lekerült Imar faláról és átköltözött a mi nappalinkba. Vele jött a régi robotgépem (még nászajándék volt, jesszus), néhány könyv és még pár ez-az.
Most ott terpeszkedik az egyébként nagyon vagány térkép, amit Krakkóban vettünk 2019 végén, a kanapén. Antit tegnap alig lehetett levakarni róla.
Értelemszerűen a térképpel nemcsak az 1910-es évek tagországai, nagyvárosai és úthálózata költöztek be a lakásba.
Mikor beléptem az Emajõe utcai lakásba, Imar nem volt jó kedvében. Imádta ezt a helyet és imádja Tartut - a lakás költözés közbeni, felfordult állapota még engem is megrázott, pedig nekem bőven vannak rossz emlékeim innen. Imar, az alakváltó kraken démon szárnyaszegetten bóklászott a szanaszét heverő dobozok között.
Jó nekem, hogy rosszul van? Jó nekem, hogy nem beszélek vele? Jó nekem, hogy most beszélek vele?
2021 óta ignorálom őt Tartuban. Ignorálom, ha ott van valahol, ignorálom ha nincs ott. Tudatosan nem hozom szóba és nem viszem tovább a beszélgetést, ha valaki más szóba hozza. Hol van, mit csinál, mit gondol, mit mond? Leszarom. Pedig ez nem mindig egyszerű.
Holnaptól már nem kell ignorálni, mert nem lesz itt.
De egy 15-20 percig, amikor könyveket böngészek a jó öreg polcokon az időből, amikor egy alakváltó varázslény földi halandó társa voltam (legalábbis papíron), átérzem, miért is igényel tudatos erőfeszítést ez a nagy ignorálás.
Vége, vége vége vége. Ez a szárnyaszegett lény, akivel most egy jót beszélgettem, istentelen rohadék tud lenni minden átmenet nélkül, ha éppen újra jó kedve van.
Otthon nemsokára megszokom ezt a nagy Osztrák-Magyar Monarchia térképet, és nem lesz más, mint egy, a lakásunkon lógó falidísz. Elveszíti időkapszula jellegét. Körbenövi őt is az élet, mint más, múltbéli történéseket, helyeket, tárgyakat és embereket is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése