Mostanában elég gyakran veszem elő a Nirvana Unplugged in New York CD-jét. Tisztán emlékszem rá, kicsi koromban mennyire utáltam, ha apa ezt rakta be a kocsijába hallgatni. Végtelenül unalmasnak tartottam, hogy egy pasi minimális mennyiségű hangszerrel és ötlettel énekelget-gitározgat tök egyforma dalokat, ráadásul olyan hangon, mintha halálosan unná az egészet és menne inkább a francba, mint hogy itt danolásszon ennek a rakás embernek, akik még legnagyobb bosszúságára halálra élvezik ezt a primitívséget. Apám persze halálra vigyorogta magát ezen a véleményen, és többször is elismételtette velem társaságban, hogy a többiek is nevessenek a rajongók tüncögős-felsőbbrendű élvezetével, ha egy laikust hallgatnak rajongásuk tárgyáról.
Most viszont már vagyok olyan öreg, hogy élvezzem a Nirvana zseniális egyszerűségének a hangulatát, ma reggel is ezt raktuk be takarítózenének.
Apámat érdemes ismerni, akárhányszor bulit csaptam itt, minden vendégem el volt ájulva tőle, és valóban van egy olyan hatása, hogy minden menőbb lesz, ha ő asszisztál hozzá. Gyűlölök takarítani, de mikor benyomta a Nirvanát, felhangosította koncert-hangerőre és nagy lendülettel felkapott egy rongyot, valahogy hirtelen más vágyam nem is lett, mint kiporszívózni a szobát. Félúton befeleztünk egy sört, pillanatok alatt végigszánkáztunk az egyébként nyomasztóan hatalmas lakáson. A Nirvana befejeztével (az utolsó számként felcsendülő Where Did You Sleep Last Night azért igen epic arckifejezést csalt az arcomra) Lynyrd Skynyrd, Gentle Giant, majd Mike Oldfield következett. Ekkor már a konyhában hegesztettük az ebédet, a hűtő tartalma alapján carbonarát rittyentettünk, megvitatva eme étel főzésének útját-módját (apa oldalán szólt a tekintély, a tapasztalat és a vele született érzék a főzéshez, az én oldalamon a rugalmasság és nyitottság különböző módszerek iránt és a képesség, hogy enyhítsem apám vaskalaposságát) - tudni kell rólam, hogy imádok főzésről beszélni, de anyám közölte, hogy csak a libák képesek sokat beszélni a főzésről, így nem is volt kapható rá, nem is szerette látni, ha valakivel belemerülök ebbe, na most bezzeg apával! =) Én közben észre sem vettem, hogy meghámoztam és összevágtam egy tonna barackot, de mire végeztem vele, apám teljes terítékkel és egy-egy pohár rosé borral várt az asztalnál.
Közös tulajdonságunk, hogy képtelenek vagyunk valamit átlagos szinten teljesíteni - ha nem érdekel minket, épp hogy odavetjük, de ha rááll az agyunk valamire, a tökéletesnél is egy picit jobbat alkotunk. Mások kényeztetése pedig mindkettőnknek nagy szenvedélye, és most is haláli elégedettséggel élveztük a tiszta lakásban munkánk tésztáját, és elmerültünk abban az érzésben, hogy bizony, mi nagyon menők vagyunk.
Imádok apámmal kettesben lenni itthon. ^^
A ma hallgatottak közül ez a dal is gyerekkori élmény volt, mindig halálra röhögtem magam azon, hogy a refrén elejét mindig úgy értettem, hogy "hol van a kacsamama?" =)
Elgondolkoztam azon, hogy egyszer nekem lesz egy pasim (legalábbis nagyon remélem), akivel sokáig együtt járunk és egy idő után össze is költözünk. És rájöttem, hogy ez kná, mert én nem akarok Pesten senkivel sem lakni, csak Nórival a 415-ben. (lehet, hogy a többi ember a világon ezt nem érti, de ők nem tudják, milyen priceless is az)
Egyébként komolyan, épp most költözik szét Kálmánék KUK-os társasága, én is elgondolkodtam, mennyit számít az a tér- és időbeli alap, amire a barátságok helyeződnek. Márpedig a 415 egy utánozhatatlan életérzés. Lakótársból van sokmillió, de Nóri-Bogi kombóból...
A heteroszexuális élettársi kapcsolat hátulütői.... elnézést a rám törő csöpögésért. :)
Kissé másnaposan, furán mosolygósan ébredtem a matracon. Két üres borosüveg, egy kancsó zöld tea maradéka, egy katolikus Biblia és egy random sci-fi könyv árulkodott a tegnapról.
Nagyon ritkán ülök kocsiban Pesten, de végtelenül kellemes élmény volt elsuhanni Angyalföldről a Pillangó parkig.
Nem vártam sokat ettől a naptól, de a reggel legalább tök jó volt. Nem is akartam, hogy folytatódjon az egész.
De folytatódott.
Kavarog bennem egy rakás érzés, amikor semmi de semmi másra nem akarok hallgatni, csak az eszemre.
Tavaly nem voltam rockmaratonon, annyira nem is hiányzott, idén viszont a szerdai napra kiírt Eluveitie igen erősen piszkálta a fantáziámat, ráadásul a rockmaraton mégiscsak a rockmaraton, na... jó kis malomvölgy, punkok, gótok, ismerősök, műanyag poharas sör és porbansárban ugrálás... gondoltam egy nap pont elég lesz, kitombolom magam, oszt' jóreggelt.
Megcéloztam a 21:10-es kökényi buszt, több mint egy órám volt az indulásáig, gondoltam addig jó kis maratonos módra veszek egy sört az Intersparban, azt elkortyolgatom valami jó kis közterületen. Meg is tettem ezt a busz végállomásán, közben odagyűlt néhány nagyobb horda punk, ők is ittak, persze jöttek a szekusok és kiebrudalták őket az állomás területéről, hogy ne ott igyanak... gúnyos mosollyal konstatáltam, hogy mindenkit kihajtottak, akinek sör volt a kezében, kivéve engem. (Igaz ami igaz, általában lezser és kényelmes ruhákban megyek fesztiválozni, de ezúttal kihasználtam, hogy csak egy napra megyek és alaposan kirittyentettem magam.) Még mindig vigyorogtam, mikor felszálltam a buszra, nyilván mit hallgattam rockmaratonra menet egy rakás ordaspunk között, naná, hogy Dido-t. :D Kertvárosban felszállt egy üdítően normálisnak és metálosnak kinéző csajszi, várakozásaimnak megfelelően végignézett a főleg punkokból és fintorgó helyiekből álló utazóközönségen és megkérdezte, lehuppanhat-e mellém. Olyan cukinak tűnt, hogy bár nem szokásom megszólítani idegeneket, vele kivételt tettem és megkérdeztem, jól gondolom-e, hogy Eluveitie-re jött. Jól gondoltam, és elkezdtünk beszélgetni a felhozatalról, panaszkodtam, hogy minden nap van kb. 1-2 zenekar, aminek elmennék a koncertjére, pl. Paddy and the Rats vagy Nightquest, mire nagyot sóhajtott, hogy óóóh Nightquest, imádja őket. Na ez már tetszett nekem.
-Csak nem egy rajongó?
-Nem is igazán hallgattam Nightwish-t, míg egyik barátnőm el nem rángatott a koncertjükre és azóta is... imádom őket!
-Jah, hát én is elég régóta járok a koncertjeikre...
-Ismered is őket?
-Ami azt illeti, igen. Másfél évet jártam a gitárossal.
-Nem mondod!!! A Mátéval? (megj.: jelen esetben ő Cinege)
-Bizony :)
-Te voltál az, akinek befestette a haját?
...innentől kezdve se vége se hossza nem volt a közös ismerősöknek és élményeknek, kiderült, hogy ő szervezte azt a januári meglepetésbulit, amin én is ott voltam, az első Nightquest-koncerten egy év kihagyás után, és az új ismeretségtől felvillanyozva indultunk Cinege keresésére. A jól ismert útvonalon haladva és az embereket nézegetve megerősödött bennem a gondolat, hogy fasza ez a rockmaraton, szeretem, de egy nap bőven elég lesz belőle. Idővel megtaláltuk Cinegét, aki tájékoztatott róla, hogy lemaradtam egy kurvajó Tűzmadár-koncertről - na ezért nagyon hálás voltam neki. :P Látszott rajta, hogy a kezében lévő sör nem az első, ráadásul úgy üvöltött, mint a sakál (nekem is szokásom minden ok nélkül üvöltve beszélni, úgy, hogy észre sem veszem, Peredhil mindig nem győz csitítani, ha buszozunk vagy valami, mondván engem hallgat az egész busz), Zsófival (ugyanis kiderült, hogy a csajszit Zsófinak hívják) el is vonultunk felzárkózni hozzá részegségben. Dalriada szólt éppen a nagyszínpadon, olyan fosul, hogy még ha szeretném, akkor is utáltam volna hallgatni. Ácsorogtunk inkább a két színpad közti átjáróban, iszogattunk, beszélgettünk, csapódtak hozzánk emberek, főleg Cinegéhez, külön öröm volt találkozni a Tűzmadarasokkal, de a kedvencem egy tajrészeg hapsi volt, aki odatámolygott Cinegéhez:
-Te valami bandában zenélsz, nem?
-Ja! Szombaton lépünk fel.
-És Matyinak hívnak, nem?
-Nem X)
-Ja nem! Csabának hívnak és ma van a névnapod! Gyere meghívlak egy sörre!
-ööö... ja, Csabának hívnak! XD
Cinege elkapta a szemével, ahogy a világ összes facepalmja kiül az arcomra és vetett rám egy szúrós pillantást, így letettem arról, hogy az este további részében ezzel szívassam, pedig. :D
Egyébként nem volt valami sok ismerősöm kint, két volt osztálytársammal futottam csak össze, velük is csak azért, mert szemetet szedtek, úgy voltak kint ingyen a fesztiválon. Ezen meglepődtem, kissé csalódtam is.
Még javában iszogattuk a VBK-inkat, mikor felcsendült az Eluveitie intrója, az Otherworld. Gyorsan spuriztunk a nagyszínpad elé, és hol hatalmas kortyokban próbáltunk végezni a VBK-nkkal, hol ráztuk a fejünket, billegtünk az ütemre, hangolódtunk a koncertre. Mire némi lelkifurdalással ledobtam a földre a műanyag poharamat, már abszolút Eluveitie-pagan voltam. X) Jesszus, milyen jót zúztam! Idejét sem tudom már, mikor eresztettem el magam egy jó kis koncerten (persze ott volt az ápr.14-ei Paddy, de ott egyrészt még nem voltam olyan igazán rajongó, másrészt volt más bajom elég), magam is meglepődtem, milyen elemi erővel csápolok, nem törődve senkivel és semmivel (amíg nem veszélyezteti testi épségemet). Mikor kb. a 4. szám az Inis Mona volt és Chrigel elkezdte osztani, hogy milyen nagyszerűek vagyunk, megijedtem, hogy ennyi volt a buli, de nem... ráadásul Cinege hirtelen megragadta a karomat és elindult be a tömegbe, mint egy tank. Zsófit az utolsó pillanatban sikerült magammal rántanom, és hárman egészen az ötödik sor környékéig előrefurakodtunk, ahol is elért minket a következő szám: Quoth the Raven!!! (lásd lejjebb) Emberek, ha Bogit indiszkréció nélkül akarjátok extázisban látni, vigyétek el Eluveitie-koncertre és figyeljétek meg a Quoth the Raven alatt... ahhh istenség volt. <3
De aztán... Chrigel megállapította, hogy egy metálfesztivál wall of death nélkül mit sem ér, így kicsit megbomlott a stabil helyünk, Cinege belevetődött, mi Zsófival csak figyeltük, mikor tombolják ki magukat a keményebb kötésű (és magát keményebb kötésűnek hivő) férfiak és nők, majd folytattuk a zúzást. Viszont ha van wall of death, akkor már a circle pit-et sem hagyják ki... újjabb félrevonulás, ezúttal Cinege kedvenc számára, a Kingdom Come Undone-ra, és ezúttal én is kedvet kaptam a lökdösődésre... ezer éve nem pogóztam, ráadásul a sok eszemmel saruban jöttem ki tombolni Eluveitie-koncertre, nem beszélve a tarisznyámról meg a földig érő kötött köpenyemről... nem volt épp egy életbiztosítás, de Zsófival úgy élveztük a körpogót, hogy két kört is mentünk. :P Egy táncolósabb szám következett, amire nekiálltunk mi is lengetni a lábunkat, a magyar néptánc, az ír step és a kangoo alapmozdulatok érdekes mixét produkálva - a körülöttünk álló hímneműek mind elkerekedett szemmel figyeltek minket. Ezúton is kérdezném: két táncoló lány ilyen szexi?! Egy srác megtalálta magának Zsófit, és nem is nagyon volt hajlandó a koncert további részeiben leszállni róla, Cinegét meg szem elől vesztettük, így nélküle tomboltuk végig a hátralévő számokat. Végül sajna levonultak a színpadról, de úgy tűnt, végre elégedettek velünk, nem úgy, mint tavaly Metalfesten vagy akár múltkor Wigwamban... idővel Cinege is feltűnt, és egymást túlzihálva ("ezdekurvajóvolt...") a sörcsapok felé vettük az irányt.
Mikor enyhült kicsit a koncert okozta delírium, megkerestük a Tűzmadarasokat, Schrotival megállapítottuk, hogy kissé bővült a közös ismerőseink száma, és Zsófival komolyan ráfeküdtünk az itassuk-le-Cinegét projektre. Ez olyan jól sikerült, hogy AC/DC/GP közepére már egyenesen állni is alig tudott, vetődni azonban igen (feltétlenül meg kellett mutatnia, hogyan kell profin vetődni), Zsófival szinkronröhögtünk rajta és -pátyolgattuk, majd belénk karolt és felvittük a kocsijához a dombra. Még mesélt nekünk a csillagképekről (becsületére legyen mondva, hogy ilyen részegen is meg tudta mutatni a Kisgöncölt, amit eddig még senkinek sem sikerült), majd rövid úton összerogyott az ülésen mint a zollstock, és kómába zuhant - nos azért minket csajokat sem kellett félteni, mi sem voltunk épp színjózanok, reggel 5 körülig úgy aludtunk a kocsiban hárman, mint a tej. :)
Reggel Cinege olyan durva másnappal ébredt, hogy szegény alig bírt lábra állni, nekünk is fájt as fejünk, áztunk-fáztunk, de hát haza kellett jutni, letámolyogtunk a kökényi busz megállójáig és a busz ülésén folytattuk az alvást. Pécsett szerencsére kb. azonnal jött egy 42-es busz, ami hazaröpített, 7-kor már az ágyamat élvezhettem, és azt a megnyugtató gondolatot, hogy alig alhatok és kb. minden házimunkámat aznapra tartogattam és még Mátéval is találkozni akartam.
Délben ébredtem, sajgó csuklyásizommal (ó de rég éreztem ezt!), fetrengtem a gép előtt, kajáltam másnaposságűző szalonnás pirítóst, nyakló nélkül vedeltem a folyadékot és azon fohászkodtam, hogy csak az az egytlen nap hadd tartson tovább 24 óránál.
Délután kimentem Máté elé a vonathoz (a szőke hajával fehér pólóban és drapp gatyában úgy nézett ki, mint egy hatalmas vaníliafagyi X)), beültünk a restibe és két órát színtiszta pofázással töltöttünk, mely igen jólesett. (Szinte riasztó, milyen hamar múlt ez kb. az összes bajom vele kapcsolatban. Prágában döntöttem el, hogy no more hiszti, és attól kezdve... valahogy megy a dolog. Jaj de jó, hogy megszabadultam ezektől az érzésektől.) Kölcsönös vigyorgással váltunk el, megmondtam neki, hogy jókisfiú legyen maratonon kivéve a Dark Tranquillity-koncertet, és elhúztunk, ketten kétfele.
Holnap kora reggel újra Pest, barátnőzés, egy kis életrendezgetés, aztán hópfulli 3 nap Rovácskával a Balaton-felvidéken.
Visz a hátán a nyár, és mindjárt tábor :)
Nesztek, Quoth the Raven, hogy hallgassatok egy kis jó zenét itt:
Tegnapelőtt volt osztálytársaimat láttam itt vendégül, bár enyhén fáradt voltam aznap (ejj azok a szlovák tömények...), de egészen felpörgetett, hogy újra vendégláthatok otthon. És nagyon kellemesen sikerült, jó volt újra látni az "arcokat", és menőnek érezni magam, azt figyelve, ők is mennyire élvezik a kinti sütést (és eredményét), a kinks-t fehérborföccsel, a trambulint, a hangulatot - és ezúttal még nekem is ízlett a vízipipa. :P
Tegnap Evikével találkoztam, mely szintén ritka alkalom, pedig. Pedig olyan jó volt. Persze újra előkerült a nosztalgia, a régi BS-es idők... az én életemnek is az egyik legjobb időszaka volt (ha nem A legjobb - bár ezt ki mondja meg, azóta is volt pár boldogságos időszakom, a mostanit is élvezem... nagyjából), de igazán érdekes volt belegondolni, mennyire szétfejlődött mindenki, mennyire mély nyomot hagyott bennük ez a társaság és mivel pótolták, vagy próbálják pótolni. Most belegondolva, hogy kik tartoztak bele, el sem bírom képzelni, hogyan voltunk mi ott olyan jók. De hát mégis.
Találkoztunk Dorkával is, és miután sokadszorra is megállapítottam, hogy nadrág tekintetében egy szabászati zsákutca vagyok, felmentünk hozzá teázni - fene tudja, miért, nagyon jól elvihogtunk, pedig Dorkát sem láttam már vagy két éve.
Holnap kimegyek rockmaratonra Eluveitie-re... szeretek rockmaraton idején Pécsett lenni, még ha nem is látogatok ki, valahogy más a hangulata a városnak.
Ez az egész pár nap olyan, mintha kissé időutazás lenne. Volt osztálytársak, volt zenésztársak, a jó öreg rockmaraton, a fekete ruhás rockerség, amit anno annyira élveztem. E, vén vagyok. Azazhogy nem vagyok vén, csak haladt az életem, épp eléggé elememben érzem magam most is, mégis fura egy kicsit leporolni a régi benyomásokat.
Ami azt illeti, imádom azt a tulajdonságomat, hogy nem dagonyázok sokat a múltban, nem szokásom a megbánás (kegyetlenül hangzik, de sokkal jobb tisztában lenni magammal és elfogadni az indítékaimat, esetleg mérlegelni, hogy akarok-e még ilyet, mint megrettenni és megundorodni magamtól, aláásva az önbecsülésemet - persze azért így is van pár dolog, amit bánok), és nem élem meg katasztrófának azt, hogy halad az idő. Élek én épp eléggé.
Igen, azt mondom annak, aki kérdezi, hogy hogy vagyok, hogy remekül, tényleg, frankón. És ezt tök őszintén. (ami a Mátés dolgokat illeti, asszem lassan végképp elmondhatom magamról, hogy nemfájnemzavarsőtkirály) És irigyelnek.
De.
A falba verem a fejem. Utálom, hogy belekeveredtem ebbe, utálom, amit csinálok, utálom a többi szereplőt, és sikítva szaladnék kifele belőle, ha nem lennék egy álszent gyenge kis liba. De ennek is megvolt/van a pozitív szerepe az életemben, és visong bennem a fiatalvagyokésmegtehetem meg a miafrancotképzelekmagamról.
Még ha valóban ha-harc-hát-legyen-harc lenne. Még ha ha valóban szerelmes hévből csinálnám. De még az sem.
Pedig mennyire nem akartam! Mennyire eszem ágában sem lett volna! Csak benne ragadtam, folyamatosan változó okokból, és most már nem csak mások tartanak itt, hanem én is magamat, magamtól. De minek?
Valaki lőjön le.
(nem mintha nem hinnék a szerelemben, de azért most úgy eléggé Dido vagyok.)
