari dalt, így Atte értem küldött. Sokadszorra (és nem utoljára) jött jól a Valerij adta minialbum, így onnan szerváltunk egy jó veretőset, mindenki nagy örömére.

Lecsengett  Atte szettjének az utolsó dala, a Säkkijärven Polkka eurodisco-verziója is, és jöttem én, DJ Proto-Uralic Unicorn. Artur Jefremovval kezdtem, már csak tiszteletből is, majd jött a Két pejló. Ezt a  dalt az esküvőm óta nem hallgattam meg, mert mindig Bencére emlékeztet, de most úgy éreztem, hogy pont azért megérdemli, hogy lejátsszam. Engem is meglepett a fogadtatása, senki nem ismerte de imádta a közönség. Annyira, hogy még az utána következő Kyläbaarira sem táncoltak annyira, pedig ez aztán nagy szó. Ekkor kezdtem el egy kicsit aggódni, ugyanis az én szettem főként a kevéssé ismert, kevéssé értékelt dalokra koncentrált ("hazaküldős szett" MTT-s nyelven), láthatóan az emberek nagyon is akartak még partizni. Ráadásul szembesültem azzal is, hogy a listám túl rövid, nem tart ki éjfélig, úgyhogy kisebb pánikba estem, és őrülten kombinálni kezdtem, hogy mit lehet még játszani. És közben rettenetesen örültem, hogy a vén laptopomon nem kell a youtube-on reklámokkal viaskodni. Talán ez az önbizalomhiány miatt nekem nem volt olyan jó élmény a DJ-zés, mint a többieknek az elmondásaik szerint, az amúgy is túl rövid listámról rögtön száműztem 3 dalt, pedig lehet, hogy semmi baj nem lett volna velük. Érdekes volt megfigyelni a közönség reakcióit, a Iven Polkka techno és a Kahen Kilon Siika, melyekhez nagy reményeket fűztem, nem annyira mozgatták meg őket, a Bambusest laev viszont, aminél attól tartottam, hogy túl nyugis lesz, egy csomó embert visszavonzott a parkettre. A Seppo on Biseksuaali alatt, melyre Silver úgy vetődött be mint egy távolugró, tudomásul vettem, hogy a közönségem most már elsősorban észt fiatalokból áll, így az ő igényeiket próbáltam kielégíteni a hátralévő dalokkal. Hálistennek besegített Anti, Mirjami és Inga, illetve a lánya, Erika is odasomfordált hozzám egy barátnőjével, hogy esetleg a Valge Mersut lejátszanám-e nekik. Legalább én is szélesítettem a műveltségemet. :) Kicsit stresszes volt ez a kívánságműsoros rendszer, de azt is tudomásul vettem, hogy a buli végén vagyunk, tehát ha valamit még szeretnének, azt én és most tudom lejátszani nekik. Végül egy utolsó Irina Jakaeva után végül benyomtam a Kodulaul-t és fellélegeztem. A villanyokat felkapcsolták, utolsó levezető dalnak még bekapcsoltam az egyik új kedvenc dalomat, a Vádjolust (milyen szép, számi dallal kezdtünk és azzal is fejeztük be), és nekiláttunk takarítani.

Hulla fáradtan és fülig érő vigyorral búcsúztunk el a maradék résztvevőktől. Hajnali 1-re minden el lett rakva és össze lett csomagolva. A kassza tele volt pénzzel, később kiderült, hogy kb. 110 vendégünk volt. A diszkó minden reményünket felülmúlta. Nemcsak a finnugor közösségnek nyújtottunk egy jó bulit, de teljesen random fiatalokat is idevonzottunk, hogy mari meg mordvin meg udmurt slágerekre veressék. A technika működött, az Ugalát nem vertük szét, pedig rengett a ház az ugrálástól, és mindenki azt kérdezte, hogy mikor lesz a következő. De talán a legjobban az esett, milyen hálásak voltak a finnugor kisebbségek. Többen is mondták, hogy egyrészt nagyon hiányzott már, hogy valami összehozza a közösséget, másrészt nagyon örültek, hogy ez olyan esemény volt, amire nyugodtan elhozhatták a gyerekeiket, hogy együtt bulizhassanak velük, és legyenek finnugoros élményeik. A marik a vodkaszünetben mondták, hogy bár nem tilos hazalátogatni, mégsem jártak otthon egész évben, és nincs is kilátásban, hogy menjenek.

A pakolás közben még beszélgetésbe elegyedtem "kollégámmal", Aleksi Palokangasszal, a Sukukansojen Ystävät elnökével. Ő is ámulatban volt az este sikerétől, mondván Finnországban biztosan nem mozgatott volna meg ennyi embert egy ilyen esemény. Hát igen, erről beszélek, amikor azt mondom, hogy Észtország és Tartu a központ. De ez nem jelenti azt, hogy máshol nincs értelme szervezni ilyet. Láthatóan van rá igény és szeretnek érte minket.

Illetve nagyon büszke vagyok a szervezőgárdára is.

Rég volt ilyen jó este.

2023. szeptember 7., csütörtök

szemerkélt az eső a lív parton,

és én morcosan caplattam Anti után a tengerpartra. Fáztam, sötét volt, meg amúgy is, miért akarom én látni a partot, nem is szeretem a tengert. De az ösvény a kempingtől a partig eltévszthetetlenül vágott végig a fenyőerdőn, a homok világított a lábam előtt, fele útig lámpára sem volt szükség.

Amikor kiértünk a partra, a tenger feketén hullámzott előttünk. Kagylódarabok fehérlettek az amúgy is világos homokban, szinte világítottak a holdfényben. A homok finom volt és sűrű, a hullámok bordákat mostak bele, ahol elérték. Előttünk a korábbi tábortűz maradványai izzottak az esőben.

Nem rajongok a tengerért, de most csöndben néztem, ahogy a hullámok mossák a bakancsom szélét. A lív tengerpart fenséges volt és megnyugtató. Erről a partról indultak a lív halászok Saaremaa-ra, Gotlandra és még ki tudja hová évszázadokon át. Most üres és csöndes, csak a Sääre-félsziget és Kolkja világítótornyai pillogtak a távolban.

Mire észbe kaptam, Anti suhant el mellettem meztelenül, egyenesen a víz felé. Mondta, hogy meg akar fürödni a tengerben, én meg nyilván mondtam, hogy nincs az az isten, hogy vele tartsak. Nézve azonban, ahogy gázol bele vízbe, sarkon fordultam és én is levetkőztem. Hideg volt minden és nyirkos de nem fáztam. A tenger szinte langyos volt, selymesen sós és békésen hullámzó. Éreztem a bordás kemény homokot a talpam alatt. Combmagasságig érve hanyatt fordultam és hátulról belemerítkeztem a vízbe, mint akit megkeresztelnek. Átfutott rajtam a libabőr.

Sokáig ringatóztam a vízben. 10 éve vagyok finnugrista. Azóta jártam a komi tajgán, Finn-Lappföldön, udmurt falvakban, mari szent ligetekben, Kazány magas várában, szetu folyóvölgyekben és sok-sok rendezvényen. A lív part, melyet olyan sokan megjártak már, eddig váratott magára. De most itt vagyok, csak ő meg én meg Anti, és alig tudok betelni a pillanat intimitásával.

Mikor vacogni kezdtem, végül kikászálódtam a vízből. Még nem volt kezdvem felöltözni, így álltam neki élesztgetni a tábortűz maradványait. Anti a homokkal viaskodott, majd nagyokat fújva segített a tűz élesztésében. Kisvártatva felkaptam az első lángok, és én még mindig meztelenül, mint egy ősember, guggolva néztem az apró tüzet az üres parton.

Az eső még mindig szemerkélt, de mi nem siettünk sehová. Lassan felöltöztünk, bár ekkorra a tűz már olyan vidáman lobogott, hogy alig volt szívünk otthagyni.

Az 1970-es években a lívek itt égették el a halászhajóikat szovjet parancsra. Az a maroknyi lív, aki azóta megmaradt, emberfeletti erőfeszítéssel próbálja fenntartani a nyelv és kultúra utolsó maradványait, mielőtt végleg csak néhány dal és egy zöld-fehér-kék zászló emlékeztet arra, hogy valaha léteztek. A lívek, akik valaha majdnem annyian voltak, mint az észtek. A lívek, akiknek királyuk volt és elásott aranyuk. A lívek, akik jobban ismerték a finn, svéd és észt kikötőket, mint a letteket a mocsaras erdő másik oldalán.

Fogtuk egymást Antival és visszaballagtunk az eltéveszthetetlen ösvényen a táborba, magára hagyva a tábortüzet az üres parton.

Hát ilyen volt az első találkozásom a lív parttal.




2023. július 4., kedd

Kuhmo 2023

Nyafogtam itt egyszer-kétszer, hogy konstans hegymenet az élet, alig látható eredményekkel.

Ma hazaértünk Kuhmóból.

Ezt a koncertet:

  • én szereztem: én hívtam fel a főszervezőt (finnül), hogy nem-e lehetne-e, hogy fellépünk,
  • én végeztem az teljes kommunikációt az esemény előtt és közben is, vagyis én beszéltem a szervezőkkel (finnül) hat hónapon át és én továbbítottam minden infót a bandának (észtül) a szálláshelyre eljutástól a soundcheck időpontján át a reggelit érintő változásokig,
  • én szereztem finn dalt az alkalomra (amit a szervezők kértek) és én tanítottam be,
  • én konferáltam végig (finnül) a két koncertet, amit tartottunk,
  • én szerveztem le a koncertek utáni csavargást is Kelet-Finnországban, az útvonaltól a szállásfoglaláson át a sokat módosuló programig,
  • én navigáltam a kocsit majd' kétezer kilométeren át. (És közben leszállítottam a macskámat Xeónak Lahtiban. És igen, a macska elszabadult a kikötőben és egy finn család autója alól kellett kirángatni.)
Ha a tinédzser énemnek azt mondtam volna, hogy 33 évesen egy észak-finnországi kisvárosban, kulturális fővárosban finn-észt munkanyelven egy uráli etno-zenekar tagjaként 12 finnugor nyelven énekelek, hegedülök, furulyázok, sámándobolok és lódobogást imitálok, szerintem menőnek tartottam volna magam és örültem volna.

Úgyhogy ezt most zsebre teszem.

Akkor is, ha végig ott motoszkál a fejemben a gondolat, hogy a többiek vajon hogy viseltek el.


Amúgy meg lelket simogató volt a fesztivál a rossz idő ellenére is. Szuper új finnugristákat ismertem meg, és nagyon jó volt a régiekkel is beszélgetni, mélyíteni a kapcsolatokat. Úgyhogy nemcsak kifáradva, hanem feltöltődve is értem haza.

Megéri dolgokat csinálni.

2023. június 4., vasárnap

júniusi leltár, avagy az már a fejlődés jele, hogy tudtam írni

Három piszkozatban maradt bejegyzés után lássuk, hogy áll ez a leltár-dolog.

Lett lakásunk. Benne lakunk, pont egy hete. Nagyon nehéz megszokni. Nem gondoltam volna, hogy ennyire megvisel a költözés. Nemcsak maga a folyamat (mely mindenki tudja, milyen kimerítő), de a bútorok hiánya, az új városrész és Karlova elhagyása is. Supilinn után Karlovába költözni ebből a szempontból nem volt olyan nehéz: Karlova is egy egy intellektuális, liberális kerület sok-sok felújított aranyos faházzal, pont mint Supilinn. Jól szituált korombeli emberek lakják a családjaikkal. Tammelinn egy szintén csinos, főként középosztálybeli környék szépséges villákkal és nagy kertekkel, de sokkal konzervatívabb. Az itt lakók nem a Barlovába mennek vagy random zenélgetnek-festegetnek-fesztiválszerveznek-vitáznak szabad idejükben, hanem a kertjüket-lakásukat csinosítgatják. Itt külön igényelni kell, hogy szelektíven gyűjthessem a szemetet, a füvet azonban mindig csinosan le kell nyírni. A szomszéd néha hoz egy-egy fej salátát, és meginvitál az EKRE rendezte melegházasság elleni tüntetésre. A cicák elég hamar megszokták az új környezetet, kivéve Nööbike, aki napokig teljes pánikban rohangált körbe-körbe.

Apropó Nööbike. Úgy tűnik, talált gazdát. És bár ez volt a célunk, nevesint hogy minél hamarabb elhelyezzük valakinél, ahonnan nem kell máshová mennie soha többet, mégis úgy érzem, nem tudom eleget szeretgetni-nyunyorgatni őt a távozás napjáig. Lehet, hogy azért érzek így, mert nekünk kell végül egészen Lahtiig vinnünk őt majd' 400 kilométerre az öböl másik oldalára és tudom, hogy mindez nagyon nehéz lesz neki. És milyen rossz lesz, hogy ennyi szenvedésnek tettük ki és végül otthagyjuk egy új helyen! Persze tudom, hogy Xeo szuper macskagazdi, és bízom mind benne mind Daniban, és igazából rettentően örülök, hogy végül ők lesznek a cica gazdijai, és láthatom őt a jövőben is, de ilyenkor mindig egy kicsit nehéz.

Meg minden nehéz. Még mindig nem hevertem ki teljesen a kísérletet, hogy egy tag megpróbált elmozdítani a Hõimulõimed éléről, és azt a rengeteg zavart és munkát, amit ez eredményezett. Büszke vagyok a tagok munkájára, a megjelent cikkekre, az Alexszel készült videóra, a táncházra, az IFUSCO-ra, a zenekarra, mindenre, de mindig szorít az érzés, hogy lehetne többet is tenni. Meg hogy egyáltalán jól csináljuk, amit csinálunk? Jelent valamit, érdekel valakit?

Labilis egészséggel, egy félkész lakásban igyekszem tartani a frontot. 23 tanítvány, szervezetvezetés, zenekar, párkapcsolat, 3 macska, szombatonként zöldségárulás, és ezen felül kéne még írni és a jövőt építeni. A turkui IFUSCO egy kicsit feltöltött, de az is csak nagyon átmenetileg. Érdekes, hogy amit tavaly nagy eredményként könyveltem el (nevesint hogy hegedültem és táncot tanítottam az ugrimugri esten), most az abszolút minimumnak éreztem.


Nem tudom, mi tudna jelenleg feltölteni. Úgy érzem, mint aki egy végtelen hegyet mászik fél éve.

2023. január 4., szerda

elmúlt 2022 is

...úgyhogy ideje írni róla.

Sokat öregedtem ebben az évben. Látom a bőrömön, a hajamon, érzem az ízületeimben. Amikor 30 éves lettem, még nem csapott arcon a halandóság gondolata, de most, a 32. születésnapom környékén már sokkal valósabb. Én természetesen nem öregszem, hanem érek, mint a jó bor, és természetesen csak egyre szebb leszek, de azért igenis látom a különbséget a 28 éves és a mostani fejem között.

Még akkor is, ha a mostani önmagam jobban tetszik nekem, mint a 28 éves. Bár nyilván ő is tök jó fej volt.

Hát nem is tudom hol kezdjem.

Asszem tagolom.


A TERVEK ÉS AMI MEGVALÓSULT

Nagy terveim voltak 2022-re, talán túl nagyok is. Viszont az már valamennyit előrevetített az új évből, hogy ilyen nagy terveket tűztem ki magamnak. Komolyan érdekelt az önfejlesztés és komolyan befektettem abba (könyvek, programok, viedók, podcastok de főleg idő formájában), hogy egy jobb verziójává váljak önmagamnak, mint korábban voltam.

Nem minden sikerült, pláne nem az eredeti terveim közül, de nem tudom letagadni azt sem, hogy egy csomó más, talán jobb és idevalóbb dolog, projekt, terv kivitelezésre került. Például:

- A fejlődés, amit a Kännu Peal Käbi elért, nyilván nem csak az érdemem, de részben igen, és látványos és 10000%-ig élem. Nagyon büszke vagyok a teljesítményünkre. Soha nem gondoltam volna, hogy én hegedüléssel és énekkel pénzt fogok keresni, oszt' lám.

- Azt hiszem, minimum megduplázódott a követőim száma a Twitteren, ami több fronton is nem várt elismerést hozott.

- Ennek egyenes következményeként felkért a Postimees, hogy legyek rendszeres véleménycikk-írójuk. Eddig 4 cikkem jelent meg, az ötödik célegyenesben, és hát lol, ez is valami. Többen írtak azóta, vagy jöttek oda hozzám személyesen, hogy gratuláljanak vagy megköszönjék vagy még gyakrabban hogy hozzátegyenek ahhoz, amit tőlem olvastak, és hangsúlyozák, hogy nagyon fontos, amiket leírtam. Persze kaptam legalább ennyi negatív kommentárt és gyűlölködő üzenetet sőt lejárató kampányt is, de nem bánom, ez az üzlet része.

- Elváltam, visszakaptam végre a nevemet, bejegyeztettem a cégemet Észtországban és megtanultam adózni. Olyan emberként, aki világéletében adminisztrálni és ügyintézni gyűlölt a leges-legjobban, ez komoly jellemfejlődést okozott bennem.

- Megalkottam a mari instagramomat! Egymillió éve szerettem volna már ezt megcsinálni, és megcsináltam. Nem olyan rendszerességgel, mint szeretném, talán nem is olyan közönségnek, de megcsináltam, nem csak tervezem!

- Egy csomó ponton kitartottam vagy bíztam magamban. Előadtam az ERM-ben észtül, majd az IFUSCO-n is (meg hegedültem!), majd a CIFU-előadásom is rendkívül nagy közönséget és sok pozitív visszajelzést vonzott, majd Väike-Maarjában is egyedül adtam elő. Még egy magyarországi hakni is belefért. Hula estét tartottam idegeneknek, ami nagyon sok bátorságot igényelt, és ekkor még nem beszéltem azokról a kisebb eseményekről, mint mikor mariknak adtam elő mariul zoomon, vagy a FUFF-on tartottam előadást finnugor influenszerekről... jesszus. Rengeteg ilyesmi volt. Még reklámfilmben is szerepeltem.

- Jelentkeztem a Hõimulõimed elnöki pozíciójára és megkaptam. Persze a munka még csak most jön, de na. Egyáltalán a tény, hogy jelentkeztem. Két évvel ezelőtti önmagam rám sem ismerne.

- Elkezdtem kajafutárkodni, és imádom! Nemcsak anyagilag, hanem a mentális egészségemnek is nagyon jót tesz, hogy napközben otthon tespedés helyett kint vagyok a szabadban és kaját hordok éhes embereknek, mint a Jézuska. Kicsit edzés, kicsit nyelvgyakorlás, kicsit társadalomismeret. Nagyon penge vagyok már a panelházakba való besurranásban. :) Meg az is tetszik, hogy lett egy kajafutár-identitásom is.

Mindebből én az önbizalmam terén történt jelentős fejlődést olvasok ki, ami tőlem nem kis szó. Ebben nagy szerepe volt pszichológusomnak, Irénnek is, aki végtelen türelemmel hallgatta az indokolatlan nyönyörgéseimet, illetve akinek lelkesen mesélhettem, ha valamiben úgy éreztem, eredményt értem el.


TANULÁS ÉS FEJLESZTÉS

2022-ben rengeteget olvastam vagy hallgattam önfejlesztő cikkeket, könyveket, videókat és nagyon élveztem őket. És segítettek. Néhányat hadd emeljek ki, mert megérdemlik:

- Dale Carnegie: Hogyan szerezzünk barátokat és befolyásuljuk az embereket Self-help körökben régi klasszikus, de okkal az. Rengeteget formálta a látásmódomat épp ott, ahol úgy éreztem, hogy szükségem van rá. Magyarul kicsit manipulatívnak hangzik a címe, de nincs benne semmi manipuláló, nagyon jó szándékú, emberbarát könyv. Kicsit látszik rajta a kora (az 50-es években íródott), de én ezt a régimódiságot is élveztem benne.

- Jillz Guerin csatornája. Mostanában ellepték a világot a femininity coach-ok, de Jillzben azt szeretem, hogy rengeteg szeretet, empátia és segíteni akarás sugárzik a videóiból, egészen a legapróbb részletekig kibontja, mi hol szokott bekadni meg félrecsúszni, de anélkül, hogy túlságosan leterhelne információval. Az egészből árad a nőiesség, amiből talán nem látunk eleget (én pl. biztos nem), vagy félreértelmezzük.

- James Clear: Atomic Habits 2021-ben mindenki odáig volt ettől a könyvtől, de szintén okkal. Nekem nagyon sok időbe telik megemészteni egy-egy fejezetet, de akár csak egy pár oldalt is érdemes elolvasni belőle, tulajdonképpen akárhol, mert mint a címe is sugallja, ő is a legapróbb részletekre koncentrál, és azokkal kapcsolatos felismerések tudnak a legnagyobbakat ütni.

- Timothy Snyder - The Making of Modern Ukraine Ez a Yale-kurzus bearanyozta az év utolsó néhány hónapját. Meghallgattam mind a 23 órát és azon gondolkozom, újra kéne kezdenem. Az öreg Tim olyan szeretnivaló, hogy haza akarom hozni, a belőle áradó tudás meg teljesen átformálta a területről alkotott képem. Ha sehogy máshogy nem tudunk segíteni az ukránoknak, akkor legalább annyit megtehetünk, hogy tudomást veszünk róluk. Sokkal érdekesebbek, mint Putyin remegő keze és duzzadt arca.

- The Atlantic Az egyik legjobb befektetés volt előfizetni az Atlanticra. Elsősorban Anne Applebaum cikkei miatt tettem meg, de azóta több más szerzőt is nagyon megszerettem, Rengeteg intelligens írást olvastam politikáról, világról, satöbbi, illetve abba is érdekes volt belepillantani, mi érdekelhet egy átlagos Atlantic-olvasót. Úgy képzelem, hogy a többségük sikeres, nálam idősebb amerikai, és izgalmas volt látni, hogyan keresik azt a boldogságot, amit én is, és jellemzően mik akadályozzák meg őket a megtalálásában.

- Saját magam videózása. Remélem egyszer az internetre is kiteszek valamit belőle, de önmagam elfogadásának az egyik leges-leghatékonyabb módja az volt, hogy felvettem a kamerát, bekapcsoltam, belenéztem és jól elmondtam a dolgaimat. Aztán megnéztem. És rájöttem, nincs is velem semmi baj, nem vagyok ronda, nem áll hülyén a hajam, nem törnek össze a poharak a hangomtól és egész jó dolgokat tudok mondani itt-ott. Azt a gyerekkori sebet, miszerint nem vagyok jó úgy, ahogy vagyok, ez gyógyította a legjobban.


A MACSKAÁLLATOK

Jelenleg három macska fekszik abszolút kómában körülöttem egy kétméteres sugarú körben. Ez 2022 érdeme. 2021 októbere végén elvesztettem Syksyt, a világ legtökéletesebb hercegnő-macskáját, és ebből lett a 2022-es év macskadömpingje. Ami rohadt jó buli volt.

Kezdődött Jaanuarral, aki egy hónapig volt nálunk, majd elvitte egy fiatalember, akivel, ha minden igaz, azóta is boldogan él.

Aztán jött Tibullus, a maga lenyűgöző egyéniségével, milliószor bújt az ölembe miközben dolgoztam vagy pihentem, ő augusztus elején ment haza egy võrumaa-i tanyára egy rém szimpatikus fiatalember családjához.

Mindeközben hozzám költözött Sinderella, akit mindenki meglepetésére választottam a cicaszobából, pedig mindenki azt mondta, hogy ő félős. Tisztán emlékszem, hogy az orrához tartottam a kezem, ő megszagálaszta és meg sem rezzent, és tudtam, hogy őt szeretném hazahozni. Sinderella 1-2 hetet töltött az ágy és a szekrény környékén majd egy pillanatban odaszaladt hozzám és leállíthatatlanul dörgölőzni kezdett hozzám. Hónapokba telt, míg megszerette a kezemet és teljesen megbízott bennem, de addigra már tudtam, hogy ő engem választott, és az én dolgom csak értesíteni a macskamentő szervezetet. Sinderella velem maradt.

Sindja Sinderella tesója volt, akit augusztusban cserkésztünk be. Lévén sokkal félősebb azonban sokkal intelligensebb mint Sinderella, Sindjával komoly előrehaladást értünk el a megszokott módokon: játékszerrel való simogatással, kézből etetéssel, közös macskatévé-nézéssel. Sinderella és Sindja, bár rég nem látták egymást, hamar összebarátkoztak és rengeteget játszottak együtt. De Sindja, lévén az egyik leggyönyörűbb macska, akit valaha láttam, hamar otthonra talált egy võrui hölgy lakásában.

Sindja után megkérdeztem, kinek kellene most hamar nevelőotthon és a választás Lucindára esett. Lucinda két évig élt a korábbi nevelőotthonában, ahol egészen felbátorodott. Nálam azonban teljesen leblokkolt. Öt napig nem evett, majd miután elmentünk pár napra, kiderült, hogy addig nem is tud, ameddig a lakásban tartózkodunk. A szekrényt alig hagyta el, legfeljebb néha felment az ablakba sírni. Én belebetegedtem a cica iránti aggodalomba, így végül ő a cicaszobában kötött ki, ahol, ha jól tudom, sokkal jobban bírja más macskák, mint idegen emberek társaságát.

A cicaszobából a bátor és játékos Gloriát hoztuk el. Reméltem, hogy olyan fejlődést érek el vele, mint Sindjával, Jaanuarral vagy Sinderellával, de Gloria a mai napig menekül az emberi érintés elől. Pár tekintetben mutatkozott nála fejlődés, de úgy tűnik, hogy tényleg belenyúltunk: ez a macska, bármilyen okos, kíváncsi és szeretnivaló, aligha talál új otthont úgy, hogy nem lehet hozzáérni. Úgyhogy Gloria feltehetőleg sokáig marad nálunk.

Ebben a nyugodt, Sinderella-Gloria állapotban jutott el hozzám Nööbike híre. Nööbike ripityára törte magát egy autóbalesetben, és három gomb tartotta egyben az állkapcsát. Magamhoz vettem. Napi kilencszer cseppentettem a szemébe és krémeztem a gombjait. Botmixerrel turmixoltam le minden kajáját. Pár héttel később végre megszabadult a gomboktól, de így is egy csomó teendő volt vele. Nööbike jelenleg kezd hasonlítani egy értelmes cicára, és jól megvan Sinderellával és Gloriával, de nagyon látszik, hogy ő szinte kölyök, és hím, és rengeteg energiája van. Remélem, hamar talál egy megfelelő otthont mert imádnivaló.


HÁBORÚ VAN

"A nagypolitika bármikor szörnyeteget csinálhat belőlünk, a társadalom a korábban természetesnek vagy normálisnak tekintett viselkedési módot bármikor kollektíve lecserélheti valami másra, és bármikor jöhet olyan krízis, hogy a szomszédom szájába lépve akarom majd kicsavarni a kezéből az utolsó falat kenyeret." - írtam a tavalyi évértékelőmbe. Hát ezt 2022 meg is mutatta.

A háború talán a legtöbb magyarnál egy kicsit közelebbről érint engem, mert egyrészt több közeli ukrán barátom is van, és nagyon bensőséges személyes élményeim Ukrajnából, másrészt ennél jobban nem lehetett volna kinyírni a finnugor együttműködést. Úgy vártam a covid végét, hogy végre újra elutazhassak Mariföldre és Udmurtiába, hogy elmondani nem tudom. Hát most nem nagyon kell mennem... nem beszélve arról, hogy közellenség is lettem, miután bejárta a mari telegramot, hogy részt vettem egy Oroszország elleni tüntetésen. Tudom, hogy ez kvázi a leges-legkisebb probléma ebben az egész konfliktusban, de engem nagyon mélyen érint, ahogy az is, hogy az oroszok direkt a kisebbségeket sorozzák be harcolni. Nem tudom, hányszor éreztem azt, hogy megszakad a szívem az év során, de nagyon sokszor - és nem kevésszer annak láttán, ahogy általam ismert, egyébként nem rosszindulatú emberek kajálják be mindenestül a beteg gyilkos náci propagandát.

És mégis - ez az egész háború nekem nagyon sok reményt adott. Tudom, hogy kicsit kifacsart logikának tűnik, de engem már kezdett megbetegíteni az orosz dezinformáció hatékonysága: az elmúlt években minden zavarossá vált, a nyugati társadalmak elbizonytalanodtak az értékeikben, az autokrata rendszerek megerősödtek, minden hírre megjelent egy másik, ami az ellenkezőjét állította: még tanult ismerőseim között is akadtak, akik higítatlanul ontották magukból az orosz propagandát anélkül, hogy észrevették volna. Nem hittem el, hogy az emberek meglepődnek azon az állításomon, Oroszország diktatúra. Na, szóval ennek lett vége. Persze még most is vannak oroszpártiak (khm magyar kormánymédia), meg hülyék (khm amerikai szélsőbal), de már sokkal hülyébbnek kell lenni, hogy az ember benyelje az orosz meséket. Igen, a putyini Oroszország tényleg ennyire gyilkos, és igen, pont ennyire nem hatnak rá az EU-s jedi trükkök, és igen, Ukrajna tényleg azokért az értékekért küzd, amikben mi errefelé olyan nagyon elbizonytalanodtunk, mert igen, azok ennyire fontosak. Végtelenül örülök, hogy egy olyan országban élek, ami ezt felfogja, ahogy annak is, hogy a nyugati országok végül is úgy-ahogy, de képesek voltak összezárni Ukrajna mögött. Örülök továbbá az amerikai időközi választásoknak, annak, hogy Trump ennyire kínos, hogy Musk ennyire hülyét csinál magából, mert ezek mind azt mutatják, hogy vannak még úgynevezett értékek, és úgynevezett szint, ami alá nem sikerült (még) süllyedni.

Ukrajna nyerésre áll, Oroszország vesztésre, ha van egy kis mákunk, talán még szét is esik. És ha elfogadjuk azt az alapigazságot, hogy minden békés stabil állapot megbomlik egyszer, bomolhatott volna ez a mostani ennél sokkal, de sokkal rosszabb irányba is.


ÖSSZESSÉGÉBEN

Rengeteg minden történt és rengeteg minden változott 2022-ben, és talán ebből az összefoglalóból is látszik, hogy nehezen ragadom ki belőle a főbb mozzanatokat. Ez talán azért is van így, mert a mostani változások egy jó része már tavaly, tavalyelőtt elkezdődött, és rengeteg belső munka eredménye.

De most egy sokkal nyugodtabb, sokkal kiegyensúlyozottabb, magabiztosabb és szeretettel telibb önmagam vagyok, mint eddig valaha. És ebben természetesen nem kis szerepe van Antinak, aki mindenestül szeret (és én is őt), és napomat boldogabbá teszi. <3

Két bölcsesség, ami talán a leginkább megérkezett hozzám ebben az évben.

1) Az érzéseid és megérzéseid helyesek. Ha pihenned kell, pihenj. Én elképesztő mennyiségben pihentem ebben az elmúlt évben, és nagyon megérte. Ha vágysz valamilyen kajára, edd meg. Ha szerinted valami nem oké, akkor feltehetőleg nem is az. Ha valami furán hangzik se szerinted megéri kipróbálni, feltehetőleg meg is éri. Ha fáj, akkor ne engedd, hogy bárki azt mondja, hogy nem fáj. Ha nem ízlik, ne engedd, hogy bárki azt mondja, hogy márpedig finom (tehát veled van a baj). Ha nő vagy, a havi ciklus befolyásolja a gondolataidat, képességeidet, energiaszintedet, és jobb, ha ezzel inkább együttműködsz, mint ha próbálsz úgy tenni, mint ha nem is létezne. Ez mind teljesen oké.

2) Az egész sztori nem rólam szól. Nagyjából most jutok el odáig, hogy az engem magasztaló hangok átjussanak az önutálat pajzsán, de nem nagyon érdekelnek. És őszintén, számomra ez nagyon felszabadító volt. Dicsérnek? Nem rólam szól. Utálnak? Nem rólam szól. Ahogy egyes vezető pozíciók betöltése, vagy cikkek megírása, és azokra adott reakciók sem rólam szólnak. Az én egyetlen feladatom az, hogy ha van valami, ami szerintem említésre érdemes, akkor azt feldolgozhatóvá tegyem mások számára is. Ha képes vagyok rá, kutya kötelességem. Én csak egy hírnök vagyok, és ez azért jó, mert eltávolítja az egót az egyenletből. Ha nem rólam szól, akkor bárki bármit mond, nem kell magamra venni.

Rengetegszer megnéztem ezt a videót, ami arról szól, hogy lesz valaki Miss Aloha Hula (a legnagyobb elismerés, amit hulatáncos kaphat). De most érkezett meg hozzám, amit az egész győzelemről mond:

You're just the vessel for all of these people that came before you. For all of the knowledge that you have, and it's your responsibility to share that, it's your responsibility to perpetuate.


Ezzel a hozzáállással nyitom a 2023-at, és remélem, hogy semmilyen durva világméretű esemény nem szól bele!

2022. december 5., hétfő

Anti halkan dúdolgatja az Ummamuudu-dalokat az asztalnál, miközben a 2023-as terveket írja össze.

Gloria mellettem nagy figyelemmel nézi, mit írok - igazi kultúrafogyasztó ez a macska, imádja a képernyőt nézni.

Karácsonyi fények, könyvek, félhomály vesznek körül.


Istenem, milyen hülye év volt ez.

Mégis: olyan jó szétnézni a birodalmamban. Ez az első év, amikor igazán észtországinak érzem magam.




2022. november 13., vasárnap

Amikor valami jó történt,

érdemes megemlékezni róla, nehogy elfelejtődjön.

A tegnapi lángos-parti jó volt. Beszélgettünk, énekeltünk, zenéltünk, mindenkit a finnugor világ vonzott oda, és nevethettünk olyan dolgokon, amiket mások úgysem érthetnének.

Bogáta, a rossz vendéglátó. Bogáta, a rossz társalgó. Bogáta, aki mindig valami fura kínos dolgot csinál. Milyen mélyen hittem ezekben a dolgokban, amiket a családom mondott nekem. Még másnap reggel is alig hittem benne, hogy igen, az este jól sikerült.

Mások nem ismertek minden egyes embert, aki megjelent, de én igen. És a bulin megismerkedtek egymással, és beszélgethettek, és nevethettek és jól érezhették magukat egy igazi diverz finnugor társaságban (3 udmurt, 3 észt, 1 komi, 1 izsór, 1 finn, 1 magyar, 1 karél, 1 lengyel, 1 moksa).  A legkülönbözőbb emberek mondták, hogy nagyon jólesett nekik az este.

És ez nagyon fontos. És ez nálunk történt, mert én megszerveztem.

Én igenis nemcsak pofázok. Én élem a finnugor világot, és segítek másoknak is élni azt.

Ez a legjobb dolog a világon.

2022. augusztus 28., vasárnap

a varsói Chopin reptéren

kávéval és joghurttal próbálom kiűzni az álmot a szememből.

Véget érta CIFU! Ami egyben jó is és rossz is: sokkal jobban sikerült, mint gondoltam volna, és hihetetlenül, váratlanul nagy lelki feltöltődést adott, de közben talán egy hét elég is volt. Elfáradtunk és egy kicsit ki is merültek a szellemi, fizikai és lelki tartalékaink.

Nagyon jó volt mindenkit látni. Őszintén nagyon örültem még azok látásának is, akikkel végül nem beszélgettem sokat vagy szinte semennyit. Láthatóan mindenki más is nagyon örült egymásnak - az első napokban gyakorlatilag mindenkin letörölhetetlen vigyor volt, és csak szívtuk magunkba az előadásokat. Este éjszakába nyúlóan söröztünk, fröccsöztünk, beszélgettünk és énekeltünk. Szeretem a bécsi kampuszt és szeretem látni, ahogy ellepik a finnugristák.

Féltem, hogy mit szól mindenki ahhoz, hogy nem fejeztem be a disszertációmat, de sokkal többen aggódtak inkább amiatt, hogy benne maradok-e még valamilyen szinten a FU világban, mint az, hogy ezt a témát nem fejeztem be. Persze így is megkaptam a magamét, de csak nagyon kevés embertől. És igazából meg is jött a kedvem ahhoz, hogy írjak egy cikket vagy valami más módon újra belemerüljek a finnugrisztikába.

Az előadásom és a szimpóziumunk meglepően jól sikerült. Mármint a szimpózium, ismerve a többi előadót, tudtam, hogy jól fog sikerülni, de attól tartottam, hogy az én összecsapott kis előadásocskám negatív irányban fog kilógni a sorból. Rettentően megijedtem, mikor láttam, hogy megtelt a terem, de valahogy, amint nekiálltam beszélni, úgy éreztem, visz magával a diasor és a téma. Megrettentem akkor is, mikor láttam a sok kérdésre felemelt kezet, de azok is nagyon konstruktívak és pozitívak voltak. Végső soron, mikor a közös fotót készítettük a lányokkal, nagyon büszke voltam magunkra. Ritkán érzem magam adekvát nyelvésznek, de most annak éreztem. Magukat az előadásokat is nagyobb lelkesedéssel és értéssel hallgattam - egy kicsit úgy is érzem, hogy békét kötöttem a tudománnyal.

Ebédszünetek, kávészünetek, csetablakok és esti programok… mindig is az az ember akartam lenni, akihez odamennek, akit meghívnak, akit szívesen látnak. Az voltam. Hálás vagyok érte. Bárcsak kétszer ennyi időm és energiám lett volna még, hogy sose fáradjak el, sose veszítsem el a türelmemet, sose érezzem a késztetést a hazamenésre. De én is öregszem.

Úgyhogy sikerült úgy viselkednem, hogy azt később megbántam, és sikerült úgy is, amit eredetileg nem bántam, de aztán úgy lebasztak, hogy végül azt is megbántam. És bár több mint egy napja kattog rajta az agyam, nem tudom, mit gondoljak és mit kezdjek ezzel. De azt hiszem, minél többet gondolunk ezekre, annál bizonytalanabbak és idegesebbek leszünk, amikor akár el is felejthetnénk őket. Én is túl tudom tenni magam mások hülyeségein, ők is túl tudják tenni magukat az enyémeimen.

Nagyon hiányzott Anti. Ő mindig meg tud nyugtatni, ha bizonytalannak érzem magam, és mindig el tudja terelni a figyelmem, ha túlságosan beleragadok egy (rossz) gondolatba. Sajnos most még a szokásosnál is kevésbé volt elérhető, mert ő is ide-oda utazott. Határozottan labilisabbnak éreztem magam nélküle.

Vége a cifunak és összességében jó érzésekkel távozom róla. Nagyon is jó érzésekkel. 2025 még messze van, de már alig várom a következő cifut - pláne, hogy Tartuban lesz. :)