Jaj de szeretem ezeket a csütörtök estéket a tanszéken.
Mikor utoljára kint voltam, emberek ültek a foteleknél, de most már elmentek ők is. Lassan kiürül a tanszék, hazamennek a tanárok, de én még ülök a könyvtárban, bújom a mari leíró nyelvtanokat, mert tipológiai adatbázist kell hegesztenem. A vaskos Abondolo-kötet mögül a rénszarvasszőrrel díszített hanti papírfigura vigyorog az arcomba, kicsit krípi. Balra a mari eposz. Hátramegyek a raktárba, ott van minden, azt veszek le, amit akarok, hálistennek már tudom, hol van az, amit én keresek. Nyikorognak a sínek, ahogy nekifeszülök a keréknek, mely odébbtolja a könyvespolcot.
A konyhában teát és kávét iszunk a közösből, elrakom a megmaradt ebédemet, holnap jó lesz, Tücsivel pletykálunk egy kicsit, nevetgélünk, jaj de jó, minden héten kéne legalább egy ilyen nap.
Este nekem kell mindent bezárnom, nincs már sehol senki, a fények is csak nekem világítanak a folyosón. Van valami különleges hangulata a tanszéknek, amikor kihalt. Na nem mintha azt nem szeretném, ha vannak ott emberek... :D De ilyenkor csak egyedül vagyok itt, esetleg Tücsivel és Tanjával, és persze a plafonig érő tudománnyal.
Az én családom olyan, hogy maguk kitesznek egy fél házasságkötő termet, meg persze megtöltik a templom első 5-6 sorát. Nagy lelkesen puszizkodnak, vigyorogva szemeznek egymással, ha a gyűrűfelhúzás megható alkalmához pont a Let Her Go-t játssza a dj aláfestő zenének, és persze mindenkinél van zsepi a meghatott rokonoknak és náthás gyerekeknek.
Az én családomat onnan lehet megismerni, hogy már mind lehúztak egy pálinkát, amikor a többiek még le sem pakoltak, és szabályosan körbekerítik az italospultot. Sörrel a kezükben mennek a csoportos fényképezésre is, és legalább kétszer koccintanak mindenkivel, mert már rég elfelejtették, kivel koccintottak már.
Az én családom az, amelyik elsőként szabadul a táncparkettre, formálja a kört meg a vonatost, kéri le a menyasszonyt, és termeli ki azokat a lányokat, akikkel a piától felbátorodó "kívülállók" elsőként akarnak táncolni, vagy akiket leggyakrabban hívnak a kör közepébe diktálni a ritmust. (Mondjuk Zsófit a 10 évével. Hát ő most alaposan kivette a részét a hepajból, azt a mindenit.)
Az én családom tagjai ütik a fémlavórt egy túlméretezett fakanállal hajnali fél egykor, azt üvöltve, hogy eladó a menyasszony, feltehetőleg egy családtag kezében landol (cseppet sem előre eltervezve) a menyasszonyi csokor (igen ez én voltam), és legalább 1-2 tag lesz, aki egészen hajnalig bírja. Meg legalább egy, aki "kicsit túltolja".
A reggeli során egészen biztosra vehető, hogy az én családom, tehát a Vágner-Timár-Bosnyák konglomerátum, illetve az egyre gyarapodó "csatolt részek" társasága foglalja be a terem kellős közepén a legnagyobb asztalt, és kezd el sztorizni az este eseményeiről, tapsolja meg az újonnan felkelt tagokat, és szórakoztatja a környező asztaltársaságokat, mint egy rögtönzött morning show, akik rendszeresen félrenyelik a reggeli szenyót és teát, mert nem tudnak nem fülelni.
Én persze csúnya vagyok, mert minden dologról már csak az jutott eszembe, hogy "na majd az én esküvőmön hogy lesz". Hát ez már csak így van, de ahogy Csaba a múlt heti műhelytakarítástól lelkesült fel nagyon, úgy én most Andi unokatesóm lagzijától: húha, ezzel a családdal, ezzel lesz a legjobb esküdni és bulizni, mert az én családom messze a legmenőbb, és úristen de imádom őket. ^^
Nyilván úgy kell menni megtartani 3 rendhagyó udmurtiai élménybeszámolós előadást, hogy az ember késésbe kerül, és 50 perc alatt pedálozza le a 13 km-es utat Újlipótvárostól Kőbánya-Halálfaszáig, csak azért, mert nyilván csatakos-izzadtan sokkal professzionálisabbnak és komolyan vehetőbbnek fog tűnni. Ja és a gondosan, diáról diára lebontott jegyzetét is otthon kell hagynia, mert különben mi a kihívás.
Oh well.
Aztán meg eljöttem onnan, toltam egy picit a bicómat, mert még remegett a lábam, felhívtam anyámat, azt' mégis felpattantam a kerekekre és komótosan hazatekertem. Szúúú-szááá.
És tudatosítottam magamban, hogy ez ennyi volt. Nem több. Meséltem ezeknek a gyerekeknek az udmurtokról, a reményeim nagyrészt beváltak azzal kapcsolatban, hogy nem unták magukat halálra, kaptam egy csomó, különböző komolyságú kérdést, és talán jobban jártak velem, mint egy sima irodalom/életvitelórával (bár nem kérdőjelezem meg Kriszti képességeit). Remélhetőleg valamennyi megmaradt az emlékezetükben az előadásomból, de az sem nagy baj ha nem, de egy átlag magyar embernek kb. ennyi "udmurt" fér bele az életébe, és ennél több nem kérhető, nem várható el senkitől.
Ilyenkor persze befurakodik az ember agyába a "volt értelme?" mint logikus kérdés, de hát hogyne lett volna. Ha ennyit nem teszünk, akkor... ne tegyünk semmit? Nem az én stílusom sokat gyötörni a nagyközönséget azzal az irreális elvárással, hogy maguk érdeklődjenek a finnugrisztika iránt, sokkal inkább "én" akarok érdekes lenni nekik azzal, amit mondok. Egy esélynél többet nem várok el senkitől.
Sikerként könyveltem el ezt a délelőttöt-délutánt, bár nagyon eltérő osztályoknak adtam elő, és nagyon furcsa volt, hogy ugyanaz a mondandó mennyi különbözőképpen csapódik le három külön helyzetben, még akkor is, ha a három társaság ugyanaz a suli, ugyanaz a korosztály volt. Valahogy más hangulatok jönnek elő negyedik és hatodik órában, kis teremben, nagyban, sok fiúval, kevéssel, Kriszti vezette osztállyal, vagy nem, és sosem tudod megjósolni, hogy melyik szófordulatodra, poénodra, információdra lesz ez hatással. Természetesen a buranovói nagyik, azok mindig ütöttek. Sajnálom, hogy egyszer vagy kétszer elvesztettem a türelmemet és indulatból válaszoltam (igazából csak egyszer, amikor már sokadszor kérdeztek bele úgy, hogy nem vártak választ, csak röhögtek meg engem túráztattak), de nagy katasztrófa nem történt, és alapvetően pozitív hozzáállást kaptam. És igen, ha Kriszti pluszpontokat ígér azoknak, akik kérdeznek az előadás során, akkor mindig lesz egy srác, aki ezt azzal maxolja ki, hogy rákérdez minden létező ruha- és cipőmárkára Udmurtiában, hogy az van-e, és az, és az, és az... Az élet ilyen. :)
Le kéne vonni a megfelelő tanulságokat, de három olyan különböző élmény volt, hogy nem nagyon tudom. De ha legközelebb lesz megint ilyen, megyek - hiába félek, hiába remeg a térdem közben, és hiába hagy csak egy nagyon picike nyomot.
Köszönöm Krisztinek a kedvességet és a gondoskodást. Én nagyon meglepődtem, mennyire kimerültem a nap során, de ő a világ összes megértésével kezelt.
A 25-ös terem felé fordulva egy óriási Észtország-térkép bámul az ember arcába.
S. tanárnő a kezembe nyomott egy retro mari térképet (mármint egy poszter méretűt), hogy vigyem haza. Úgy be fogom keretezni, hogy csak na.
Este negyed 8-ig dolgoztam az egyetemi teendőkön, kész egy absztrakt, egy háromnegyed cikk, egy fél diavetítés, és egy csomó tanszéki segítség. KK tanárnővel egy irodában dolgozni majdnem olyan érzés, mintha fontos ember lennék, nem vagyok az, de nagyon élvezem.
Tanjával elkezdtük a Jugorno-t fordítani. Ez maga volt a csoda. Emberek, hallani fogtok még a Jugorno-ról! Itt és helyben megesküszöm, hogy lefordítom nektek.
Jaana arca a Kamarában olyan, mint a Napba bámulni. Vigyorog, örül, sikít, ugrál, röhög, himbálózik, és én minden fenntartásom ellenére felveszem azt a felszabadult vidámságot, ami abból fakad, hogy ő épp Budapesten tartózkodik. Bekönnyezett a szeme, mikor átölelt engem, és én az ősz eddigi két legvidámabb estéjét töltöttem vele és Pirita barátnőjével.
És nem, nem azért dolgoztam magam ma rommá, mert a reggeli levélről akartam elterelni a figyelmem. Őőőő nem.
Azazhogy... szóval a megindulás hajtotta a mai produktivitásomat, az a lassan csituló érzelmi cunami, melynek elején úgysem tudna az ember semmi értelmeset válaszolni, aztán lassan megindul valami a fejében, és miután elvégzett 5-6, fontos és kevésbé fontos dolgot, visszanyerte végre az egyensúlyát ahhoz, hogy érdemben nyilatkozni tudjon. Válaszolni. Esetünkben.
Eh.
Két év után egy töredelmes bocsánatkérés. Egy ilyen "mindenben igazad volt és őrültem sajnálom" jellegű. Wat. Mi. Szedjetek le a plafonról mert én ezt nem bírom.
A vészcsengőknek kuss. Nem, szerintem nem azt csinálta, mert vissza akarná kuncsorogni magát hozzám. Nem, azért sem, hogy mostantól ráakadjon az életemre, vagy igazából az én bocsánatkérésemet akarta volna kierőszakolni az első lépés megtételével. Én elhiszem neki azt a történetet, hogy nyomasztotta eddig, ahogy elváltunk, és komoly munkája volt abban, hogy írjon nekem végül.
És akkor már itt jegyzem meg, hogy fityisz az orrára mindenkinek, aki kigúnyolja ezért. Hallgatom, mikor kértek ők őszintén bocsánatot egy két évvel ezelőtti veszekedésért egy emberrel, akit azóta sem láttak. W, akit ismerek, mindezt azért tette, mert jobb ember akar lenni, mellyel már önmagában is többet tett, mint sokan (akik pl. most kigúnyolták).
Nekem is lenne kitől bocsánatot kérni. Sok ideje gondolkozom is rajta, legalább fél éve.
Nem azért, hogy visszatolakodjak az életébe.
Nem azért, hogy feltépjek sebeket.
Vagy mert nem bírom elengedni. Rég elengedtem.
Hanem mert ha van lehetőség letenni ezt a terhet, letenném. És talán... neki is jólesne?
