Jaj de szeretem ezeket a csütörtök estéket a tanszéken.
Mikor utoljára kint voltam, emberek ültek a foteleknél, de most már elmentek ők is. Lassan kiürül a tanszék, hazamennek a tanárok, de én még ülök a könyvtárban, bújom a mari leíró nyelvtanokat, mert tipológiai adatbázist kell hegesztenem. A vaskos Abondolo-kötet mögül a rénszarvasszőrrel díszített hanti papírfigura vigyorog az arcomba, kicsit krípi. Balra a mari eposz. Hátramegyek a raktárba, ott van minden, azt veszek le, amit akarok, hálistennek már tudom, hol van az, amit én keresek. Nyikorognak a sínek, ahogy nekifeszülök a keréknek, mely odébbtolja a könyvespolcot.
A konyhában teát és kávét iszunk a közösből, elrakom a megmaradt ebédemet, holnap jó lesz, Tücsivel pletykálunk egy kicsit, nevetgélünk, jaj de jó, minden héten kéne legalább egy ilyen nap.
Este nekem kell mindent bezárnom, nincs már sehol senki, a fények is csak nekem világítanak a folyosón. Van valami különleges hangulata a tanszéknek, amikor kihalt. Na nem mintha azt nem szeretném, ha vannak ott emberek... :D De ilyenkor csak egyedül vagyok itt, esetleg Tücsivel és Tanjával, és persze a plafonig érő tudománnyal.
Erre vágytam 3 éve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése