comin' around

A 25-ös terem felé fordulva egy óriási Észtország-térkép bámul az ember arcába.

S. tanárnő a kezembe nyomott egy retro mari térképet (mármint egy poszter méretűt), hogy vigyem haza. Úgy be fogom keretezni, hogy csak na.

Este negyed 8-ig dolgoztam az egyetemi teendőkön, kész egy absztrakt, egy háromnegyed cikk, egy fél diavetítés, és egy csomó tanszéki segítség. KK tanárnővel egy irodában dolgozni majdnem olyan érzés, mintha fontos ember lennék, nem vagyok az, de nagyon élvezem.

Tanjával elkezdtük a Jugorno-t fordítani. Ez maga volt a csoda. Emberek, hallani fogtok még a Jugorno-ról! Itt és helyben megesküszöm, hogy lefordítom nektek.

Jaana arca a Kamarában olyan, mint a Napba bámulni. Vigyorog, örül, sikít, ugrál, röhög, himbálózik, és én minden fenntartásom ellenére felveszem azt a felszabadult vidámságot, ami abból fakad, hogy ő épp Budapesten tartózkodik. Bekönnyezett a szeme, mikor átölelt engem, és én az ősz eddigi két legvidámabb estéjét töltöttem vele és Pirita barátnőjével.

És nem, nem azért dolgoztam magam ma rommá, mert a reggeli levélről akartam elterelni a figyelmem. Őőőő nem.

Azazhogy... szóval a megindulás hajtotta a mai produktivitásomat, az a lassan csituló érzelmi cunami, melynek elején úgysem tudna az ember semmi értelmeset válaszolni, aztán lassan megindul valami a fejében, és miután elvégzett 5-6, fontos és kevésbé fontos dolgot, visszanyerte végre az egyensúlyát ahhoz, hogy érdemben nyilatkozni tudjon. Válaszolni. Esetünkben.

Eh.

Két év után egy töredelmes bocsánatkérés. Egy ilyen "mindenben igazad volt és őrültem sajnálom" jellegű. Wat. Mi. Szedjetek le a plafonról mert én ezt nem bírom.

A vészcsengőknek kuss. Nem, szerintem nem azt csinálta, mert vissza akarná kuncsorogni magát hozzám. Nem, azért sem, hogy mostantól ráakadjon az életemre, vagy igazából az én bocsánatkérésemet akarta volna kierőszakolni az első lépés megtételével. Én elhiszem neki azt a történetet, hogy nyomasztotta eddig, ahogy elváltunk, és komoly munkája volt abban, hogy írjon nekem végül.

És akkor már itt jegyzem meg, hogy fityisz az orrára mindenkinek, aki kigúnyolja ezért. Hallgatom, mikor kértek ők őszintén bocsánatot egy két évvel ezelőtti veszekedésért egy emberrel, akit azóta sem láttak. W, akit ismerek, mindezt azért tette, mert jobb ember akar lenni, mellyel már önmagában is többet tett, mint sokan (akik pl. most kigúnyolták).

Nekem is lenne kitől bocsánatot kérni. Sok ideje gondolkozom is rajta, legalább fél éve.

Nem azért, hogy visszatolakodjak az életébe.

Nem azért, hogy feltépjek sebeket.

Vagy mert nem bírom elengedni. Rég elengedtem.

Hanem mert ha van lehetőség letenni ezt a terhet, letenném. És talán... neki is jólesne?

Talán neked is van ilyen?