csak ne maradj egyedül

A Rigába tartó buszon unatkozva a kezemet nézegettem. Két infúzió nyomai próbálnak begyógyulgatni, egy a kézfejemen, egy a csuklómon. A Honeybee c. szám újra bekúszott a fülembe és újra csorogni kedztek a könnyeim.

Irén, akihez végre elmentem, miután fizikailag már egy picikét jobban éreztem magam, megtiltotta, hogy huzamosabb ideig egyedül maradjak. Ez a másfél nap Rigában, ez huzamosabb idő?

Egy hónappal ezelőtt még nem lett volna ilyen problémám, mert sohasem voltam egyedül.

Nem tudom, hogy írjam le ezt.

A Lív Intézetben a tető alatt követelőzve csiripelnek a verébfiókák. A Pilsētas kanāls vizében kicskacsák úsznak az anyjuk után. A telefonomban kirbozok, kisvidrák bukdácsolnak, esnek-kelnek.

Nekem is volt kicsinyem, aki beteg volt, ezért nem hagytam megszületni.

Aztán újra tavasz lett, és az év új kisverebeivel nekem is lett kicsinyem, aki ezúttal egészséges volt.

Ott volt velem ezen a hideg-hideg télen, napos-száraz tavaszon, majd mikor végre zöldbe borult minden. Ott volt velem, amikor már én sem hittem benne, hogy ott van. Megjelent az összes ultrahangon, néha a fejét, néha a gerincét mutogatva. Négy szívkamra. Össze vagyunk nőve, egy csapat vagyunk.

So I guess that it's true

Time can heal even the worst of wounds

And the clichés I knew

Seemed so commonplace when I saw you

Let's just walk in the dark

Hop the fence in the park

Itt, a blogomban is írtam róla, milyen jó érzés volt tudni, hogy együtt vagyunk. Jött velem, együtt éltük a világunkat. Rajtam irtó lassan látszik meg a terhesség, úgyhogy elbújhatott egy bővebb ruha alá, és senkinek semmi köze nem volt hozzá, hogy ott lapul velem.

Pick me up, walk me home

And it feels likе God threw me a bone

Sticky sweet, tangerine

Would you sit and keep me company?

In the dark, I'm not scared

I just reach and you're right there

Shooting stars, racing cars

Everything I own just feels like ours

Nem lett volna szabad így megsebezni a lelkemet. Hogy tudjak ezután bármit is hinni vagy remélni?

A kicsi lány, aki velem biciklizet, kuckózott és macskát pásztorolt, meghalt miközben szültem.

Sosem fog megtanulni járni, beszélni sem magyarul sem észtül, nem lesz se szőke se barna haja, és nem fedezzük fel együtt a világot, sem velem, sem az apjával, sem hármasban.

A csendes pillanatok kettesben az egyetlenek, amikre emlékezhetek.

And it's too hard to describe this

In a way that feels honest

But even when I'm quiet

I love you, baby, I promise

And I hope I never see what your face looks like going

A face I swear that I could spend my whole life knowing

Herе's to hoping

de te megvagy, Bogáta

Anya is ezt mondogatta, amikor a fejemet simogatta. Anti is ezt szokta mondani. Még Petar is ezt mondta a mai ebéden, amikor nagy nehezen megpróbáltam neki röviden elmesélni, mik történtek velem.

Május 23-án, a nővérem szülinapján tehát véget ért még egy terhességem. 20. hét. Egy hónappal később szegénynek talán lett volna esélye. Relatíve könnyű szülés. A rutin ugye.

Az összetört szív mellé lassan bekúszott a düh. Hét hete véreztem. Április elején nagyon beteg voltam. Mindenki tudta, hogy gond van velem, de hagytak szabadon szaladgálni, hogy jó lesz az úgy, szedjek néha be pár vérzésgátlót. Jöjjek vissza ha nagyon vérzek. Mégis kit lepett meg, hogy akkor már késő volt?

Az orvos ábrákat mutogatott. A polip, ugye... az, amire azt mondtátok, hogy veszélytelen?

Persze nem tudom, lehetett-e volna valamit tenni. Lehet, hogy nem. De a nyitott kérdések számát lehetett volna csökkenteni talán.

Május 29-én, egy héttel a szülés (vetélés) után megint az ügyeleten találtam magam alhasi fájdalmakkal. Méhlepénydarabok maradtak a méhben. Szedjem be ugyanazokat a méhösszehúzó tablettákat, amikkel megszültem a gyerekeimet, és hátha megszülöm a maradék méhlepényt is. Mindezt otthon.

Nyasgem. Inkább bevonultam a kórházba ehhez a művelethez.

Május 31-én töltöttem egy jó szar napot a kórházban ezeket a szörnyű tablettákat szopogatva, görcsölve mint az állat, illetve próbálva nem gondolni arra, mikor szopogattam őket utoljára.

Június 1-jén reggel kiderült, hogy az egésznek semmi értelme nem volt, és mehettem a műtőbe. Küret.

Nem mintha a küret a világ vége lenne, sokakkal csinálnak ilyet, de azért nem volt kellemes. Dőlt belőlem a vér és fájtam is utána rendesen.

A sebészorvos tájékoztatott, hogy a méhlepényem gyulladtnak tűnt, és szemet is szúrt neki a szülés zárójelentésében, hogy a méhlepény furcsa volt. Erre én is emlékszem. Ő rögtön az április eleji betegségemre gyanakodott, aminek ugye sosem találták meg a forrását, nevesint hogy pontosan mi is gyulladhatott be annyira nagyon. Úgy tűnik, a placenta, ha nem is pont akkor, de egy ponton felkerült a gyulladt dolgok listájára. Polipot nem talált.

Hazaengedtek, hogy ott lábadozzak az átéltekből. Vérzés, fájdalmak... amik vasárnapra kezdtek kikezdeni engem.

Június 8-án, egy héttel a küret után újra az ügyeleten találtam magam. A feszülés, a fájdalmak nem múlnak... az ultrahang hematometrát, vagyis véralvadékkal teli méhet mutatott. Tehát a vér, aminek távoznia kellett volna belőlem, megalvadt és bennem maradt. Jutalmam két adag szopogatni való tabletta volt, illetve az utasítás, hogy próbáljam meg megszülni ezeket a vérdarabokat a segítségükkel. Ha nem sikerül, újabb küret.

Másnap újabb ügyelet, újabb ultrahang. A legtöbb véralvadék kijött, kivéve egyet. Újabb tabletták, újabb szopogatás. Újabb görcsök, újabb hányinger. Javasolták, hogy sétálgassak, ugráljak. Hátha valahogy kijön.

Valami kijött. Ha nem is az egész, de a fájdalmak jelentősen lecsökkentek, és a létezés végre eljutott az elviselhető kategóriába.

Ez volt tegnap.

A feszítő fájdalom még mindig tart, de ma már legalább be tudtam menni az egyetemre. De a jóisten tudja, mi lesz még a hét végéig (amikor is el kéne utaznom Amerikába lol).

Ez persze csak a történtek kronologikus elmesélése. Nem tartalmazza a bizonytalanságot, az ingerlékenységet, a tanácstalanságot, az orvos ismerősök zaklatását (tündéri volt mindegyik egyébként), a stresszt, hogy körmömre ég az elvégzetlen munka, a folyamatos monitorozását magamnak, hogy most éppen hogyan és mennyire fájok, kell-e ügyeletre menni vagy sem, az álmatlan éjszakákat, az ilyen-olyan tablettákat, a végtelen basztatásomat tükrökkel és ultrahangpácákkal, görcsöket és vért vért vért, végtelen vért.

Minden megoldásra egy újabb probléma.

Minden fájdalomra egy újabb fájdalom.

Minden szörnyű szülésre egy újabb szörnyű szülés. Halott anyagok, amiket a szervezetem produkált.

Hallani sem akarok arról, hogy erős vagyok. Ezek értelmetlen, hülye traumák, amik sajnos megtörténtek velem. Nincs más választásom, mint valahogy megküzdeni velük.

De alig három héttel ezelőtt még egy vidám, bár kissé nyúzott terhes kismama voltam. Felfogni sem volt időm, hogy mi történt. Máris hoztak-vittek, szurkáltak, basztattak, gyógyszereztek, én meg fájtam és véreztem, véreztem és fájtam.

Lehetnék persze halott is. Kaphattam volna vérmérgezést, vagy isten tudja, értem tulajdonképpen, hogy ez a rengeteg szívás az én érdekemben történt.

Meg értem a trauma működését is. Beszűkíti a gondolkodást, és minden pillanat végtelennek tűnik, mert az agy nem tud az általa ismert módokon megbirkózni velük. De az ember már csak ilyen, ha fáj, a világból is kifutna, hogy elmúljon.

És az ember nem tud gyógyulni, ameddig újra és újra megsebzik.

Nekünk te vagy a fontos, mondja mindig Anti és anya. De hát én csak fekszem és panaszkodok. Néha Bogátásat játszom, ha épp sürgős teendő van, vagy fellép/próbál a zenekar. Rutinperformansz emlékezetből.

Koncentrálj a gyógyulásra.

Addig nem lehet tovább menni.

Ennek az egésznek semmi értelme nem volt.

Ennek a fél évnek semmi értelme nem volt.

de most komolyan, mit csináljak

Szombaton végre hazaengedtek minket Antival, miután meggyőződtek róla, hogy nem fogok elvérezni mégsem ez az egész horror után. (One can dream...)

Király, otthon vagyok.

És most mi lesz.

Például elrakhatom a terhesruhákat és visszaszolgáltathatom a szopatós párnát a sógornőnek. A szülős szakirodalommal együtt.

Összehajtogathatom a hülye papírokat, amiket alá kellett írnom, és eltehetem a dossziéba a másik paksaméta mellé.

Ennyi maradt a lányomból. Egy paksaméta papír.

A világ egyik fele tudja, mi történt, a másik fele tud valamit, harmadik semmit, vagy nem is tudom mit... halál bosszantó.

Gondolkoztam a könyvtárban, mivel motiváljam magam, hogy megírjak pár kulcsszót az augusztusi SLE absztraktomhoz, és beraktam Olivia Rodrigo Drop Dead c. számát, amit az elmúlt hetekben sokat hallgattam. Alapvetően egy kezdődő szerelemről szól, de hát nem így éreztem magam én is?

Egyedül, az álmatlan éjszakákon, mikor már éreztem a simogatását a hasamban, és álmodoztam, milyen jó lesz majd együtt lenni, ő meg én meg Anti, milyen szuper, hogy lány, és van, és begyógyította az előző veszteség okozta sebeket, és végre mi is egy kis család leszünk, a szüleimnek lesz unokája, a tesóim meg nagybácsik és nagynénik lesznek, és mennyire örülni fogunk neki, együtt fogjuk felfedezni a világot.

És nem baj a görcs, se a polip, se a vérzés se semmi, mert majd együtt leszünk, és erre már olyan régóta vártunk.

Mint aki szerelmes. Imádtam ezt a pici lányt, és ahogy nőtt, csak egyre jobban.

Még akkor is éreztem a simogatását, amikor az első borzasztó tablettát már bevettem, és tudtam, hogy már csak órái vannak hátra.

Mégis miről tehetett ez a szegény gyerek?

hát ezt jól elkiabáltam.

Szerda délután nem akartak elmúlni a görcsök. Csak elmentünk az ügyeletre.

Elfolyt a magzatvíz.

Kinyílt a méhszáj.

Befeszült a hasam.

Csütörtökön jött az első borzasztó tabletta.

Ma a második.

Három órával később megszültem a második halott babám.

Nem tudok mit mondani.

Felfogni sem sikerült még.

vér, vér, vér

Lehet, hogy nem most kéne blogolnom, mert jelen pillanatban minden rendben a babával (tudtommal), de holnap jön a 20 hetes ultrahang, és ki tudja, az mit mond. De tekintve, hogy maximum kéthetente így is belém kukucskálnak, és egy szépen növekvő babalányt látnak ott, ahol lennie kell, nem aggódom nagyon.

Csak az a rohadt polip.

Nos arra is kicsi az esély, hogy a polip azóta nőtt vagy valami más vízi állattá változott volna. Állítólag. De hetedik hete vérzek folyamatosan. Folyamatosan! Minden nap! Nem kicsit! Nem tudok végigaludni egy éjszakát, mert vér. Vagy görcs.

Vérszagom van, vért törölgetek reggel délben este. Nőként az ember megszokja, hogy időnként vér folyik belőle, de 7 héten keresztül?? És még hol van október???

A polipot nem lehet eltávolítani. A polip nem veszélyezteti a babát. A polippal nem lehet mit kezdeni. Ez van, bírd ki.

A méhnyakpolipok a reproduktív egészségre gyakorolt ​​hatás mellett negatívan befolyásolhatják a terhes nők életminőségét. A terhesség alatti állandó aggodalom és szorongás károsíthatja az anya mentális egészségét, általános egészségi állapotát és a babát.

Ennyit tudtam kiolvasni az internetből. Tulajdonképpen én is ezt érzem: a legnagyobb probléma, amivel szembenézek az, hogy megőrülök ettől. A közvetlen környezetemnek már kínos, mennyit panaszkodok. Nem emlékszem, mikor éreztem magam utoljára gondtalanul. Voltam IFUSCO-n, meglátogatott anya és az öcsém, mindkettő tök jó, de akármit tervezek, megkerülhetetlenül jön velem a polip. Sápadt vagyok és fáradékony, mert kurvasok vért vesztek. Örülök, ha haza tudok biciklizni. Nem merek hosszabb túrára menni, vagy huzamosabb ideig távol lenni az otthonomtól/hotelszobámtól, mert ki tudja mikor kell azonnal ledőlnöm vagy kezelnem egy vércunamit. Azt sem tudja senki megmondani, mitől van több vér és mitől kevesebb... ahogy azt sem, ez vajon meddig tarthat. Pedig már a fél nőgyógyászati klinika (plusz pár medikushallgató) megvizsgált.

Mégis hány embernek magyarázhatom el, hogy azért kisebb most a fizikai és mentális kapacitásom, és általános teljesítőképességem, mert méhnyakpolip? Kórházban nem vagyok. (Bár lehet be kéne vonulnom. És akkor ott nem csinálnának velem semmit. De legalább orvosok és nővérek vennének körül. Steril börtön.) A gyerekem jól van. Betegszabira nem küldtek. (Bár többször is felajánlották, de minek, a doktorit akkor is meg kell írni.)

Csak a hosszútávú lelki amortizálódás. A vér, a görcs, a diszkomfort, az aggodalom.

Minden rendben, csak semmi sincs rendben.

zöldalmás nyalóka

Antival vidáman dolgoztunk a hideg szélben. Ő metszett, én gazoltam. Ha nem lesz túl rossz idő, pár nap múlva elvetem a spenótot is.

Este tojást festettünk, mint minden húsvét előtt, én leesett állal olvastam a napi politikai botrányokat, és lelkesen készültem az új hétre. Haladok a cikkel, szerepelek a Postimees TV-ben, újra találkozom Mattiasszal, lesz megint marióra, hétvégén hazarepülök, jól leváltjuk a kormányt, találkozom a geresdlakiakkal, beadjuk a kulturálisfőváros-pályázatot, majd Antival lógunk pár napot a Balatonnál a visszaút előtt.

Úgyhogy nagyon bosszantott a kis hőemelkedés, amit tojásfestéskor éreztem. Főleg mert egy antibiotikumkúra közepén voltam. Péntekem meg az EMO-n (sürgősségi ügyeleten) voltam mert valami fura volt a gyerek körül. Vétvétel, ultrahang, minden oké de kicsit magas a gyulladásérték. Talán a köhögés miatt, amire szedem az antibiotikumot.

A vasárnap reggeli húsvéti lakoma után ágynak dőltem. Valami hülye vírus. Paracetamol, kiizzadom. Nem izzadtam ki.

Hétfőn telefon az orvosnak. Láz, köhögés. Aznap csak a macska ment rendelőbe, de miután hazaértünk, inkább én szorultam ápolásra.

Vér. Kedd reggel pánikszerű roham a nőgyógyászati ügyeletre. Vérvétel, két ultrahang. A gyerek megvan, dobog a szíve, forgolódik. Valami fura polip is előkerül. Láz, köhögés. Délután háziorvos. PCR teszt az orrba, nem működik. Vérvétel, még egy PCR teszt az orrba. Elbőgtem magam a fáradtságtól és az ijedtségtől. Astrid, a laboráns nővér megengedte, hogy kicsit maradjak nála és panaszkodjak. Adott zöldalmás nyalókát, hogy jobban legyek. Meséltem neki, hogy Anti is mindig valami édeset ad a gyerekeknek a múzeumban, ha véletlenül megvágják magukat a foglalkozáson. Nyugi minden rendben lesz, mondta nekem.

Szerda reggel még több vér. Olyan gyenge voltam, hogy majdnem elájultam a zuhany alatt. Zúzni kéne az ügyeletre, de félek, el se jutok odáig. Eljutottam, kivizsgálás, ultrahang. Gyerek megvan, öszekucorodva pihen, valszeg inkább aludna. Miért van ennyi vér, senki nem tudja. Lemondtam az interjút és a mariórát. Otthon lázasan forgolódtam az ágyban. Hív a háziorvos: a gyulladásértékem a határérték nyolcszorosa, zúzzak EMO-ra. Vérvétel, infúzió, röntgen(!). A gyulladásértékem ekkorra a határérték tizenötszöröse. A gyulladást senki nem találja. Találomra felírtak még egy antibiotikumot annak a reményében, hogy hátha ez hatni fog. Egy félreeső szobában magányosan fekve vártam, ahogy belém csepeg az első adag. Ha ez sem hat, kórház. Hazamentünk és én menetrend szerint belázasodtam.

Csütörtökön csatakos izzadtan, de láz nélkül ébredtem. A háziorvos és a szülésznő felváltva hívogattak, a sok infó közt elveszett, mi mikor történt, egymásra haragudtak. Miért nem vagyok kórházban? Ki akarom vizsgáltatni magam vagy sem? Most akkor változott valami vagy nem? Mit mondjak erre? Változott és nem változott. Folyton változik, hogyan és mennyit vérzek, éppen mi hol fáj. Nem, nem kell értem mentőt hívni, de honnan ismerjem mégis fel, mi a krízishelyzet és mi nem? Nekem ez az egész új és rémisztő, nem tudom, egyik probléma köthető-e a másikhoz, vagy egymástól függetlenül találtak meg külön-külön. Tizenötszörös gyulladásérték és vérzés terhesen úgy, hogy egyiknek sem találják az okát, számomra már épp eléggé krízis, de baszki ti küldtetek haza, hogy otthon gondolkodjak és "figyeljem magam".

Letettem a magyarországi útról. Tovább nézegettem a politikai híreket. Nem fogok szavazni, bazmeg, pont most, nem hiszem el.

A láz (majdnem) elmúlt. Meghívtak egy hétfő reggeli rádióműsorba.

Péntek reggel kontroll vérvétel. A laboráns nővér neve Astrid, pár perc után ő is felismert engem. Megint maradtam nála pár percet panaszkodni. Én csak egy átlagos terhes nő vagyok, érti, csak pattogok a rendelések és a laborok között mint egy teniszlabda, vagy egyedül gondolkodhatok azon, hogy vajom mennyi vér az a "sok"... Kaptam meggyes nyalókát.

Irány a nőgyógyászati ügyelet mert alhasi fájdalmak (meg mert elfogyott az egyik lófaszt sem használó gyógyszer). Gyerek megvan, büszkén mutogatja nekem a csigolyáit. Őt aztán nem lehet kiborítani.

Kicsi lány. Mindig itt volt mellettem, pedig már hányszor letettem róla. 5 hetesen nem hittem el, hogy ott van abban a petezsákban, de ott volt. A NIPT tesztje rekordidő alatt futott be. 12 hetesen mind a négy szívkamrája látható volt. Most gyulladás, polip, vér és többhetes köhögés után is még mindig itt van velem, határozottan demonstrálja, hogy ő nem megy sehova, neki jó így együtt.

A meggyes nyalóka pont olyan ízű volt, mint általános iskolás korom kedvenc rágója (hubba bubba volt asszem), azonnal visszarepített lélekben az 1. gyakolrós szünetekbe és a balatoni nyarakra. A nagy nosztalgiázás közben megjött a vérvétel eredménye. A 15-szörös érték lement 10-szeresre, az antibiotikum hat. A vérzés talán kisebb lett. A Postimees-interjú Mattiasszal talán bepótlásra kerül jövő héten.

A polipot kedden megvizsgálják.

Az Orbán-kormányt vasárnap talán nélkülem is leváltják.

Donnerwetter.

újra itt

Már megint ezek a bordó falak. Fehér ajtók és rózsaszín orvosi egyenruhák. Papucsok és névtáblák. Papírok, fiolák, matricák.

Egy szúrás. Engedelmesen folyik a vérem a kémcsőbe. Étlen-szomjan kicsit kába vagyok, főleg mert jó sok kémcsőt kell megtölteni. Kint majd vár a matcha és a melegszenyó a kávézóban.

Kb. másfél hónapja éldegélek a tudattal, hogy megint ketten vagyunk. A prücsök eleinte nem is látszott az ultrahangon, olyan pici volt. Aztán meglett. Pju-pju-pju, szívhang. A rosszullétek lassan alábbhagytak, ahogy a kajához való drámai hozzáállásom is. Kezdem újra embernek érezni magam.

Két hét az első trimeszter végi nagy ultrahangig. Tulajdonképpen semmi kedvem hozzá. Cseppet sem vágyom rá, hogy megint toszogassák-méricskéljék szegény gyereket: tarkóredők, szívkamrák, érthetetlen betűk és számok kombinációja, amiből kijön egy éljen vagy haljon ítélet. Nem tehet róla. Ő csak egy gyerek.

Nekem teljesen jó ő így, ahogy van. Itt van velem, időnként benyilall, egyébként nincs más dolga, mint kiszorítani engem a nadrágjaimból. Együtt járunk munkába, zenélünk, tanítunk, bicajozunk, macskát pásztorolunk.

A klinikáról kijőve napsütés és madárcsicsergés fogadott. Tavaly soha nem volt ilyen jó idő a terhességem alatt. A buszról leszálló embercsoport épp olyan vidáman szívta be a kincset érő tavaszi napfényt, mint én. Felpattantam a bicajra.

Jó nekem ez a pillanatnyi béke, köszönöm szépen.