Sokáig dédelgettem magamban a gondolatot, hogy majd jól kifejtem, milyen k. rossz volt.
De most, hogy tényleg itt az ideje évértékelőt írni, nem nagyon van kedvem hozzá.
Ne értsetek félre: tényleg rossz volt. És nemcsak a tavaszi történések miatt. Elvesztettem a talajt magam alatt, nem figyeltem oda magamra, fegyelmezetlen voltam és impulzív, megadtam magam átmeneti nyugalomnak és pillanatnyi örömöknek, halogattam, menekültem és össze-vissza csapongtam.
Nem tudtam dolgozni, amikor dolgoznom kellett volna, és nem tudtam pihenni, amikor pihennem kellett volna.
Egy része ennek persze az, hogy ez az egész gyerek-dolog a levegőbe repítette a mentális egészségemet, mint egy tekegolyó. A fizikai egészségem igazából egész jól viselte ahhoz képest, amin keresztül ment, de az agyam egész évben egy izgalmas kihívásnak tekintette a minél nagyobb fokú önpusztítást, és ez erősen alávágott annak, hogy össze tudjam szedni magam bármikor is.
Idén először kénytelen voltam beismerni magamnak, hogy gondok vannak a szociálismédia-használatommal. Túl sokat van a telefon a kezemben. Az algoritmusaim egész jól neveltek, általában aranyos állatokat, szórakoztató tudósokat és lenruhás nőket ajánl nekem csirkeóllal, de akkor is szétcsapja figyelmem. Abbahagyok dolgokat, hogy megnézzek még egy videót a nagyipari kelbimbótermelés részleteiről, aztán nehéz visszatérni az abbahagyott dologra, így újra abbahagyom és inkább megnézem, ahogy valaki megtanít egy izgalmas krumplipucolási trükkre. Nem jó, Bogáta.
Ez a csapongás és impulzivitás azonban néha hozott jó dolgokat is. Belekezdtem pár projektbe, amibe talán másképp nem kezdtem volna bele. Mint például önmagam reklámozása a platformjaimon, amiből jött két szuper vendégelőadás, egy Pärnuban, egy meg Tallinnban a rendőröknek. Vagy a két epikus alkalom, amikor gulyást főztem: egy a tammelinni nyitott kertek napján, és egy Kristjan kertjében. Mindkettőt imádtam. És mindennél jobban az etimológianaptár, ami el sem hiszem, de már 291 megírt etimológiánál tart a 365-ből. És van egy extra titkos dolog is, amit 2025-ben beindítottam, és nagyon várom, lesz-e belőle valami.
Ott voltam a Hõimulõimed-nek, a zenekaromnak (szuper évet zártunk!!), a kollégáimnak, a barátaimnak és Antinak. Sokat olvastam és sokat írtam.
Pár dolog csak történt. Például a Reedene intervjuu, ami mindenképp az év egyik kiemelkedő eseménye volt. Az életben nem felejtem el, hogy ott van a fejem az err.ee, az észt állami tévé címlapján, szinte beteríti a fél képernyőt. Vagy mikor a Barlova pultosa elkezdett áradozni nekem a szuper jó magyar nőről, akit Twitteren követ, és kiderült, hogy én vagyok az. Vagy mikor a FUFF egy-két csapata olyan szuperül megtalálta egymást, és öröm volt nézni, ahogy együtt alkotnak és barátságot kötnek. A szentimentális vén róka MTT-s beszélhet belőlem, de a kreativitás és a közösség, főleg együtt, varázslat. Vagy szent. Attól függ, kitől kérded. Antal Dániel, hogy hogy talált meg engem, még mindig nem értem, de az év néhány legszebb és legértelmesebb pillanatát köszönhetem neki, nem mellesleg segített visszatalálni a mari közösséghez.
Kevesebb dolog volt, ami el volt tervezve és meg is valósult, de azért voltak ilyenek. Például Vica esküvője, ami nagyon kedves emlék. Vagy a CIFU (úgy egészben), amit a régi IFUSCO-k módjára nyomtam végig alvás nélkül és erőmön felül, és abszolút odavert. Vagy Nóri látogatása, ami egyszerre volt imádnivalóan spontán és nagyon is jelentőségteljes. Vagy a Tallinn Music Week-fellépés, amit Antival két nappal a gyerek elvesztése után nyomtunk le, és azt eredményezte, hogy a fél világ Langenu-rajongó lett. (De azért mi is elég jók voltunk.) Ömlött belőlem a vér és a mikrofonállványba kellett kapaszkodnom, ahogy a Kov Purnat ellenszólamát énekeltem, de megcsináltam. Talán tulajdonképpen ez is eredmény. Hogy mindent megcsináltam, amit másoknak megígértem (a cikkeimet leszámítva). Á, ja és az ETV-n is szerepeltünk, és az emberek látták, sőt sokan megdicsértek utána, az is milyen hihetetlen volt!
De a sok randomság és hirtelen beficcenő projekt helyett 2026-ban a lényegre szeretnék koncentrálni. Tudományos és oktatási munka (indul egy új mari kurzus, már 7-en jelentkeztek!!), etimológianaptár életre hívása, minőségi zene, kényelmes otthon, egészséges állatok (és emberek).
Valahol, egy Facebook-posztra rápillantva akadt meg a szemem azon, hogy az illető kívánja, hogy 2026 egy tiszta nyugodt, erős, örömteli év legyen. Tiszta, nyugodt, erős, örömteli. Pontosan ezt szeretném én is. Kevesebb meglepetést, több kézzel fogható munkát és annak kézzel fogható gyümölcsét.
És ahogy 2026 beköszöntött, így is érzem magam. Erősnek, nyugodtnak, fókuszáltnak. Az év csak egy szám, de nekem jó indok becsukni egy fejezetet.
Köszönöm azoknak, akik az elmúlt évben megtartottak, szerettek, támogattak, írtak vagy mondtak valami kedveset, vagy tettekkel fejezték ki, hogy nem tökmindegy nekik, hogy miazisten van velem. Nagy szeretettel gondolok rájuk.
Reggel 9:45-kor összefutottam a busz előtt Ruzsits Orsival és felszálltunk a... tök üres narvai buszra. A buszsofőr ugyanolyan összezavarodott volt, mint mi, de idővel megjelent Britt, Anna V ja Dima, Atte és Riku, innen-onnan ismerősök, és legalább 10 helyet sikerült megtölteni a vagy 50 fős buszon. Irány Narva.
Nem mindenki volt lelkes, hogy a rokon népek napi koncert megint Narvában kerül megrendezésre. Igen, finnugor főváros, de tavaly is ott volt, akkor is elég kicsi volt az érdeklődés, és most sem tűnt több izgalommal kecsegtetőnek. Alig tízen vagyunk a 70 fős buszon, baszki.
De akkor is, a majd' háromórás út pillanatok alatt eltelt ebben a nagyon is ismerős baráti társaságban, és földet értünk Narva északi végében. Ami szuper, csak a déli végébe akartunk volna menni - mindegy. Szép az idő, lehet sétálni.
Narva mindig megborzongat. A nem túl széles Narva folyó másik oldalán Oroszország mereszt ránk szemet - valamikor az izgalmak és lehetőségek földje számomra, most félelmetes ellenség. Minden, amit nem akarok beengedni ebbe a zsebkendőnyi, csodálatos, meseszerű, fájdalmak és lemondás és kemény munka árán szerzett életembe idefent Európa csücskében, ijesztően tornyosulva velem szemben. Ideát a hatalmas narvai erőd. Odaát a még hatalmasabb ivangorodi erőd. Az orosz zászló lengedez a bástya tetején, és vajon hány ember lelkében is itt, a biztonságos parton? Mennyire biztonságos ez a part??
Jó lenne szeretni Narvát. Sokan szeretik. Nekem még nem egszen sikerült a szívembe zárnom.
A nArt művészeti kiállítótérben nem voltam felkészülve arra, hogy Darali Leli műveibe botlom. Darali Leli! Mintha egy másik világból jönne. Az észt művészeti akadémia finnugor divatkiállítása mélyen megérintett, de különösen az, hogy valahol van még Darali Leli, aki aktívan tevékenykedik. Imádtam a kiállított darabokat és a kurátor lelkesedését is.
Mégis meg kellett kérdeznem, honnan jutott eszébe Hõimulõim-nek nevezni ezt a kiállítást. Kínos vagy nem: a Hõimulõimed a mi szervezetünk bejegyzett márkaneve, és eléggé meglepődtünk, amikor a nArt meg az EKA bejelentett egy ilyen nevű kiállítást. A kurátor szegény nagyon elpirult, mikor szembesítettük vele, hogy gyakorlatilag lenyúlták a nevünket, de semmi baj, ez legyen a legrosszabb, hogy véletlenül ilyen szuper kiállítással hozznak minket összefüggésbe.
Sárgálló juharfák, sárgálló járdák, sárgán sütő Nap, sárgálló tökök. Szépséges őszi nap még a narvai munkásnegyedben is. Nagyszerű társaság. Irány a Rugodiv.
Kicsit fura, hogy a Rugodiv az elmúlt két évben ilyen ismerős lett, de miért is ne. A bejárat körül választási kampánysátrak álltak, bent ismerős kirakodóvásár, ismerős arcokkal. Alekseev úr nagyon boldogan mesélt az idei magyar bandáról (érthető módon - elég szuperek voltak, nekem is a szívembe lopták magukat), ráadásul mariul, aminek külön örültem. Anna M lehuppant mellénk és az indokolatlan dolgokkal töltött croissantok mellé és elmesélte, mik az eddigi rokon népek napi benyomásai. Britt és Atte ültek mellettem, kisvártatva megjelent Anti is, aki mindazidáig egy buszos túrát vezetett ide Narvába és környékére. Bár nem voltunk különösebben beöltözve (Annán kívül), páran lefotóztak minket. Körülnézve, mi voltunk a fiatalság. Nagyjából 15 éve mi vagyunk a fiatalság, de ha ragaszkodnak hozzá, továbbra is az vagyunk.
A rokon népek napi koncert hosszú volt és szuper. Végül elég sokan el is jöttek, és aki nem, az igazán sajnálhatta. Mindenki beleadta azt, amit tudott. Nagyon sokat tapsoltunk. Nagyon belelkesedtünk az este folytatása iránt a RoRo klubban. Brittel tempósan rúgtuk az avart a folyó menti sétányon és tervezgettük az újabb finnugor projekteket. Annyi rendezvény folyt az elmúlt évben itt, hogy teljesen összekapcsolódott Narva városa a finnugor tervezgetéssel.
"Te vagy a Timár Bogáta, ugye?" kérdezte a Liszt Intézet észt gyakornoka tőlem magyarul. "Már nagyon sokat hallottam rólad." Hát, ezt el tudom képzelni. De nem volt kedvem tovább fejtegetni, miket és hogyan hallott rólam, átadtam a beszélgetés lehetőségét R. Orsinak, ő úgyis egy sokkal kedvesebb ember, mint én.
"Can I ask you something?" kérdezte tőlem a Dänkki Briha énekese kicsivel a koncert előtt. "Are you Bogata Timar?" Mint kiderült, követ engem twitteren és instagramon, és tetszik neki a kontent, amit csinálok. Ennek a hírnévnek kicsit jobban örültem.
A RoRo klubban némi iszonyú zsíros vacsi és pár sör után el is kezdődött a Dänkki Briha-koncert, amibe Britt és én lelkesen vetettük bele magunkat. Ilyen már csak ez a hely, a pálmafás díszlet előtt egy dobogó és egy aprócska parkett terpeszkedett, Britt és én szinte ki is töltöttük. Ez van, nem tudok mit mondani, én már csak olyan ember vagyok, akit belelkesít, ha pasik símaszkban és napszemüvegben énekelnek karél és vepsze nyelvjárásokban elektromos hegedűvel és számítógépes loopokkal, és a koncert szerves része egy 1887-es kiadású Kanteletar. A táncba becsatlakoztak néhányan, és alig akartuk leengedni a Dänkki Brihát a színpadról. Mie tulen takasii viel...
"Eskü, úgy érzem, ide akarok költözni", mondta a magyar népzenekar egyik tamburása. Meg tudom érteni, válaszoltam. Örültem nekik, Bátáról jöttek, ami Pécstől csak egy köpés, végre nem moldvai zenét játszottak, szuper hangulatot hoztak és imádták Észtországot. Végre úgy tanítottak csárdást, hogy nem magyarázták túl, és beavattak néhány egyszerűbb figurába is.
"Olyan tökéletes ez az este. Úgy érzem, ide akarok költözni", mondta a Dänkki Briha hegedűse. Meg tudom érteni, válaszoltam. Tényleg, hol és kinek koncertezzen ez a zenekar, ha nem Narvában, Inkeriföld határán, a finnugor közösségnek. Lelkiztünk egy sort a lépcsőn a bár és a színpad között karélokról, identitásról és hegedülésről. Lecsorogtunk sörért, és maradtam is volna vele lelkizni tovább, ha nem csendült volna fel a csárdás a magyarok koncertjén. "You're a cool dude."
De felcsendült a csárdás, én pedig behajtottam Attén az ígéretét, hogy táncol velem a mai koncerten. A zenekar lelkes tapsától kísérve, pár botlással és összezavarodással fűszerezve, de végül is sikeresen mutattuk be a csütörtöki táncházon tanult figurák egy részét, a magyar vendégek nagy örömére. Nagyjából soha nem sikerült még önállóan értelmesen magyar táncot táncolni, ami nem moldvai, így ez az én nemzeti érzésemnek is, fura módon, de szintlépés volt.
Tudod, kinek volt kedve hazamenni. A DJ berakta a Tuuterin Tyttäret-et, amit réges-rég hallottam utoljára, perdültem párat rá majd megirányoztam a buszt.
Hazafelé menet Tartuig énekeltünk. Ilyen is rég volt.
Minden tökéletes volt.
Valószínűleg ezzel egy időre véget értek a narvai finnugorkodások, de biztos nem végleg. A buli megy tovább máshol, mostanában valahogy erősödő karél fókusszal.
Fontos feltöltődni, és ez most igazi feltöltődés volt.
Nem mintha mindig utáltam volna a hegedülést. Eleinte élveztem.
Bár lehet, hogy az egyéniségem nem illik a hegedűhöz, szerintem legalább ekkora szerepet játszott a megutálásában a hibaközpontú, egyre nehezebb, akadémiai jellegű zenetanulás (miért van az, hogy mindenben olyan tehetséges és lelkes voltam 6-8 évesen aztán minden teljesen elromlott??), a nem különösebben érdeklődő tanáraim, és anyukám nemérdekel-akkorismuszáj hozzáállása a hegedüléshez.
A mai napig nehezen veszem kézbe azt az átkozott hangszert, és az az egyetlen előnye az összes többi hangszerrel szemben, hogy legalább valamennyire tudok rajta játszani.
És teljes agyrém, hogy a dalokat, amiket mostanában a legtöbbször játszom rajta, csak azért tudom, mert egyszer nagyon szerelmes voltam egy bizonyos Imarba, és vele megtanultam őket.
KPK koncertek, egyetemi rendezvények, CIFU...
...most meg az észt állami tévé.
A mordvin dalok éneklése és játéka nem volt könnyű az ETV stúdiójában, de valahogy megcsináltuk, és a teljes glancban-sminkben végigtáncolni az egészet nagy közösségépítő élmény volt.
Csak egy vasárnap délelőtti, nyugdíjasoknak szóló műsor. De azért mégis.
A 13 éves Bogáta rendszeresen ellógott hegedűórákról, mert az élet túl érdekes volt, és mert annyira unta ezt a rémes hangszert.
A 13 éves Bogátára valószínűleg elég sokkolóan hatott volna, hogy egyszer pont hegedülni fog az észt tévében.
Lehet, hogy akkor nem lógott volna el annyi hegedűóráról. Ki tudja. Lehet, hogy de.
De azért néha durva visszatekinteni. Szerintem a 13 éves Bogáta örült volna.
Whether you like it or not, you're a fascinating person.
Kihunyt a piros fény a mikrofonjaink tövében és egymásra néztünk Merilinnel. Hát ez most készen van. Létrejött a kb. 50 perces interjú a maga kitérőivel és nyelvtani hibáival, nevetéseivel és akcentusával. Kikerült a világba és elkezdte élni az önálló életét. Felcsendült Sofia Jannok északi számi nyelvű dala, amit a hangmérnök a spotify-listánkról szervált, majd el is halt ahogy a Vikerraadio műsora belekúszott a háromórás hírekbe. Merilin és én nagyokat lélegeztünk, hogy kifújjuk magunkból az adrenalint, majd felkaptuk a bögréinket és kitámolyogtunk a stúdióból.
Amúgy nagyon élveztem a beszélgetést, és tudtam is volna folytatni jó sokáig. Abban a pillanatban úgy éreztem, nem mondtam túl sok hülyeséget, és nagyjából össze tudtam sűríteni a megfelelő méretűre a legfontosabb mondandóimat. Ez az érzés nem tartott sokáig.
Lerogytam egy padra a Raadiomaja épülete mellett és éreztem, ahogy az adrenalinlufiból lassan eltávozik a levegő.
Jesszus mi mindent kellett volna máshogy mondanom. Hogy felejthettem el ezt. Vagy azt. Ezen a témán igazán nem kellett volna annyit lovagolni. Merilin szegény erre biztos nem számított. Az úton a tallinni buszpályaudvarra, meg a Luxexpresszen ülve folyamatosan a mi-lett-volna-ha forgatókönyvek pörögtek a fejemben. Valahol Imavere környékén belealudtam a saját kínzásomba.
Úgy vonszoltam magam haza Tartuban, hogy meg sem akartam mozdulni utána. Anti már megint nem volt otthon, és én csak ültem a nagy ürességgel és utólagos okosságommal otthon. Anna V szülinapjára voltam hivatalos, de nagyon fáradt voltam és nem tudtam, hogyan veszem rá magam, hogy elmenjek oda.
Aztán valahogy összeszedtem magam. Leszedtem egy doboznyi egrest a bokrunkról ajándéknak és elbattyogtam a lakásukba, ahol két generációnyi kellemes moksa-udmurt-komi társaság várt, és akikkel elbeszélgettünk az interjú részleteiről, egyetemi dolgokról, tervekről, életről. Versenyeztünk egy Kahoot-kvízben arról, ki ismeri Annát legjobban (4. lettem a 7-ből ami nem is rossz), majd gyilkososat játszottunk. Engedték, hogy én legyek a narrátor egy körben, és le is festettem a picsi-purgai maffia (melynek neve természetesen Purgatórium) különböző sötét tetteit az éves Kolja Anisimov-koncerten, a Polina Kubista-divatbemutatón és egyéb nagyon-udmurt eseményeken.
Az este során lassan elkezdtek csöpögni a pozitív visszajelzések. Anti öccse, egy kolléga az intézetből, a régi kedvenc kocsmám pultosa... innen-onnan írtak, hogy jó volt hallgatni. Tippelni sem tudtam, hányan hallgathatták az interjút élő adásban. De szinte azonnal felkerült az internetre is, estére pedig a belőle készült cikk is elérhetővé vált.
Az igazi visszhang csak másnap kezdett érkezni. Megosztások mindenhol, fura ismerősnek jelölések emberektől, akiket tuti nem ismerek, üzenetek mindenfelől. Merilin is írt, hogy talán még soha nem kapott enyi pozitív reakciót a pénteki interjújára, és még a híres Anu Välba is megdicsérte az interjút és említette, milyen érdekes nézőpontjaim vannak.
Megnyitottam az ERR (észt állami tévé) honlapját. Egy görgetéssel lejjebb a saját fejem nézett vissza rám a fél képernyőt beborító méretben. Majd' leköptem a teámmal a monitort. Wtf, mit keresek az ERR kezdőlapján ekkora felbontásban.
Pár napig én voltam a varázslény a reflektorfényben.
Mesélj nekünk, varázslény, a varázslatos dolgaidról.
Szeretek amúgy varázslény lenni. Nem olyan rossz az. Nuuskamuikkunen (asszem Kóklászbóklász a magyar neve) a múminok között, etnofuturista díszben.
De a legjobb mégis abban a péntekben Anna V szülinapja volt. Bár az egómnak jólesik a hírnév, az igazi feltöltődést egy kellemes este adja első generációs volga-permi bevándorlókkal, akiket megnevettethetek a picsi-purgai gyilkosos narrációmmal. Az ő figyelmük az, amire valójában vágyok.
Nagyon vártam ezt a FUFF-ot. Az utolsó pillanatokig kissé nehezen álltak össze a dolgok, de mire eljött a fesztivál, nagyjából 90%-ban felkészültnek nevezhettem magunkat, egy jól felkészült csapattal vészhelyzet esetére.
Más volt, mint tavaly.
Más volt a helyszín: Uusvada egy életérzés, egy külön dimenzió, és az én dolgom többek közt a résztvevők átsegítése a saját dimenziójukból ebbe.
De közben az itteniek miatt is aggódtam, hogy hogy fogadják azt, hogy idegen dimenziók emberei alkotnak filmeket róluk. Az ő földjükön, az ő ruháikkal, az ő történeteikkel. Pattints nekünk kérlek ide egy Pekót meg egy menyasszonysirató leelo-t, kösz.
Nothing without the community: ez a szociolingvisták egyik alapszabálya. Márpedig én nem vagyok community, de még Edina sem igazán, hiába él sok ideje Szetuföldön. A community-t nekünk kell belerángatni ebbe, azzal az ígérettel, hogy ez majd jó lesz nekik.
Lényeg a lényeg, aggódtam.
Aztán lett valami. :)
Más volt, mint tavaly, mert idén a FUFF mint fesztivál teljes pompájában jelen volt: a vega kaja szuperfinom volt, a workshopok felszabadítóak és közösségépítők, a filmek sokszínűek és lebilincselők, az esti koncertek különlegesek és magukkal ragadók. A szauna forró volt, a tó hűvös, a tábortűz marasztaló. A gyerekek felszabadultan szaladgáltak, a felnőttek lelkiztek és tervezgettek. Még a legellenállóbb résztvevőt is magával ragadta a fesztivál két legfontosabb (és a mai világban szinte luxusnak számító) ajándéka: a sokszínűség és a közösség.
Mindezt én elsősorban kívülállóként szemléltem. Voltam már elég FUFF-on ahhoz, hogy csak megfigyelőként is átérezzem a hangulatot, de személy szerint nem mertem belevonni magam semmibe, mert nekem folyamatosan készenlétben kellett állnom. Én voltam a 48 órás workshop koordinátor-főnöke.
Már amennyire tudtam az lenni: a színészek, segítők és helyszínek szervezése nagyban Edinára és Antira hárult, ami nagyban zavart engem, mert nem tudtam olyan hasznos lenni, mint amennyire szerettem volna.
A csoportok is önfejűbbek voltak, mint tavaly: az ötből csak hárommal éreztem az összhangot. A lengyelek, bár kedvesek voltak és támaszkodtak rám, olyan szinten túllépték a számunkra kezelhető keretet, hogy gyakran elvesztettük velük a fonalat, a lett alkotó pedig nem nagyon állt szóba velem. (Akkor azért egy kicsit jobban, amikor megtudta, hogy nem csak egy random csajszi vagyok, hanem láttam már közelről finnugort.)
De a FUFF már csak ilyen: ha szervező vagy, akkor vagy föl-le rohangálsz vagy készenléti helyzetben őrködsz, mint egy vadászkutya. Időnként ugyanazokat a dolgokat ismétled el sokszor. Vagy galambot teszel tisztába. :) (Szegény pára... hálisten épségben túlélte a forgatásokat meg ide-oda szállítást, de azért aggódtunk érte rendesen.) Közben pedig barátokat szerzel és bevonsz új embereket a varázsvilágba, amiben te magad már néhány éve élsz.
It's the friends we made along the way.
A belga fiúkkal addig röhögünk amíg belefájdul az oldalunk.
Urmas rendszeresen megkérdezi, hogy vagyok, és meg is hallgat.
Beata, akit napok óta alig láttam, a forgatások végeztével végre leül pihenni, megkínál vodkával és órákig beszélgetünk filmekről, lengyelekről, Szetuföldről.
Aare és Rieka Hõrn nem tapsolnak egyetlen film után sem, ami kicsit megfagyasztja bennem a vért. Utána mégis Aare odamegy hozzám és megkérdezi, hol lehet visszanézni a filmeket, Rieka pedig egy nagy, hosszú ölelést ad.
Anti vizesen, csatakosan, szúnyogcsípésekkel tele érkezik haza. Anti pravoszláv keresztet vet a Langenu-koncert előtt. Tudom, mennyit jelent ez az este neki. Anti félmeztelenül leelo-t énekel Rein Järvelillel és Evar Riitsaarral, mert még azt sem várták meg, hogy megtalálja a nem-fellépős pólóját. Anti van, Anti a párom. <3
Lihtsalt Eva befészkel mellém és szimplán megkérdezi, ki vagyok. Némi beszélgetés után hamar egymás rajongói leszünk. Az este egy kritikus pontján ad valamilyen gyógynövénnyel felturbózott forralt bort, végighallgatja a problémámat és máris jobban érzem magam.
Merca extázisban énekli a Fekete Pillangót a finnugor diszkóban és elvárja, hogy én is így tegyek. Így én is extázisban éneklem a Fekete Pillangót. Elutazása előtt hálából megölelget, és megköszöni, hogy ilyen végtelenül cuki filmstábot szerveztem neki.
Hanna többedik órája lelkizik az ominózus cuki filmstábbal. Amerre csak nézek, általam szeretett embereket látok, ahogy jól érzik magukat egymással.
Bartosszal többedszerre kerülünk egymás mellé. Az utolsó esti tábortűznél nincs kedvem elmenni mellőle.
...extravaganza van körülöttem: múlt héten Magyarországon ünnepeltük, ezen a héten Észtországban. Nem bírok úgy megnyitni egy honlapot, hogy az ne akarjon valamilyen anyák napi dolgot eladni nekem.
Jó persze nem kell minden hülyeségért sajnálni magam. Általában sikerül is kiszűrni a dolgot.
De hétfőn volt éppenséggel az első kontrollom. Rull professzorasszonnyal, aki szíves beleegyezésünkkel megkapta a félresikerült terhességem összes adatát a kutatásához, átbeszéltük, mi történt, mi történhetett volna, mit mutatott a patológia (amit én akkor még nem kaptam meg), és ennek fényében mit várhatunk a jövőben. Megdicsért, hogy milyen jól beszélek észtül, és jót nevetett azon, hogy a kummimadrats azt jelenti, hogy gumimatrac. Nem siettünk sehova, több mint 40 percig tanácskoztunk. Azt mondta, a probléma nem tűnik rendszerszintőnek, minden esélyem megvan a jövőben egy sikeres terhességre.
Hurrá.
Kibotorkáltam a váróba és megpróbáltam összeszedni magam. Az ismerős ajtók, színek, szagok, a rendelő, a szék, a masinák visszahozták az elmúlt hónapok élményeit. A kurva életbe.
6 hónapos terhesnek kéne lennem. A fiam nevén és a gyerekszoba tapétájának színén kéne tanakodnom Antival.
Az agyam már megint kipörgött. Azon kaptam magam, hogy nagy erőkkel magyarázom anyukámnak, Irénnek, Antinak, hogy az életem mekkora romhalmaz. A projektjeink nem kaptak pénzt. A finnugor diszkóra nem jöttek el a finnugorok. Az iskolákból, amiknek írtunk, nem kaptunk választ. A FUFF-szervezés sehogy sem áll össze. Az egyetemen egyre jobban perifériára szorulok. Minden nap nekifutok a cikkemnek, és minden nap lepattanok róla. Csak vesztegetem a pénzt és időt, ahogy az életemet is.
Nagyon szeretnék jó szívvel a tükörbe nézni, de inkább csak egy olyan nőt látok, akiben a tavalyi énje nagyot csalódott volna. A leadott kilók visszahízva, a problémák visszatérve, az ígéretek teljesítetlenül.
(És még a kurva időjárás is ilyen rossz. Miazistennek van 5 fok és hóesés május második hetében???)
Legyél kedves magadhoz, Bogáta. Kösz nem megy.
Az én anyák napi ajándékom a babám boncolási eredményei voltak. Jó részletes szöveg arról, hogy mekkora a keze, lába, veséje, agya, szíve. Milyen pici élet növögetett bennem. Enyhén távol ülő szemek, mint anyának és Mamikának.
Sinderella szokott helyén, a bal oldalamon nyújtózkodik. Én fekszem az ágyban és kedvem van a hasamat simogatni. Hosszú nap volt, idegenvezettem Szetuföldön. Nem érzek még mozgást, csak azt, hogy van ott valami. Alma méretű fiúgyerek.
Esküszöm nem fogok folyton csak a terhességemről (majd a gyerekről) írni. De ez az én blogom, amiben arról írok, ami foglalkoztat, és ez most eléggé foglalkoztat. Még sosem vártam gyereket, és elég sok mindent át kell programoznom magamban, mire kibújik belőlem a prücsök.
Az első trimeszter jó szar volt. Hányinger, álmatlanság majd aluszékonyság, ködös tekintet és teljes fókuszálatlanság, ingerlékenység, ilyen-olyan fájás, plusz titkolózás, bizonyalanság és csak várakozás, várakozás a 12. hétre, hogy az orvosok végre szóba álljanak velem. Egyél folsavat és reménykedj, hogy benned marad a baba.
Ez a fáradékony, nyűgös, zsíros hajú, rózsaszín bőrű, egyre hízó nő itt a tükörben az új valóság. Ezt sikerült alkotnod, édes lányom. Várandós kismama lettél, azok egyike, akikről a feminista kollégáid enyhe lesajnálással nyilatkoznak kávészünetben.
Valószínűleg a lesajnálás az én fejemben is megtalálható volt itt-ott.
Most aztán én is azon unalmas anyukák egyike leszek, aki babakocsikat hasonlítgat és a fogzási lázról panaszkodik.
De kezdek egyre jobban megbékélni ezzel.
Igen, lehet, hogy babakocsikat fogok hasonlítgatni. Meg egy csomó béna dologról fogok beszélni meg béna dolgot fogok csinálni. Meg nehéz lesz és ijesztő. Ez nem macska meg nem kutya, hanem gyerek.
De ha nem ez a nehéz dolog várna, akkor várna valami más nehéz dolog. Például hogy miért nincs még gyerek. Vagy valami más.
Továbbá az én szüleim is csináltak egy csomó béna dolgot a kedvemért, és ennek eredményeképpen sikerrel felneveltek, és nagyon hálás vagyok nekik. Egy epikus feladatra vállalkozunk Antival, mert hiszünk bene, hogy sikerrel meg tudjuk csinálni, és az életünk gazdagabb lesz tőle. Létrehozunk egy embert! Legendás lesz!
Nem akarom túlmisztifikálni az anyaságot, vagy leönteni giccsel. Büdös lesz, fárasztó és gyakran kiborító. De akkor is jólesnek a bátorító szavak, a tisztelet, az őszinte kérdések a hogylétem felől, a segítség-felajánlás és a pozitív történetek más szülőktől arról, milyen örömöket hozott a gyerek az anyja-apja életébe. Terhesen még jobban támaszkodom a környezetem hangulatára, és még jobban érzem, hogy befogadnak-támogatnak-e, vagy kitaszítanak. Néha ezt érzem, néha azt.
Ma például jó érzés vett körül. Obinitsában örültek, hiszen nemcsak kedvelnek személyesen, hanem konkrétan egy szetu gyereket várok. Rieka Hõrn mesélt nekem egy csomót a régi szetu "nőnapi" hagyományokról, és kolléganőjével jól lecsesztek, mikor levettem egy zászlót egy szekrény tetejéről, hogy terhes nőnek nem szabad nyúztózkodnia, különben rosszul fordul a gyerek és lábbal előre születik meg.
A tizenhatodik hétben, lassan négy hónaposan már kész vagyok arra, hogy rendes Bogiból anyajelölt Bogivá váljak.
Kicsit nehezen szánom rá magam ennek a posztnak az írására, ahogy az írásra általában.
De 2024 is megérdemli, hogy elbúcsúztassam.
A szavak, amik eszembe jutnak róla: hála, biztonság, egészség, szeretet, álomszerűség.
Nem olyan rossz szavak egy évre nézve. :) Na de jó, csináljuk ezt valahogy normálisan.
MUNKA, EGYETEM, TANÍTÁS
Az év során, főleg az első felében igyekeztem belerázódni a doktoranduszi életbe és valahogy tető alá hozni az első cikkemet. Teljesen nem sikerült. De részben igen. Imádom továbbra is az egyetemet, a kollégáimat, és különösen az órákat, amikre jártam, de jövőre mindenképpen több időt kell töltenem az irodámban, és jobban kell fókuszálnom a tudományos karrieremre, különösen az írásra, mert különben semminek semmi értelme. Ellenben nagyon büszke vagyok az eddigi kutatásomra, a jól sikerült kvalitatív interjúimra, a SOUL-előadásomra, az első recenzió-megbízásomra, és ahogy lassan beeszem magam a komolyan vehető tudományos közösségbe.
A 2 csoport + 1 magántanítvány felállás finntanítás terén nekem bejött - bár lehet, hogy ezt is csökkenteni kellene. Valahogy, ahogy egyre észtesedek el, úgy érzem magam egyre nagyobb imposztornak finn terén. Viszont nagyon szeretem minden diákomat, és nincs szívem búcsút mondani nekik. Továbbá a tanítás nagyban segít abban, hogy ne felejtsek el finnül. Valami azt súgja, hogy nem sokáig marad így ez az oldala az életemnek, de ameddig így marad, szeretettel, becsülettel csinálom.
ÖNKÉNTESSÉG, FINNUGORSÁG, ZENE
Úgy tűnik, amit a legjobban élvezek és a legjobban megy, még mindig a varázslénykedés a finnugor világban. Hogy itt mennyi minden történt!
Először is, végigvittem még egy évet, majd sikeresen leköszöntem a Hõimulõimed elnöki tisztségéről. A második év sokkal simábban és magabiztosabban ment - csináltunk egy mari táncházat, egy második finnugor diszkót, megjelent egy csomó tag csomó cikke, kirándultunk a Sörve-félszigetre, kiadtuk a lűd nyelvtant, szerveztünk szaunaestét... nem is tudom-bírom összeszámolni, mennyi minden történt. A nem-főnöki tisztséget megszokni meglepően nehéz, de mégis kellemes változás. 35 évesen már igazán nem kell a junior szekciót vezetni.
A Kännu Peal Käbi életében mindenképp csúcspont volt a Tallinn Music Week, mely annyira nagy hatással volt rám, hogy még blogolni is bírtam róla. Utána jött a változás: Anti kilépett, és sok ideig úgy volt, hogy én, is de meggondoltam magam - azonban elment Heikki, és persze Rodolfo sem tudott már velünk maradni, hisz Japánba költözött. Ez a sok változás és a velük járó sokkal kevesebb koncert azonban valahogy csak dobott a kedvemen a zenekarban maradáshoz és aktív részvételhez: a TMW után a másik egyértelmű csúcspont a rokon népek napi fellépés volt Narvában (szinte) az "új felállással": megerősített benne, hogy van még keresnivalónk a színpadon, és szuper új dolgok várnak még minket.
Twitteren tavaly örültem neki, hogy elértem az 1200 követőt. Most jelenleg 4900 van (bár volt már 5000 is). Ennek mindenképp látom a hatását: meginterjúvolt Sergei Sumlenny a finnugorokról, Sophia Smith Galer a lűd projektről, Thomas Mitchell az orosz ellenzéknek adott anyagaiban használta fel a felem készített interjúját, Antal Dániel a finnugor zene ügyét karolta fel, és ahogy fogalmazott, "visszaadtam kicsit a hitét az emberiségben"... :D Most jelenleg a brit nagykövettel való találkozásra várok. Viszont a rohadt élet, egyre nehezebb ignorálni, hogy ki és hogyan birtokolja a Twittert, és az milyen károkat okoz a világnak. Át kéne nyergelni a Bluesky-ra, át kéne keretezni kicsit a kontentemet, bele kéne vágni a videózásba, de 'szom de nehéz otthagyni 5 év alatt összegyűlt 5000 követőt.
Aztán ott volt a FUFF. Aminek a hatását és eredményét még mindig nem érzi a világ eléggé, de én igen, és mindenki más is, aki ott volt! Nekik igenis életük (vagy legalábbis az évük) egyik legjobb pár napja volt az a bizonyos néhány júniusi nap, ami sokaknak kihat az életére még mindig. Idén újra csinálunk workshopot, illetve feltett szándékom szélesebb körben elterjeszteni az elkészült alkotásokat.
Kicsit nőtt az előadások, random bohóckodások száma is. Márciusban Lettországban és két lengyel városban propagáltuk a finnugorokat (szuper jó volt), májusban az országos finn nyelvi versenyen tartottunk egy kis finnugor játékos délutánt, Anna Makeevvel három óvodában is felléptünk, az év második felében kétszer is eljutottam Mulgimaa-ba a magyar kajámmal. Igen, ebből is szeretnék többet. Főleg Antival. <3
Jó, ha az ember csinálja ezt a rengeteg dolgot, és még jobb, ha ezért meg is jutalmazzák. Októberben megkaptam a Veelinnurahvaste ösztöndíjat kiemelkedő unikornisi tevékenységemért, és bár ez nem okoz különösebben nagy változást az életemben, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett jól.
A részvételem tavasszal az (eel)arvamusfestivalon új szerepet nyitott meg az észtországi közéleti szereplésemben, név szerint a külföldi nyelvtanuló szerepét. A kerekasztal-beszélgetés szuper jól sikerült, és a szeptemberben írt cikkem is nagyon pozitív visszajelzést kapott. A brit nagykövet érdeklődését is ez keltette fel irántam. Ez, illetve általános bevándorló-dolgok Észtországban nagyon is foglalkoztatnak engem, és talán könnyebben is emészthetők, mint az elvont finnugor világ. Meglátjuk!
Ja és a portré(szerű)interjú a Maaleht-ben. Sosem gondoltam volna, hogy ekkora méretben látom a fejem egy hetilapban, de láss csodát. Ennek nem volt nagy visszhangja, de nem bánom. Megerősített abban, hogy még mindig van érdeklődés irántam, és ez bőven elég.
BARÁTOK, KAPCSOLATOK
Először is a legfontosabb: Anti még mindig megvan! :) És továbbra sem kíván menni sehova, amiért nagyon hálás vagyok neki. Rengeteg közös kalandban volt részünk, rengeteget nevettünk, piszkáltuk egymást, pihentünk, küzdöttünk vállvetve valamiért, meg néha egymás ellen is. Nem lett a kapcsolatunk semmivel sem rosszabb, sőt.
Barátok terén a változás szintén többnyire pozitív. Nagy örömömre több sokéves kollégával-zenésztárssal érzem úgy, hogy eljutottunk a megértés és a bizalom szintjére. (De jó, hogy nem léptem ki a KPK-ból!) Szorosabb lett a viszonyom Edinával is.
A legjobban mégis a szeptember óta kialakult társaságnak örülök Orsival, Reginával és Bridge-dzsel. Ők kifogyhatatlan örömforrás, ami remélem, még sokáig megmarad.
A helyzet az ugyanis, hogy én örülök, ha új barátokat szerzek, de legalább annyira örülök annak is, ha egymással barátkoznak össze, vagy alakul ki köztük valamilyen pozitív kapcsolat nekem köszönhetően. Ezért élveztem olyan rettenetesen a FUFF workshopot is: láttam, ahogy emberek ismerkednek meg pont azokkal, akikre adott helyzetben szükségük van, és maradnak, fejlődnek ezek a kapcsolatok tovább. Ez az igazi érték.
Amúgy az év új embere Kristi Ilves. Az év régi embere Petar Kehayov, illetve a pszichológusom, Irén, de tudnék még írni mellé jó néhányat. Csak valahol őket is meg kell említeni. :)
EGÉSZSÉG, JÓLLÉT
Érdekes, hogy az egyik, amire a legnagyobb hangsúlyt fektettem idén, szinte egyáltalán nem látszott meg a szociális médiámban, és alig páran tudtak róla. (Pacsi Vicának, aki mindig türelemmel meghallgatta az aktuális kínomat.) Márciustól fogva, de különösen az év második felében komolyan befektettem az egészségembe. Szerváltam egy személyi edzőt, megismerkedtem a különféle masinák húzogatás-tologatásának tudományával, megtanultam kalóriát számlálni. Miután ez önmagában nem váltotta meg a világomat, szeptemberben beneveztem egy 8 hetes challenge-re, minek eredményeképpen gyakorlatilag minden nap edzettem, napi 10 000 lépést gyalogoltam és vezettem a kalóriákat is - és végre-végre sikerült fogynom, izmosodnom. Október 31 napjából 27-ben voltam edzőteremben, a november szintán hasonlóképp telt. A challenge adta tudás a mai napig elkíséri a mindennapjaimat, most is min. 8000 lépést sétálok, most is min. heti 4-5-ször veretem az edzőteremben, és sokkal, sokkal többet tudok a kajáról, mint korábban. Küzdök a normális fehérje- és vasbevitellel, és megtanultam kombuchát nevelni. Jól érzem magam a bőrömben, relatíve jól funkcionálok. 2025-ben szeretném csökkenteni a szervezetemet irritáló anyagok bevitelét és a felesleges túlevést. A kaja jó, nem kell rosszul lenni tőle.
Mindemellé komolyabban kezdtem veni a hidratálást és a rendes bőrápolást. Teljesen más dolgok mellett kötöttem ki, mint amiket 2024 elején gondoltam, de nem bánom a sok időt, amit ennek a kutatására fordítottam, és meglepően élvezem - mind a kialakult rutint, mind az eredményt.
Illetve idén is vettem egy halom ruhát, aminek nagyon örülök. Na jó, nem abszolút mindegyiknek - de mostanra kezdek sokkal tudatosabb lenni a ruhatáramat, főleg az anyagokat és szabásokat illetően, és sokkal jobb viszonyban vagyok a szekrényemmel, mint tavaly. Volt néhány világmegváltó felismerésem.
Szóval volt egy kis glow-up, különösen 2024 végén. :) 2025-ben folytatódni fog!
DOLGOK, AMIK NEM KELLENEK
Nagyon szeretném folytatni a 2024-ben, különösem 2024 utolsó negyedében kialakult életemet, de ebbe természetesen beletartozik néhány elengedés is.
Nagyon tetszett, ahogy egy pszichológus fogalmazott valamelyik tanácsadó hasábjában, valami olyasmit, hogy a boldogság egyik fontos sarokköve menedzselni az életünkben lévő emberek szerepét és a rájuk fordított időt. Néha ez az idő és szerepkör egyes emberek esetében itt-ott változott (csökkent vagy nőtt), és ezeket néha kisebb krízisek előzték meg. Viszont ez a hozzáállás segített kicsit nyugodtabban és kevésbé abszolutista módon közelíteni ezekhez a változásokhoz: nem arról van szó, hogy valaki már nem a barátom vagy ki akarom zárni az életemből, csupán igazítok a szerepén és a vele töltött időigényemen. Néha a nyugodt hozzáállás még mindig kihívást jelent, de mindig igyekszem, és esendő bűnös halandó lelkek vagyunk, ugye.
A Postimeesbe publikáltam pár cikket az év során, viszont nem vagyok biztos benne, hogy ez folytatódni fog. Korábban volt egy jól működő munkakapcsolatom a véleményrovat szerkesztőjével, de mióta őt áthelyezték, sokkal nehezebb lett megjelentetni valamit a véleményrovatban, és kaptam visszautasítást is. Meg amúgy is, kicsit fura dolgok mennek most a Postimeesben. Ki ez a Martin Ehala?
Nem kell továbbá olyan nagyon utazni. Mindig mindenki azt kérdezi tőlem, hova utaztam vagy tervezek utazni az év során. De idén a franciaországi út, a hamburgi konferencia és a mostani karácsony (no meg a csodálatosan eseménytelen tartui nyár) megerősítettek abban, hogy nekem egyáltalán nem hiányzik az utazás. A világ összes csodája és izgalma nagyon jól megvan nélkülem.
Idén kiléptem az Észak szerkesztőségéből és felfüggesztettem egy időre a nevelőoothonkodást is. (Bár nemsokára újrakezdem, hehe.) Jó sok mindenre mondtam nemet, mert nem mindenre van időm. Volt néhány kapcsolat is, amit talán lett volna lehetőségem mélyíteni, de nem tettem, és valszeg ez volt a helyes döntés. Élvezem ezt a szakaszát az életemnek, amikor a főbb dolgok a helyükön vannak, és foglalkozhatok a finomhangolással. Abban sem vagyok biztos, hogy rengeteget fogok ide blogolni a jövőben.
ÉS MÉG AMI JÖN
És persze volt pár ilyen-olyan random esemény. Például a petíció a Viljandi Kultúrakadémián történtek miatt, mely tényleges hatást gyakorolt az egyetem működésére. Az egy igazi hullámvasút volt, ami csodával határos módon megtérült.
Részt vettem az Ääremaastikud élményszínház három napján is, bár nem sznészként, hanem konyhásként. :) De történetesen imádok nagyobb csoportokra főzni, és hálás voltam, hogy hozzátehettem egy ilyen különleges élményhez, ill. lakhattam pár napot a legendás Eikellegimaa-n. Ez is olyan pár nap volt, ami rengeteget adott az évhez.
Az év során gazdihoz adtam két macskát: Puumát és Kuzját. Mindkettőre büszke vagyok, de különösen Puumára, aki a volt diákomhoz, Dorkához került a tesójával, Panterrel, és nagyon boldogok együtt. (Említettem, ugye, mennyire szeretem, ha szerepem van pozitív kapcsolatok kialakításában.)
Még mindig nincs vége a lakást érintő hülye pernek, de legalább történtek előrelépések, mi több, a nekem tetsző irányba. A következő nekem tetsző lépés lehetne az, hogy végre befejeződik ez az egész istenverte cirkusz. Nem szeretek bíróságra járni.
Félretettem x mennyiségű pénzt. Megmondtam magamnak év elején, hogy mennyit akarok, és sikerült. Nagyon örülök neki.
Illetve az évhez hozzátartozik az a rengeteg nap és élmény, amiben nem én tevékenykedtem aktívan, hanem mások tettek számomra széppé. Ilyen volt az évi több Kirjanduskohvik, vagy a január eleji talsipüha Obinitsában. Ilyen továbbá a sok szuper edzés, amin részt vehettem, a finom ételek, amiket ehettem, a kellemes kávézók és bárok, ahova elbújhattam és ahol mosolyogva üdvözöltek, a tavak, amikben úszhattam és az ösvények, amiket taposhattam, az üzenetek, amiket idegenektől kaptam (már ha pozitívak voltak), a cikkek, könyvek és videók, amiktől okosabb és műveltebb lettem (remélem).
TERVEK 2025-RE
Néhány dolgot csak fenn szeretnék tartani. A kapcsolatom Antival és a barátaimmal ezek közé tartozik. Meg a munkám az egyetemen. Azt is fenn szeretném tartani, ha lehet. :) Szeretnék a Hõimulõimed-ben is benne maradni, bár nem feltétlenül oda akarom fókuszálni az energiáim zömét.
Van, amit szeretnék fejleszteni. Ilyen a lakás itt-ott, meg a kertgondozási képességeim (melyek jelenleg nem léteznek, a kertem viszont igen, szóval ezzel valamit nos kezdeni kéne).
Van, amivel úgy érzem, hogy jó úton vagyok, de még nem értem célba - ilyen az egészségem, a ruhatáram és a napi rutinom.
És van, amibe lassan ideje belevágni. A helyzet ugyanis az, hogy idén félúthoz érek a doktori tanulmányamban, és lassan ideje lenne gondolkozni azon, mit szeretnék csinálni, ha a Tartui Egyetem nem finanszírozza tovább ezt a pazar életmódot, amit itt folytatok. És ha komolyan gondolom, hogy vállalkozni szeretnék és a saját főnököm lenni (neadjisten családot alapítani), akkor azt el kell kezdeni építeni nem jövőre és nem is fél év múlva, hanem most. Ötleteim vannak, nem is egy. (Belegondolva talán ez a baj.) Ideje legalább egyből valóságot csinálni.
Szóval az idei évet a tudatos növekedésnek szentelem. Meglátjuk, hogy alakul.
De rohadt hosszú lett ez a poszt.
Szóval ennyit az elmúlt és a leendő évről. :) A világ helyzetésről direkt nem írtam most, mert, nos, minek. A megőrülés elkerülése érdekében igyekszem saját hatáskörömre koncentrálni, eltekintve rendszeres és nem rendszeres adományozástól.
Pszichopatán hangzik ugyanis valószínűleg, hogy nem. Szinte egyáltalán nem. Nem vágyakozom a Túró Rudi íze, a Balaton partja, a belpesti bérházak, a pécsi dombok és a magyar nyelv után. Néha kicsit hiányzik az érett barack és a magyar borok meg persze a családom, de még a lelkem mélyén sem találom azt a zugot, ami valahogy "hazavágyik".
Valami gond van velem?
Ha találkozom egy magyarral, élvezem a magyaros energiát, a közös hátteret, meg azt, hogy megért - sok tekintetben úgy, ahogy az észtek nem tudnának, akkor sem, ha akarnának -, de a kellemes beszélgetésnél többet nem akarok tőlük, és eszembe sem jutna direkt kereni magyarok társaságát.
Ha hazamegyek rövid időre Magyarországra, élvezem a kultúrát, a sokszínűséget, az ismerős helyeket, fényeket és illatokat, de elég hamar elkezdek visszavágyni Észtországba, és általában örömmel utazom vissza Tartuba.
A helyzet az, hogy én annyira szeretem Észtországot, és annyira teljesen dilemmamentes ez az érzés, hogy nincs hely másnak. Sokéves álmom volt ide költözni, és minden nap hálát adok a jó sorsomnak, hogy ez sikerült. Imádok itt lenni, jobban, mint bárhol máshol a világon, és remélem, soha nem kell elmennem innen. Ez nem kényszer, nem fázis, nem epizód, nincsenek további terveim. A tervem Tartu. Boldog monogám házasságban élek vele.
Bár Magyarország távolról sem a legrosszabb hely a világon, sosem éreztem magam valami szuperül ott. Azt hittem, az élet már csak ilyen. De mióta jártam Észtországban, tudom, hogy sokkal szuperebbül is lehetséges éreznem magam. Minden tekintetben.
Úgyhogy nem, nem hiányzik, hogy újra rosszabbul érezzem magam, csak mert abban nőttem fel.
Péntek este van, és magammal igen elégedetten verem a billentyűzetet a Barlovában. Becsületesen végigcsináltam minden edzést, minden litvánházit, minden modalitásos tudományos cikket, neveltem egy kombuchát és nem hanyagoltam el senkit. Itt van még ez a Postimees-cikk, amit jó lenne befejezni, de most egy kicsit csak pihenek és örülök.
A Sulps/Naiiv tulajdonosa befűtött a hideg hajón. Regina és én lehuppantunk a kanapékra és vártunk, hogy bemelegedjen a kandalló. Más nem is jött be a hajóra egész vasárnap este, miénk volt az Emajõgi ezen apró része, és kiélveztük minden pillanatát. Regina szuper, ahogy a Naiiv tulajdonosa is, én meg büszke voltam, hogy létre tudtam hozni ezt az estét. Ringott a padló, sötéten folyt kint a víz, vasárnap este csak kötelességtudatos helyiek hazafelé menet, illetve tanácstalan turisták járták az utcákat. Egy kicsit indokolatlanul szeretem a vasárnap estéket a belvársban: minden olyan békés és összezavarodott. Éjfél körül csupán a fáradtság miatt kúsztunk haza.
Santeri ragyogott a boldogságtól az 50. szülinapján. Én is ragyogtam az örömtől, hogy elmondhattam a többieknek, hogy mégis benne maradok a Kännu Peal Käbiben, és csinálhattunk egy remek koncertet. Santerihez elmenni mindig öröm és kiváltság, főleg hogy lenyűgözhettem annak a történetével, hogyan égettem el a kandallójában Imar szerelmes leveleit 2021-ben. De a legjobb mégis Heini volt, hogy vele végre beszélgethettem egész pontosan 2021 óta először, és ezt senki és semmi más nem pótolhatta volna. Egyes emberek pótolhatatlanok az ember életében, még akkor is, ha nem beszélgetünk valami sokszor, és nekem Heini az.
Orsi belecsobbant az obinitsai mesterséges tóba. Elvittük magunkkal Szetuföldre gombászni és felfedezni. Lüübnitsában vettünk egy indokolatlan méretű zsák hagymát, Obinitsában körülnéztünk a Taarka Tarõ finnugor szentélyében, a Meremäe kilátótoronyban elláttunk Petsereiig, a Piusa folyó völgyében leszedtük a rókagombát és megmártóztunk a hideg, varázserejű vízben. Senki nem mondhatja nekem, hogy a Piusa folyónak nincs varázsereje. Receptre írnék fel egy délészt túrát minden kiégett értelmiséginek és alulszocializált cserediáknak, hadd szeressenek bele örökre Észtországba, és keressék ugyanazt az érzést (hiába) máshol.
Anti mellett állva a Meremäe kilátóban a bőrömön éreztem a fájdalmát. Az ő gyerekkora ott van Petseriben és azon túl. Az ő egyetemi évei, kutatásai és magányos felfedezései ezek a dombok, völgyek, földutak és félig elhagyott falvak. Ellátunk a petseri gyár kéményéig de az a hely világokra van tőlünk. Ha valami értelme van az életemnek, az ez. Érezni magamon minden finnugor nép minden örömét és problémáját, érteni, honnan jön az öröm és a bánat, mit lehet tenni, legyen az csak csöndben hallgatás.
Végigmenni a folyosón a tanszéken, játszani a MyFitnessben, leülni egy kávészünetre, elmenni ebédelni és kibeszélni a világot, belefutni emberekbe váratlanul, örülni, szeretni, várni, mit hoz még az élet...
Mivel érdemeltem ki a konstans pillangókat (és lovakat és százlábúkat) a gyomromban?
Kehayov (2017) és Matthewson (2016). Deontikus és episztemikus. Root és circumstantial. Modal force és modal flavour.
Holnap indul a modalitás szeminárium, és én újra itt vagyok, a régi ismerős definíciókat olvasgatva, amikbe már annyiszor belegabalyodtam.
Az egyik legviccesebb pillanat volt az évben, amikor tavasszal Petar Kehayov behívott a szobájába és megkérdezte, van-e kedvem részt venni egy új projektben, aminek célja a modalitás bemutatása az uráli nyelvekben. Fogalma sem volt róla, hogy nekem ez volt a régi témám. De persze, hogy volt kedvem hozzá!
És ez nem zavar téged? - kérdezte Ruzsits Orsi ma a Pierre teraszán. A teraszi beszélgetés nem akart véget érni, annyi minden mondanivalónk volt egymásnak az ELTE-ről, Magyarországról, Észtországról, tudományról, az uráli nyelvekről, leíró nyelvészetről, életről és karrierről. Orsi teljesen átérezte, amit én is éreztem az ELTE-vel, illetve érzek Észtországgal kapcsolatban, és mindketten örömmel ragadtuk meg az alkalmat, hogy kibeszéljük a kontrasztot magunkból.
Nem zavar, válaszoltam. A témát mindig is szerettem, csak túl bonyolult volt és belegabalyodtam.
De ahogy olvasom Kehayov (2017)-et és Matthewson (2016)-ot, és ahogy az ELTE-s emlékek friss erőve kapva cikáznak a fejemben, kicsit nehezen koncentrálok, mert minden definíció tele van érzelmekkel.
Ha mással nem, azzal, mennyire más a jó öreg modalitást kutatni itt, mint az ELTE-n.
De azért mással is.
Érdekes, hogy kerülnek a helyükre azok a szálak is az életemben, amiket azt hittem, örökre lógni hagytam. Az élet valahogy mégis felveszi őket és beleszövi a jelenbe és a jövőbe.
Köhögök mint egy szamár, és alig tudok aludni. Jól kinyírt a covid, a mai napig nem egészen tudok kimászni belőle.
Egle, az edzőm összeráncolt homlokkal nézte az adataimat. Hogy van az, hogy több mint fél éve emelgetem a súlyokat, izzadom szanaszét magam kardio edzéseken, sétálom a kilométereket és vezetem a kalóriákat, de egy cseppet sem változott semmi. Se zsír, se izom. Kedvem lett volna belerúgni minden bútorba az irodában. Izmos, enyhén túlsúlyos. Március óta. 50 kilóval guggolok és 110 kilót tolok ki lábbal a nagy büdös lófasznak.
Hétfő reggel a fodrásszal kínunkban nevetve próbáltunk közös nevezőre jutni, mit akarunk kezdeni a hajammal, de az eredmény szép lett. Ahogy az újságírót vártam, 200 m-ről hallottam a közfelkiáltást: Elagu! Elagu! Elagu! Tanévnyitó volt az egyetem főépülete előtt, Tartu krémjével és egy csomó elsőévessel feldíszítve. Szépen sütött a nap, és én elterültem az egyik újonnan készült fa nyugágyon a folyó partján, hogy összeszedjem a gondolataimat az interjú előtt.
Ami holnap megjelenik a Maaleht-ben. Tegnap három és fél óráig szerkesztettem, hogy legalább részben megközelítsen egy olyan szöveget, amivel tudok azonosulni, de fogalmam sincs, mennyit hagy belőle jóvá az újságíró. A hozzám elküldött formában egészen botrányos, és elég rossz fényben fest le engem. Úgy érzem magam, mint Marie Antoinette vagy VIII. Henrik valamelyik felesége a lefejezése előtt. Együnk brióst és nyissunk pezsgőt!
Életem első litvánórája után beugrottam az olasz delikáteszbe és adtam egy kis üveg magyar paprikát a boltosnak. Cserébe kaptam egy karika kecskesajtot. Hazafelé menet belefutottam két baráti társaságba is, akiket boldogan leköhöghettem. Imádom ezeket a kora őszi estéket Tartu belvárosában. Minden tele van a vakációkról visszatérő egyetemi dolgozókkal és új, csillogó szemű diákokkal. Szinte lehetetlen otthon ülni.
A Naiiv fedélzetén a tulaj lehuppant elém két üveg fehérborral (amit magának szánt). Elsírtam neki a bánatomat az interjú miatt, és megmutattam neki a legfrissebb véleménycikkemet, ami aznap jelent meg az újságban. Pillanatok alatt megjelentek mások is, minek az lett az eredménye, hogy a fehérbor valahogy az én poharamba is átvándorolt, lenyomtam egy nőt szkanderben (talán mégiscsak erősödtem ebben a fél évben), és lelkes eszmbecserébe bonyolódtunk az észt etnogenezisről. Hazafelé biciklizve azon gondolkoztam, hogy ezek tulajdonképpen korai húszas éveim káoszos estéi a Krúdy utcai Andersenben, csak most van pénzem, nem keresek párt, képes vagyok időben hazamenni és a káoszos haver a kocsma tulajdonosa, akinek úszó szaunája van.
Az egyetem szenátusának közleményét látva könnyek szöktek a szemembe. Konkrétan utalnak a nyílt kezdeményezésünkre, amit július végén adtunk be. A huzavona, az igényfelmérés, a szövetségesek keresése, a félelem, a figyelmeztetések, nehogy pattogni merjünk, a kételkedő vagy gyűlölködő üzenetek... de az aláírások összegyűltek és döntés született egy független bizottság felállításáról, ami a jövőben kivizsgálja ezeket az ügyeket. Nem a rektor, aki lehet, hogy esetleg nem tudja, milyen zaklatva lenni. Indult egy képzés is a zaklatás felismeréséről és kezeléséről, ill. megjelent egy újabb bocsánatkérés is a rektor részéről, ami már nem tartalmazta azt az állítást, hogy lehetetlen lett volna más döntést hoznia. Mindezek nem biztos, hogy a mi kezdeményezésünk nélkül létrejöttek volna. Lehet, hogy mégis megérte küzdeni.
Húzós volt ez az első hét. Húzós volt az egész nyár vége. Húzós is lesz egy ideig, de erre való a szeptember.
Bárcsak örökké ennyi idős maradnék, bárcsak örökké bennemaradhatnék a szép, végtelen, boldog nyárban és őszben.
Kinn ülök a kakasülőn a Vein ja Vinében és nézem a Rüütli utcán elhaladó embereket. Nem mintha látnék ismerősöket: aki nincs külföldön, a nyaralójában vagy a saját kertjében ezen a szombat estén, az a Viljandi Folkon vereti. A Viljandi Folk az a fesztivál, amire még mindig nem bírom rászánni magam, hogy elmenjek. A Rüütli utca ennek ellenére tele van, turistákkal, akik kényelmes szandálban, lenge ingben, lobogó színes ruhában korzóznak, keresik a legmegfelelőbb helyet az esti sörre, koktélra és vacsira. A Rüütli szinte a horvát tengerpart sétálóutcáira emlékeztet, amikor annak idején gyerekkoromban a nyaralás egyetlen kimenős estéjén normális ruhát húztunk és elmentünk fagyizni Zadarba vagy Šibenikbe.
Nem mintha bánnám. Élvezem a "kihalt" Tartut.
Súlyokat emelgetek és koreográfiákat ugrálok majdnem minden nap az edzőterembenm és már egy kicsit erősebbnek érzem magam, mint mikor elkezdtem. Vega ebédmenü után vadászok a belvárosban, savas feketekávét főzök le az irodában, ahol általában egyedül vagyok és kantelezenére próbálok mit kezdeni a gyűjtött adatokkal. Időnként sikerül. Imádom az egyedüllétet, a szabadságot, a csippanó belépőkártyát, a biciklim kattanó zárját, a hideg fényeket a kihalt folyosón. Otthon cicák várnak, egy hűvös kert és Anti a hosszú szőke hajával és lefegyverző mosolyával. Idill.
Sheba a szokásos bújós módján üdvözölt. Nem egészen voltam lelkes, mikor Imar megkért, hogy két napig etessem (ő bizonyára a Viljandi Folkon van), de megpróbáltam úgy felfogni, mint egy terápiát. A régi Emajõe utcai lakás. Az az ajtó, az a kanapé, az a padló, azok a mozdulatok, amikkel el kell fordítani a kulcsot a zárban. Ismerős és ismeretlen tárgyak odabent. Na és persze őrült disznóól. Shebán ugyanazt a szeretetéhséget érzékeltem, amiben én is szenvedtem annak idején. Lehetőségeimhez mérten megszeretgettem, kitisztítottam az almát, vettem neki jobb minőségű kaját és finomságot, játszottam vele és meg is sétáltattam. Szegény cica. Próbáltam a helyhez úgy viszonyulni, hogy csak a jó öreg káosz és komolyanvehetetlenség, de nem lennék őszinte, ha azt mondanám, hogy nem kavart fel. Imar, aki még mindig itt van, röpköd a tartui életben mint egy éjjelilepke, zavar engem, zavar, ahogy jó embereket manipulál, és semmit sem lehet tenni ellene.
Remélem, semmi nem történik velem minimum másfél hónapig, montam Irénnek. Egy héttel később már a rektornak címzett nyílt levelet fogalmaztam Christianával az egyetemi szexuális zaklatási esetek jobb kezelését követelve. Akartam én ezt? Egy nagy frászt. De mégis itt találtam magam: Christiana tenni akart valamit, de szociális média híján mindenhonnan lepattant. És ha az egyetelm tanácsából azt mondják, hogy nincs aláírásgyűjtés, de nagyon kéne, hogy legyen? Akkor hogy megy az ember aludni? Elterjesztettem így az aláírásgyűjtést facebookon, twitteren, majd megjelent az újságban is. A világ összes érzelmén átmentem az elmúlt héten... beléptem a feminista csoportba, amibe soha nem akartam volna, és beszéltem egy csomó emberrel, akivel soha nem akartam volna többet szóba állni - hiszen ismerem ezeket az embereket, ezek néztek rám lesajnálóan Imarnál, hozzájuk voltam hasonlítva, és velük voltam megcsalva is, így vagy úgy. Ezt is megpróbáltam elfelejteni, miközben próbáltam egy egész országot megrengető téma zászlóvivője lenni, mintha erre lenne bármi felhatalmazásom. Meg is kaptam innen-onnan, hogy menjek vissza ahonnan jöttem, ott aktivistáskodjak. :) A mai napig nem értem, hogy kerültem ebbe bele.
A Naiiv hajó fedélzete az új kedvenc helyem. A víz közelsége, ide-oda közlekedő kacsacsaládok és csivitelő fecskék megnyugtatnak. Bárcsak végtelen lenne ez a nyár, mondtam Antinak. Miközben a világ nagy része megfő, én végtelenül békésen élem az életem a kihalt Tartuban, a kihalt egyetemen, a csendes utcákon. Van időm a kötelességeimre és a hosszabb távú terveimre koncentrálni... és egy kicsit a feldolgozatlan traumáimra is.
Főtt spárgát és házi majonézt eszegettünk egy komplett romhalmaz tetején, ami valaha egy fürdőház volt. Az este tartalmazott továbbá két halálnyugodt házigazdát (egy művésznő és egy hangszerkészítő), egy fekete macskát, egy golden retriever kutyát, aki rettegett a fehér macskától, némi főtt tojást és két üveg fehérbort. A fürdőházat elvileg felújítják, és ennek eredményeképpen időnként elkészül egy-egy szoba, amiben fogadhatnak vendégeket, de nincs mit szépíteni - a ház aljában csordolgáló vasas víztől kezdve, a konyhában hetek óta enyésző zöldségeken át az egymás hegyén-hátán porosodó színházi díszletekig a hely nem volt más, mint egy - hát, alig lakható romhalmaz. És minden sarkát imádtuk. Bármikor visszamennénk, akár csak azért, hogy letakarítsuk az ereszt vagy végre szemtanúi legyünk, hogy a kicsi fekete macska éjjel emberré változik és szellemeket idéz. Az elzászi utunk messze legjobb része volt.
Bekönnyezett a szemem, amikor Fanni megállított a kastély murváján, mikor megpróbáltam angolosan lelépni az esküvőjéről. Nem akartam megbántani, csak annyira el volt foglalva mindennel, és én annyira marginális vendégnek éreztem magam, hogy úgy gondoltam, nem nagy gond, ha elslisszolok. De persze nem kellett volna - ismernem kéne Fannit eléggé ahhoz, hogy igenis számít neki minden egyes vendég, nagyon is. De a lábam fájt, késő volt, őrült fáradtak voltunk a kimerítő francia úttól és valahogy az esküvőt magát is úgy szervezték, hogy elég kimerítő legyen. (Kikérdeztem a mellettem ülő esküvőszervezőt, innen tudom.) Fanni maga is kicsit nyomottan érezte magát a lagzi dinamikájától, de hálisten később sikerült átbeszélni a dolgokat és megnyugtatni őt, hogy voltak azért nagyon szuper dolgok is ebben a hétvégében. Régi pécsi ismerősök, új párizsi ismerősök, mennyei sajtok és borok. Meg látni Fannit. Az is nagyon jó volt.
Sokkal, SOKKAL több ember volt a jaani máglyánál június 23-án, mint 7 évvel ezelőtt. Szonja és én azonban így is végtelenül meg voltunk hatva, hogy ennyi év után együtt és ugyanott ünnepeljük a jaani estét. Fox jámboran követett minket, és bár kicsit nyomorogva, de teljes katarzisban élvezkedjünk a legrövidebb éjszakában. Valaki odajött hozzám azzal, hogy követ twitteren. Más csak a virágkoszorúmban gyönyörködött. Foxszal másnap a Naiiv hjóján ücsörögve gondolkoztunk azon, hogy van-e jobb hely, mint az Emajõgi vizén ringatózva egy nyári estén élvezni egy mojitót. Remélem az élmények elég motivációt adtak nekik ahhoz, hogy végre ideköltözzenek, minél hamarabb.
Anti belekúszott az égszínkék finn tóba. Úgy éreztem magam, mint egy képeslapon: kristálytiszta természet, sehol egy lélek, fenyőerdő és hullámzó jégvájta tó. Ez az a finn nyár, amiről a dalok szólnak, amiért a finnek hajlandók elviselni 8-10 hónapnyi hideget és latyakot. Ez a harapható tisztaság és szabadság. Évek óta tanítok finnül, ennél is több ideje tanulom én magam, de még talán soha nem sikerült eljutnom az egész lényegéhez. Ez az egész lényege: a tó, az erdő, a levegő, a napsütéses éjszakák.
A. Heinapuu valószínűleg nem az első söre után töredelmesen bocsánatot kért tőlem, amiért miatta nem kaptam meg az Ilmapuu díjat. Amit mondjuk jó lett volna megkapni, mert 1) hülyére dolgoztam magam az elmúlt időben, 2) 2500 euró jár vele, ami nyilván tök jól esett volna. Bár nem vagyok biztos benne, hogy A. Heinapuu valóban az egyedüli felelőse annak, hogy nem kaptam meg az Ilmapuu díjat, azért jólesett hallani, hogy én voltam a szoros második. Az érzelmi csapongások ellenére nagyon élveztem a társaságát, ahogy kipletykáltunk mindent, ami kipletykálható, és - ami a legfontosabb - megismertük egymást. Egyébként is imádtam a kuhmói estét: ősöreg finnugristák és néhány fiatalabb tag. Pont annyira káoszos és csodálatos volt, régi ismerősökkel és őrült történetekkel terepmunkákról, mintha újra 2019 lenne, és az életünk nem dőlt volna össze.
A W-Park 5-ös számú pályáján rosszul mértem fel a lehetőségeimet és 6 méter magasan pánikrohamot kaptam. Ez amúgy nem jellemző rám, ez volt az első alkalom. Őrült lihegés közepette hisztérikus sírásban törtem ki, de Christiana megnyugtató jelenlétének köszönhetően valahogy visszavánszorogtam a kiindulópontra. Hosszú percekig nem bírtam megnyugodni. Mondjuk lehet, hogy nem volt a legjobb ötlet a FUFF másnapján halál másnaposan kalandparkba menni, de nagyrészt amúgy élveztem, jobban, mint az otthonmaradást élveztem volna. Christiana mindig szuper, abszolút megértett és mindenben támogatott. Segítségével hamar elmúlt a másnap, de azért a fáradtságon meg az érzelmi kimerültségen nem tudott segíteni. A szülinapomon viszont meghívott magához és ajándékozott nekem egy anti-másnap szettet: kókuszvizet, kombuchát, kimchit, gyömbérshotot és - ha esetleg inkébb tovább innék - kézműves sört. Ezeket amúgy másnaposságtól függetlenül is imádom, úgyhogy igazán szeretve éreztem magam. Az 5-ös számú pályát valahogy végigcsináltam.
Szeretettel teli volt a születésnapom. Korábban riadalmamban megcsináltam néhány szűrővizsgálatot, minek eredményeképp a legnagyobb bajom a krónikus vérszegénység. (Amivel tényleg kezdenem kéne valamit.) De ez sokkal kevésbé riasztó, mint a dolgok, amiktől féltem. Szóval minden okom megvan reménykedni további boldog években még akkor is, ha nem nézek pont úgy ki, mint 28 évesen, és nem pont úgy néz ki az életem, ahogy azt sokszor és sokféleképpen elképzeltem. A szülinapomon rengetegen felköszöntöttek, és jó volt érezni, hogy számon tartanak.
És most július van, és nagyon remélem, hogy legalább 2 hétig nem történik velem semmi.
Avagy Tallinn Music Week. Végül is jó, hogy elmentem rá. Nem akartam, de elmentem.
Régóta gyülemlettek és kavarogtak az érzések a Kännu Peal Käbiben, de végül az intenzív próbálás, meg az a tudat, hogy már amúgy sem lesz sok koncertünk közösen, meghozta a nyugalmat és önbizalmat, mely egy jó szellemben átélt koncerthez szükséges. A végére összeálltunk mind a nyolcan, és lenézve a közönségre úgy éreztem, akarunk és tudunk adni valamit ezeknek az embereknek.
Tallinn. Fenno-Ugria. Idősebb és fiatalabb, gyakrabban és ritkábban látott emberek mindenfelé. Érdekes hét volt ez a finnugor közösségnek, hiszen nemcsak ez az este hozta össze a színteret, hanem a másnap kezdődő Free Nations League kongresszus is, melynek nyílt célja a kisebbségek által lakott területek leszakítása Oroszországról. A szeparatista törekvés megosztotta a helyi szervezeteket, köztük minket is. De csütörtökre már a elrendeződtek a kedélyek, és a koncert résztvevői derűs nyugalommal beszéltek a közelgő eseményről és vendégekről, akár terveztek részt venni rajta, akár nem.
Toomas Hendrik Ilves volt köztársasági elnök becsoszogott a színpad elé, és a Fenno-Ugria krémje azzal a lendülettel rávetette magát. Ami vicces volt, hiszen Britt és én tudtuk, hogy minket jött megnézni. THI régóta lelkes követőm Twitteren, de még sohasem beszéltünk élőben. A jelenléte könnyen gyomorgörcsöt is okozhatott volna nálam, de helyette tele lettem lelkesedéssel, hogy most aztán extra jó koncertet fogunk csinálni. Jót is csináltunk. Ő meg levideózta. :)
De igazán jól csak a koncert után éreztem magam. Miközben THI-vel beszélgettem, többen is odajöttek hozzám innen-onnan - főként a Fenno-Ugriából, de volt egy hölgy az Open Estonia Foundationtől is. Kiderült, hogy mind lelkesen olvassák a cikkjeimet, és egy csomó gondolatuk van. Tisztában voltak a magyar helyzettel és érdekelte őket. Magyarul is beszélgettünk. Errefelé ritkán van lehetőségem magyar politikáról beszélgetni úgy, hogy az az ő megélt valóságuk is, pláne úgy, hogy partnerként kezelnek és nemcsak rám önteni akarják a véleményüket. Bár megint visszautasítottam egy politikai kerekasztal-beszélgetés ajánlatát, akkor is örültem. Meg Jaak Prozes felajánlásának is, hogy írjunk valami nagy lélegzetű finnugor cikket egy neves amerikai újságnak. Akkor is, ha esetleg nem lesz belőle semmi.
Mégiscsak megéri írni, és megéri jól írni. Mert az emberek elolvassák. És megjegyzik, amit olvastak. Meg a szerzőjét is.
Szóval networking-hangulat volt, ahogy Vica mondta, a csurig zsúfolt Fenno-Ugria esten, és én élvezettel töltekeztem vele. Hamarabb el kellett mennem, mint szerettem volna, de így is nagyon jó volt.
Már megint a Wernerben vagyok, élvezem a reggeli hangulatot, a friss süteményeket, a kávéra beeső egyetemi dolgozókat, a függetlenségnapi rendeléseiket fehér kartondobozban felvevő ügyfeleket. A február sokak szerint értelmetlen hónap, de én Észtországban szeretem. A húshagyókeddi fánkokkal, szánkózással, a kiköltözésem évfordulójával, a barátság napjával majd a függetlenség napjával, melyet olyan lelkesen ünnepelnek, mindig van mit várni. Észtország így nézett ki, mikor 4 éve landoltam a buszpályaudvaron egy hatalmas bőrönddel és felvonszoltam azt a Herne-Kartuli sarkán lévő faház leharcolt lépcsőjén a lakásba. Minden új volt és varázslatos, mintha a fejemben lévő álomkép elevenedett volna meg.
Tegnapelőtt újra az ERM-ben voltam, ahová az egyik első utam vitt az érkezésem után. Akkor, 2020-ban bevackoltam magam a folklorisztikás könyvtárba és igyekeztem felfogni, hogy ez most a valóság. Most, 2024-ben egy Hõimuklubi-előadást hallgattam meg egy Lettországba szakadt vót népcsoportról, és úgy mozogtam a múzeumban, mintha otthon lennék.
Ami a mindennapokká válik, az értelemszerűen elszürkül. Megszokom a Werner sütijeit, és rájövök, hogy nem is olyan szuperek. Megszokom Supilinn és Karlova girbegurba faházait, és megtudom, hogy eszi őket a szú, rohadnak, esnek szét. Megszokom a dallamos, fülemet csiklandozó észt nyelvet, melyen már annyi sértést vágtak hozzám.
De sem a Werner, sem az utcák, sem az észt nyelv nem lesznek ettől rosszabbak. (Najó, egy kicsit a Werner igen.) Nem minden nap vannak pillangók a gyomromban attól, hogy végigmegyek a belvároson, de ha megállítom a gondolataimat egy pillanatra, még mindig elönt, mennyire örülök, hogy itt vagyok.
Észtország részletesebb, ráncosabb, viseltesebb lett ez a 4 év alatt, mióta ideköltöztem. Pár dolog nem működik úgy, ahogy kellene, pár észt nem olyan jószándékú, mint lehetne, a világ betegségei ebbe a sarokba, ezekbe a fejekbe is bekúsznak. Az enyémbe is.
De a részletekkel új szépségek is járnak. Antival a kedvenc tevékenységeink egyikévé vált vidéki rendezvényekre látogatni, meghallgatni a helyi kórust, megnézni az amatőr színházi előadást, körülnézni a karácsonyi/tavaszi vásáron. Barátaim a lenvászon inges falubolondjai, a mosolygós, sütit kínáló nénik. Megismertem olyan sok embert, aki életben tartja a vidéket. Eljutottam tallinni középiskolába, hiiumaa-i erdő közepére, soomaa-i folyókra, narvai vót/izsór szeparatista kávézóba, az ERM tetejére, sámándobos révülésre egy võrumaa-i boszorkány szaunájában, obinitsai karácsonyi kásaevésre, süketek múzeumának megnyitójára, a Postimees-be, a Terevisioon-ba, könyvtárak és emberek fejébe. Lakásom van itt és szomszédaim, akik házi készítésű ostyákkal és Jaak Madison-brosúrákkal kedveskednek nekem.
És még olyan sok minden felfedeznivaló van.
Közben este lett, és én a Raekoja Plats-on a szokásos helyemen ülve nézem, ahogy telik meg a kocsma. Az észtek ünnepelnek, és joggal. Az ukrán háború évfordulójának egybeesése a függetlenség napjával csak felerősíti a hazaszeretetet.
Minu arm - ez volt a mottója az első dalosünnepnek, amin részt vettem. Az volt életem legfájdalmasabb élménye. A fűben ülve a Napnál is világosabban láttam, hová akarok tartozni, és mi tart vissza. Fájdalmamban loptam egy papírlapot a Viru keskusi Apollo-ból és lefordítottam Kristiina Ehin Saaremaa Valss-át. Fél évvel később ideköltöztem.
Az én szerelmem Anti, és legalább akkora szerelmem Tartu, de a legnagyobb szerelmem Észtország.
