Holodomor és nácik

"Ljosát már elfogyasztottuk. Most besózzuk Ányecskát."

Talán semmi nem maradt meg olyan mélyen bennem a gimnáziumi órákról, mint ez a mondat töri fakultáción.

 

Mostanában sokat olvasok a Holodomorról. Azért kezdtem el, mert ez volt az egyetlen kikölcsönözhető könyv Anne Applebaumtól angolul a tartui egyetemi könyvtárban, így ezt kölcsönöztem ki. Anne Applebaumot kb. másfél éve fedeztem fel, és azóta nagy (hatalmas!) rajongója lettem. Pont azokat a dolgokat mondja, azokról a témákról, amelyek engem is érdekelnek, vagy amikről szerintem is beszélni kellene. És úgy, ahogy ő teszi.

És hát írt egy könyvet a Holodomorról, vagyis az 1932-33-as nagy ukrajnai éhínségről. Emlékszem, 2019-ben Liljával elsétáltunk Kijevben a Holodomor-örökmécses mellett, és ő mesélt róla, hogy ez népirtás volt, melyet az oroszok célzottan az ukránok ellen követtek el, melyet persze tagadnak, és azóta is kevés ország ismeri el. Nem tudtam akkoriban, mennyire az ukrán patrióta beszél belőle, de azt már igen (hála a töri fakultációnak), hogy az éhínség rettenetes volt, és joggal tekintik az ukránok rájuk célzott tudatos támadásnak.

Aztán most a Holodomor újra megtalált engem. Fotók kolhozba belépő parasztokkal, később arról, ahogy a füvet rágcsálják. Holttestek az út szélén. Puffadt, cinegelábú gyerekek plédekbe bugyolálva. Egy férfi utolsó rángásai a halála előtt. Családi fénykép egy év különbséggel: hárman hiányoznak.

Amit Applebaum könyvében (és videókban és podcastokban) olvasok, segít megérteni a mostani inváziót is. Hogy is van ez, hogy az oroszok képesek voltak minderre? Megtámadni Ukrajnát. Elvitatni a legitimitását. Lenácizni őket. Válogatás nélkül gyilkolni. Nem nézni őket embernek.

"Ők nem emberek, hanem kulák söpredék." "Akiktől most elveszem a gabonát, azok a nép ellenségei." "Járulékos veszteség, mellyel a történelmi események járnak." Van pár orosz, aki felidézte, és le is írta, milyen volt szovjet aktivistaként elkobozni azon ukránok élelmét, akik később éhen haltak.

"Lődd őket, ne sajnáld, mind náci söpredék." "Megérdemlik. Ők nácik, nem emberek." Részletek lehallgatott telefonbeszélgetésekből orosz katonák és családjaik között. Megint sikerült ide jutni.

Ehh.

Bárcsak látnák azt Oroszországból, amit én látok és láttam. Látnák az állami csatorna kifinomult propagandáját. A Nyugat felé irányuló állandó lejárató hadjáratot, ami belőle ömlik. Az oroszokba kiskoruktól belenevelt büszkeséget a múlt felé. A Szovjetunió-nosztalgiát. 

Németországnak szembe kellett néznie a náci múljával, mert vesztett. Oroszországnak nem kellett szembenéznie a szovjet bűnökkel, mert nyert. Egy olyan országról beszélünk, melyben a nácik legyőzése mélységesen beleivódott a nemzet identitásába. Az Szovjetunió felfoghatatlan veszteségek árán, de megvédte a hazáját, és ez végül legitimált minden kegyetlenséget, minden abnormalitást, minden leírhatatlan pusztítást, amit Sztálin és utódai tettek.

Két tanulság: 1) a haza védelmében mindent szabad, 2) az ellenség náci.

Rásütni Ukrajnára a náci bélyeget, és ezzel véget vetni minden érdemi vitának arról, hogy indokolt-e, amit művelnek az orosz katonák, szinte túl egyszerű volt.

Aki Oroszországnak nem tetszik, az náci.

Aki náci, az nem ember.

Az egyik legnagyobb vita, amibe a hozzám közel álló emberekkel hajlamos vagyok belekeveredni, az az orosz megszállók embernek nézése körül alakult ki. A rettenetes, borzalmas, kimondhatatlan elkövetett bűnök ellenére sem gondolom azt, hogy Ukrajnában a megszálló erők közt egy csomó lelketlen pszichopata harcol. És azt is elvitatom, hogy önálló személyes döntésük volt oda kerülni, vagy akár csatlakozni a katonasághoz. Egy önálló gondolkodással bíró emberrel nehéz megértetni, milyen, ha valakinek nincs önálló gondolkodása. A szüleiknek sem volt. Az iskola sem tanította meg rá. A közélet pláne nem. A hadsereg (mint gyakran egyetlen potenciális karrierlehetőség) meg még annál kevésbé. Honnan lenne? Honnan szeretné az erőt, hogy kiálljon valami ellen, ami ellent mond mindennek, amiben korábban hitt, ráadásul egyes-egyedül?

Aki szerintünk felfoghatatlan bűnöket követ el, aki szerintünk megtestesít mindent, ami csak rossz ebben a világban, akkor azt megölhetjük? Akkor megszűnik a probléma?

Bárcsak mindenki olvasna a Holodomorról. Meg Anne Applebaum cikkeit. Hiányzik, hogy valakivel ugyanazt a képet lássuk erről. De nem lehet az embereknek megmondani, hogy mit olvassanak és kinek higgyenek. Én sem tudtam végignézni Tomcat videóit a témáról, mikor azokat ajánlották nekem.

De senki nem akar már a háborúról beszélni, vagy aki igen, az csak a saját véleményét szeretné hangoztatni.

Én is. :/

a medve hónaljában

Anti holnap elmegy Lettországba három napra. A mai napon, azaz húsvét vasárnapkor felvágtuk a kalácsot, sonkát ettünk (juhú vége a böjtnek), én sört ittam (juhú vége a böjtnek - büszke vagyok arra, ahogy az alkoholböjtöm sikerült), elmentünk a városba ebédelni, átköltöztettünk egy adag cuccot az új lakásba, este mesét néztünk, most pedig Anti itt szuszog mellettem, míg én kezelem a rám jellemző, késő esti energiarohamomat.

A karlovai Prismában cirkálva vigyorogva néztem rá. Olyan jó fiatal felnőttnek lenni, olyan izgalmas minden.

Otthon Tibullus vár minket. Befészkelte magát mellénk, a fejét Anti vállára hajtotta. Szegény cicát négy napja az Elva melletti főútról szedték össze a macskamentők, valaki ugyanis kirakta csak úgy. Most nálam lábadozik.

Miután hazaértem Magyarországról, akkor vált világossá számomra, hogy Észtország, ahol élek, mennyire kicsi, mennyire törékeny, és mennyire máshogy értelmezi Ukrajna orosz invázióját, mint más országok. (Mármint nyilván vannak még országok, akik hasonlóképp kezelik a helyzetet, de ez egyáltalán nem jellemzi az egész világot.) Hazérvén teljesen megdöbbentem, milyen zárt kis akváriumban élnek a tartuiak, bár 1-2 nap alatt visszaszoktam abba a tudatba, hogy ez a normális. Észtország hivatalos külpolitikája nagyon is egyetértésben van az enyémmel, amiért nagyon hálás vagyok - de attól még ha elszabadul a pokol, itt is pokol lesz.

Meddig tudunk még végigsétálni a Rüütli utcán kézen fogva a tavaszi napsütésben. Meddig tudok még végigtekinteni a karlovai Prisma kenyérválasztékán. Meddig tudok még mentett cicákat befogadni.

"Hát igen Bogi, te jól elköltöztél. Ha jönnek az oroszok, onnan merre menekülsz?"

Kaptam pár ilyen megjegyzést Magyarországon. Emlékszem, Csaba is mindig azt mondta, hogy nem akar Észtországba, "a medve hónaljába" költözni. Finnországi diákjaim egy része is pedzegette, hogy merre tovább, ha megindul a front.

Amit ők nem értenek, az az, hogy sehova. Én nem megyek innen sehova.

Egyrészt Anti sem menne. Bár ő nem professzionális vagy félprofesszionális katona, mint az öccsei, az elég egyértelmű számára, hogy nem kívánja külföldről nézni, mi történik a hazájával. Én meg nem hagynám ott őt.

Meg egyébként sem. Észtország az én helyem. Ha a gazdagság, kényelem vagy karrier motivált volna, nem költöztem volna ide: mindhárom szempontból jobb lett volna, ha Magyarországon maradok. Nem tudja szimplán más ország felváltani azt, amit ez a hely iránt érzek. A legszebb hely, ahol valaha jártam, Georgetown volt Washington DC-ben, de ahhoz képest is ezerszer lennék inkább itt, a tartui dombok között, a hülye kis irreleváns Emajõgi mellett, irreleváns utcákon, ebben a pici országban.

Ez az ország azért volt képes fennmaradni, mert a lakói hittek benne. Én azért költöztem ide, mert hiszek benne.

Nagy szónak tekintem, hogy találtam ilyen helyet, és ki szándékozom tartani mellette.

Magyarország

A nagyárpádi szavazóhelyiségbe úgy toppantunk be, mint a maffia. Anya, én, Nagyi, Noémi, Andris plusz Zsófi segítőnek felsorakoztunk a számlálók előtt, és jól felnyaláboltuk a szavazócéduláinkat. A szavazatszámlálók kicsit kigúvadt szemmel néztek minket, figyelték, nem szabálytalankodunk-e miközben a szomszédos asztalnál más szavazók csoportosan töltötték ki a céduláikat... kicsit olyan érzésem volt, mintha már vártak volna minket.

Na nem mintha számított volna. Bár azért egy kicsit igen: Budapesten kívül csak Pécsett, a mi választókerületünkben nyert ellenzéki jelölt, illetve még egy helyen, Szegeden.

Nem vártam újabb kétharmadot, de vasárnap este, ahogy kezdtek jönni az első eredmények, hamar elkezdtem szoktatni magam a gondolathoz. A végső eredmény egy Scrabble-meccs és egy azt követő zoom-hívás során lett világos, kevés kétséget hagyva afelől, hogy mit akar az ország nagy része.

Az első napokban nem nagyon viselt meg az eredmény. Persze nyilván ordítanom kellett tőle, és mindentől, ami ezzel az istenverte országgal történik, de nem taszított azonnali mély letargiába. Valahogy elfogadtam, hogy jelenleg Magyarországon ez van.

Egyrészt mert már nem élek itt. Már több mint két éve. Ami engem érint, az a bénácska, időnként komikus, gyakran elég frusztráló, de mégis működőképes és értelmesen funkcionáló észt politika. Ott olyanokon lehet veszekedni, hogy hová kerüljön a következő kulturális központ, kell-e közvetlen vonatjárat Rigába, illetve hogyan csökkentsük az energiafüggőséget Oroszországtól. Ilyesmiken lehet jókat vitatkozni. Jól tudok már észtül, és a esetleg valamelyik tesóm vagy szülőm elköltözésre adná a fejét, tudnék neki segíteni. Tisztában vagyok annak a jelentőségével, hogy a családban elsőként én meg is léptem azt, amiről már réges-rég beszéltünk.

Másrészt, ahogy döcögtem be Ferihegyről Budapest belvárosába, úgy vált számomra abszolút világossá, hogy ez az ország menthetetlen. Olyan mély volt a szellemi és morális válság, melybe hirtelenjében csöppentem, és olyan torz a valóság, hogy nem volt miről beszélni.

Szeretném rövidre fogni a panaszaimat, mert senki nem akarja azt hallgatni, hogy egy külföldre költözött hogy szidja a hátrahagyott hazáját. De az első taxis lepattintott, a másik négy kerületen keresztül oktatott arról, hogy kit miért utál, a tanár, aki haknira hívott az iskolájába, maga nem jött el (90 percet beszéltem három nyolcadikos osztálynak, és egyetlenegy tanár sem jött oda megköszönni), majd a Deák téren valaki az ablakból megdobott egy üres kólásüveggel (mármint üveg-üveggel), és ezt én igenis kiakasztónak tartom. Ahogy kb. mindent, ahogy az emberek nem törődtek egymással, útban voltak egymásnak, nem értettek szót egymással.

Ehh.

Örökké tudnám magyarázni, de semmi értelme nincs.

Egy dologban voltam biztos, ezzel a helyzettel jelenleg nem lehet mit kezdeni.

De aztán végül az, amit képtelen voltam megszokni vagy elengedni magyarországi tartózkodásom alatt, az Ukrajnával kapcsolatos hozzáállás volt. Egyszerűen nem voltam képes megbocsátani ezt az érzéketlenséget. Értem én, hogy választások voltak, de senkit nem izgat, mit követtek el Bucsában vagy Borogyankában? Mariupol neve mond még valakinek valamit? Hány képre és videóra van szüksége a nyilvánosságnak, hogy átjöjjön, mi történik? Senkinek nem tűnik fel, hogy itt nem csupán egy országról van szó? Mi a fenét kell ezen ennyit gondolkodni? Teljesen mellbe vágott, hogy milyen tájékozatlan Magyarország. És életemben először az utcákat járva el tudtam képzelni, hogyan lehetett ez az az ország, mely a hatóságokkal együttműködve, lelkesen asszisztált a lakosságuk egy jelentős részének megsemmisítő táborba küldéséhez.

És ezt speciel korábban nem éreztem, most meg igen.

Hátszóval ennyit Magyarországról. Azzal az országgal is nehezen tudom már azonosítani, amiben felnőttem.

Landolva Rigában, a hazafelé úton, a tranzitból kiérvén meglátva a lett és ukrán zászlókat, úgy éreztem, mint aki hosszú idő után újra levegőhöz jut.

Viszlát. Azazhogy inkább a soha viszont nem látásra.

nem hiszem el, hogy már megint ez van

Föl-alá járkáltam a lakásban, kisütöttem olajban egy rakás sajtkarikát (szinte sosem sütök olajban), felvágtam egy boltban vett sütit és elképzeltem, hogy alkoholos a vörösbor, amit iszom (mert egyébként alkoholmentes volt). Valahol egy adag chips is várt rám.

Több mint egy éve szakítottunk Imarral, de a mai beszélgetés Jeremyvel (amiről azt hittem, hogy csak nevetni fogok rajta) simán tudott újat mondani, amit nem tudom, mennyire jó, hogy most már tudok.

Emlékeim szerint miután szakítottunk, arra kértem a többséget, hogy lehetőleg ne áruljanak el több részletet Imar viselt dolgaiból, mert nem vagyok rájuk kíváncsi. A hátam mögött akartam hagyni ezt az egészet.

De most már kezdek ott tartani, hogy jobb lenne, ha valaki leültetne és minden egyes dolgot elmondana nekem, és akkor végre legalább nem kellene attól félnem, hogy valahányszor Imar szóba kerül, valami új dolgot tudok meg a kapcsolatunkról. Egy újabb karakter, egy újabb részlet, egy újabb idősík, egy újabb történetszál, amit valahogy nekem anno máshogy mesélt. Vagy egyátalán nem.

Hány nap van egy évben? Hány óra van egy napban, és hány hülyeség fér bele egy órába, amivel az ember megalázhatja a barátnőjét, hány közös csetszobában lehet egyszerre beszélni, hány nyilvános tweetet lehet megfogalmazni, hány lánnyal lehet egyszerre privát üzenetekben flörtölni, hány barátot lehet szimultán megetetni valami nagyon kerek sztorival arról, hogy ez az egész mind miért oké?

És nem tehetek ez ellen semmit.

Nem lehetek ott minden kocsmában, amikor a lányoknak előadja, hogy a szakításunk oka az volt, hogy egyszer megpuszilt egy lányt és én féltékenységi rohamot kaptam, aztán meg nem akartam elutazni vele Hollandiába, mikor az anyukája haldoklott.

Nem pontosíthatok minden alkalommal, mikor azzal kérkedik, hogy soha nem csalt meg engem, amikor az aktus fizikailag csak azért nem történt meg, mert Vilnius koronaidőben messze van, de az online tér így is tartogatott lehetőségeket.

Nem mondhatom el minden barátnak, hogy nem, nem tudtam róla, nem egyeztem bele, igenis bántott, amit csinált, ha a barát azt hiszi, hogy tudtam róla, beleegyeztem, és nem bántott. Hiszen nem tudja, hogy miről nem tudtam. Lehet, hogy csak mellékesen említ valamit, ami nekem új.

Annyira sokat dolgoztam, hogy hátat fordítsak ennek az egésznek. Olyan jól sikerült újraépítenem az életemet, és valahogy kizárni Imart meg az általa okozott fájdalmat belőle. De mint a műanyagszemetet, újra és újra elém sodorja az élet, és nem lehet megszabadulni tőle.

De ez az egész senkit nem érdekel, mert Imar vicces, és mindenki lógni akar vele.

Én meg a hülye csaj vagyok, aki járt vele, úgy kell nekem.