2012. április 25., szerda

jóreggelt

Orbitális beb*szás Yzakkal: check.

Meg még néhány interakció (pozitív és negatív jellegű), ami nagyon jólesett. Check.

Már csak a mai napot kell túlélnem. Meg a holnapot meg a holnaputánt meg az azutánt... mert probléma, az van. Az mindig adódik.

Kurva depressziós vagyok.  #captainobvious

2012. április 23., hétfő

and it's hard to dance with a devil on your back, so shake him off

Én szánalmas barom, egy csepp könny nélkül végigforgolódtam a tegnap éjszakát, ma meg elbőgtem magam a nyelvészkönyvtár kellős közepén, mert nem szabadott hazavinnem a megfelelő könyveket. Asszem kezdek a tűrőképességem határára érni.

Itthon most már jobb. Dolgozni kéne, így is lassan annyi jegyet vonnak le a késéseimért, hogy mínusz számokat kell beírni az indexembe.

Nórinak van igaza, és ez igen szánalmas dolog. Holnap leiszom magam Yzakkal, ha addig élek is.

Legszívesebben belinkelném ide a teljes Mumford and Sons diszkográfiát.

Mindjárt kész a szakdogám.




But do not ask the price I pay,
I must live with my quiet rage,
Tame the ghosts in my head,
That run wild and wish me dead.
Should you shake my ash to the wind
Lord, forget all of my sins
Oh, let me die where I lie 
Neath the curse of my lover's eyes.





ANYAAAAAAAAAAAAA!!!!!!!!!
ANKALIMOOOOOONNNN!!!!!!!!!!!!!!!!

2012. április 22., vasárnap

Ez is elmúlik.

a lover of the light

Baszki, ettől az új blogfelülettől elmegy az összes inspiráció! :/

"Kedves kollégisták! Kérjük önöket, hogy a kollégiumban tárolt biciklijüket névvel ellátni szíveskedjenek!"
Jó. Elláttam névvel. Mivel osztrák bicikli, a Charlotte von Eisenstadt nevet adtam neki. (Charlotte a kedvenc sütitípusom után, meg mert közelebb áll hozzám a franciás vonal, illetve Eisenstadt Burgenland, a legmagasabb magyar lélekszámú tartomány székhelye után.) 
--- najó, azért ráírtam a saját nevemet is. :P

Pictura-szentencia. Gondolat-áramoltatás. Szándékos libabőr. Zsidók. Már megint csak azok a zsidók. Nincs olyan buli sehol, mint Erzsébetváros zsidónegyedében. Pálinka, sör, dán szeszek, google translator. Suhanó város, zörgő alkatrészek, ahogyan feldöccenek a járdára. Csattogó kangoo-cipők. Pláza, sok szépség, még több finomság - néha kifejezetten örülök, hogy a legtöbb ruha nem áll jól, így csak szimplán elképzelem, milyen jól állhat másokon. Vállamon hordozott laptop, ahogy keverek a városban egy konnektort igen, de wifit nem tartalmazó helyre. Mood café. Kéregetők. Sokan. Rám zuhanó nagyváros... legszívesebben kb. egy zöld mezőn fejezném be a szakdolgozatomat, de ott nincs konnektor. Virágok. Külföldiek. Vaníliás csirkeleves répával és káposztával. Kiújuló köldökfájdalom.

Nem akarok sokat reflektálni arra, milyen az életem mostanában, mert minden csak átmeneti kiegészítés, amit nem a szakdolgozatom írásával töltök. A szakdolgozatom meg a szívemhez nő, mint egy rakoncátlan, öntörvényű, tudatlan gyermek. Az enyém, az én választásom, az én felelősségem. Van egy kis saját élete, ami mindig megnehezíti a formálását, de az én feladatom, hogy a problémákat, amiket felvet, megfelelően tudjam kezelni és ne csináljak belőle kriplit. Sok-sok elbizonytalanodás után boldog érzés, amikor mások előtt megállja a helyét.
(Régebben nem értettem, amikor írók azon panaszkodtak, hogy a regény kicsúszott az irányításuk alól, meg ilyesmik. Most már értem. Tiszta másodteremtés, ahogy Tolkien mondaná...)

Kicsit gitároshiányom van. Valami koncert vagy kicsit zenész-jellegűbb arcok, valami, úgy hiányzik... kicsit érzem magam a zenei vákuumot. Eddig mindig szerves része volt az életemnek a zene, amikor meg nem, akkor nem éreztem magam egészen jól. A Haramia ebből kisegített, de most megint lyuk van. Komolyan hiányzik. Az lesz a vége, hogy már megint én állok neki gitározni, pedig nem is tudok.

Jó volt Seydával beszélgetni. Dia és ő a legjobb arcok a szinten, és sok mindenben igazán jól megértettük egymást. Igazán jó volt egy olyan hagyományos, családcentrikus, jólelkű lánnyal beszélgetni, amilyen ő, és amilyen én is lennék a szívem mélyén - még ha ez nálam sok idiótasággal van is még bonyolítva.
Meg jó egy külföldi barát. Bár sosem törtem össze magam, hogy legyen egy (kivéve egyszer... ó Sylwia! Talán egyszer rólad is írok egy bejegyzést...), de most olyan jó volt az a tény, hogy valami ennyire hasonlóan gondolkodik, mégis sok mesélnivalója van a világ más helyeiről, másféle gondolkodásokról.

Nóri pedig minden nap egy néma imát érdemel. Nyilván vele érintkezem a legtöbbet, és komolyan nem tudom, mi lenne velem, ha most nem lennénk ilyen jóban. Rettentően megnyugtató tud lenni, hogy valaki mosolyogva vár, ha hazajövök. Főleg ebben a masszív emberutálatban, ami most eluralkodott rajtam. Totál kiveri a biztosítékot a legkisebb szarság is, és ezt L. tanárnő és Monsieur Schein is mélyítette.

Visszaolvastam Cinege hosszú levelét, amit még 2010 tavaszán írt nekem. Azt hittem kipukkadok a sok gondolattól: miért hagytam én ezt. Jesszus micsoda csúsztatások. De sok mondanivalóm lenne erre. Hogy jön ahhoz, hogy ilyeneket írjon nekem. Milyen is voltam én akkoriban, hogy ebbe keveredtem. Hol is van köztünk az a lelkitársi viszony. Hozzáolvastam a saját válaszomat, és bár sok dolgot máshogy közöltem volna, mindig egy kicsit kalapot emelek magam előtt, hogy ezt akkor, abban a helyzetben így el tudom mondani neki. Mondjuk tegyük hozzá, már nem kicsit volt ki a f*szom.
Csak most tök gáz, nehezen verem ki a fejemből.

Az ember nem tud úgy mesélni, ha közben úgy nézik, hogy totál zavarba jön. Talán az egyik legjobb érzés, amikor ilyen rajongással tudnak hallgatni (bár ez sosem tudom, hogy a látványomnak vagy a mondanivalómnak szól), de kicsit mindig megreked a gondolatmenetem, úgy meghatódom. Pedig annyi mindent mondtam volna még Csabának! És Rovácskának is, a múltkor. Néha random jön az intravénás lelki többlet.

Tralala... de jó dolgom van. Nem is akarom elengedni ezt a hangulatot. Így akarom érezni magam még legalább jövő hét végéig.



Csabával sétálunk a Deákon. Szembejön egy random kopasz arc, rám néz, majd Csabához fordul:
-Óh édes istenem, de jó neked, hogy ilyen nőd van!
Csaba zavartan rám nézett:
-Most erre mégis mit mondjak?...

2012. április 18., szerda

~ ~ ~ ~ ~ ~

Vettem pár szál tulipánt egy nénitől az aluljáróban. Hazavittem, bedugtam vízbe, és itt az orrom előtt elkezdtek kinyílni a szirmai. Ez a mai napom legboldogabb eseménye, és még ki akarom írni azelőtt, hogy elhervad.

Közben Nyan Cat ochestral verziót hallgatok, extra erős energiaitalt iszom, nem feledkeztem meg a táskámban lapuló borról sem, Yzakkal beszélgetek, és még mindig elhiszem magamról, hogy mindjárt stilisztika szemináriumidolgozat-vázlatot írok Tátrainak.

Reggel majdnem meggyőztem magam, hogy nem akarok Schein órájára bemenni. Pedig két hétig nem voltam és szinte elvonási tüneteim voltak miatta. De hogy meggyőzzem magam, beraktam a Beatles-től a Help! c. számot és mindenhol, ahol azt mondják, hogy Help, oda azt énekeltem, hogy Schein.


Schein!
I need somebody
Schein!
Not just anybody!
Schein!
You know I need someone!
Scheeeeeeein!

...és bementem!






Ui: Néha annyira BEHÚZNÉK egy nagyot az önző, szánalmas, gyerekes, éretlen, ősember, érzéketlen, érzelmi sósivatag bunkó faszarcú férfiaknak, hogy a Cassiopeián kötnének ki. Persze Nóri ezen vigyorogni fog, mert épp ma este beszéltük ki társadalmunk hím egyedeinek  szánnivaló defektjeit, de emellé még rosszkor akadtam rá egy számomra nagyon bántó, és a pasi által el nem ismert sérelemre, és most dühöngök. Srácok, nem mondom, hogy basszátok meg, mert eleve azt akarjátok, hanem szimplán néha legyintse meg az agykérgeteket, hogy meddig lehettek orbitális pöcsfejek. Bogi voltam, szóltam.

2012. április 17., kedd

Hey Jude

Egyre fogyó energiával ballagok végig a napokon és szedegetem össze az ígéreteim és elhatározásaim darabkáit, hátha meghálálják magukat egyszer a távoli jövőben. A befejezetlenség körülvesz, már a legalapvetőbb dolgokban is (pl. vagy három napja akarok hajat mosni), és a szétaprózódó figyelmemben kezdem elveszteni önmagamat. De ha nem haladok, nincs kiút, így rezignáltan folytatom a sprintet magam után, mert kell. De tulajdonképpen nem is tudom, hogy van-e bajom vagy nincs, amíg nem jut idő a reflexióra, amíg nem tudom lehámozni a "kötelességeket" az "igényekről".
Nem szeretek zombi lenni. Nem illik a stílusomhoz, ahogy az elmagányosodás sem. De tulajdonképpen nem aggódok, mert tudom, miért van... tehát nem "elromlott" valami bennem, hanem most ennek van ideje.

Mégis, már egy jó ideje ma először éreztem magam embernek, amikor L. tanárnő azt írta, tetszik neki az elküldött fél szakdolgozatom. Az első eredmény, az első jólcsináltam hosszú idő után. Az első sebzés a förtelmes szörnyetegen, melyet le kell gyűrnöm. De mégis mi mást csináltam volna jól, ha minden még csak függőben van.

Szóval minden így van jól... csak Jóuram, adj erőt.


2012. április 14., szombat

szép volt, de nagyon fáj most ez a csend

Ismeritek ezt az érzést, amikor az érzelmi baromságok miatt egyszerűen képtelenek vagytok dolgozni?

Én eddig nem ismertem.

Eddig. Jókor jön, mi?


Asszem abbahagyom az egyre rövidebb bejegyzések írogatását és elmegyek aludni. Vasárnap estére kész dolgozatot ígértem L. tanárnőnek. Egy kanyi betűt nem írtam bele egész héten.
Valamikor egyszer ennek is el kell múlnia!

2012. április 11., szerda

viszavicalova- de hova

Dédimamám 90. szülinapja epikségek epiksége volt. Összesen 32-en zsúfoltuk be magunkat hozzájuk, kicsit olyan volt, mint egy díszszemle: megmutogattuk egymásnak, mire jutottunk eddig az életben. Többen is odajöttek hozzám, hogy na mi van velem, végzek-e lassan meg minden... én pedig like a sir, olyan okossággal meséltem a szakdolgozatomról, mintha komolyan pontosan tudnám, hová tartok és milyen módszerekkel. Nem mintha totál ki lennék csúszva az időből, és agyára mennék a konzulensemnek és képtelen lennék egy szerencsétlen szakirodalmat tisztességesen végigolvasni - pedig ez az igazság.
És persze lekéstem a vonatot, mert nem tudtam, hogy hamarabb indul. Budapesten való tartózkodásom során elég sokat javult a szétszórtságom, tehát már általában sikerül elintézni a dolgokat, de ha egyszer nem sikerül, azt az egész családnak látnia kell. Világos. Eléggé rosszul esett a dolog. Ahogy az a tény is, hogy a holnap reggeli vonat is hamarabb indul, fél 5-kor már rajta leszek, azért, hogy negyed órám legyen átnyargalni Budapesten a stilisztika zh-ra, amire hátizé, nem sokat tanultam.

Elegem van az egyetemből.

Az akut hiányzáslöketet, ami megkörnyékezett, diszkréten figyelmen kívül hagyom.

Kellek én még az embereknek, nem igaz, hogy nem kárpótol a gondviselés... csak hogyan, mivel. Bár most igazán nem nagyok az igényeim. Talán Pesten jobban fognak menni a dolgok?

Ilyet akarok, ilyet, végre már:


Teljesen elvarázsolt most ez a dal.

2012. április 9., hétfő

mindenféle agyalások helyett inkább álljon itt csak ennyi

happy?

Kockára fogom unni a fejem és ez nem jó.

Tulajdonképpen semmi sehogy sem jó, mióta elhatároztam magamat. De még ez is jobb, mint a kényelmes póráz.

Legalább Gyereknek tetszett A Könyvek Hercege. Hurrá. Ez volt a legjobb a napban.

Meg hogy ehettem húst.




Somebody shoot me...?

2012. április 7., szombat

et resurrexit tertia die

Húsvét. Feltámadás. Lelki megtisztulás a böjt hosszú időszaka után.

Én inkább úgy érzem, hogy végső lelki leromlás a hosszú halogatások és félmegoldások korszaka után. Tovább halogatni nem lehet. Tudtam, hogy éppen egy nagy rakás híg fost kevergetek, amit egyszer le kell nyeletnem magammal, és az most érkezett el, tehát semmi csodálkoznivaló nincs a mai állapotokon. Csupán szomorú vagyok. Hosszú hetekig vártam, hogy "minden igazodjék", de ezúttal a családi bölcsesség cserben hagyott.
Nincs bennem semmi büszkeség az elmúlt napokra nézve. Mindig a kisebb ellenállás felé vonzottam. Így jártam.

A húsvét pedig nem támaszt fel, hanem végleg belelök a gödörbe, amelyből már rég fölfele kéne tartanom.

Legalább ha tudnám magamat szeretni. Jelenleg nem látom azokat a bizonyos kapaszkodókat.

De hát akkor essünk neki a stációknak.

2012. április 5., csütörtök

...and not a single fuck was given that day.

A linkek linkje vagyok.

Ja meg egy önző huszonéves kis csitri. Ezek az elmúlt napok tanulságai.

Kinn ülni a Szabadság-híd közepén és mentás borsókrémlevest eszegetni igenis nagyon menő. Ezt a mindentlefényképező japán turista is tudta, aki lefényképezett minket is.

Kinn ülni a koliudvarban és macifröccsöt iszogatni szintén menő. Főleg, ha Szonja is jár mellé, akivel azon beszélgetéstípust műveltem, amit régen igen gyakran tettünk (tehát kb. Prága előtt): ketten, valamilyen alkoholos ital mellett, addig beszélgetünk a magunk lakonikus, nyugodt módján, ameddig el nem kopik a nyelvünk/el nem fogy a pénzünk/össze nem akadnak a szavaink a sok piától.

Ráadásul ma találkoztam H.L. kisasszonnyal, mely minden napot feldob, és sikerült megvennem, amit meg akartam venni mindenféleképpen. Remélem, húsvétkor sikere lesz.

Hazajöttem Csabától, aki mellett úgy aludtam, mint aki kómába esett (megterhelő is volt az este), majd hazamentem és szakdoga helyett nyilván szintén kidőltem. Az alvásból neszek riasztottak fel. Ajtó nyitódott és csukódott, valaki ledobta a táskáját, járkált a szobában. Ezt igen meglepett, mert Nórát csak húsvét után vártam. Fel akartam emelni a fejem, hogy megnézzem, ki tört be a szobába, de nem tudtam! Nem tudtam kinyitni a szememet sem! Minden erőmmel próbáltam felfeszíteni a szemhéjamat de nem sikerült! Kiáltani próbáltam, de egy hang sem jött ki a torkomon. Végső próbálkozásaim eredményeként halk nyöszörgést sikerült kipréselnem magamból, amire magamhoz tértem, nagy nehezen körbe tudtam forgatni a fejem de senki nem volt a szobában. Megkönnyebbülten visszahanyatlottam, mire vízcsobogást hallottam, és rájöttem, hogy azért nem láttam a behatolót, mert a mosdóban volt. De már megint nem sikerült kinyitni a szemem. Kétségbeesetten próbáltam felébredni, de nem sikerült. Erre megjelent Nóra, és közölte, hogy külföldieknek csinál bulit, és Kispál és a Borzot kezdett el játszatni a laptopomról. Ekkor nyugodtam meg, hogy ez bizony egy álom és semmi több, mert Nóra biztos semmilyen körülmények között nem rakna be Kispált. :P
De olyan igaziak voltak a hangok... és mi az, hogy nem bírtam felkelni? Mintha a testem nem lett volna a birtokomban. Help! :S

A furcsa álomból kellemes bizsergés ébresztett fel a jobb combomnál: anya hívott. Egyrészt kirángatott a szürreális Erasmus-partiból, másrészt végrehajtotta az advanced anyavaráslatot. Ennek megértéséhez ismertetem a basic anyavarázslatot, amit valószínűleg mindenki átélt már:
Keresek valamit. Keresem minden helyen, ahol lenni szokott, de egyszerűen nem találom. Megyek anyához:
-Anya, van nekünk (mittomén,) hernyófogócsipeszünk? (most hirtelen ez az első hülyeség, ami eszembe jutott)
-Van persze, a helyén!
-De nem találom!
Anya odamegy a legnyilvánvalóbb tárolóhelyére és előveszi.
...tehát ez a basic anyavarázslat. Az advanced pedig az, amikor be vagyok ragadva egy gondolati gödörbe, csomó van az agyamban, nem találom azt a szükséges láncszemet vagy motiváció-foszlányt, ami kisegítene a saját farkam kergetéséből, beszélek két szót anyával és ő az első hozzászólásával eloszlatja a csomót. Még csak nem is biztos, hogy ilyen szándékkal, csupán kimondja az első gondolatát. És valahogy már minden tiszta és világos, nekem pedig helyreállt az agyi pH-m.
Ehhez azért tényleg tehetség kell. És anyám most egy mesteri példáját mutatta be, nyuhé. =)

Ez meg estimese-zene mindenkinek. :)

2012. április 1., vasárnap

ars poetica a tavaszi szünetre

I dreamed of living
Alone but fearless
Secret longing
To be courageous
Loneliness kept
Bottled up inside
Just reveal your brave face
They’ll never know you lied

Country road
May lead me home
Know I belong there
All on my own
Destiny calls
Motionless, I stall
Know I can’t go
Country Road

No matter how dark
The world’s inside me
I’ll never stop to show a tear
That I’ve shed
But now I have to walk so fast
Running sprinting to forget
What is lodged in my head

Country Road
May lead me home
You’re a good friend
I’ll never know 
Same tomorrow
Regret and sorrow
Can’t take you home 
Country Road