Miután felszálltam Rigában a repülőre, hogy Helsinkin keresztül Chicagóba majd Hancockba utazzak, az élet egy nagy ködös káosznak tűnik.
Jó lenne egyszer kiírni magamból a hancocki utat, ahogy a FUFF-ot is utána. Majd Tshinar és Jacob esküvőjét, anyáék látogatását... olyan sok minden történt.
Geresdlak elnyerte a FU kulturális főváros címét, és ez is jó sok gondolkozni- és terveznivalót ad.
Valahogy befejeztem a jó 40 oldalas cikkemet is, magamat is meglepve.
Most a lív táborra és ünnepre készülünk a zenekarral.
Közben az egészségem rogyadozik és rendszeresen a frászt hozza rám. Senkinek nem kívánom azt az érzést, amikor Grönland felett a repülőn pánikrohamot kap. Minden nap jelentős része telik azzal, hogy azon gondolkozom, hogy adott fájdalom a testemben pszichológiai eredetű-e vagy tényleg most fogok belehalni valamibe.
Felkelek az ágyból. Megmosom a hajam. Megfőzöm a kaját. A macskának is adok enni. Elmegyek sétálni és addig nem hagyom abba, amíg valahogy meg nem jelenik a kis zöld pipa a telefonom lépésszámlálóján.
Schmidt Éva jut eszembe időnként, aki az 1980-as évektől kezdve mondogatta, hogy nincs jól és képtelen dolgozni, de közben megírta oroszul a kandidátusi érdekezését, tanított az egyetemen, dolgozott a Néprajzi Intézetben, obi-ugor mondagyűjteményt adott ki, lefektette egy nyugat-szibériai folklórarchívum működési szabályzatát, nyers- és műfordított, kutyákat idomított... persze távol vagyok én Schmidt Éva szellemi nagyságától, de valahogy úgy érzem, megértem ezt a lelki állapotot.
Persze biztosan sokan érezték már magukat így.
Jönnek az események, megtörténnek, aztán elmúlnak. Egyik nap követi a másikat. Így morzsolódik le az életem, amíg valami tényleg el nem visz.
Közben konzultálok persze az orvosokkal. Megjött a szövettan, és kiderült, hogy az én tökéletes kicsi lányom agya sérült volt, hiányzott az összeköttetés a két agyfélteke között. Ez persze nem magyarázza meg, miért folyt el a magzatvizem, és még felvet nagyjából száz kérdést, legfőképpen azt, hogy ha az első gyerekem szíve volt hibás (valószínűség 1 : 3000), a másodiknak meg az agya (valószínűség 1 : 4000), akkor vajon jó ötlet-e még tovább próbálkoznunk, és képesek vagyunk-e elhinni, hogy pont csak ekkora balszerencsénk volt mindkét esetben. Nyilván lesz további genetikai vizsgálat (tavaly nem találtak semmit), de nem fűzök hozzá nagy reményeket.
Valahol valakik azt mondják, hogy ez majd el fog múlni, és lesznek még szép napok. De nem látom, hogyan és mikor. Felöltözöm és megiszom azt a vizet. Bemegyek dolgozni. Lesétálom a lépéseket. Kitakarítom a lakást.
Antival vidáman dolgoztunk a hideg szélben. Ő metszett, én gazoltam. Ha nem lesz túl rossz idő, pár nap múlva elvetem a spenótot is.
Este tojást festettünk, mint minden húsvét előtt, én leesett állal olvastam a napi politikai botrányokat, és lelkesen készültem az új hétre. Haladok a cikkel, szerepelek a Postimees TV-ben, újra találkozom Mattiasszal, lesz megint marióra, hétvégén hazarepülök, jól leváltjuk a kormányt, találkozom a geresdlakiakkal, beadjuk a kulturálisfőváros-pályázatot, majd Antival lógunk pár napot a Balatonnál a visszaút előtt.
Úgyhogy nagyon bosszantott a kis hőemelkedés, amit tojásfestéskor éreztem. Főleg mert egy antibiotikumkúra közepén voltam. Péntekem meg az EMO-n (sürgősségi ügyeleten) voltam mert valami fura volt a gyerek körül. Vétvétel, ultrahang, minden oké de kicsit magas a gyulladásérték. Talán a köhögés miatt, amire szedem az antibiotikumot.
A vasárnap reggeli húsvéti lakoma után ágynak dőltem. Valami hülye vírus. Paracetamol, kiizzadom. Nem izzadtam ki.
Hétfőn telefon az orvosnak. Láz, köhögés. Aznap csak a macska ment rendelőbe, de miután hazaértünk, inkább én szorultam ápolásra.
Vér. Kedd reggel pánikszerű roham a nőgyógyászati ügyeletre. Vérvétel, két ultrahang. A gyerek megvan, dobog a szíve, forgolódik. Valami fura polip is előkerül. Láz, köhögés. Délután háziorvos. PCR teszt az orrba, nem működik. Vérvétel, még egy PCR teszt az orrba. Elbőgtem magam a fáradtságtól és az ijedtségtől. Astrid, a laboráns nővér megengedte, hogy kicsit maradjak nála és panaszkodjak. Adott zöldalmás nyalókát, hogy jobban legyek. Meséltem neki, hogy Anti is mindig valami édeset ad a gyerekeknek a múzeumban, ha véletlenül megvágják magukat a foglalkozáson. Nyugi minden rendben lesz, mondta nekem.
Szerda reggel még több vér. Olyan gyenge voltam, hogy majdnem elájultam a zuhany alatt. Zúzni kéne az ügyeletre, de félek, el se jutok odáig. Eljutottam, kivizsgálás, ultrahang. Gyerek megvan, öszekucorodva pihen, valszeg inkább aludna. Miért van ennyi vér, senki nem tudja. Lemondtam az interjút és a mariórát. Otthon lázasan forgolódtam az ágyban. Hív a háziorvos: a gyulladásértékem a határérték nyolcszorosa, zúzzak EMO-ra. Vérvétel, infúzió, röntgen(!). A gyulladásértékem ekkorra a határérték tizenötszöröse. A gyulladást senki nem találja. Találomra felírtak még egy antibiotikumot annak a reményében, hogy hátha ez hatni fog. Egy félreeső szobában magányosan fekve vártam, ahogy belém csepeg az első adag. Ha ez sem hat, kórház. Hazamentünk és én menetrend szerint belázasodtam.
Csütörtökön csatakos izzadtan, de láz nélkül ébredtem. A háziorvos és a szülésznő felváltva hívogattak, a sok infó közt elveszett, mi mikor történt, egymásra haragudtak. Miért nem vagyok kórházban? Ki akarom vizsgáltatni magam vagy sem? Most akkor változott valami vagy nem? Mit mondjak erre? Változott és nem változott. Folyton változik, hogyan és mennyit vérzek, éppen mi hol fáj. Nem, nem kell értem mentőt hívni, de honnan ismerjem mégis fel, mi a krízishelyzet és mi nem? Nekem ez az egész új és rémisztő, nem tudom, egyik probléma köthető-e a másikhoz, vagy egymástól függetlenül találtak meg külön-külön. Tizenötszörös gyulladásérték és vérzés terhesen úgy, hogy egyiknek sem találják az okát, számomra már épp eléggé krízis, de baszki ti küldtetek haza, hogy otthon gondolkodjak és "figyeljem magam".
Letettem a magyarországi útról. Tovább nézegettem a politikai híreket. Nem fogok szavazni, bazmeg, pont most, nem hiszem el.
A láz (majdnem) elmúlt. Meghívtak egy hétfő reggeli rádióműsorba.
Péntek reggel kontroll vérvétel. A laboráns nővér neve Astrid, pár perc után ő is felismert engem. Megint maradtam nála pár percet panaszkodni. Én csak egy átlagos terhes nő vagyok, érti, csak pattogok a rendelések és a laborok között mint egy teniszlabda, vagy egyedül gondolkodhatok azon, hogy vajom mennyi vér az a "sok"... Kaptam meggyes nyalókát.
Irány a nőgyógyászati ügyelet mert alhasi fájdalmak (meg mert elfogyott az egyik lófaszt sem használó gyógyszer). Gyerek megvan, büszkén mutogatja nekem a csigolyáit. Őt aztán nem lehet kiborítani.
Kicsi lány. Mindig itt volt mellettem, pedig már hányszor letettem róla. 5 hetesen nem hittem el, hogy ott van abban a petezsákban, de ott volt. A NIPT tesztje rekordidő alatt futott be. 12 hetesen mind a négy szívkamrája látható volt. Most gyulladás, polip, vér és többhetes köhögés után is még mindig itt van velem, határozottan demonstrálja, hogy ő nem megy sehova, neki jó így együtt.
A meggyes nyalóka pont olyan ízű volt, mint általános iskolás korom kedvenc rágója (hubba bubba volt asszem), azonnal visszarepített lélekben az 1. gyakolrós szünetekbe és a balatoni nyarakra. A nagy nosztalgiázás közben megjött a vérvétel eredménye. A 15-szörös érték lement 10-szeresre, az antibiotikum hat. A vérzés talán kisebb lett. A Postimees-interjú Mattiasszal talán bepótlásra kerül jövő héten.
A polipot kedden megvizsgálják.
Az Orbán-kormányt vasárnap talán nélkülem is leváltják.
Sokáig dédelgettem magamban a gondolatot, hogy majd jól kifejtem, milyen k. rossz volt.
De most, hogy tényleg itt az ideje évértékelőt írni, nem nagyon van kedvem hozzá.
Ne értsetek félre: tényleg rossz volt. És nemcsak a tavaszi történések miatt. Elvesztettem a talajt magam alatt, nem figyeltem oda magamra, fegyelmezetlen voltam és impulzív, megadtam magam átmeneti nyugalomnak és pillanatnyi örömöknek, halogattam, menekültem és össze-vissza csapongtam.
Nem tudtam dolgozni, amikor dolgoznom kellett volna, és nem tudtam pihenni, amikor pihennem kellett volna.
Egy része ennek persze az, hogy ez az egész gyerek-dolog a levegőbe repítette a mentális egészségemet, mint egy tekegolyó. A fizikai egészségem igazából egész jól viselte ahhoz képest, amin keresztül ment, de az agyam egész évben egy izgalmas kihívásnak tekintette a minél nagyobb fokú önpusztítást, és ez erősen alávágott annak, hogy össze tudjam szedni magam bármikor is.
Idén először kénytelen voltam beismerni magamnak, hogy gondok vannak a szociálismédia-használatommal. Túl sokat van a telefon a kezemben. Az algoritmusaim egész jól neveltek, általában aranyos állatokat, szórakoztató tudósokat és lenruhás nőket ajánl nekem csirkeóllal, de akkor is szétcsapja figyelmem. Abbahagyok dolgokat, hogy megnézzek még egy videót a nagyipari kelbimbótermelés részleteiről, aztán nehéz visszatérni az abbahagyott dologra, így újra abbahagyom és inkább megnézem, ahogy valaki megtanít egy izgalmas krumplipucolási trükkre. Nem jó, Bogáta.
Ez a csapongás és impulzivitás azonban néha hozott jó dolgokat is. Belekezdtem pár projektbe, amibe talán másképp nem kezdtem volna bele. Mint például önmagam reklámozása a platformjaimon, amiből jött két szuper vendégelőadás, egy Pärnuban, egy meg Tallinnban a rendőröknek. Vagy a két epikus alkalom, amikor gulyást főztem: egy a tammelinni nyitott kertek napján, és egy Kristjan kertjében. Mindkettőt imádtam. És mindennél jobban az etimológianaptár, ami el sem hiszem, de már 291 megírt etimológiánál tart a 365-ből. És van egy extra titkos dolog is, amit 2025-ben beindítottam, és nagyon várom, lesz-e belőle valami.
Ott voltam a Hõimulõimed-nek, a zenekaromnak (szuper évet zártunk!!), a kollégáimnak, a barátaimnak és Antinak. Sokat olvastam és sokat írtam.
Pár dolog csak történt. Például a Reedene intervjuu, ami mindenképp az év egyik kiemelkedő eseménye volt. Az életben nem felejtem el, hogy ott van a fejem az err.ee, az észt állami tévé címlapján, szinte beteríti a fél képernyőt. Vagy mikor a Barlova pultosa elkezdett áradozni nekem a szuper jó magyar nőről, akit Twitteren követ, és kiderült, hogy én vagyok az. Vagy mikor a FUFF egy-két csapata olyan szuperül megtalálta egymást, és öröm volt nézni, ahogy együtt alkotnak és barátságot kötnek. A szentimentális vén róka MTT-s beszélhet belőlem, de a kreativitás és a közösség, főleg együtt, varázslat. Vagy szent. Attól függ, kitől kérded. Antal Dániel, hogy hogy talált meg engem, még mindig nem értem, de az év néhány legszebb és legértelmesebb pillanatát köszönhetem neki, nem mellesleg segített visszatalálni a mari közösséghez.
Kevesebb dolog volt, ami el volt tervezve és meg is valósult, de azért voltak ilyenek. Például Vica esküvője, ami nagyon kedves emlék. Vagy a CIFU (úgy egészben), amit a régi IFUSCO-k módjára nyomtam végig alvás nélkül és erőmön felül, és abszolút odavert. Vagy Nóri látogatása, ami egyszerre volt imádnivalóan spontán és nagyon is jelentőségteljes. Vagy a Tallinn Music Week-fellépés, amit Antival két nappal a gyerek elvesztése után nyomtunk le, és azt eredményezte, hogy a fél világ Langenu-rajongó lett. (De azért mi is elég jók voltunk.) Ömlött belőlem a vér és a mikrofonállványba kellett kapaszkodnom, ahogy a Kov Purnat ellenszólamát énekeltem, de megcsináltam. Talán tulajdonképpen ez is eredmény. Hogy mindent megcsináltam, amit másoknak megígértem (a cikkeimet leszámítva). Á, ja és az ETV-n is szerepeltünk, és az emberek látták, sőt sokan megdicsértek utána, az is milyen hihetetlen volt!
De a sok randomság és hirtelen beficcenő projekt helyett 2026-ban a lényegre szeretnék koncentrálni. Tudományos és oktatási munka (indul egy új mari kurzus, már 7-en jelentkeztek!!), etimológianaptár életre hívása, minőségi zene, kényelmes otthon, egészséges állatok (és emberek).
Valahol, egy Facebook-posztra rápillantva akadt meg a szemem azon, hogy az illető kívánja, hogy 2026 egy tiszta nyugodt, erős, örömteli év legyen. Tiszta, nyugodt, erős, örömteli. Pontosan ezt szeretném én is. Kevesebb meglepetést, több kézzel fogható munkát és annak kézzel fogható gyümölcsét.
És ahogy 2026 beköszöntött, így is érzem magam. Erősnek, nyugodtnak, fókuszáltnak. Az év csak egy szám, de nekem jó indok becsukni egy fejezetet.
Köszönöm azoknak, akik az elmúlt évben megtartottak, szerettek, támogattak, írtak vagy mondtak valami kedveset, vagy tettekkel fejezték ki, hogy nem tökmindegy nekik, hogy miazisten van velem. Nagy szeretettel gondolok rájuk.
...extravaganza van körülöttem: múlt héten Magyarországon ünnepeltük, ezen a héten Észtországban. Nem bírok úgy megnyitni egy honlapot, hogy az ne akarjon valamilyen anyák napi dolgot eladni nekem.
Jó persze nem kell minden hülyeségért sajnálni magam. Általában sikerül is kiszűrni a dolgot.
De hétfőn volt éppenséggel az első kontrollom. Rull professzorasszonnyal, aki szíves beleegyezésünkkel megkapta a félresikerült terhességem összes adatát a kutatásához, átbeszéltük, mi történt, mi történhetett volna, mit mutatott a patológia (amit én akkor még nem kaptam meg), és ennek fényében mit várhatunk a jövőben. Megdicsért, hogy milyen jól beszélek észtül, és jót nevetett azon, hogy a kummimadrats azt jelenti, hogy gumimatrac. Nem siettünk sehova, több mint 40 percig tanácskoztunk. Azt mondta, a probléma nem tűnik rendszerszintőnek, minden esélyem megvan a jövőben egy sikeres terhességre.
Hurrá.
Kibotorkáltam a váróba és megpróbáltam összeszedni magam. Az ismerős ajtók, színek, szagok, a rendelő, a szék, a masinák visszahozták az elmúlt hónapok élményeit. A kurva életbe.
6 hónapos terhesnek kéne lennem. A fiam nevén és a gyerekszoba tapétájának színén kéne tanakodnom Antival.
Az agyam már megint kipörgött. Azon kaptam magam, hogy nagy erőkkel magyarázom anyukámnak, Irénnek, Antinak, hogy az életem mekkora romhalmaz. A projektjeink nem kaptak pénzt. A finnugor diszkóra nem jöttek el a finnugorok. Az iskolákból, amiknek írtunk, nem kaptunk választ. A FUFF-szervezés sehogy sem áll össze. Az egyetemen egyre jobban perifériára szorulok. Minden nap nekifutok a cikkemnek, és minden nap lepattanok róla. Csak vesztegetem a pénzt és időt, ahogy az életemet is.
Nagyon szeretnék jó szívvel a tükörbe nézni, de inkább csak egy olyan nőt látok, akiben a tavalyi énje nagyot csalódott volna. A leadott kilók visszahízva, a problémák visszatérve, az ígéretek teljesítetlenül.
(És még a kurva időjárás is ilyen rossz. Miazistennek van 5 fok és hóesés május második hetében???)
Legyél kedves magadhoz, Bogáta. Kösz nem megy.
Az én anyák napi ajándékom a babám boncolási eredményei voltak. Jó részletes szöveg arról, hogy mekkora a keze, lába, veséje, agya, szíve. Milyen pici élet növögetett bennem. Enyhén távol ülő szemek, mint anyának és Mamikának.
Sinderella szokott helyén, a bal oldalamon nyújtózkodik. Én fekszem az ágyban és kedvem van a hasamat simogatni. Hosszú nap volt, idegenvezettem Szetuföldön. Nem érzek még mozgást, csak azt, hogy van ott valami. Alma méretű fiúgyerek.
Esküszöm nem fogok folyton csak a terhességemről (majd a gyerekről) írni. De ez az én blogom, amiben arról írok, ami foglalkoztat, és ez most eléggé foglalkoztat. Még sosem vártam gyereket, és elég sok mindent át kell programoznom magamban, mire kibújik belőlem a prücsök.
Az első trimeszter jó szar volt. Hányinger, álmatlanság majd aluszékonyság, ködös tekintet és teljes fókuszálatlanság, ingerlékenység, ilyen-olyan fájás, plusz titkolózás, bizonyalanság és csak várakozás, várakozás a 12. hétre, hogy az orvosok végre szóba álljanak velem. Egyél folsavat és reménykedj, hogy benned marad a baba.
Ez a fáradékony, nyűgös, zsíros hajú, rózsaszín bőrű, egyre hízó nő itt a tükörben az új valóság. Ezt sikerült alkotnod, édes lányom. Várandós kismama lettél, azok egyike, akikről a feminista kollégáid enyhe lesajnálással nyilatkoznak kávészünetben.
Valószínűleg a lesajnálás az én fejemben is megtalálható volt itt-ott.
Most aztán én is azon unalmas anyukák egyike leszek, aki babakocsikat hasonlítgat és a fogzási lázról panaszkodik.
De kezdek egyre jobban megbékélni ezzel.
Igen, lehet, hogy babakocsikat fogok hasonlítgatni. Meg egy csomó béna dologról fogok beszélni meg béna dolgot fogok csinálni. Meg nehéz lesz és ijesztő. Ez nem macska meg nem kutya, hanem gyerek.
De ha nem ez a nehéz dolog várna, akkor várna valami más nehéz dolog. Például hogy miért nincs még gyerek. Vagy valami más.
Továbbá az én szüleim is csináltak egy csomó béna dolgot a kedvemért, és ennek eredményeképpen sikerrel felneveltek, és nagyon hálás vagyok nekik. Egy epikus feladatra vállalkozunk Antival, mert hiszünk bene, hogy sikerrel meg tudjuk csinálni, és az életünk gazdagabb lesz tőle. Létrehozunk egy embert! Legendás lesz!
Nem akarom túlmisztifikálni az anyaságot, vagy leönteni giccsel. Büdös lesz, fárasztó és gyakran kiborító. De akkor is jólesnek a bátorító szavak, a tisztelet, az őszinte kérdések a hogylétem felől, a segítség-felajánlás és a pozitív történetek más szülőktől arról, milyen örömöket hozott a gyerek az anyja-apja életébe. Terhesen még jobban támaszkodom a környezetem hangulatára, és még jobban érzem, hogy befogadnak-támogatnak-e, vagy kitaszítanak. Néha ezt érzem, néha azt.
Ma például jó érzés vett körül. Obinitsában örültek, hiszen nemcsak kedvelnek személyesen, hanem konkrétan egy szetu gyereket várok. Rieka Hõrn mesélt nekem egy csomót a régi szetu "nőnapi" hagyományokról, és kolléganőjével jól lecsesztek, mikor levettem egy zászlót egy szekrény tetejéről, hogy terhes nőnek nem szabad nyúztózkodnia, különben rosszul fordul a gyerek és lábbal előre születik meg.
A tizenhatodik hétben, lassan négy hónaposan már kész vagyok arra, hogy rendes Bogiból anyajelölt Bogivá váljak.
Sírtam az örömtől. Nem gondoltam volna, hogy én spontán teherbe tudok esni a meglévő ilyen-olyan nyavalyáimmal. Már megvolt az időpontom a nőgyógyásznál, hogy kikutassuk a terméketlenségem okát. Erre itt van tessék, a két csík, és a válasz több titokzatos változásra, amit az elmúlt időben a testemen megfigyeltem.
Az, hogy késik a menzeszem, nem újdonság. Mindig késik. A reggeli hányingert betudtam a rémes vastablettának, amit reggel éhgyomorra kell letolni a torkomon. Túl sok bennem a sav, nyilván ezért ébredek fel éjszakánként heves szívdobogásra és gyomorfájásra. A mellem meg nagy és érzékeny mert ugye mindjárt megjön a menzesz. Hát de nem jön.
Egy rimis gombapörkölt miatti felfordult gyomor és lemondott finnóra kellett ahhoz, hogy végre vegyek egy tesztet. Nem szoktam így kiborulni egy gombapörkölttől ugyanis.
Sírtam a félelemtől és izgatottságtól is. Hiszen épp most vázoltam fel, milyenre tervezem a 2025-öt! Vége az önálló életnek, vége annak, hogy én vagyok a legfontosabb: mostantól itt a gyerek, ha minden jól megy, meg is születik, kezdődnek a hosszú éjszakák, rövid alvások, hasfájás, sírás, betegség, programok, bölcsi, mókuskerék, a gyerek belekalkulálása mindenbe. Akartam anya lenni, akarom ezt a gyereket, de akkor is vége a könnyű jó életnek, úgyhogy jobb is erre realisztikusan felkészülni. Jesszus anya leszek meg minden, hogy kell ezt csinálni.
Aztán ott volt a magány: Anti munkában volt, nem akartam neki messengeren írni, vagy a munkahelyén felkeresni a hírrel. De ki másnak mondhatnám el? A családot beavatni később szokták, amikor már tuti, hogy minden rendben van, a gyerek kezd gyerekformát ölteni. Nagyon hiányzott, hogy felhívjam anyát, kibeszéljem vele, ami történik, meg ahogy érzem magam, de nem akartam neki hamarabb elmondani, mint apának, annak viszont várnia kell. A barátnőim? A legközelebbiek sajnos kifejezetten nem vonzódnak a gyerektémához, és még egy különösen jó barátnőmnek sem született gyereke. Az a gondolat sem nagyon tetszett, hogy mindenki szemében átalakuljak normál Bogiból várandós Bogivá, bevonzva a szokásos kérdéseket.
Apropó, amikre még egyáltalán nincs válaszom. Felhívtam az egyetemi klinikum diszpécserét és megtudakoltam, maradjon-e a január 28-ai időpont a hírek fényében, és ő azt mondta, maradjon. De ez még ugye majdnem 3 hét. Addig nem tudok semmit arról, miféle lény lakik bennem, és milyen kilátásai vannak a jövőre nézve. Addig én is a sötétben vagyok. El sem tudom mondani, mennyire várom már a 28-át.
Kicsit nehezen szánom rá magam ennek a posztnak az írására, ahogy az írásra általában.
De 2024 is megérdemli, hogy elbúcsúztassam.
A szavak, amik eszembe jutnak róla: hála, biztonság, egészség, szeretet, álomszerűség.
Nem olyan rossz szavak egy évre nézve. :) Na de jó, csináljuk ezt valahogy normálisan.
MUNKA, EGYETEM, TANÍTÁS
Az év során, főleg az első felében igyekeztem belerázódni a doktoranduszi életbe és valahogy tető alá hozni az első cikkemet. Teljesen nem sikerült. De részben igen. Imádom továbbra is az egyetemet, a kollégáimat, és különösen az órákat, amikre jártam, de jövőre mindenképpen több időt kell töltenem az irodámban, és jobban kell fókuszálnom a tudományos karrieremre, különösen az írásra, mert különben semminek semmi értelme. Ellenben nagyon büszke vagyok az eddigi kutatásomra, a jól sikerült kvalitatív interjúimra, a SOUL-előadásomra, az első recenzió-megbízásomra, és ahogy lassan beeszem magam a komolyan vehető tudományos közösségbe.
A 2 csoport + 1 magántanítvány felállás finntanítás terén nekem bejött - bár lehet, hogy ezt is csökkenteni kellene. Valahogy, ahogy egyre észtesedek el, úgy érzem magam egyre nagyobb imposztornak finn terén. Viszont nagyon szeretem minden diákomat, és nincs szívem búcsút mondani nekik. Továbbá a tanítás nagyban segít abban, hogy ne felejtsek el finnül. Valami azt súgja, hogy nem sokáig marad így ez az oldala az életemnek, de ameddig így marad, szeretettel, becsülettel csinálom.
ÖNKÉNTESSÉG, FINNUGORSÁG, ZENE
Úgy tűnik, amit a legjobban élvezek és a legjobban megy, még mindig a varázslénykedés a finnugor világban. Hogy itt mennyi minden történt!
Először is, végigvittem még egy évet, majd sikeresen leköszöntem a Hõimulõimed elnöki tisztségéről. A második év sokkal simábban és magabiztosabban ment - csináltunk egy mari táncházat, egy második finnugor diszkót, megjelent egy csomó tag csomó cikke, kirándultunk a Sörve-félszigetre, kiadtuk a lűd nyelvtant, szerveztünk szaunaestét... nem is tudom-bírom összeszámolni, mennyi minden történt. A nem-főnöki tisztséget megszokni meglepően nehéz, de mégis kellemes változás. 35 évesen már igazán nem kell a junior szekciót vezetni.
A Kännu Peal Käbi életében mindenképp csúcspont volt a Tallinn Music Week, mely annyira nagy hatással volt rám, hogy még blogolni is bírtam róla. Utána jött a változás: Anti kilépett, és sok ideig úgy volt, hogy én, is de meggondoltam magam - azonban elment Heikki, és persze Rodolfo sem tudott már velünk maradni, hisz Japánba költözött. Ez a sok változás és a velük járó sokkal kevesebb koncert azonban valahogy csak dobott a kedvemen a zenekarban maradáshoz és aktív részvételhez: a TMW után a másik egyértelmű csúcspont a rokon népek napi fellépés volt Narvában (szinte) az "új felállással": megerősített benne, hogy van még keresnivalónk a színpadon, és szuper új dolgok várnak még minket.
Twitteren tavaly örültem neki, hogy elértem az 1200 követőt. Most jelenleg 4900 van (bár volt már 5000 is). Ennek mindenképp látom a hatását: meginterjúvolt Sergei Sumlenny a finnugorokról, Sophia Smith Galer a lűd projektről, Thomas Mitchell az orosz ellenzéknek adott anyagaiban használta fel a felem készített interjúját, Antal Dániel a finnugor zene ügyét karolta fel, és ahogy fogalmazott, "visszaadtam kicsit a hitét az emberiségben"... :D Most jelenleg a brit nagykövettel való találkozásra várok. Viszont a rohadt élet, egyre nehezebb ignorálni, hogy ki és hogyan birtokolja a Twittert, és az milyen károkat okoz a világnak. Át kéne nyergelni a Bluesky-ra, át kéne keretezni kicsit a kontentemet, bele kéne vágni a videózásba, de 'szom de nehéz otthagyni 5 év alatt összegyűlt 5000 követőt.
Aztán ott volt a FUFF. Aminek a hatását és eredményét még mindig nem érzi a világ eléggé, de én igen, és mindenki más is, aki ott volt! Nekik igenis életük (vagy legalábbis az évük) egyik legjobb pár napja volt az a bizonyos néhány júniusi nap, ami sokaknak kihat az életére még mindig. Idén újra csinálunk workshopot, illetve feltett szándékom szélesebb körben elterjeszteni az elkészült alkotásokat.
Kicsit nőtt az előadások, random bohóckodások száma is. Márciusban Lettországban és két lengyel városban propagáltuk a finnugorokat (szuper jó volt), májusban az országos finn nyelvi versenyen tartottunk egy kis finnugor játékos délutánt, Anna Makeevvel három óvodában is felléptünk, az év második felében kétszer is eljutottam Mulgimaa-ba a magyar kajámmal. Igen, ebből is szeretnék többet. Főleg Antival. <3
Jó, ha az ember csinálja ezt a rengeteg dolgot, és még jobb, ha ezért meg is jutalmazzák. Októberben megkaptam a Veelinnurahvaste ösztöndíjat kiemelkedő unikornisi tevékenységemért, és bár ez nem okoz különösebben nagy változást az életemben, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett jól.
A részvételem tavasszal az (eel)arvamusfestivalon új szerepet nyitott meg az észtországi közéleti szereplésemben, név szerint a külföldi nyelvtanuló szerepét. A kerekasztal-beszélgetés szuper jól sikerült, és a szeptemberben írt cikkem is nagyon pozitív visszajelzést kapott. A brit nagykövet érdeklődését is ez keltette fel irántam. Ez, illetve általános bevándorló-dolgok Észtországban nagyon is foglalkoztatnak engem, és talán könnyebben is emészthetők, mint az elvont finnugor világ. Meglátjuk!
Ja és a portré(szerű)interjú a Maaleht-ben. Sosem gondoltam volna, hogy ekkora méretben látom a fejem egy hetilapban, de láss csodát. Ennek nem volt nagy visszhangja, de nem bánom. Megerősített abban, hogy még mindig van érdeklődés irántam, és ez bőven elég.
BARÁTOK, KAPCSOLATOK
Először is a legfontosabb: Anti még mindig megvan! :) És továbbra sem kíván menni sehova, amiért nagyon hálás vagyok neki. Rengeteg közös kalandban volt részünk, rengeteget nevettünk, piszkáltuk egymást, pihentünk, küzdöttünk vállvetve valamiért, meg néha egymás ellen is. Nem lett a kapcsolatunk semmivel sem rosszabb, sőt.
Barátok terén a változás szintén többnyire pozitív. Nagy örömömre több sokéves kollégával-zenésztárssal érzem úgy, hogy eljutottunk a megértés és a bizalom szintjére. (De jó, hogy nem léptem ki a KPK-ból!) Szorosabb lett a viszonyom Edinával is.
A legjobban mégis a szeptember óta kialakult társaságnak örülök Orsival, Reginával és Bridge-dzsel. Ők kifogyhatatlan örömforrás, ami remélem, még sokáig megmarad.
A helyzet az ugyanis, hogy én örülök, ha új barátokat szerzek, de legalább annyira örülök annak is, ha egymással barátkoznak össze, vagy alakul ki köztük valamilyen pozitív kapcsolat nekem köszönhetően. Ezért élveztem olyan rettenetesen a FUFF workshopot is: láttam, ahogy emberek ismerkednek meg pont azokkal, akikre adott helyzetben szükségük van, és maradnak, fejlődnek ezek a kapcsolatok tovább. Ez az igazi érték.
Amúgy az év új embere Kristi Ilves. Az év régi embere Petar Kehayov, illetve a pszichológusom, Irén, de tudnék még írni mellé jó néhányat. Csak valahol őket is meg kell említeni. :)
EGÉSZSÉG, JÓLLÉT
Érdekes, hogy az egyik, amire a legnagyobb hangsúlyt fektettem idén, szinte egyáltalán nem látszott meg a szociális médiámban, és alig páran tudtak róla. (Pacsi Vicának, aki mindig türelemmel meghallgatta az aktuális kínomat.) Márciustól fogva, de különösen az év második felében komolyan befektettem az egészségembe. Szerváltam egy személyi edzőt, megismerkedtem a különféle masinák húzogatás-tologatásának tudományával, megtanultam kalóriát számlálni. Miután ez önmagában nem váltotta meg a világomat, szeptemberben beneveztem egy 8 hetes challenge-re, minek eredményeképpen gyakorlatilag minden nap edzettem, napi 10 000 lépést gyalogoltam és vezettem a kalóriákat is - és végre-végre sikerült fogynom, izmosodnom. Október 31 napjából 27-ben voltam edzőteremben, a november szintán hasonlóképp telt. A challenge adta tudás a mai napig elkíséri a mindennapjaimat, most is min. 8000 lépést sétálok, most is min. heti 4-5-ször veretem az edzőteremben, és sokkal, sokkal többet tudok a kajáról, mint korábban. Küzdök a normális fehérje- és vasbevitellel, és megtanultam kombuchát nevelni. Jól érzem magam a bőrömben, relatíve jól funkcionálok. 2025-ben szeretném csökkenteni a szervezetemet irritáló anyagok bevitelét és a felesleges túlevést. A kaja jó, nem kell rosszul lenni tőle.
Mindemellé komolyabban kezdtem veni a hidratálást és a rendes bőrápolást. Teljesen más dolgok mellett kötöttem ki, mint amiket 2024 elején gondoltam, de nem bánom a sok időt, amit ennek a kutatására fordítottam, és meglepően élvezem - mind a kialakult rutint, mind az eredményt.
Illetve idén is vettem egy halom ruhát, aminek nagyon örülök. Na jó, nem abszolút mindegyiknek - de mostanra kezdek sokkal tudatosabb lenni a ruhatáramat, főleg az anyagokat és szabásokat illetően, és sokkal jobb viszonyban vagyok a szekrényemmel, mint tavaly. Volt néhány világmegváltó felismerésem.
Szóval volt egy kis glow-up, különösen 2024 végén. :) 2025-ben folytatódni fog!
DOLGOK, AMIK NEM KELLENEK
Nagyon szeretném folytatni a 2024-ben, különösem 2024 utolsó negyedében kialakult életemet, de ebbe természetesen beletartozik néhány elengedés is.
Nagyon tetszett, ahogy egy pszichológus fogalmazott valamelyik tanácsadó hasábjában, valami olyasmit, hogy a boldogság egyik fontos sarokköve menedzselni az életünkben lévő emberek szerepét és a rájuk fordított időt. Néha ez az idő és szerepkör egyes emberek esetében itt-ott változott (csökkent vagy nőtt), és ezeket néha kisebb krízisek előzték meg. Viszont ez a hozzáállás segített kicsit nyugodtabban és kevésbé abszolutista módon közelíteni ezekhez a változásokhoz: nem arról van szó, hogy valaki már nem a barátom vagy ki akarom zárni az életemből, csupán igazítok a szerepén és a vele töltött időigényemen. Néha a nyugodt hozzáállás még mindig kihívást jelent, de mindig igyekszem, és esendő bűnös halandó lelkek vagyunk, ugye.
A Postimeesbe publikáltam pár cikket az év során, viszont nem vagyok biztos benne, hogy ez folytatódni fog. Korábban volt egy jól működő munkakapcsolatom a véleményrovat szerkesztőjével, de mióta őt áthelyezték, sokkal nehezebb lett megjelentetni valamit a véleményrovatban, és kaptam visszautasítást is. Meg amúgy is, kicsit fura dolgok mennek most a Postimeesben. Ki ez a Martin Ehala?
Nem kell továbbá olyan nagyon utazni. Mindig mindenki azt kérdezi tőlem, hova utaztam vagy tervezek utazni az év során. De idén a franciaországi út, a hamburgi konferencia és a mostani karácsony (no meg a csodálatosan eseménytelen tartui nyár) megerősítettek abban, hogy nekem egyáltalán nem hiányzik az utazás. A világ összes csodája és izgalma nagyon jól megvan nélkülem.
Idén kiléptem az Észak szerkesztőségéből és felfüggesztettem egy időre a nevelőoothonkodást is. (Bár nemsokára újrakezdem, hehe.) Jó sok mindenre mondtam nemet, mert nem mindenre van időm. Volt néhány kapcsolat is, amit talán lett volna lehetőségem mélyíteni, de nem tettem, és valszeg ez volt a helyes döntés. Élvezem ezt a szakaszát az életemnek, amikor a főbb dolgok a helyükön vannak, és foglalkozhatok a finomhangolással. Abban sem vagyok biztos, hogy rengeteget fogok ide blogolni a jövőben.
ÉS MÉG AMI JÖN
És persze volt pár ilyen-olyan random esemény. Például a petíció a Viljandi Kultúrakadémián történtek miatt, mely tényleges hatást gyakorolt az egyetem működésére. Az egy igazi hullámvasút volt, ami csodával határos módon megtérült.
Részt vettem az Ääremaastikud élményszínház három napján is, bár nem sznészként, hanem konyhásként. :) De történetesen imádok nagyobb csoportokra főzni, és hálás voltam, hogy hozzátehettem egy ilyen különleges élményhez, ill. lakhattam pár napot a legendás Eikellegimaa-n. Ez is olyan pár nap volt, ami rengeteget adott az évhez.
Az év során gazdihoz adtam két macskát: Puumát és Kuzját. Mindkettőre büszke vagyok, de különösen Puumára, aki a volt diákomhoz, Dorkához került a tesójával, Panterrel, és nagyon boldogok együtt. (Említettem, ugye, mennyire szeretem, ha szerepem van pozitív kapcsolatok kialakításában.)
Még mindig nincs vége a lakást érintő hülye pernek, de legalább történtek előrelépések, mi több, a nekem tetsző irányba. A következő nekem tetsző lépés lehetne az, hogy végre befejeződik ez az egész istenverte cirkusz. Nem szeretek bíróságra járni.
Félretettem x mennyiségű pénzt. Megmondtam magamnak év elején, hogy mennyit akarok, és sikerült. Nagyon örülök neki.
Illetve az évhez hozzátartozik az a rengeteg nap és élmény, amiben nem én tevékenykedtem aktívan, hanem mások tettek számomra széppé. Ilyen volt az évi több Kirjanduskohvik, vagy a január eleji talsipüha Obinitsában. Ilyen továbbá a sok szuper edzés, amin részt vehettem, a finom ételek, amiket ehettem, a kellemes kávézók és bárok, ahova elbújhattam és ahol mosolyogva üdvözöltek, a tavak, amikben úszhattam és az ösvények, amiket taposhattam, az üzenetek, amiket idegenektől kaptam (már ha pozitívak voltak), a cikkek, könyvek és videók, amiktől okosabb és műveltebb lettem (remélem).
TERVEK 2025-RE
Néhány dolgot csak fenn szeretnék tartani. A kapcsolatom Antival és a barátaimmal ezek közé tartozik. Meg a munkám az egyetemen. Azt is fenn szeretném tartani, ha lehet. :) Szeretnék a Hõimulõimed-ben is benne maradni, bár nem feltétlenül oda akarom fókuszálni az energiáim zömét.
Van, amit szeretnék fejleszteni. Ilyen a lakás itt-ott, meg a kertgondozási képességeim (melyek jelenleg nem léteznek, a kertem viszont igen, szóval ezzel valamit nos kezdeni kéne).
Van, amivel úgy érzem, hogy jó úton vagyok, de még nem értem célba - ilyen az egészségem, a ruhatáram és a napi rutinom.
És van, amibe lassan ideje belevágni. A helyzet ugyanis az, hogy idén félúthoz érek a doktori tanulmányamban, és lassan ideje lenne gondolkozni azon, mit szeretnék csinálni, ha a Tartui Egyetem nem finanszírozza tovább ezt a pazar életmódot, amit itt folytatok. És ha komolyan gondolom, hogy vállalkozni szeretnék és a saját főnököm lenni (neadjisten családot alapítani), akkor azt el kell kezdeni építeni nem jövőre és nem is fél év múlva, hanem most. Ötleteim vannak, nem is egy. (Belegondolva talán ez a baj.) Ideje legalább egyből valóságot csinálni.
Szóval az idei évet a tudatos növekedésnek szentelem. Meglátjuk, hogy alakul.
De rohadt hosszú lett ez a poszt.
Szóval ennyit az elmúlt és a leendő évről. :) A világ helyzetésről direkt nem írtam most, mert, nos, minek. A megőrülés elkerülése érdekében igyekszem saját hatáskörömre koncentrálni, eltekintve rendszeres és nem rendszeres adományozástól.
Köhögök mint egy szamár, és alig tudok aludni. Jól kinyírt a covid, a mai napig nem egészen tudok kimászni belőle.
Egle, az edzőm összeráncolt homlokkal nézte az adataimat. Hogy van az, hogy több mint fél éve emelgetem a súlyokat, izzadom szanaszét magam kardio edzéseken, sétálom a kilométereket és vezetem a kalóriákat, de egy cseppet sem változott semmi. Se zsír, se izom. Kedvem lett volna belerúgni minden bútorba az irodában. Izmos, enyhén túlsúlyos. Március óta. 50 kilóval guggolok és 110 kilót tolok ki lábbal a nagy büdös lófasznak.
Hétfő reggel a fodrásszal kínunkban nevetve próbáltunk közös nevezőre jutni, mit akarunk kezdeni a hajammal, de az eredmény szép lett. Ahogy az újságírót vártam, 200 m-ről hallottam a közfelkiáltást: Elagu! Elagu! Elagu! Tanévnyitó volt az egyetem főépülete előtt, Tartu krémjével és egy csomó elsőévessel feldíszítve. Szépen sütött a nap, és én elterültem az egyik újonnan készült fa nyugágyon a folyó partján, hogy összeszedjem a gondolataimat az interjú előtt.
Ami holnap megjelenik a Maaleht-ben. Tegnap három és fél óráig szerkesztettem, hogy legalább részben megközelítsen egy olyan szöveget, amivel tudok azonosulni, de fogalmam sincs, mennyit hagy belőle jóvá az újságíró. A hozzám elküldött formában egészen botrányos, és elég rossz fényben fest le engem. Úgy érzem magam, mint Marie Antoinette vagy VIII. Henrik valamelyik felesége a lefejezése előtt. Együnk brióst és nyissunk pezsgőt!
Életem első litvánórája után beugrottam az olasz delikáteszbe és adtam egy kis üveg magyar paprikát a boltosnak. Cserébe kaptam egy karika kecskesajtot. Hazafelé menet belefutottam két baráti társaságba is, akiket boldogan leköhöghettem. Imádom ezeket a kora őszi estéket Tartu belvárosában. Minden tele van a vakációkról visszatérő egyetemi dolgozókkal és új, csillogó szemű diákokkal. Szinte lehetetlen otthon ülni.
A Naiiv fedélzetén a tulaj lehuppant elém két üveg fehérborral (amit magának szánt). Elsírtam neki a bánatomat az interjú miatt, és megmutattam neki a legfrissebb véleménycikkemet, ami aznap jelent meg az újságban. Pillanatok alatt megjelentek mások is, minek az lett az eredménye, hogy a fehérbor valahogy az én poharamba is átvándorolt, lenyomtam egy nőt szkanderben (talán mégiscsak erősödtem ebben a fél évben), és lelkes eszmbecserébe bonyolódtunk az észt etnogenezisről. Hazafelé biciklizve azon gondolkoztam, hogy ezek tulajdonképpen korai húszas éveim káoszos estéi a Krúdy utcai Andersenben, csak most van pénzem, nem keresek párt, képes vagyok időben hazamenni és a káoszos haver a kocsma tulajdonosa, akinek úszó szaunája van.
Az egyetem szenátusának közleményét látva könnyek szöktek a szemembe. Konkrétan utalnak a nyílt kezdeményezésünkre, amit július végén adtunk be. A huzavona, az igényfelmérés, a szövetségesek keresése, a félelem, a figyelmeztetések, nehogy pattogni merjünk, a kételkedő vagy gyűlölködő üzenetek... de az aláírások összegyűltek és döntés született egy független bizottság felállításáról, ami a jövőben kivizsgálja ezeket az ügyeket. Nem a rektor, aki lehet, hogy esetleg nem tudja, milyen zaklatva lenni. Indult egy képzés is a zaklatás felismeréséről és kezeléséről, ill. megjelent egy újabb bocsánatkérés is a rektor részéről, ami már nem tartalmazta azt az állítást, hogy lehetetlen lett volna más döntést hoznia. Mindezek nem biztos, hogy a mi kezdeményezésünk nélkül létrejöttek volna. Lehet, hogy mégis megérte küzdeni.
Húzós volt ez az első hét. Húzós volt az egész nyár vége. Húzós is lesz egy ideig, de erre való a szeptember.
Bárcsak örökké ennyi idős maradnék, bárcsak örökké bennemaradhatnék a szép, végtelen, boldog nyárban és őszben.
Főtt spárgát és házi majonézt eszegettünk egy komplett romhalmaz tetején, ami valaha egy fürdőház volt. Az este tartalmazott továbbá két halálnyugodt házigazdát (egy művésznő és egy hangszerkészítő), egy fekete macskát, egy golden retriever kutyát, aki rettegett a fehér macskától, némi főtt tojást és két üveg fehérbort. A fürdőházat elvileg felújítják, és ennek eredményeképpen időnként elkészül egy-egy szoba, amiben fogadhatnak vendégeket, de nincs mit szépíteni - a ház aljában csordolgáló vasas víztől kezdve, a konyhában hetek óta enyésző zöldségeken át az egymás hegyén-hátán porosodó színházi díszletekig a hely nem volt más, mint egy - hát, alig lakható romhalmaz. És minden sarkát imádtuk. Bármikor visszamennénk, akár csak azért, hogy letakarítsuk az ereszt vagy végre szemtanúi legyünk, hogy a kicsi fekete macska éjjel emberré változik és szellemeket idéz. Az elzászi utunk messze legjobb része volt.
Bekönnyezett a szemem, amikor Fanni megállított a kastély murváján, mikor megpróbáltam angolosan lelépni az esküvőjéről. Nem akartam megbántani, csak annyira el volt foglalva mindennel, és én annyira marginális vendégnek éreztem magam, hogy úgy gondoltam, nem nagy gond, ha elslisszolok. De persze nem kellett volna - ismernem kéne Fannit eléggé ahhoz, hogy igenis számít neki minden egyes vendég, nagyon is. De a lábam fájt, késő volt, őrült fáradtak voltunk a kimerítő francia úttól és valahogy az esküvőt magát is úgy szervezték, hogy elég kimerítő legyen. (Kikérdeztem a mellettem ülő esküvőszervezőt, innen tudom.) Fanni maga is kicsit nyomottan érezte magát a lagzi dinamikájától, de hálisten később sikerült átbeszélni a dolgokat és megnyugtatni őt, hogy voltak azért nagyon szuper dolgok is ebben a hétvégében. Régi pécsi ismerősök, új párizsi ismerősök, mennyei sajtok és borok. Meg látni Fannit. Az is nagyon jó volt.
Sokkal, SOKKAL több ember volt a jaani máglyánál június 23-án, mint 7 évvel ezelőtt. Szonja és én azonban így is végtelenül meg voltunk hatva, hogy ennyi év után együtt és ugyanott ünnepeljük a jaani estét. Fox jámboran követett minket, és bár kicsit nyomorogva, de teljes katarzisban élvezkedjünk a legrövidebb éjszakában. Valaki odajött hozzám azzal, hogy követ twitteren. Más csak a virágkoszorúmban gyönyörködött. Foxszal másnap a Naiiv hjóján ücsörögve gondolkoztunk azon, hogy van-e jobb hely, mint az Emajõgi vizén ringatózva egy nyári estén élvezni egy mojitót. Remélem az élmények elég motivációt adtak nekik ahhoz, hogy végre ideköltözzenek, minél hamarabb.
Anti belekúszott az égszínkék finn tóba. Úgy éreztem magam, mint egy képeslapon: kristálytiszta természet, sehol egy lélek, fenyőerdő és hullámzó jégvájta tó. Ez az a finn nyár, amiről a dalok szólnak, amiért a finnek hajlandók elviselni 8-10 hónapnyi hideget és latyakot. Ez a harapható tisztaság és szabadság. Évek óta tanítok finnül, ennél is több ideje tanulom én magam, de még talán soha nem sikerült eljutnom az egész lényegéhez. Ez az egész lényege: a tó, az erdő, a levegő, a napsütéses éjszakák.
A. Heinapuu valószínűleg nem az első söre után töredelmesen bocsánatot kért tőlem, amiért miatta nem kaptam meg az Ilmapuu díjat. Amit mondjuk jó lett volna megkapni, mert 1) hülyére dolgoztam magam az elmúlt időben, 2) 2500 euró jár vele, ami nyilván tök jól esett volna. Bár nem vagyok biztos benne, hogy A. Heinapuu valóban az egyedüli felelőse annak, hogy nem kaptam meg az Ilmapuu díjat, azért jólesett hallani, hogy én voltam a szoros második. Az érzelmi csapongások ellenére nagyon élveztem a társaságát, ahogy kipletykáltunk mindent, ami kipletykálható, és - ami a legfontosabb - megismertük egymást. Egyébként is imádtam a kuhmói estét: ősöreg finnugristák és néhány fiatalabb tag. Pont annyira káoszos és csodálatos volt, régi ismerősökkel és őrült történetekkel terepmunkákról, mintha újra 2019 lenne, és az életünk nem dőlt volna össze.
A W-Park 5-ös számú pályáján rosszul mértem fel a lehetőségeimet és 6 méter magasan pánikrohamot kaptam. Ez amúgy nem jellemző rám, ez volt az első alkalom. Őrült lihegés közepette hisztérikus sírásban törtem ki, de Christiana megnyugtató jelenlétének köszönhetően valahogy visszavánszorogtam a kiindulópontra. Hosszú percekig nem bírtam megnyugodni. Mondjuk lehet, hogy nem volt a legjobb ötlet a FUFF másnapján halál másnaposan kalandparkba menni, de nagyrészt amúgy élveztem, jobban, mint az otthonmaradást élveztem volna. Christiana mindig szuper, abszolút megértett és mindenben támogatott. Segítségével hamar elmúlt a másnap, de azért a fáradtságon meg az érzelmi kimerültségen nem tudott segíteni. A szülinapomon viszont meghívott magához és ajándékozott nekem egy anti-másnap szettet: kókuszvizet, kombuchát, kimchit, gyömbérshotot és - ha esetleg inkébb tovább innék - kézműves sört. Ezeket amúgy másnaposságtól függetlenül is imádom, úgyhogy igazán szeretve éreztem magam. Az 5-ös számú pályát valahogy végigcsináltam.
Szeretettel teli volt a születésnapom. Korábban riadalmamban megcsináltam néhány szűrővizsgálatot, minek eredményeképp a legnagyobb bajom a krónikus vérszegénység. (Amivel tényleg kezdenem kéne valamit.) De ez sokkal kevésbé riasztó, mint a dolgok, amiktől féltem. Szóval minden okom megvan reménykedni további boldog években még akkor is, ha nem nézek pont úgy ki, mint 28 évesen, és nem pont úgy néz ki az életem, ahogy azt sokszor és sokféleképpen elképzeltem. A szülinapomon rengetegen felköszöntöttek, és jó volt érezni, hogy számon tartanak.
És most július van, és nagyon remélem, hogy legalább 2 hétig nem történik velem semmi.
Mégis itt gubbasztok már megint egy Finnair-járaton Budapest
és Helsinki között. Mögöttem egy pánikbeteg lányt próbálnak nyugtatni a stewardessek,
mellettem egy hongkongi pár vizsgálja a Budapesten készített képeiket. Néhány
finn az utastérben úgy döntött, ivással üti el az időt, de ezt a személyzet
gondolom már megszokta.
Talán egy kicsit túl szép is lett volna, hogy est 7-kor
Pesten felszállok egy repülőre, és még aznap Tartuban leszállok. Anti vár az
Ülenurme reptéren és 20 perccel később már a saját ágyamban vagyok a cicáimmal.
Nem, az oroszoknak be kellett kavarni a GPS-jelbe, úgyhogy törölték a járatot. Így
tehát az éjszakát Helsinkiben töltöm Dorkánál – végül is az ő macskáinak egyike,
Puuma is pár héttel ezelőttig még az enyém volt. Meglátogatom. Aztán kelhetek reggel
5-kor, hogy elérjem a reggeli első kompot Tallinnba.
Utálok utálok utálok utazni.
Magyarország ez alkalommal szép volt és meleg, feltöltődtem
a napsütéssel és a zöldellő fákkal, a családdal közös lustálkodással, az
aranyos kutyákkal és macskákkal, a finom ételekkel. De egy cseppet sem bánom,
hogy már nem itt lakom. Magyarország káoszos, szélsőséges, büdös, modortalan és
állandóan kompenzál.
A kedvencem mindenképpen a Szózat. A Himnusz sem semmi, de a
Szózat vegytiszta lelki terror. A nagyvilágon e kívül nincsen számodra hely,
áldjon vagy verjen sors keze, itt élned, halnod kell… hát jól van akkor. A Nagy
Lajos gimnáziumból jól öltözött konzervatív családok sétáltak ki egymás után. Ők biztos
rendületlenül hívei a hazájuknak. Én, az elvált, református, liberális emigráns
pedig úgy lapulok meg köztük, mint egy idegen ügynök. Általában sikerül közömbösnek
maradnom mások iránt, de őket nehezemre esik nem irigyelni vagy sajnálni.
Tudom, hogy a fizikai tér elvileg nem kéne, hogy számítson,
de mégiscsak más ember vagyok Magyarországon, és nem tudok úgy dolgozni, vagy
önmagam lenni, mint Tartuban. Pár nap után elkezdem bosszantani magam, és
ezáltal másokat is. Elfáradok és minden ruhám kényelmetlen lesz.
És miután végre hazaértem, utálom, hogy azonnal bele kell
vetnem magam a munkába és az elmaradt feladatokba, mintha nem lennék jetlages,
kialvatlan, dehidratált, hátfájós és túlstimulált a rengeteg mászkálástól és
cipekedéstől.
Legalábbis most már 2024 van, és soha többet nem lesz 2023 a naptárban. Hála istennek.
Jó, tudom, hogy ez úgy hangzik, mintha az elmúlt év rettenetes lett volna. Nem volt az. Sőt, talán egy kicsit túl jó is volt. Kimerített és egy kicsit kiborított, nem várt módokon, ami nem feltétlenül baj, de attól még nem volt kellemes keresztülmenni rajtuk.
10 éve volt 2013, életem legjobb és legmeghatározóbb éve. Az akkor volt jó és meghatározó, mert annyi minden új volt és varázslatos. Mindezen új és varázslatos dolgok lassan hétköznapokká szilárdultak vagy továbbfejlődtek, de továbbra is képesek újdonságot és varázslatot hozni. Én viszont más vagyok. Én már nem a finnugor elsőbálozó vagyok, szép fiatal tehetséges lány, akinek a testi, lelki és szellemi kegyeiért versenyeznek a különböző tanszékek, tevékenységek és férfiak. Felnőtt nő vagyok, akinek a testi, szellemi és lelki erőforrásaiból úgy kell gazdálkodnia, hogy azokból legyen valami, és ne pazarolja el őket. És jó kemény évet nyomtam le most is.
Amikor kézzel írtam magamnak összefoglalót, észrevettem, hogy az életemnek különböző "frontjai" vannak. Úgyhogy most én is frontok szerint összegzek.
SZAKMA
Valamikor az év elején írtam le azt, hogy nem akarok többet tanítani. Ennek ellenére még most is tanítok, de csak két csoportot és egy magándiákot, ami összesen 12 diákkal és 10 órával kevesebb, mint amivel kezdtem az évet. Felszabadultak a reggeleim, az estéim és nagyon sok szellemi energiám (azzal együtt, hogy nem volt egyszerű leadni a megismert és megkedvelt diákjaimat). Anna Branets adta az utolsó lökést ahhoz, hogy végül úgy döntöttem, újrapróbálom a PhD-t, és bár nagyon tartottam a jelentkezéstől, csupa pozitív visszajelzést kaptam. Végre általam tisztelt és szeretett témavezetőim vannak, egy tiszta kép, mit akarok kutatni és egy jól működő egyetem, ami támogat ebben. Imádom a tanszékemet, a kollégaimat, az érzést, amit ad. Féltem attól is, hogy most is alulteljesítek, mint az ELTE-n, de úgy tűnik, az első félévem után elégedett velem a tanszék, és a közösségi életbe is tudtam hozni egy kis protouráli unikornis-csillámot. Fura élmény volt a karácsonyi bulin az én finnugor szettemre buliztatni a dolgozókat - de valahogy működött. Anyagilag is nagyon jó, hogy visszamentem az egyetemre, és lelkileg is. Nagyon örülök, hogy van még 3,5 év!
INFLUENSZER-VILÁG
Ha jól számolom, 4 Postimees-cikkem jelent meg az évben, és meghívtak a Terevisioon-ba is, hogy reggeli műsorban osszam az észt Orbánról meg Magyarországról. Utóbbi azért egy kicsit traumatikus volt, és utána tartottam is egy kisebb szünetet a közszerepléstől, mielőtt belőlem lett volna az új ügyeletes megmondóember. A Fenno-Ugria meghívott, hogy tartsak vitaestet egy fideszessel, na ekkor tudtam, hogy kicsit vissza kell vennem. (Nyilván nem vállaltam el a szereplést.) Nyár végén viszont újrakezdtem az írást, októberben előadtam egy tallinni iskolában vagy 60 diáknak a demokráciáról, és nagyon éreztem, hogy van erre igény. Novemberben odahaza, a Lajosban is tartottam két haknit, ami nagyon jól esett a lelkemnek. A twitteren rendre osztogattam meg politikai és finnugoros tartalmakat, mostanra majdnem 1700 követőm lett, ami lassan jelent valamit. (Kár, hogy a platform maga elkurvult Elon bácsinak köszönhetően.) Szóval ezen a fronton abszolút látom a potenciált és a kedvet is, hogy tovább, esetleg valamilyen más felületen vagy rendszeresebb formában beszéljek az embereknek a szerintem fontos dolgokról, mert számomra is meglepő módon úgy tűnik, érdekli őket.
HÕIMULÕIMED
Öeh. Oké szóval kisebb késlekedés után átvettük a vezetést Brittel és Agnesszel az év elején, és munkához láttunk. Pár hónap múlva Agnes lemondott a tisztségéről, így Brittel vittük tovább kettesben a vezetést. Nem akarok nagyon részletekbe menni, mert nem akarom ezt a blogot szennyes kiteregetésére használni, de az év nem volt könnyű. Ellenben nem volt hálátlan. Magunkra vállaltunk néhány projektet, a lűd nyelvtan kiadását, a finnugor diszkót, az Ypsilon-cikksorozatot, a lejátszási listákat, nem beszélve az IFUSCO-részvételről, a finnekkel való szorosabb kapcsolatról (Szetu Királyság Napja, Rokon Népek Napja...), Alex interjújának a megjelentetéséről, a Kännu Peal Käbi pénzügyi leválasztásáról és a belső kommunikációs rendszer átszervezéséről. Több pénzt kerestünk és sokkal láthatóbbak lettünk, mint korábban. Érkezett is hozzánk 3 új tag. De ennyi változás nem problémamentes, főleg nem úgy, hogy pont én vagyok a főnök, és én tapasztalatlan vagyok, és lobbanékony, de közben érzékeny, meg nem is észt az anyanyelvem, illetve a csoport jó része alig ismer. Nyilván vétettem hibákat, meg kezeltem helyzeteket helytelenül. Bele kellett rázódnom. Nem beszélve arról, hogy 33 évesen vezetek egy fiatal egyetemisták számára létrehozott szervezetet. Szóval lényeg a lényeg, nagyon büszke vagyok az elért eredményekre, kicsit a személyes fejlődésemre is az év során, de nagyon bonyolult és többször rettentő fájdalmas volt ez az út.
KÄNNU PEAL KÄBI
A másik öeh. Nagyjából azt tudom elmondani róla, mint a Hõimulõimed-ről. Nagyon intenzív év, nagyon sok fejlődés, sokkal nagyobb láthatóság, és masszív szellemi kimerülés. Emlékeim szerint 22 koncertünk volt, lett külön aloldalunk a honlapon, facebookunk, hivatalos fotóink, meghirdettük magunkat, jöttek is megkeresések, rommá zenéltük magunkat - és kifáradtunk. Én legalábbis kifáradtam. Megint, nem akarok részletekbe menni, de emberileg és zeneileg is arra a pontra jutottam, hogy szükségem van egy kis időre a zenekartól távol, és inkább magamra koncentrálni. Igen, büszke vagyok a zenekarra, és a koncertjeinkre, de egy kicsit vissza kell találnom ahhoz a részhez, ahol élvezem ezt az egészet. És tanulom folyamatosan, hogyan kell csapatjátékosnak lenni. Nagyon, nagyon nehéz év volt ez az önbecsülésemnek.
EGYÉB
Vettem egy lakást, belekeveredtem egy perbe, szereztem ügyvédet, év elején még kajafutárkodtam a Fudynál, aztán február és június között hétvégente gyümölcsöt árultam az Eeden bevásárlóközpontban (elég vicces volt), letettem a B2 aztán a C1 (felsőfokú) nyelvvizsgát is észtből, hazahoztam 3 új cicát, és megtanultam az észt jelnyelv alapjait.
ÉLETMINŐSÉG
Az ember nem képes mindezt kiégés nélkül csinálni úgy, ha nincs mögötte egy támogató rendszer. Nagyon sok energiát fordítottam idén a támogató rendszerre, és az cserébe támogatott is. Szeretem a youtube és podcast feedemet, hasznos, segítő, a hangulatomon javító tartalmakat hallgatok. Sokat javult a reggeli és az esti rutinom is, aminek az eredményét látom a bőrömön, a hajamon, az energiaszintemen. Szinte teljesen elhagytam a húst az étrendemből, erősen tendálok az organikus, háztáji alapanyagok felé, és érzem a különbséget. Az étel, a beszerzéstől az elkészítésen át a megevésig kifogyhatatlan örömforrás számomra. Emellett őrült olívabogyó-fogyasztó lettem (ami annyira nem rossz), sokkal több gyümölcsöt eszem, illetve minden nap iszom chagát és lám én vagyok az egyetlen, aki ősszel és télen nem betegedett meg. Rengeteg ruhát is vettem, amik szintén sokat adtak hozzá az életminőségemhez. Drágák voltak, ellenben állandóan hordom őket és jól érzem magam a bőrömben. Nem vagyok hajlandó többé ruhaalakú szemetet hordani. Nyilván az új lakás berendezése is sokat változtatott a mindennapjainkon - de nagyon tetszik, ahogy minden kinéz (nyilván van még hová fejlődni), és szeretem a szomszédságot, szomszédokat is. Továbbá végre kivizsgáltattam a gerincem és a krónikus merevségem is, és kaptam használható segítséget. Meg megnyugtatást arra nézve, hogy 1) nem vagyok annyira reménytelenül merev, 2) nem a feldolgozatlan traumák meg stressz tesz merevvé, hanem egy születési rendellenesség. Úgyhogy nyugi. It's not a bug, it's a feature.
KAPCSOLATOK
Egészség és jó kapcsolatok. Az eddigi legnagyobb boldogságkutatás szerint ezek a boldog élet titkai. És bár sok emberi kapcsolat komoly fájdalmat és önbizalomvesztést hozott az az év során, mások nagyon is sok örömet adtak. Anti továbbra is velem kíván élni, és az év összes hullámvasútja sem volt elég ahhoz, hogy ne szeressük egymást, ha lehet, csak még jobban. Közelebb kerültem a családjához is. A díjnyertes új kapcsolat egyérteűen Christiana, akiből a tartui legjobb barátnőm lett és nemcsak inspirál, de támogat és megerősít is, amikor Antin kívül nem nagyon támogat senki itt Észtországban. Már említettem korbban a tanszéket és az ottani kollégákat - ez vonatkozik a dokoranduszokra és az oktatókra is. Külön említést érdemel Kristel Algvere és Petar Kehayov - mindkettejüket azonnal megkedveltem és azóta csak egyre jobban. November végén, amikor az önbecsülésem a mélyponton volt, rengeteget adott a magyarországi út is. Ahogy egyik helyről a másikra mentem, csak azt éreztem, hogy szeretnek. Ahogy Nórinál kettő, Szonjánál egy éjszakát aludtam, találkoztam a finnes csapatommal, aztán a családommal megünnepeltük Zsófi szalagavatóját. Meg hogy megint volt nagy családi banzáj rengeteg pezsgővel és lelkizéssel. :D
Hát így telt ez az év. Egyszerre vagyok nagyon büszke rá és akarom nagyon magam mögött hagyni. A kedvenc részem benne az volt, hogy megtapasztaltam, ahogy a rendszeres, következetes, fegyelmezett munka eredményeket hoz. Erre szívesen építek az új évben is.
A legkevésbé kedvenc részem az volt, hogy még mindig képes vagyok - a jelek szerint - úgy viselkedni, hogy mások nem képesek azt elfogadni vagy elnézni. Ez ennyi idősen azért már meglepett. És a legrosszabb benne az, hogy ilyenkor egy kicsit elvesztem a kapcsolatot önmagammal, mert ha képes vagyok tudattalanul ENNYIRE botrányosan rettenetesen viselkedni, akkor nyilván a korábban véltnél kevésbé látok rá arra, milyen benyomást keltek másokban. Ilyenkor jön a mélyrepülés önbizalom terén és az önutálat-ciklusok. Meg az a kérdés, hogy ha ennyire zavarok másokat, muszáj-e velük együtt dolgoznom. Az évet azzal indítottam, hogy én nem vagyok a főszereplő, csak a munka elvégzője, az üzenet hordozója. Talán ezért is bántott ennyire, hogy vissza kellett terelnem a figyelmemet magamra, a stílusomra, arra, hogy én vagyok a probléma, nem vagyok jó úgy, ahogy vagyok, és esetleg az üzenet is jobban járna, ha más hordozná, a munka is jobb lenne, ha más végezné. Ez az érzés, éles kontrasztban az elvégzett munka mennyiségével és minőségével, melyet nem bírok letagadni, kicsit szétrepeszti a fejem.
Lényeg a lényeg.
2024-ben szeretnék egy kicsit a saját álmaimra, saját márkámra, tevékenységeimre koncentrálni. Továbbra is én vagyok a Hõimulõimed elnöke, meg a zenekarból sem lépek ki, de most más dolgok izgatnak.
Kristel verse a tegnapi főzőpartinkról (ami tényleg nagyon jól sikerült!) segített átkapcsolni bennem valamit. Valami olyasmit, ami biztos senkinek sem újdonság, de nekem mindennapi küzdelem. Főleg idén.
Nevesint, hogy ami ilyen egyedivé tesz engem, az jó.
Ha magasabb vagyok a többségnél és még ehhez képest is magasabbra emelem a fejem és nagyon kifejező arcokat vágok folyton, és nem leszegett fejjel koslatok hanem vonulok, az én vagyok és kész.
Időnként nézek stílus- és sminkvideókat. Egyik részük azt tanítja, hogy fedjük el a kevésbé vonzó (=átlagtól eltérő) részeinket. Másik részük azt, hogy hogyan emeljük ki pont azt, ami egyedivé tesz minket.
Tölthetek még éveket leszegett fejjel, tanult koslatással és bocsánatkéréssel, hogy már megint kiült valami az arcomra. De a moksaórába ki hozott életet a szemeszter során? A Nagy Lajos magyar fakultációsai, a Tallinna 32. Keskkool diákjai miért sorakoztak fel előttem, hogy szünet helyett tovább kérdezgessenek az előadásom után, bazmeg, a Postimees miért keresett, a tévé miért hívott meg?
Van, hogy pont a vonulás és a kifejező arcok és minden, ami vele jár teszik jobbá valaki napját. Esetleg adnak valamit hozzá az életéhez. Vagy mutatnak példát.
Én nagyon hiszek a példamutatásban, még jobban is, mint a tanításban. Nem kell vakon másolni senkit, de ha valakinek van olyan oldala, ami inspirál másokat, akkor már legalábbb egy dolgot jól csinált az életében.
Márpedig inspirálni az a rész tud, ami kilóg a felszegett fejével és a látványos arckifejezéseivel.
Nem vagyok rossz szándékú ember. Nem vagyok beképzelt, nincs az egóm az egekben és nem gondolom, hogy jobb vagyok másoknál. Aki ezt nem érzékeli, annak hiába bizonygatom az ellenkezőjét.
És akkor akár folytathatnám is a sorból kilógást.
(Tudom, hogy ez úgy hangzott, mint egy 17 éves naplóbejegyzése, de néha 33 évesen is ilyen dolgokkal küzd az ember. Biztos nektek is feltűnt, hogy rögös volt ez az év önelfogadás szempontjából)
kellemes meleg van a szeretett lakásomban, Gloria és Sinderella elégedetten mosakodnak vacsora után, Aleksandra Nogieva komi popzenéje szól a háttérben, ami mindig jókedvre derít. Olyan sok jó dolog van az életemben.
A finnugor irodalmi kávézó mindig szívmelengető élmény, és ma is az volt. Nem ismertem eddig Jakov Kuldurkajev munkásságát, de nagyon megfogott, ahogy eddig minden költő.
És először futott át az agyamon, hogy nem vagyok szívesen látva.
Csak pár percre.
De nem voltam biztos benne. Negatív térre volt kiélezve az agyam.
Mi a franc bajod van, Bogáta. Ez egy finnugor kávézó. Mi a rohadt életért ne lennél szívesen látva. Te vagy a protouráli unikornis.
A kedvem egy pillanat alatt megjavult, és persze minden rendben volt. Halálra ettem magam az Anna V receptje alapján készült péksüteményekből.
De az elmúlt hetek-hónapok élményei mintha egy szút ültettek volna belém, ami folyamatosan rág belülről. Mikor mondok valami nem odaillőt? Mikor bántok meg valakit, mikor indítok be egy folyamatot, aminek nem látom a végét, de rossz hatással van rám vagy a szeretteimre? Elvesztettem a bizalmat önmagamban, félek magamtól, aggódom, mikor csinálok már megint valamit, valami Bogisat, valami szégyenletes hülyeséget. Néha egy-egy mozdulat után is azonnali megbánást érzek. Észrevette egyáltalán valaki? (Nyilván igen.)
Kivagyok teljesen. Mit mondtam annak idején anyának és mindenki másnak is, akivel szívesen beszélgetek hosszan? "Bízhatsz benne, hogy ha valaki szívesen tölti veled az idejét, az a hülyeségeidet is elviseli, és még az idegenek is feltételezhetően láttak már rosszabbat nálad." Most meg én érzem úgy, hogy bocsánatot kéne kérnem a létezésemért is. És tudom, mennyire rossz ez.
Azt hittem, már túlléptem ezen.
Újra jelöltem magam a Hõimulõimed vezetői tisztségére. Ha nem történik nagy dráma (persze ki tudja), újra megválasztanak. Jön két, izé, három új koncert. Nemsokára előadást tartok egy iskolában a propagandáról a magyar demokrácia leépülése példáján keresztül. Zsófi sulijában is tartok két előadást, ha hazaérek. A dolgok nem lassulnak.
De néha azon gondolkozom, nem adtam-e fel egy gondtalanabb életet. Nem adtam-e fel a felhőtlenséget és az aggodalmak nélküli találkozásokat, projekteket, esti merengéseket.
Ez mostantól az új normális?
Vagy csak november van?
2023. augusztus 16., szerda
Sinderella a másik oldalára fordult mellettem. Gloria is a közelben van, összegömbölyödve alszik az egyik cicabútoron. Én ha nem is összegömbölyödve, de szintén pihenek az ágyon. A szomszéddal egész jó kezd lenni a kapcsolatom, lepasszoltam neki a maradék szárazkolbászokat, amiket a hűtőből bányásztam ki, én ugyanis kezdek szinte teljesen leszokni a húsról.
Az idő szép, és én kifejezetten jól érzem magam.
Nem tudom, pontosan mi történik, és hogy meddig tart (lehet, hogy az augusztusi jó idő és relatíve nyugis időszak teszi?), de egyre jobb minden. Minden nap jó, minden nap egy ünnep.
A sok self-help és inspiráció kezd lassan összeállni egy életfilozófiává, amit képes vagyok gyakorlatba ültetni. Ha elkap egy rossz gondolat, fel kell állni és mást csinálni. Este nem érdemes sokat töprengeni. A doromboló macska csökkenti a stresszt. A mindennapi, szenozoros élmények (ízek, színek, textúrák, illatok) csak arra várnak, hogy teljesen átéljem őket. Átadhatom magam a mozgásnak, a víznek, a napfénynek, a szundításnak a puha cicáim mellett, meditálhatok babfejtés vagy ruhafoltozás közben, elégedetté tesz az elvégzett munka.
Gyöngyi itt volt három napot és sokat beszélgettünk arról, milyen jó elveszteni dolgokat ahhoz, hogy visszataláljunk önmagunkhoz. Én az elvesztés-részen túl vagyok, úgyhogy most lehetek akár nyugodt is.
Megengedőbb magammal.
Nem mérges magamra, vagy nem szégyellni magam folyamatosan. Gyakran az az érzésem, hogy az emberek túlnyomó többsége állandóan szégyelli magát valamiért.
Persze folyton van munka, tanítás, zenekar, egyesület, írás, per a lakás miatt, házimunka (most pl. az istentelen mennyiségű cukkini és paradicsom valamilyen jellegű felhasználása), nem beszélve arról, hogy továbbra is sikítófrászt kapok mind az ukrán háborútól mind a globális felmelegedéstől... de ha valahol képes vagyok lenyugodni, az itt, Tartuban.
Három piszkozatban maradt bejegyzés után lássuk, hogy áll ez a leltár-dolog.
Lett lakásunk. Benne lakunk, pont egy hete. Nagyon nehéz megszokni. Nem gondoltam volna, hogy ennyire megvisel a költözés. Nemcsak maga a folyamat (mely mindenki tudja, milyen kimerítő), de a bútorok hiánya, az új városrész és Karlova elhagyása is. Supilinn után Karlovába költözni ebből a szempontból nem volt olyan nehéz: Karlova is egy egy intellektuális, liberális kerület sok-sok felújított aranyos faházzal, pont mint Supilinn. Jól szituált korombeli emberek lakják a családjaikkal. Tammelinn egy szintén csinos, főként középosztálybeli környék szépséges villákkal és nagy kertekkel, de sokkal konzervatívabb. Az itt lakók nem a Barlovába mennek vagy random zenélgetnek-festegetnek-fesztiválszerveznek-vitáznak szabad idejükben, hanem a kertjüket-lakásukat csinosítgatják. Itt külön igényelni kell, hogy szelektíven gyűjthessem a szemetet, a füvet azonban mindig csinosan le kell nyírni. A szomszéd néha hoz egy-egy fej salátát, és meginvitál az EKRE rendezte melegházasság elleni tüntetésre. A cicák elég hamar megszokták az új környezetet, kivéve Nööbike, aki napokig teljes pánikban rohangált körbe-körbe.
Apropó Nööbike. Úgy tűnik, talált gazdát. És bár ez volt a célunk, nevesint hogy minél hamarabb elhelyezzük valakinél, ahonnan nem kell máshová mennie soha többet, mégis úgy érzem, nem tudom eleget szeretgetni-nyunyorgatni őt a távozás napjáig. Lehet, hogy azért érzek így, mert nekünk kell végül egészen Lahtiig vinnünk őt majd' 400 kilométerre az öböl másik oldalára és tudom, hogy mindez nagyon nehéz lesz neki. És milyen rossz lesz, hogy ennyi szenvedésnek tettük ki és végül otthagyjuk egy új helyen! Persze tudom, hogy Xeo szuper macskagazdi, és bízom mind benne mind Daniban, és igazából rettentően örülök, hogy végül ők lesznek a cica gazdijai, és láthatom őt a jövőben is, de ilyenkor mindig egy kicsit nehéz.
Meg minden nehéz. Még mindig nem hevertem ki teljesen a kísérletet, hogy egy tag megpróbált elmozdítani a Hõimulõimed éléről, és azt a rengeteg zavart és munkát, amit ez eredményezett. Büszke vagyok a tagok munkájára, a megjelent cikkekre, az Alexszel készült videóra, a táncházra, az IFUSCO-ra, a zenekarra, mindenre, de mindig szorít az érzés, hogy lehetne többet is tenni. Meg hogy egyáltalán jól csináljuk, amit csinálunk? Jelent valamit, érdekel valakit?
Labilis egészséggel, egy félkész lakásban igyekszem tartani a frontot. 23 tanítvány, szervezetvezetés, zenekar, párkapcsolat, 3 macska, szombatonként zöldségárulás, és ezen felül kéne még írni és a jövőt építeni. A turkui IFUSCO egy kicsit feltöltött, de az is csak nagyon átmenetileg. Érdekes, hogy amit tavaly nagy eredményként könyveltem el (nevesint hogy hegedültem és táncot tanítottam az ugrimugri esten), most az abszolút minimumnak éreztem.
Nem tudom, mi tudna jelenleg feltölteni. Úgy érzem, mint aki egy végtelen hegyet mászik fél éve.
