Whether you like it or not, you're a fascinating person.
Kihunyt a piros fény a mikrofonjaink tövében és egymásra néztünk Merilinnel. Hát ez most készen van. Létrejött a kb. 50 perces interjú a maga kitérőivel és nyelvtani hibáival, nevetéseivel és akcentusával. Kikerült a világba és elkezdte élni az önálló életét. Felcsendült Sofia Jannok északi számi nyelvű dala, amit a hangmérnök a spotify-listánkról szervált, majd el is halt ahogy a Vikerraadio műsora belekúszott a háromórás hírekbe. Merilin és én nagyokat lélegeztünk, hogy kifújjuk magunkból az adrenalint, majd felkaptuk a bögréinket és kitámolyogtunk a stúdióból.
Amúgy nagyon élveztem a beszélgetést, és tudtam is volna folytatni jó sokáig. Abban a pillanatban úgy éreztem, nem mondtam túl sok hülyeséget, és nagyjából össze tudtam sűríteni a megfelelő méretűre a legfontosabb mondandóimat. Ez az érzés nem tartott sokáig.
Lerogytam egy padra a Raadiomaja épülete mellett és éreztem, ahogy az adrenalinlufiból lassan eltávozik a levegő.
Jesszus mi mindent kellett volna máshogy mondanom. Hogy felejthettem el ezt. Vagy azt. Ezen a témán igazán nem kellett volna annyit lovagolni. Merilin szegény erre biztos nem számított. Az úton a tallinni buszpályaudvarra, meg a Luxexpresszen ülve folyamatosan a mi-lett-volna-ha forgatókönyvek pörögtek a fejemben. Valahol Imavere környékén belealudtam a saját kínzásomba.
Úgy vonszoltam magam haza Tartuban, hogy meg sem akartam mozdulni utána. Anti már megint nem volt otthon, és én csak ültem a nagy ürességgel és utólagos okosságommal otthon. Anna V szülinapjára voltam hivatalos, de nagyon fáradt voltam és nem tudtam, hogyan veszem rá magam, hogy elmenjek oda.
Aztán valahogy összeszedtem magam. Leszedtem egy doboznyi egrest a bokrunkról ajándéknak és elbattyogtam a lakásukba, ahol két generációnyi kellemes moksa-udmurt-komi társaság várt, és akikkel elbeszélgettünk az interjú részleteiről, egyetemi dolgokról, tervekről, életről. Versenyeztünk egy Kahoot-kvízben arról, ki ismeri Annát legjobban (4. lettem a 7-ből ami nem is rossz), majd gyilkososat játszottunk. Engedték, hogy én legyek a narrátor egy körben, és le is festettem a picsi-purgai maffia (melynek neve természetesen Purgatórium) különböző sötét tetteit az éves Kolja Anisimov-koncerten, a Polina Kubista-divatbemutatón és egyéb nagyon-udmurt eseményeken.
Az este során lassan elkezdtek csöpögni a pozitív visszajelzések. Anti öccse, egy kolléga az intézetből, a régi kedvenc kocsmám pultosa... innen-onnan írtak, hogy jó volt hallgatni. Tippelni sem tudtam, hányan hallgathatták az interjút élő adásban. De szinte azonnal felkerült az internetre is, estére pedig a belőle készült cikk is elérhetővé vált.
Az igazi visszhang csak másnap kezdett érkezni. Megosztások mindenhol, fura ismerősnek jelölések emberektől, akiket tuti nem ismerek, üzenetek mindenfelől. Merilin is írt, hogy talán még soha nem kapott enyi pozitív reakciót a pénteki interjújára, és még a híres Anu Välba is megdicsérte az interjút és említette, milyen érdekes nézőpontjaim vannak.
Megnyitottam az ERR (észt állami tévé) honlapját. Egy görgetéssel lejjebb a saját fejem nézett vissza rám a fél képernyőt beborító méretben. Majd' leköptem a teámmal a monitort. Wtf, mit keresek az ERR kezdőlapján ekkora felbontásban.
Pár napig én voltam a varázslény a reflektorfényben.
Mesélj nekünk, varázslény, a varázslatos dolgaidról.
Szeretek amúgy varázslény lenni. Nem olyan rossz az. Nuuskamuikkunen (asszem Kóklászbóklász a magyar neve) a múminok között, etnofuturista díszben.
De a legjobb mégis abban a péntekben Anna V szülinapja volt. Bár az egómnak jólesik a hírnév, az igazi feltöltődést egy kellemes este adja első generációs volga-permi bevándorlókkal, akiket megnevettethetek a picsi-purgai gyilkosos narrációmmal. Az ő figyelmük az, amire valójában vágyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése