újra itt

Már megint ezek a bordó falak. Fehér ajtók és rózsaszín orvosi egyenruhák. Papucsok és névtáblák. Papírok, fiolák, matricák.

Egy szúrás. Engedelmesen folyik a vérem a kémcsőbe. Étlen-szomjan kicsit kába vagyok, főleg mert jó sok kémcsőt kell megtölteni. Kint majd vár a matcha és a melegszenyó a kávézóban.

Kb. másfél hónapja éldegélek a tudattal, hogy megint ketten vagyunk. A prücsök eleinte nem is látszott az ultrahangon, olyan pici volt. Aztán meglett. Pju-pju-pju, szívhang. A rosszullétek lassan alábbhagytak, ahogy a kajához való drámai hozzáállásom is. Kezdem újra embernek érezni magam.

Két hét az első trimeszter végi nagy ultrahangig. Tulajdonképpen semmi kedvem hozzá. Cseppet sem vágyom rá, hogy megint toszogassák-méricskéljék szegény gyereket: tarkóredők, szívkamrák, érthetetlen betűk és számok kombinációja, amiből kijön egy éljen vagy haljon ítélet. Nem tehet róla. Ő csak egy gyerek.

Nekem teljesen jó ő így, ahogy van. Itt van velem, időnként benyilall, egyébként nincs más dolga, mint kiszorítani engem a nadrágjaimból. Együtt járunk munkába, zenélünk, tanítunk, bicajozunk, macskát pásztorolunk.

A klinikáról kijőve napsütés és madárcsicsergés fogadott. Tavaly soha nem volt ilyen jó idő a terhességem alatt. A buszról leszálló embercsoport épp olyan vidáman szívta be a kincset érő tavaszi napfényt, mint én. Felpattantam a bicajra.

Jó nekem ez a pillanatnyi béke, köszönöm szépen.

tiszta, nyugodt, örömteli

fegyelmezett és proaktív.

Így megy előre ez az évem. Ezt ígértem magamnak és a környezetemnek.

Józan és kiegyensúlyozott. Akkor is, ha valami felkavarja a rendet.

Az első borjú a bokorban végzi, tarja az észt mondás.

A második borjú már rendben lesz.

Nem vagyok nagyon álmos, de nem hagy békén. Megy utánam minden szobába, néz a nagy szemeivel és időnként halkan nyávog. Nem nyugszik, ameddig le nem dobom magam a kanapéra és be nem takarózom, amikor is felugrik mellém és dorombolva hozzám bújik. Milliószor pózt vált, ficánkol, ide-oda fúrja a kis fejét, mutogatja a leborotvált hasát, hogy vakargassam. A másik kedvenc persze a szája széle avagy az oldalvonalszerve, ahogy a horgász apám mondaná. Imádja lefejelni a tenyeremet, nyújtogatja a nyakát, hogy az állát is vakargassam, ami szintén le van borotválva. Kicsi mancsaival dagaszt, lábszárain csupasz foltok jelzik a vérvételek és infúziók nyomait. De Sinderella most nyugodt, félig nyitott szemekkel és enyhe mosollyal élvezi a puha takarót és a testem melegét. Nem áll szándékomban elaludni, de mégis beszippant az álom, macskástul.

Ha mindez pár évvel ezelőtt történt volna, Sinderella mára már halott lenne.

Ha az orvosok vakon hittek volna a FIP-tesztnek, simán elveszthettem volna a cicámat.

Két hete még sírva adtam át a harmatgyenge, étvágytalan, hányó macskámat a zuhogó hóban a Kassikaitse önkéntesének, hogy SOS Tallinnba szállítsa. Néhány videót láttam csak róla egy hétig.

Hat napja harapós hidegben mentem érte Tallinnba autó, táska és terv nélkül, improvizálva az egész utat, egyetlen gondolattal: hazahozom a macskám. A futás a Bolt taxik után, a jeges Kitseküla megálló -12 fokban a beteg cicával, az átszállás Tapában, majd' háromórás vonatút... én és a macskám. Akit hazahozok. Ha a lernéi hüdrával kell megküzdenem, akkor is hazahozom.

Az egyik legfontosabb fogadalmam 2026-ra az volt, hogy nem hagyom magam a körülöttem történő események által befolyásolni. Nyugodtan, kiegyensúlyozottan és fegyelmezetten fogok azzal foglalkozni, ami épp előttem áll. Ezt azonnal letesztelte az univerzum, de az év eleji eltökéltség segített megbirkózni ezzel az egésszel.

Azért ha Sinderella ragaszkodik a délutáni alváshoz, alszom vele egyet.

Alszom. Vagy nem, mert egy kicsi szőrgombóc nyomakodik az oldalamba. Egy kis gerinc, egy medencecsont, egy apró láb, egy farok csiklandozza az arcomat. Félálomban megsimogatom, de túl kába vagyok ahhoz, hogy folytassam a cirógatását. A kezem megáll rajta. Kikúszik alóla, mocorog, helyezkedik, tesz egy kört majd megint ledobja magát mellém. Megkeresi, ahol behajlítom a lában, a könyökhajlatomat, az ölemet, a nyakam és a vállam közti gödröt. Halkan durmog. A durmogás álomba ringat engem is. Nemsokára úgyis újra felébredek arra, hogy Sinderella megint az oldalamba furakodik és a farka az arcomon fickándozik.

Az éjszaka sötétjében a két hatalmas szeme világít, azzal néz rám mint a legjobb barátjára. Haverok vagyunk, ugye. Együtt tök jó. Együtt nincsen semmi baj.

Egymillió ilyen éjszakánk volt. Akkor értettem meg, hogy nagy a baj, amikor először nem jött velünk aludni.

Nem tudom, jövő héten lesz-e még macskám.

2025-nek és vége van, hála Istennek

Sokáig dédelgettem magamban a gondolatot, hogy majd jól kifejtem, milyen k. rossz volt.

De most, hogy tényleg itt az ideje évértékelőt írni, nem nagyon van kedvem hozzá.

Ne értsetek félre: tényleg rossz volt. És nemcsak a tavaszi történések miatt. Elvesztettem a talajt magam alatt, nem figyeltem oda magamra, fegyelmezetlen voltam és impulzív, megadtam magam átmeneti nyugalomnak és pillanatnyi örömöknek, halogattam, menekültem és össze-vissza csapongtam.

Nem tudtam dolgozni, amikor dolgoznom kellett volna, és nem tudtam pihenni, amikor pihennem kellett volna.

Egy része ennek persze az, hogy ez az egész gyerek-dolog a levegőbe repítette a mentális egészségemet, mint egy tekegolyó. A fizikai egészségem igazából egész jól viselte ahhoz képest, amin keresztül ment, de az agyam egész évben egy izgalmas kihívásnak tekintette a minél nagyobb fokú önpusztítást, és ez erősen alávágott annak, hogy össze tudjam szedni magam bármikor is.

Idén először kénytelen voltam beismerni magamnak, hogy gondok vannak a szociálismédia-használatommal. Túl sokat van a telefon a kezemben. Az algoritmusaim egész jól neveltek, általában aranyos állatokat, szórakoztató tudósokat és lenruhás nőket ajánl nekem csirkeóllal, de akkor is szétcsapja figyelmem. Abbahagyok dolgokat, hogy megnézzek még egy videót a nagyipari kelbimbótermelés részleteiről, aztán nehéz visszatérni az abbahagyott dologra, így újra abbahagyom és inkább megnézem, ahogy valaki megtanít egy izgalmas krumplipucolási trükkre. Nem jó, Bogáta.

Ez a csapongás és impulzivitás azonban néha hozott jó dolgokat is. Belekezdtem pár projektbe, amibe talán másképp nem kezdtem volna bele. Mint például önmagam reklámozása a platformjaimon, amiből jött két szuper vendégelőadás, egy Pärnuban, egy meg Tallinnban a rendőröknek. Vagy a két epikus alkalom, amikor gulyást főztem: egy a tammelinni nyitott kertek napján, és egy Kristjan kertjében. Mindkettőt imádtam. És mindennél jobban az etimológianaptár, ami el sem hiszem, de már 291 megírt etimológiánál tart a 365-ből. És van egy extra titkos dolog is, amit 2025-ben beindítottam, és nagyon várom, lesz-e belőle valami.

Ott voltam a Hõimulõimed-nek, a zenekaromnak (szuper évet zártunk!!), a kollégáimnak, a barátaimnak és Antinak. Sokat olvastam és sokat írtam.

Pár dolog csak történt. Például a Reedene intervjuu, ami mindenképp az év egyik kiemelkedő eseménye volt. Az életben nem felejtem el, hogy ott van a fejem az err.ee, az észt állami tévé címlapján, szinte beteríti a fél képernyőt. Vagy mikor a Barlova pultosa elkezdett áradozni nekem a szuper jó magyar nőről, akit Twitteren követ, és kiderült, hogy én vagyok az. Vagy mikor a FUFF egy-két csapata olyan szuperül megtalálta egymást, és öröm volt nézni, ahogy együtt alkotnak és barátságot kötnek. A szentimentális vén róka MTT-s beszélhet belőlem, de a kreativitás és a közösség, főleg együtt, varázslat. Vagy szent. Attól függ, kitől kérded. Antal Dániel, hogy hogy talált meg engem, még mindig nem értem, de az év néhány legszebb és legértelmesebb pillanatát köszönhetem neki, nem mellesleg segített visszatalálni a mari közösséghez.

Kevesebb dolog volt, ami el volt tervezve és meg is valósult, de azért voltak ilyenek. Például Vica esküvője, ami nagyon kedves emlék. Vagy a CIFU (úgy egészben), amit a régi IFUSCO-k módjára nyomtam végig alvás nélkül és erőmön felül, és abszolút odavert. Vagy Nóri látogatása, ami egyszerre volt imádnivalóan spontán és nagyon is jelentőségteljes. Vagy a Tallinn Music Week-fellépés, amit Antival két nappal a gyerek elvesztése után nyomtunk le, és azt eredményezte, hogy a fél világ Langenu-rajongó lett. (De azért mi is elég jók voltunk.) Ömlött belőlem a vér és a mikrofonállványba kellett kapaszkodnom, ahogy a Kov Purnat ellenszólamát énekeltem, de megcsináltam. Talán tulajdonképpen ez is eredmény. Hogy mindent megcsináltam, amit másoknak megígértem (a cikkeimet leszámítva). Á, ja és az ETV-n is szerepeltünk, és az emberek látták, sőt sokan megdicsértek utána, az is milyen hihetetlen volt!

De a sok randomság és hirtelen beficcenő projekt helyett 2026-ban a lényegre szeretnék koncentrálni. Tudományos és oktatási munka (indul egy új mari kurzus, már 7-en jelentkeztek!!), etimológianaptár életre hívása, minőségi zene, kényelmes otthon, egészséges állatok (és emberek).

Valahol, egy Facebook-posztra rápillantva akadt meg a szemem azon, hogy az illető kívánja, hogy 2026 egy tiszta nyugodt, erős, örömteli év legyen. Tiszta, nyugodt, erős, örömteli. Pontosan ezt szeretném én is. Kevesebb meglepetést, több kézzel fogható munkát és annak kézzel fogható gyümölcsét.

És ahogy 2026 beköszöntött, így is érzem magam. Erősnek, nyugodtnak, fókuszáltnak. Az év csak egy szám, de nekem jó indok becsukni egy fejezetet.

Köszönöm azoknak, akik az elmúlt évben megtartottak, szerettek, támogattak, írtak vagy mondtak valami kedveset, vagy tettekkel fejezték ki, hogy nem tökmindegy nekik, hogy miazisten van velem. Nagy szeretettel gondolok rájuk.

Vidám, boldog új évet.

Rátettem a kezem a billentyűzetre és gépelni kezdtem.

Lenyomtam a Tab-ot, mint már annyi milliószor, mikor glosszázok egy példamondatot. A szövegszerkesztő a machine-GEN-ből azonnal machine-generated-et kreált és ment tovább. Vissza kellett mennem, hogy kitöröljem.

Az egész napot kutatással töltöttem. Megszoktam, hogy minden oldanál ki kell klikkelnem, hogy nem akarom a sütiket, nem akarok feliratkozni és nem akarom kikapcsolni az adblockeremet. Most már azt is ki kell klikkelnem, vagy simán figyelmen kívül kell hagynom, hogy mindenki mindenhol AI-összefoglalókat akar nekem adni. Ne fáraszd magad. Majd az AI elmondja, mi a lényeg.

Ököllel kell küzdenem, hogy az AI ne akarjon összefoglalni nekem mindent.

Lassan egy szót sincs kedvem leírni. Az AI majd ledoktorál helyettem. Jobb PhD-t írna mint én, benne van a fejében az egész világ összes szakirodalma, nekem meg nincs.

Tegnap kitettem twitterre egy rövid összefoglalót arról, hogy a magyarok miért ragaszkodnak a török rokonsághoz. Véletlenül merült fel a kérdés egy sikertelen lakásvásárlás során, gondoltam legalább ennyi haszna legyen. Azt hittem, jól fog teljesíteni, de nem teljesített valami jól. Egy hozzászóló tombolni kezdett, hogy micsoda álhíreket terjesztek, miért nem beszélek az udmurt és hanti-manysi nyelvrokonságról. Néhány válasz után jöttem rá, hogy egy bottal veszekszem.

Eszembe jutott, amikor kommenteltem a Propastop egy cikkéhez, hogy szerintem Triinu Perve egy hős. Mert az. Aznap este egy pasi írt nekem Facebook-üzenetben, hogy tudna-e tőlem kombuchagombát szerezni (amim valóban van, és amit ajánlottam is helyi külföldieknek). Egy orosz bot volt, aki személyes információkat próbált kiszedni belőlem.

Kicsit zavar, hogy amint hozzászokom egy fajta tartalommegosztéshoz (alig 4 éve tanultam meg, hogy kell a twitteren hozzászólásláncot írni), az rögtön elavul és itt van egy új. Szeretnék nagyobb közönséget elérni, és nem elavult, periferikus platformokon bohóckodni.

Megnyitottam az instagramot, ahol egy magyar dietetikus, akit követek, arról írt, hogy gátlástalanul használják a nevét, az arcát AI-tartalmak, a mesterséges intelligencia animálja a testét, szavakat ad a szájába. Ha sikerül nagyobb közönséget elérnem, rám is ez vár. Inkább nevezzenek hús-vér emberek ostoba p.csának, mint hogy egy videóban jöjjön szembe a saját fejem csipkés felsőben, ahogy baromságokat mondok.

Az Orbán-propaganda egy ideig tartózkodott az AI-tól. Manapság már gyakorlatilag AI az egész kormánymédia. Persze Magyar Péternek nem sikerült elég embert összegyűjtenie a Hősök Terén. Írd be a ChatGPT5-be, ő majd generál egy képet, ha fizetsz, még videót is arról, ahogy beszéd közben megszégyenülten lekullog a pulpitusról a 10 ember előtt, aki hallgatja. Igazi harcos vagy.

Biztos egészséges ilyenekkel teleszemetelni a világot. Ugyan mi romolhat el.

Az AI elolvassa helyettem. Az AI megírja helyettem. Az AI kreál egy valóságot helyettem. Az AI él helyettem. Nekem meg tapsolnom kéne örömömben, hogy mennyivel könnyebb dolgom van, már élnem sem kell.

Majd az AI ír egy kétbekezdéses összefoglalót a földi pályafutásomról.

Hõimupäevad 2025

Reggel 9:45-kor összefutottam a busz előtt Ruzsits Orsival és felszálltunk a... tök üres narvai buszra. A buszsofőr ugyanolyan összezavarodott volt, mint mi, de idővel megjelent Britt, Anna V ja Dima, Atte és Riku, innen-onnan ismerősök, és legalább 10 helyet sikerült megtölteni a vagy 50 fős buszon. Irány Narva.

Nem mindenki volt lelkes, hogy a rokon népek napi koncert megint Narvában kerül megrendezésre. Igen, finnugor főváros, de tavaly is ott volt, akkor is elég kicsi volt az érdeklődés, és most sem tűnt több izgalommal kecsegtetőnek. Alig tízen vagyunk a 70 fős buszon, baszki.

De akkor is, a majd' háromórás út pillanatok alatt eltelt ebben a nagyon is ismerős baráti társaságban, és földet értünk Narva északi végében. Ami szuper, csak a déli végébe akartunk volna menni - mindegy. Szép az idő, lehet sétálni.

Narva mindig megborzongat. A nem túl széles Narva folyó másik oldalán Oroszország mereszt ránk szemet - valamikor az izgalmak és lehetőségek földje számomra, most félelmetes ellenség. Minden, amit nem akarok beengedni ebbe a zsebkendőnyi, csodálatos, meseszerű, fájdalmak és lemondás és kemény munka árán szerzett életembe idefent Európa csücskében, ijesztően tornyosulva velem szemben. Ideát a hatalmas narvai erőd. Odaát a még hatalmasabb ivangorodi erőd. Az orosz zászló lengedez a bástya tetején, és vajon hány ember lelkében is itt, a biztonságos parton? Mennyire biztonságos ez a part??

Jó lenne szeretni Narvát. Sokan szeretik. Nekem még nem egszen sikerült a szívembe zárnom.

A nArt művészeti kiállítótérben nem voltam felkészülve arra, hogy Darali Leli műveibe botlom. Darali Leli! Mintha egy másik világból jönne. Az észt művészeti akadémia finnugor divatkiállítása mélyen megérintett, de különösen az, hogy valahol van még Darali Leli, aki aktívan tevékenykedik. Imádtam a kiállított darabokat és a kurátor lelkesedését is.

Mégis meg kellett kérdeznem, honnan jutott eszébe Hõimulõim-nek nevezni ezt a kiállítást. Kínos vagy nem: a Hõimulõimed a mi szervezetünk bejegyzett márkaneve, és eléggé meglepődtünk, amikor a nArt meg az EKA bejelentett egy ilyen nevű kiállítást. A kurátor szegény nagyon elpirult, mikor szembesítettük vele, hogy gyakorlatilag lenyúlták a nevünket, de semmi baj, ez legyen a legrosszabb, hogy véletlenül ilyen szuper kiállítással hozznak minket összefüggésbe.

Sárgálló juharfák, sárgálló járdák, sárgán sütő Nap, sárgálló tökök. Szépséges őszi nap még a narvai munkásnegyedben is. Nagyszerű társaság. Irány a Rugodiv.

Kicsit fura, hogy a Rugodiv az elmúlt két évben ilyen ismerős lett, de miért is ne. A bejárat körül választási kampánysátrak álltak, bent ismerős kirakodóvásár, ismerős arcokkal. Alekseev úr nagyon boldogan mesélt az idei magyar bandáról (érthető módon - elég szuperek voltak, nekem is a szívembe lopták magukat), ráadásul mariul, aminek külön örültem. Anna M lehuppant mellénk és az indokolatlan dolgokkal töltött croissantok mellé és elmesélte, mik az eddigi rokon népek napi benyomásai. Britt és Atte ültek mellettem, kisvártatva megjelent Anti is, aki mindazidáig egy buszos túrát vezetett ide Narvába és környékére. Bár nem voltunk különösebben beöltözve (Annán kívül), páran lefotóztak minket. Körülnézve, mi voltunk a fiatalság. Nagyjából 15 éve mi vagyunk a fiatalság, de ha ragaszkodnak hozzá, továbbra is az vagyunk.

A rokon népek napi koncert hosszú volt és szuper. Végül elég sokan el is jöttek, és aki nem, az igazán sajnálhatta. Mindenki beleadta azt, amit tudott. Nagyon sokat tapsoltunk. Nagyon belelkesedtünk az este folytatása iránt a RoRo klubban. Brittel tempósan rúgtuk az avart a folyó menti sétányon és tervezgettük az újabb finnugor projekteket. Annyi rendezvény folyt az elmúlt évben itt, hogy teljesen összekapcsolódott Narva városa a finnugor tervezgetéssel.

"Te vagy a Timár Bogáta, ugye?" kérdezte a Liszt Intézet észt gyakornoka tőlem magyarul. "Már nagyon sokat hallottam rólad." Hát, ezt el tudom képzelni. De nem volt kedvem tovább fejtegetni, miket és hogyan hallott rólam, átadtam a beszélgetés lehetőségét R. Orsinak, ő úgyis egy sokkal kedvesebb ember, mint én.

"Can I ask you something?" kérdezte tőlem a Dänkki Briha énekese kicsivel a koncert előtt. "Are you Bogata Timar?" Mint kiderült, követ engem twitteren és instagramon, és tetszik neki a kontent, amit csinálok. Ennek a hírnévnek kicsit jobban örültem.

A RoRo klubban némi iszonyú zsíros vacsi és pár sör után el is kezdődött a Dänkki Briha-koncert, amibe Britt és én lelkesen vetettük bele magunkat. Ilyen már csak ez a hely, a pálmafás díszlet előtt egy dobogó és egy aprócska parkett terpeszkedett, Britt és én szinte ki is töltöttük. Ez van, nem tudok mit mondani, én már csak olyan ember vagyok, akit belelkesít, ha pasik símaszkban és napszemüvegben énekelnek karél és vepsze nyelvjárásokban elektromos hegedűvel és számítógépes loopokkal, és a koncert szerves része egy 1887-es kiadású Kanteletar. A táncba becsatlakoztak néhányan, és alig akartuk leengedni a Dänkki Brihát a színpadról. Mie tulen takasii viel...

"Eskü, úgy érzem, ide akarok költözni", mondta a magyar népzenekar egyik tamburása. Meg tudom érteni, válaszoltam. Örültem nekik, Bátáról jöttek, ami Pécstől csak egy köpés, végre nem moldvai zenét játszottak, szuper hangulatot hoztak és imádták Észtországot. Végre úgy tanítottak csárdást, hogy nem magyarázták túl, és beavattak néhány egyszerűbb figurába is.

"Olyan tökéletes ez az este. Úgy érzem, ide akarok költözni", mondta a Dänkki Briha hegedűse. Meg tudom érteni, válaszoltam. Tényleg, hol és kinek koncertezzen ez a zenekar, ha nem Narvában, Inkeriföld határán, a finnugor közösségnek. Lelkiztünk egy sort a lépcsőn a bár és a színpad között karélokról, identitásról és hegedülésről. Lecsorogtunk sörért, és maradtam is volna vele lelkizni tovább, ha nem csendült volna fel a csárdás a magyarok koncertjén. "You're a cool dude."

De felcsendült a csárdás, én pedig behajtottam Attén az ígéretét, hogy táncol velem a mai koncerten. A zenekar lelkes tapsától kísérve, pár botlással és összezavarodással fűszerezve, de végül is sikeresen mutattuk be a csütörtöki táncházon tanult figurák egy részét, a magyar vendégek nagy örömére. Nagyjából soha nem sikerült még önállóan értelmesen magyar táncot táncolni, ami nem moldvai, így ez az én nemzeti érzésemnek is, fura módon, de szintlépés volt.

Tudod, kinek volt kedve hazamenni. A DJ berakta a Tuuterin Tyttäret-et, amit réges-rég hallottam utoljára, perdültem párat rá majd megirányoztam a buszt.

Hazafelé menet Tartuig énekeltünk. Ilyen is rég volt.

Minden tökéletes volt.

Valószínűleg ezzel egy időre véget értek a narvai finnugorkodások, de biztos nem végleg. A buli megy tovább máshol, mostanában valahogy erősödő karél fókusszal.

Fontos feltöltődni, és ez most igazi feltöltődés volt.