zöldalmás nyalóka

Antival vidáman dolgoztunk a hideg szélben. Ő metszett, én gazoltam. Ha nem lesz túl rossz idő, pár nap múlva elvetem a spenótot is.

Este tojást festettünk, mint minden húsvét előtt, én leesett állal olvastam a napi politikai botrányokat, és lelkesen készültem az új hétre. Haladok a cikkel, szerepelek a Postimees TV-ben, újra találkozom Mattiasszal, lesz megint marióra, hétvégén hazarepülök, jól leváltjuk a kormányt, találkozom a geresdlakiakkal, beadjuk a kulturálisfőváros-pályázatot, majd Antival lógunk pár napot a Balatonnál a visszaút előtt.

Úgyhogy nagyon bosszantott a kis hőemelkedés, amit tojásfestéskor éreztem. Főleg mert egy antibiotikumkúra közepén voltam. Péntekem meg az EMO-n (sürgősségi ügyeleten) voltam mert valami fura volt a gyerek körül. Vétvétel, ultrahang, minden oké de kicsit magas a gyulladásérték. Talán a köhögés miatt, amire szedem az antibiotikumot.

A vasárnap reggeli húsvéti lakoma után ágynak dőltem. Valami hülye vírus. Paracetamol, kiizzadom. Nem izzadtam ki.

Hétfőn telefon az orvosnak. Láz, köhögés. Aznap csak a macska ment rendelőbe, de miután hazaértünk, inkább én szorultam ápolásra.

Vér. Kedd reggel pánikszerű roham a nőgyógyászati ügyeletre. Vérvétel, két ultrahang. A gyerek megvan, dobog a szíve, forgolódik. Valami fura polip is előkerül. Láz, köhögés. Délután háziorvos. PCR teszt az orrba, nem működik. Vérvétel, még egy PCR teszt az orrba. Elbőgtem magam a fáradtságtól és az ijedtségtől. Astrid, a laboráns nővér megengedte, hogy kicsit maradjak nála és panaszkodjak. Adott zöldalmás nyalókát, hogy jobban legyek. Meséltem neki, hogy Anti is mindig valami édeset ad a gyerekeknek a múzeumban, ha véletlenül megvágják magukat a foglalkozáson. Nyugi minden rendben lesz, mondta nekem.

Szerda reggel még több vér. Olyan gyenge voltam, hogy majdnem elájultam a zuhany alatt. Zúzni kéne az ügyeletre, de félek, el se jutok odáig. Eljutottam, kivizsgálás, ultrahang. Gyerek megvan, öszekucorodva pihen, valszeg inkább aludna. Miért van ennyi vér, senki nem tudja. Lemondtam az interjút és a mariórát. Otthon lázasan forgolódtam az ágyban. Hív a háziorvos: a gyulladásértékem a határérték nyolcszorosa, zúzzak EMO-ra. Vérvétel, infúzió, röntgen(!). A gyulladásértékem ekkorra a határérték tizenötszöröse. A gyulladást senki nem találja. Találomra felírtak még egy antibiotikumot annak a reményében, hogy hátha ez hatni fog. Egy félreeső szobában magányosan fekve vártam, ahogy belém csepeg az első adag. Ha ez sem hat, kórház. Hazamentünk és én menetrend szerint belázasodtam.

Csütörtökön csatakos izzadtan, de láz nélkül ébredtem. A háziorvos és a szülésznő felváltva hívogattak, a sok infó közt elveszett, mi mikor történt, egymásra haragudtak. Miért nem vagyok kórházban? Ki akarom vizsgáltatni magam vagy sem? Most akkor változott valami vagy nem? Mit mondjak erre? Változott és nem változott. Folyton változik, hogyan és mennyit vérzek, éppen mi hol fáj. Nem, nem kell értem mentőt hívni, de honnan ismerjem mégis fel, mi a krízishelyzet és mi nem? Nekem ez az egész új és rémisztő, nem tudom, egyik probléma köthető-e a másikhoz, vagy egymástól függetlenül találtak meg külön-külön. Tizenötszörös gyulladásérték és vérzés terhesen úgy, hogy egyiknek sem találják az okát, számomra már épp eléggé krízis, de baszki ti küldtetek haza, hogy otthon gondolkodjak és "figyeljem magam".

Letettem a magyarországi útról. Tovább nézegettem a politikai híreket. Nem fogok szavazni, bazmeg, pont most, nem hiszem el.

A láz (majdnem) elmúlt. Meghívtak egy hétfő reggeli rádióműsorba.

Péntek reggel kontroll vérvétel. A laboráns nővér neve Astrid, pár perc után ő is felismert engem. Megint maradtam nála pár percet panaszkodni. Én csak egy átlagos terhes nő vagyok, érti, csak pattogok a rendelések és a laborok között mint egy teniszlabda, vagy egyedül gondolkodhatok azon, hogy vajom mennyi vér az a "sok"... Kaptam meggyes nyalókát.

Irány a nőgyógyászati ügyelet mert alhasi fájdalmak (meg mert elfogyott az egyik lófaszt sem használó gyógyszer). Gyerek megvan, büszkén mutogatja nekem a csigolyáit. Őt aztán nem lehet kiborítani.

Kicsi lány. Mindig itt volt mellettem, pedig már hányszor letettem róla. 5 hetesen nem hittem el, hogy ott van abban a petezsákban, de ott volt. A NIPT tesztje rekordidő alatt futott be. 12 hetesen mind a négy szívkamrája látható volt. Most gyulladás, polip, vér és többhetes köhögés után is még mindig itt van velem, határozottan demonstrálja, hogy ő nem megy sehova, neki jó így együtt.

A meggyes nyalóka pont olyan ízű volt, mint általános iskolás korom kedvenc rágója (hubba bubba volt asszem), azonnal visszarepített lélekben az 1. gyakolrós szünetekbe és a balatoni nyarakra. A nagy nosztalgiázás közben megjött a vérvétel eredménye. A 15-szörös érték lement 10-szeresre, az antibiotikum hat. A vérzés talán kisebb lett. A Postimees-interjú Mattiasszal talán bepótlásra kerül jövő héten.

A polipot kedden megvizsgálják.

Az Orbán-kormányt vasárnap talán nélkülem is leváltják.

Donnerwetter.

újra itt

Már megint ezek a bordó falak. Fehér ajtók és rózsaszín orvosi egyenruhák. Papucsok és névtáblák. Papírok, fiolák, matricák.

Egy szúrás. Engedelmesen folyik a vérem a kémcsőbe. Étlen-szomjan kicsit kába vagyok, főleg mert jó sok kémcsőt kell megtölteni. Kint majd vár a matcha és a melegszenyó a kávézóban.

Kb. másfél hónapja éldegélek a tudattal, hogy megint ketten vagyunk. A prücsök eleinte nem is látszott az ultrahangon, olyan pici volt. Aztán meglett. Pju-pju-pju, szívhang. A rosszullétek lassan alábbhagytak, ahogy a kajához való drámai hozzáállásom is. Kezdem újra embernek érezni magam.

Két hét az első trimeszter végi nagy ultrahangig. Tulajdonképpen semmi kedvem hozzá. Cseppet sem vágyom rá, hogy megint toszogassák-méricskéljék szegény gyereket: tarkóredők, szívkamrák, érthetetlen betűk és számok kombinációja, amiből kijön egy éljen vagy haljon ítélet. Nem tehet róla. Ő csak egy gyerek.

Nekem teljesen jó ő így, ahogy van. Itt van velem, időnként benyilall, egyébként nincs más dolga, mint kiszorítani engem a nadrágjaimból. Együtt járunk munkába, zenélünk, tanítunk, bicajozunk, macskát pásztorolunk.

A klinikáról kijőve napsütés és madárcsicsergés fogadott. Tavaly soha nem volt ilyen jó idő a terhességem alatt. A buszról leszálló embercsoport épp olyan vidáman szívta be a kincset érő tavaszi napfényt, mint én. Felpattantam a bicajra.

Jó nekem ez a pillanatnyi béke, köszönöm szépen.

tiszta, nyugodt, örömteli

fegyelmezett és proaktív.

Így megy előre ez az évem. Ezt ígértem magamnak és a környezetemnek.

Józan és kiegyensúlyozott. Akkor is, ha valami felkavarja a rendet.

Az első borjú a bokorban végzi, tarja az észt mondás.

A második borjú már rendben lesz.

Nem vagyok nagyon álmos, de nem hagy békén. Megy utánam minden szobába, néz a nagy szemeivel és időnként halkan nyávog. Nem nyugszik, ameddig le nem dobom magam a kanapéra és be nem takarózom, amikor is felugrik mellém és dorombolva hozzám bújik. Milliószor pózt vált, ficánkol, ide-oda fúrja a kis fejét, mutogatja a leborotvált hasát, hogy vakargassam. A másik kedvenc persze a szája széle avagy az oldalvonalszerve, ahogy a horgász apám mondaná. Imádja lefejelni a tenyeremet, nyújtogatja a nyakát, hogy az állát is vakargassam, ami szintén le van borotválva. Kicsi mancsaival dagaszt, lábszárain csupasz foltok jelzik a vérvételek és infúziók nyomait. De Sinderella most nyugodt, félig nyitott szemekkel és enyhe mosollyal élvezi a puha takarót és a testem melegét. Nem áll szándékomban elaludni, de mégis beszippant az álom, macskástul.

Ha mindez pár évvel ezelőtt történt volna, Sinderella mára már halott lenne.

Ha az orvosok vakon hittek volna a FIP-tesztnek, simán elveszthettem volna a cicámat.

Két hete még sírva adtam át a harmatgyenge, étvágytalan, hányó macskámat a zuhogó hóban a Kassikaitse önkéntesének, hogy SOS Tallinnba szállítsa. Néhány videót láttam csak róla egy hétig.

Hat napja harapós hidegben mentem érte Tallinnba autó, táska és terv nélkül, improvizálva az egész utat, egyetlen gondolattal: hazahozom a macskám. A futás a Bolt taxik után, a jeges Kitseküla megálló -12 fokban a beteg cicával, az átszállás Tapában, majd' háromórás vonatút... én és a macskám. Akit hazahozok. Ha a lernéi hüdrával kell megküzdenem, akkor is hazahozom.

Az egyik legfontosabb fogadalmam 2026-ra az volt, hogy nem hagyom magam a körülöttem történő események által befolyásolni. Nyugodtan, kiegyensúlyozottan és fegyelmezetten fogok azzal foglalkozni, ami épp előttem áll. Ezt azonnal letesztelte az univerzum, de az év eleji eltökéltség segített megbirkózni ezzel az egésszel.

Azért ha Sinderella ragaszkodik a délutáni alváshoz, alszom vele egyet.

Alszom. Vagy nem, mert egy kicsi szőrgombóc nyomakodik az oldalamba. Egy kis gerinc, egy medencecsont, egy apró láb, egy farok csiklandozza az arcomat. Félálomban megsimogatom, de túl kába vagyok ahhoz, hogy folytassam a cirógatását. A kezem megáll rajta. Kikúszik alóla, mocorog, helyezkedik, tesz egy kört majd megint ledobja magát mellém. Megkeresi, ahol behajlítom a lában, a könyökhajlatomat, az ölemet, a nyakam és a vállam közti gödröt. Halkan durmog. A durmogás álomba ringat engem is. Nemsokára úgyis újra felébredek arra, hogy Sinderella megint az oldalamba furakodik és a farka az arcomon fickándozik.

Az éjszaka sötétjében a két hatalmas szeme világít, azzal néz rám mint a legjobb barátjára. Haverok vagyunk, ugye. Együtt tök jó. Együtt nincsen semmi baj.

Egymillió ilyen éjszakánk volt. Akkor értettem meg, hogy nagy a baj, amikor először nem jött velünk aludni.

Nem tudom, jövő héten lesz-e még macskám.

2025-nek és vége van, hála Istennek

Sokáig dédelgettem magamban a gondolatot, hogy majd jól kifejtem, milyen k. rossz volt.

De most, hogy tényleg itt az ideje évértékelőt írni, nem nagyon van kedvem hozzá.

Ne értsetek félre: tényleg rossz volt. És nemcsak a tavaszi történések miatt. Elvesztettem a talajt magam alatt, nem figyeltem oda magamra, fegyelmezetlen voltam és impulzív, megadtam magam átmeneti nyugalomnak és pillanatnyi örömöknek, halogattam, menekültem és össze-vissza csapongtam.

Nem tudtam dolgozni, amikor dolgoznom kellett volna, és nem tudtam pihenni, amikor pihennem kellett volna.

Egy része ennek persze az, hogy ez az egész gyerek-dolog a levegőbe repítette a mentális egészségemet, mint egy tekegolyó. A fizikai egészségem igazából egész jól viselte ahhoz képest, amin keresztül ment, de az agyam egész évben egy izgalmas kihívásnak tekintette a minél nagyobb fokú önpusztítást, és ez erősen alávágott annak, hogy össze tudjam szedni magam bármikor is.

Idén először kénytelen voltam beismerni magamnak, hogy gondok vannak a szociálismédia-használatommal. Túl sokat van a telefon a kezemben. Az algoritmusaim egész jól neveltek, általában aranyos állatokat, szórakoztató tudósokat és lenruhás nőket ajánl nekem csirkeóllal, de akkor is szétcsapja figyelmem. Abbahagyok dolgokat, hogy megnézzek még egy videót a nagyipari kelbimbótermelés részleteiről, aztán nehéz visszatérni az abbahagyott dologra, így újra abbahagyom és inkább megnézem, ahogy valaki megtanít egy izgalmas krumplipucolási trükkre. Nem jó, Bogáta.

Ez a csapongás és impulzivitás azonban néha hozott jó dolgokat is. Belekezdtem pár projektbe, amibe talán másképp nem kezdtem volna bele. Mint például önmagam reklámozása a platformjaimon, amiből jött két szuper vendégelőadás, egy Pärnuban, egy meg Tallinnban a rendőröknek. Vagy a két epikus alkalom, amikor gulyást főztem: egy a tammelinni nyitott kertek napján, és egy Kristjan kertjében. Mindkettőt imádtam. És mindennél jobban az etimológianaptár, ami el sem hiszem, de már 291 megírt etimológiánál tart a 365-ből. És van egy extra titkos dolog is, amit 2025-ben beindítottam, és nagyon várom, lesz-e belőle valami.

Ott voltam a Hõimulõimed-nek, a zenekaromnak (szuper évet zártunk!!), a kollégáimnak, a barátaimnak és Antinak. Sokat olvastam és sokat írtam.

Pár dolog csak történt. Például a Reedene intervjuu, ami mindenképp az év egyik kiemelkedő eseménye volt. Az életben nem felejtem el, hogy ott van a fejem az err.ee, az észt állami tévé címlapján, szinte beteríti a fél képernyőt. Vagy mikor a Barlova pultosa elkezdett áradozni nekem a szuper jó magyar nőről, akit Twitteren követ, és kiderült, hogy én vagyok az. Vagy mikor a FUFF egy-két csapata olyan szuperül megtalálta egymást, és öröm volt nézni, ahogy együtt alkotnak és barátságot kötnek. A szentimentális vén róka MTT-s beszélhet belőlem, de a kreativitás és a közösség, főleg együtt, varázslat. Vagy szent. Attól függ, kitől kérded. Antal Dániel, hogy hogy talált meg engem, még mindig nem értem, de az év néhány legszebb és legértelmesebb pillanatát köszönhetem neki, nem mellesleg segített visszatalálni a mari közösséghez.

Kevesebb dolog volt, ami el volt tervezve és meg is valósult, de azért voltak ilyenek. Például Vica esküvője, ami nagyon kedves emlék. Vagy a CIFU (úgy egészben), amit a régi IFUSCO-k módjára nyomtam végig alvás nélkül és erőmön felül, és abszolút odavert. Vagy Nóri látogatása, ami egyszerre volt imádnivalóan spontán és nagyon is jelentőségteljes. Vagy a Tallinn Music Week-fellépés, amit Antival két nappal a gyerek elvesztése után nyomtunk le, és azt eredményezte, hogy a fél világ Langenu-rajongó lett. (De azért mi is elég jók voltunk.) Ömlött belőlem a vér és a mikrofonállványba kellett kapaszkodnom, ahogy a Kov Purnat ellenszólamát énekeltem, de megcsináltam. Talán tulajdonképpen ez is eredmény. Hogy mindent megcsináltam, amit másoknak megígértem (a cikkeimet leszámítva). Á, ja és az ETV-n is szerepeltünk, és az emberek látták, sőt sokan megdicsértek utána, az is milyen hihetetlen volt!

De a sok randomság és hirtelen beficcenő projekt helyett 2026-ban a lényegre szeretnék koncentrálni. Tudományos és oktatási munka (indul egy új mari kurzus, már 7-en jelentkeztek!!), etimológianaptár életre hívása, minőségi zene, kényelmes otthon, egészséges állatok (és emberek).

Valahol, egy Facebook-posztra rápillantva akadt meg a szemem azon, hogy az illető kívánja, hogy 2026 egy tiszta nyugodt, erős, örömteli év legyen. Tiszta, nyugodt, erős, örömteli. Pontosan ezt szeretném én is. Kevesebb meglepetést, több kézzel fogható munkát és annak kézzel fogható gyümölcsét.

És ahogy 2026 beköszöntött, így is érzem magam. Erősnek, nyugodtnak, fókuszáltnak. Az év csak egy szám, de nekem jó indok becsukni egy fejezetet.

Köszönöm azoknak, akik az elmúlt évben megtartottak, szerettek, támogattak, írtak vagy mondtak valami kedveset, vagy tettekkel fejezték ki, hogy nem tökmindegy nekik, hogy miazisten van velem. Nagy szeretettel gondolok rájuk.

Vidám, boldog új évet.

Rátettem a kezem a billentyűzetre és gépelni kezdtem.

Lenyomtam a Tab-ot, mint már annyi milliószor, mikor glosszázok egy példamondatot. A szövegszerkesztő a machine-GEN-ből azonnal machine-generated-et kreált és ment tovább. Vissza kellett mennem, hogy kitöröljem.

Az egész napot kutatással töltöttem. Megszoktam, hogy minden oldanál ki kell klikkelnem, hogy nem akarom a sütiket, nem akarok feliratkozni és nem akarom kikapcsolni az adblockeremet. Most már azt is ki kell klikkelnem, vagy simán figyelmen kívül kell hagynom, hogy mindenki mindenhol AI-összefoglalókat akar nekem adni. Ne fáraszd magad. Majd az AI elmondja, mi a lényeg.

Ököllel kell küzdenem, hogy az AI ne akarjon összefoglalni nekem mindent.

Lassan egy szót sincs kedvem leírni. Az AI majd ledoktorál helyettem. Jobb PhD-t írna mint én, benne van a fejében az egész világ összes szakirodalma, nekem meg nincs.

Tegnap kitettem twitterre egy rövid összefoglalót arról, hogy a magyarok miért ragaszkodnak a török rokonsághoz. Véletlenül merült fel a kérdés egy sikertelen lakásvásárlás során, gondoltam legalább ennyi haszna legyen. Azt hittem, jól fog teljesíteni, de nem teljesített valami jól. Egy hozzászóló tombolni kezdett, hogy micsoda álhíreket terjesztek, miért nem beszélek az udmurt és hanti-manysi nyelvrokonságról. Néhány válasz után jöttem rá, hogy egy bottal veszekszem.

Eszembe jutott, amikor kommenteltem a Propastop egy cikkéhez, hogy szerintem Triinu Perve egy hős. Mert az. Aznap este egy pasi írt nekem Facebook-üzenetben, hogy tudna-e tőlem kombuchagombát szerezni (amim valóban van, és amit ajánlottam is helyi külföldieknek). Egy orosz bot volt, aki személyes információkat próbált kiszedni belőlem.

Kicsit zavar, hogy amint hozzászokom egy fajta tartalommegosztéshoz (alig 4 éve tanultam meg, hogy kell a twitteren hozzászólásláncot írni), az rögtön elavul és itt van egy új. Szeretnék nagyobb közönséget elérni, és nem elavult, periferikus platformokon bohóckodni.

Megnyitottam az instagramot, ahol egy magyar dietetikus, akit követek, arról írt, hogy gátlástalanul használják a nevét, az arcát AI-tartalmak, a mesterséges intelligencia animálja a testét, szavakat ad a szájába. Ha sikerül nagyobb közönséget elérnem, rám is ez vár. Inkább nevezzenek hús-vér emberek ostoba p.csának, mint hogy egy videóban jöjjön szembe a saját fejem csipkés felsőben, ahogy baromságokat mondok.

Az Orbán-propaganda egy ideig tartózkodott az AI-tól. Manapság már gyakorlatilag AI az egész kormánymédia. Persze Magyar Péternek nem sikerült elég embert összegyűjtenie a Hősök Terén. Írd be a ChatGPT5-be, ő majd generál egy képet, ha fizetsz, még videót is arról, ahogy beszéd közben megszégyenülten lekullog a pulpitusról a 10 ember előtt, aki hallgatja. Igazi harcos vagy.

Biztos egészséges ilyenekkel teleszemetelni a világot. Ugyan mi romolhat el.

Az AI elolvassa helyettem. Az AI megírja helyettem. Az AI kreál egy valóságot helyettem. Az AI él helyettem. Nekem meg tapsolnom kéne örömömben, hogy mennyivel könnyebb dolgom van, már élnem sem kell.

Majd az AI ír egy kétbekezdéses összefoglalót a földi pályafutásomról.